Előfizetés

Vallomások és szakmai titkok

Retkes Attila írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2019.12.23. 20:17
A zseniális muzsikus Miles Devis mindvégig hiteles tudott maradni
Fotó: BERTRAND GUAY / AFP
Az év összefoglaló kulturális sorozatának második részében a jazz kerül a fókuszba. Kérdéseinket a műfaj ismert személyiségeinek tettük fel.
Milyen új mű, előadás volt 2019-ben műfajtörténeti jelentőségű, itthon és/vagy külföldön? Borbély Mihály, Kossuth- és Liszt-díjas szaxofonos, klarinétos, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Számomra Stanley Nelson dokumentumfilmje, a Miles Davis: Birth of the Cool volt az év egyik legfontosabb élménye. Az afroamerikai kultúra és történelem avatott ismerőjének ez az alkotása amellett, hogy hitelesen mutatja be a zseniális muzsikust és embert, őszintesége, olykor humoros, máskor szívszorító pillanatai révén ragadott magával. Miles egykori társainak (muzsikusok, producerek, gyerekkori barátok, szomszédok, barátnők, feleségek) vallomásai, őszinte emberi megnyilvánulásai, szakmai titkok, ritka dokumentumok, fotók, filmfelvételek, s persze a mindvégig fel-felhangzó csodálatos zenék tették varázslatossá a filmet. László Attila, Liszt-díjas jazzgitáros, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Szerintem idehaza műfajtörténeti jelentőségű előadás volt a Gary Willis – Borlai Gergő Project koncertje, amit Llibert Fortuny és Szebényi Dániel közreműködésével adtak idén novemberben, a Budapest Jazz Clubban. Olyan korszerű és eredeti zenei megoldásokkal találkozhattunk nagyon magas szinten, amit csak ettől a formációtól hallhatott a hazai közönség. A külföldön viharos gyorsasággal világkarriert befutott dobosunk, Borlai Gergő és az évtizedek óta ikonikus basszusgitárosként számon tartott Garry Willis tartották kezükben a zenei szálakat. A jazz legjobb hagyományai találkoztak egy nagyon feszes, modern groove-os ritmusjátékkal, a szólisták improvizációi pedig mindig tudtak az „egészről”, nem csak saját mondanivalójukkal foglalkoztak. Egy olyan „ceremóniamester” lépett elő szólistaként Llibert Fortuny személyében, aki az éneklést, scattelést, zenei effektusokat, szaxofonozást olyan szabadon és organikusan használta a zenei alapokhoz, hogy hasonló érzésünk támadhatott, mint amikor Frank Zappa szárnyaló felvételeit hallgatjuk. A külföldi koncertéletben izgalmas utat választott Quincy Jones, aki a közelmúltban adott világkörüli turnéján eredeti zenei interaktivitást hozott létre. Az adott város, ország szimfonikus zenekarainak, big bandjeinek és szólistáinak közreműködésével különböző neves amerikai világsztárok léptek fel, Quincy zenéit közösen előadva. Nem world music, mégis az lett belőle… A külföldi mezőnyben sokszínű, virtuóz, fiatal előadóként lépett elő a multiinstrumentalista Jacob Collier, aki a műfaj többféle új arcát képes megmutatni. Minden hangversenye a kreativitás dícsérete. Ezt a közönség Budapesten, a Müpában adott koncertjén is megtapasztalhatta. Megint más, újfajta zenei jelenség Cory Henry billentyűs-orgonista, aki a hagyományos jazz, gospel elemeket annyira modernül és bensőségesen használja, hogy ez a sokszínűség egészen új értelmet ad zenéjének. Sok követője, rajongója van, utat mutat a hagyományos, elmélyült jazz irányából is a mai korszerű megszólalás felé. A jazz-zenének az évtizedek alatt kialakult, tradicionális vagy modern értékeit gazdagító része is folyamatosan fejlődik. A mai kommunikáció eszközeivel az előadók új munkáit egyszerűen nyomon lehet követni. Herbie Hancock vagy John Scofield zenei felvételeit, workshopjait pl. hosszú ideje szinte naprakészen meg lehet találni az interneten. A zenetanulásra és a zenei példaképek stílusának tanulmányozására sok újfajta digitális lehetőség is van. Ezekkel a tapasztalatok szerint bátran élnek is a tanulni vágyók. Sokszor újfajta „népművészetként” használnak zenei eszközöket – különböző szinteken.
László Attila
Fotó: Déri Miklós
