Sanghaj, a zsidó paradicsom

Sanghaj egyik nem különösebben jellegzetes főútján, a metróállomásról kijövet nem kellett sokáig keresnem a vakolatlan, vízszintes vörös téglasorok berakásaival díszített kétemeletes házat, amely a kínai metropolisz talán egyik legkülönösebb emlékhelye.

A Zsidó Menekültek Múzeuma egy 1929-ben létesített zsinagógában kapott helyet. Nem véletlenül. A korábban már itt állt háromemeletes épület átalakításával 250, a cári pogromok elől menekült orosz zsidó család kezdeményezésére nyílt meg az Ohel Moshe nevű templom, mely a második világháború alatt különleges szerephez jutott. Központjává vált a nácik megszállta Európából kalandos utakon idemenekült több tízezer zsidó spirituális életének.

A kínai Schindler

A zsinagóga épületében és udvarán, valamint melléképületeiben berendezett kiállítás anyaga a holokauszt egy rendkívüli és kevesek által ismert mellékszáláról szól. Több ezer üldözött zsidó Sanghajba meneküléséről, ottani viszontagságairól és megmeneküléséről. Első hullámban, Hitler 1933-as hatalomátvételétől német zsidók érkeztek, majd az Anschluss után osztrákok. Bécsben csupán egyetlen diplomáciai képviselet nyitott számukra kaput, a kínai. Egy 38 éves főkonzul, Ho Feng-san saját akcióba kezdett, és főnöke, a berlini kínai nagykövet utasítása ellenére 1938-ban nekilátott, hogy vízumokat adjon ki a kétségbeesett embereknek. Kínába nem kellett vízum, a dokumentum egyszerűen Ausztria elhagyását tette lehetővé a végveszélybe került zsidók számára. Az első három hónap alatt 1200 vízumot írt alá, majd ezt 1940 májusáig folytatta, amíg vissza nem hívták posztjáról. A kiadott vízumok pontos számát nem tudni, de abból, hogy fél év alatt kétezer ilyen menlevélnek számító dokumentumot állított ki, a teljes mennyiség több ezer lehet.

(A később kínai Schindlernek is nevezett diplomata, aki a kommunisták győzelme után Tajvanon folytatta pályáját, 1997-ben hunyt el, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet eléggé megkésve, 2000-ben adományozta neki posztumusz a Világ Igaza kitüntetést.)

Élet Kicsi Bécsben

A korabeli fényképekkel, filmekkel és különböző tárgyakkal a kevés látogatót méltán lenyűgöző múzeum a város Hongkou nevű kerületében áll, ahová a legtöbb ausztriai zsidó érkezett. Ezt a környéket hamar Little Vienna néven kezdték emlegetni a sok kávézó, bécsi hangulatú, német feliratú üzlet miatt. Sanghaj abban az időben, jóllehet Japán már 1937-ben elfoglalta, pezsgő, nemzetközi hangulatú nagyváros volt, külön francia és brit területtel, melyeknek koncesszióit még az ópiumháború XIX. századi lezárását követően szerezték meg a nyugati hatalmak. Az olasz, észak-európai vagy fekete-tengeri kikötőkből indult, menekülteket szállító hajók a Bund néven ismert sétányon kötöttek ki, ahol ma is álló, impozáns, nyugati stílusú épületek emelkedtek. Az egyik a pompás Cathay, ma Fairmont Peace Hotel volt, melynek egyik szobája rejtette annak a magyar üzletembernek az irodáját, aki az érkező zsidók megsegítésére létrejött bizottság munkáját irányította. Komor Pál, aki még 1898-ban, tízévesen, szüleivel érkezett Sanghajba, 1917-től a holland főkonzulátuson lett nem hivatalos magyar konzul. A zsidó felmenőkkel rendelkező, később családjával evangélikus hitre tért Komor széles körű kapcsolatait felhasználva szállást, élelmet és munkát szerzett a nemegyszer fillérekkel a zsebükben érkezőknek.

A menekülők ugyanis, bár 1937 előtt még értékeik egy részét is magukkal vihették, később az útiköltségen túl összesen csak tíz márkával szállhattak hajóra, sokan pedig szinte üres zsebbel érkeztek. Komor saját aláírásával ellátott személyi igazolványt is kiállított, melyet a kínai hatóságok és a japán megszállók is elismertek, és ez segített a menekültek háború utáni hazatérésében. Az Európai Bevándorlók Szervezete Nemzetközi Bizottsága, melyet egy idő után már csak Komor-bizottságnak neveztek, folyamatosan fogadta az egyre nehezebb és bonyolultabb utakon érkező menekülteket. (Komor emlékét a múzeum udvarán egy kínai, angol és magyar nyelvű emléktábla idézi.) A nácik nyugatra való betörése után Szibérián, Koreán és Japánon át vezetett a hosszú és viszontagságos út, ami 1941 elejétől folyamatosan nehezebbé vált, s a szovjet–német háború kitörésekor ez még lehetetlenebb feladat lett, hogy azután decembertől, a csendes-óceáni háború kezdetekor a japánok teljesen elszigetelve Sanghajt végleg lezárják az odavezető utakat.