Lukács Miklós, Magyar Örökség-díjas cimbalomművész, a Rajkó–Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola tanára: Ebben az évben sok új impulzust kaptam, de ha egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor a hangszeremre szeretnék fókuszálni. Sikerült megrendeznünk augusztusban az I. BMC Nemzetközi Cimbalomversenyt, aminek megálmodója voltam. Nagy sikere és visszhangja volt a versenynek, sokan jelentkeztek itthonról és külföldről, minden este telt házas koncertek zajlottak. Igazi ünnep volt ez a hét a cimbalom számára – köszönet érte Gőz Lászlónak és a BMC munkatársainak.  Mi hiányzott? Mi lehetett volna jobb, sikeresebb a jazzéletben? Borbély Mihály: Számomra igen mozgalmas, és ezzel együtt sikeres is volt az elmúlt év, s úgy látom, jó néhány, szintén tevékeny kollégám hasonlóan tekinthet vissza 2019-re. Ugyanakkor a magyar jazz külföldi menedzselése messze elmarad a színvonalát megilletőtől, e tekintetben igen lassan haladunk, nagyon sok a tennivaló. László Attila: A hazai jazz-zenészek közül sokan képesek simán bekapcsolódni – a klasszikus zenéhez hasonlóan – a műfaj nemzetközi vérkeringésébe. Ezt nagy sikernek tartom, nyilván köze van hozzá a műfaj évtizedek óta tartó színvonalas itthoni oktatásának is. Hiányolom, hogy kiemelkedő produkciók mögé odaálljanak olyan profi szervezők, akiknek megvannak a megfelelő külföldi kapcsolatai is, és onnan már csak egy lépés összehozni azt a nemzetközi „összjátékot”, amire ez a műfaj igazán alkalmas. Idehaza pedig a valódi dramaturgiával megáldott jazz-produkciókat hiányolom néha, amik formai megoldásaikkal is lekötik hallgatóik figyelmét. Lukács Miklós: Számomra semmi nem hiányzott, igazán sikeres évet tudhatok magam mögött.  Mi volt az, ami erős érzelmeket váltott ki ebben az évben a jazz műfajában? Borbély Mihály: Elkeserített, hogy idén milyen kevés jazzmuzsikus kapott állami díjat. Oláh Kálmán Erkel-díjáról tudok, s azt hiszem mindenki számára vitán felül áll, hogy megérdemelte. A 2018-ban alapított Máté Péter-díj körül kialakult szakmai vita mutatta, hogy az – noha kiírása szerint a könnyűzene és a jazz területén tevékenykedő muzsikusok elismerésére jött létre – nem helyettesíti az önálló műfaji elismerést. A tavalyi három díjazott között Berki Tamás képviselte műfajunkat (ugyancsak nagyon megérdemelten), ám ebben az évben az eredeti terveket messze felülhaladó hét (!) díjazott közé egyetlen jazzművész sem került. Ez nagyon is elgondolkodtató, s jelzi: a muzsikusok, illetve a szakmai szervezetek még mindig nem képesek azt az összetartozást és érdekérvényesítést képviselni, ami egyébként ennek a műfajnak elemi sajátossága. Egymásra figyelés, alázat, együttműködés – épp ezek jellemzik leginkább a színpadon álló jazzmuzsikusokat, s épp ezen tulajdonságaik lehetnének példaértékűek a társadalom számára is. Nos, úgy tűnik, sajnos épp ránk nem jellemzőek ezek a hétköznapokban és azokban a helyzetekben, amelyek a jazz jelene és jövője szempontjából oly fontosak lennének.
Borbély Mihály
Fotó: Perger László
László Attila: Minden évben van a műfajban, aki távozik és aki érkezik. Idén Dave Samuels vibrafonos vagy Michel Legrand zeneszerző halála a jazz-zenészeket, -rajongókat megérintette. John Coltrane: Blue World című újonnan megtalált felvétele, melyet a korszakalkotó szaxofonos 1964-ben vett fel, és nemrég kiadták egy lemezen, nagy örömet szerzett sok jazzrajongónak. Érkeznek évről-évre az új átütő tehetségek, erős érzelmeket kiváltva nagyobb és kisebb színpadokon. Jazz-zongoristákban pl. mi, magyarok nagyon jól állunk… A jazz – ez a kreatív, ritmikus műfaj – mindig képes megújulni és új lendületet adni a dolgoknak. Ahogy szakkifejezéssel mondani szokták: „van drive…!” Lukács Miklós: Aki követi a pályámat, az látja, hogy nagyon sokat játszom a világ számos részén, sokféle zenekar tagjaként vagy vendégművészként. Így nagyon különböző muzsikusokkal tudok találkozni, beszélgetni. Ez áldás, mivel pontosan látom és megtapasztalom, hogy mi zajlik jelenleg a jazz nemzetközi vérkeringésében. Ilyenkor tudok hinni a jövőben és feltöltődöm. Ez az öröm és a lelkesedés forrása. Bánat nem volt, dühítő jelenség akadt egy pár, de azokat egy idő után elengedem. Ami viszont érdekes, hogy ezeknek túlnyomórészt magyar vonatkozása volt...

Szenvedélyesség és éleslátás

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2019.12.23. 12:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Jelentős, ám hazánkban kevésbé ismert magyar származású fotográfusok életművével ismerkedhetünk meg az Au Revoir! című kiállításon.
Különleges látásmóddal bíró, de még felfedezésre váró, magyar származású fotográfusok életművébe is bepillanthatunk a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumban olyan világhírű alkotók munkái mellett, mint André Kertész, Brassaï, Robert Capa, vagy Lucien Hervé. Az Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban című nemzetközi fotókiállítás kizárólag korabeli nyomatokat mutat be az 1920-as évektől napjainkig Franciaországban alkotó művészektől. A tárlatot a kurátorok, Cserba Júlia és Cseh Gabriella több hónapig tartó párizsi és vidéki kutatómunkája, valamint 2018-ban azonos címmel megjelent kötete előzte meg. A válogatás harmincegy művészt és több mint kétszáz művet mutat be, beszámol a magyar fotográfusok francia fotóművészetre, egymásra gyakorolt hatásáról is.
A tárlaton láthatók Paul Almasy (Almásy Gross Pál) Angolában, Mexikóban, Peruban készült felvételei is, amelyekről egyértelművé válik, mit értett alkotójuk azon, hogy nem fotóművésznek, hanem újságírónak tartja magát. Érdemes alaposabban megfigyelni Ervin Marton (Preisz Ervin) portréit, a kísérletező Alain Fleischer egyes munkáit, Francois Kollar (Kollár Ferenc) nem mindennapi képeit is. A válogatás további különlegessége: három, nemrégiben előkerült, mintegy százéves Kertész-fotóval is most találkozhat először a közönség. Figyelemre méltó Cseh Gabriella kurátor Enteriőrtörténetek című sorozata is: az alkotó a ma már nem élő fotóművészek lakásait felkutatva azok jelenlegi állapotáról (esetenként lakóiról is) készített képeket.
A kiállítás azokra a női fotográfusokra is ráirányítja a figyelmünket, akikre kevesebb fény vetül. Helyet kapott többek között Rogi André (Klein Rózsa) néhány felvétele, aki férjétől, André Kertésztől tanulta a fotográfia alapjait, ám később már ő is fotóleckéket adott. Képeiről is tükröződő hitvallása: „soha ne fotózz le valamit, ami nem érdekel szenvedélyesen”. Nora Dumas (kelenföldi Telkes Nóra) hasonlóan komolyan vette a szenvedély kérdését: tíz éven át egy Párizs környéki kis faluban készített átütő erejű képeket. Reklám- és műtárgyfotók, csendéletek, aktok is kikerültek a kezéből, dolgozott a kiállításon szintén bemutatott Ergy Landau (Landau Erzsébet) asszisztenseként is.
A kontaktmásolatok, fekete-fehér portrék, tájképek, csendéletek és mozgalmas életpillanatok között bolyongva zsenialitásról és éleslátásról árulkodó kompozíciók kerülhetnek elénk. A kiállítás felhívja a figyelmet: számos csendben tevékenykedő alkotó, lezárult művészi életút vár még felfedezésre. Infó: Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum, január 5-ig Kurátor: Cserba Júlia és Cseh Gabriella