A múzeum archív filmrészletei bemutatják, hogy az egyre nagyobb számú menekült mind szegényesebb körülmények közt lakott, de a nyelvi különbségek, a gyakran fellépő járványok ellenére egy jól működő közösség kezdett kiépülni. Fellendült a zsidó kulturális élet: iskolák alakultak, újságokat adtak ki, színházi előadásokat tartottak és művészeti egyleteket, sportklubokat szerveztek. Ferdinand Adler hegedűművész például egy bőrönddel és a hangszerével érkezett, ám nemsokára a városi zenekar (a mai Sanghaji Szimfonikusok elődje) koncertmestere lett és Alfred Wittenberggel együtt rengeteg kínai gyerekkel ismertette meg a klasszikus zene szeretetét, közülük többen később az ország vezető muzsikusai lettek. Friedrich Schiff bécsi festő színes grafikái és karikatúrái ma is érdekes és maradandó művészi nyomai az akkori sanghaji életnek. A Bajorországból érkezett David Ludwig Bloch ott fejlesztette tökélyre már otthonról hozott érdeklődését a porcelánfestészet iránt. Később Nixon elnök házának porcelánkészletei is a keze alól kerültek ki. A sanghaji zsidó futballklub pedig 1935-ben az elsők között végzett a helyi bajnokságban.

A történet vége

A viszonylag élhető körülmények azonban megváltoztak. Amikor 1941 végén Japán megtámadta az Egyesült Államokat, megszűntek az addigi nemzetközi körzetek és az ott élő zsidóknak – például a század eleje óta Sanghajban élő brit állampolgárságú bagdadi zsidóknak – is Hongkouba kellett áttelepülniük. A nácik 1942 nyarán Sanghajba küldték a tokiói Gestapo-megbízottat, Joseph Albert Meisingert, a rémtettei miatt „Varsói Mészárosnak” is nevezett tisztet, követelje ki a kínai nagyvárosban is a „Végső megoldást”. A német a Jangce deltájába egy koncentrációs tábort javasolt, de volt Meisinger tarsolyában egy alternatív indítvány néhány, a part mentén ingázó teherhajóval, amelyeken egyszerűen éhen veszejtették volna a zsidókat. A japán városparancsnok azonban ellenállt a nyomásnak. (Hogy miért, nem tudni. Egy visszaemlékező szemtanú szerint mindenesetre, amikor találkozott a zsidók vezetőivel, kíváncsi lett, miért gyűlölik őket a németek annyira.

A rabbi azt mondta a tolmácsnak: „mondd neki, hogy azért, mert keletiek vagyunk”. A kormányzó ekkor halványan elmosolyodott.) Meisinger eredmény nélkül távozott, novemberben azonban a japánok mégis elfogadták a helyi gettó létrehozását Hongkouban, amit 1943 februárjában be is jelentettek. Zsidó vagy gettó kifejezés helyett azonban „hontalan személyeknek kijelölt terület” szerepelt a papírokon. Ide május közepéig kellett minden másutt lakó, 1937 után érkezett menekültnek beköltöznie. Fal vagy szögesdrót ugyan nem vette körül a körzetet, de az élelmiszert fejadagra adták, csak papírral lehetett ki- és bejutni, a kapukat pedig a japánok és az általuk szervezett, zsidókból álló önvédelmi alakulat, a Pao Chia őrizte. Ide kétezer 20 és 45 év közötti férfit toboroztak, akiket hetente két műszakban, karszalaggal, kötélcsomóval és egy síppal „felfegyverkezve” háromórás szolgálatra osztottak be. Az ott lakó kínaiak nem hagyták el házaikat, tehát az európai zsidók nem elszigetelten éltek.

A japánok idővel egyre kegyetlenebbekké váltak, különösen az őregység helyettes vezetője, a kijárási engedélyek mindenható felelőse, Kanoh Ghoya, aki a Zsidók Királyának szerette szólíttatni magát.

A menekültek közül a legsötétebb időszakban csaknem ezren haltak meg a katonák által, az éhség vagy betegség következtében, bár a sanghaji körülmények még így is paradicsomnak számítottak a holokauszt európai rémtettei mellett.

A japánok 1945. augusztus 15-én megadták magukat, ám a sanghaji gettót csak szeptember 3-án szabadították fel Csang Kaj-sek seregei. A felszabadulás utáni években elindult az európai zsidók visszaáramlása, mely különösen Izrael 1948-as megalakulása, illetve a kínai kommunista hatalomátvétel után gyorsult fel. 1951-ig majd’ 24 ezren hagyták el Sanghajt, zömük Izraelbe, az Egyesült Államokba, Ausztráliába és Kanadába, kis részük vissza Európába távozott. Kínában csak néhányan maradtak. Közülük a zsinagóga főépületében külön emeleten emlékeznek meg arról a három menekültről, akik a Kínai Kommunista Párthoz csatlakozva, főként orvosként töltöttek be központi szerepet Mao államának megszervezésében.