Örömteli agytorna a rejtvényfejtés

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2019.12.23. 11:30

Fotó: Shutterstock
Habár a szókincsünk egyre kisebb, a rejtvényfejtés még mindig a kedvenc időtöltések közé tartozik. Hazánkban főleg a skandináv keresztrejtvény hódít.
A rejtvényfejtés sokkal régebb óta az életünk része, mint azt legtöbben gondolnánk. Az első kezdetleges rejtvények sokkal időszámításunk előtt születtek meg. Természetesen ezek még teljesen mások voltak, mint a ma használt rejtvényeink, viszont mindez mégis azt sugallja: az emberiség már évezredek óta vágyik a rejtvények vagy a problémák megfejtésére. A gondolkodás, a megfejtett rejtvény által érzett öröm az, ami a mai napig számos rejtvényfejtőt bevonz – nyilatkozta lapunknak Imely András, a nemrégiben megjelent Rejtvényeső kötetek koncepciójának megalkotója, amikor arról kérdeztük, mi lehet a rejtvényfejtés töretlen népszerűségének hátterében. Szintén a sikerélmény-orientáltság fontosságára hívta fel a figyelmet Szetei Zsolt keresztrejtvény-szerkesztő is, aki hangsúlyozta, épp ezért olyan feladványokat kell készíteni, amelyeket kivétel nélkül meg lehet oldani.
Mindkét szakértő kiemelte, egyértelműen szubkultúráról van szó, amely hatalmas közösséget foglal magában, s tagjai rendszeresen, vagy időszakosan, de mindig visszatérnek a rejtvényekhez. – Én több tíz, talán néhány száz millióra tenném ezt a számot. Elsőre soknak tűnhet, hisz mi magyarok nem vagyunk olyan nagy rejtvényfejtők, de más (főleg a keleti) kultúrákban nagyobb számban van ez jelen már gyerekkortól kezdve. Általában az idősebb generáció az, aki rejtvényt fejt, hisz számukra nagyon fontos, hogy szellemileg épek maradjanak, viszont vannak kultúrák, például Ázsiában, ahol az idősebbek megpróbálják megkedveltetni a rejtvényeket a gyerekekkel, mivel tudatában vannak, hogy pozitív hatást gyakorol az agyra, főleg gyerekkorban – részletezte Imely András. S noha az agytorna még mindig sokak kedvenc programjai közé tartozik, Szetei Zsolt hangsúlyozta, az elmúlt évtizedek során azt tapasztalta, percről percre könnyebb feladványokat kell készíteniük, mivel a minőségi kultúrafogyasztás hiányában egyre kisebb az emberek szókincse, és egyre jobban butulnak.
A rejtvénykönyvek mellett szól Imely András szerint, hogy míg a legtöbb rejtvénymagazinban maximum kétféle rejtvény szerepel, amelyek így könnyedén monotonná válhatnak, addig a Rejtvényeső kiadványokban több mint tízféle rejtvény közül választhatnak. Megjegyezte, a könyvek minősége is jobb, mint a keresztrejtvényfüzeteké, noha ez árban is megmutatkozik. A papíralapú platform mellett az online világ térnyerésével a rejtvényapplikációk is megjelentek, Szetei Zsolt azonban arról számolt be, hazánkban még mindig sokkal inkább szeretnek papíron rejtvényt fejteni az emberek. Sokatmondó, hogy a New York Times keresztrejtvényrovata a mai napig a legnépszerűbb az újság oldalai között – emelte ki. Viszont hozzáfűzte, azt elképzelhetőnek tartja, hogy tíz-tizenöt év múlva a legtöbb rejtvény már digitális formában készül. A változás a megoldást segítő eszközöknél is megfigyelhető, mondta el a szerkesztő. – Míg a kilencvenes években elárasztották a piacot a segédszótárak és a különféle kiadványok, jelenleg sokkal inkább az internetre támaszkodnak a rejtvényfejtők.
Elsőre talán nem is tűnik egyértelműnek, de a játék az egyes nemzetek nyelvi adottságaitól is függ, mutatott rá Szetei Zsolt. – A lengyelek, németek és a görögök bajban vannak, mert sok náluk a mássalhangzótorlódás, ezáltal nem jönnek ki keresztben a szavak. Az angol, olasz, horvát nyelv viszont kifejezetten jó arra, hogy rejtvényt készítsenek belőle, mivel sok a magánhangzó-mássalhangzó váltakozás a szavakban. A magyar ABC is érdekes, hiszen nem a szokásos harminc, hanem negyven betűből áll. Ez meghatározza az egyes rejtvények népszerűségét is: problémásabb nyelveknél inkább a szókereső a divat – fűzte hozzá a rejtvénykészítő, s kiemelte: nálunk egyértelműen a skandináv keresztrejtvény vezet.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Imely András is, hangsúlyozva, érdekes megfigyelni, hogy míg a magyar rejtvényfejtő közösség általában a lexikális tudást igénylő rejtvényeket szereti, addig a keleti régiókban a logikus gondolkodást igénylő, bonyolult rejtvények a legnépszerűbbek (Kakuro, Suguru stb.). A rejtvénykészítő jelenleg Angliában él, s arról számolt be, a sokszínű nemzetiségű országban számos rejtvényt szeretnek az emberek, és nyitottabbak az újdonságokra is. – Itt a szókereső, a Sudoku, a kereszt-, illetve kódrejtvény a legnépszerűbb, viszont mindezek mellett tíz-tizenöt más típusú játék is van a piacon, ami mutatja az emberek nyitottságát, sokszínű érdeklődését.