„Mindig csak az első lépés van kitalálva” – Interjú Mihályi Péterrel

A legnagyobb államosításoknál a legfontosabb szempont a politikai szívességtétel – mondja Mihályi Péter egyetemi tanár –, aki szerint Magyarországon a Putyinéra hajazó kelet-európai modell épül.

A kormány sorra államosít, vesz-elad cégeket. Mi lehet ezzel a célja?

Azt, hogy a kormányfő miért teszi mindezt, arról csak találgathatunk, nem látunk bele Orbán Viktor fejébe. Szelektív antikapitalizmusnak nevezhetjük azt a módszert, amikor bizonyos típusú cégekről, tevékenységekről a Fidesz úgy gondolja, hogy ezeket maga akarja irányítani. Ilyen a bank- és az energiaszektor. Emellett vannak olyan szempontok is, amikor a saját szövetségeseiknek, támogatóiknak, üzletfeleinek akarnak vagyont juttatni, amihez azután megrendeléseket és mindenféle állami támogatást is nyújtanak. Ami a legnagyobb államosításokat illeti, ott a legfontosabb szempont a politikai szívességtétel. Az állam olyan áron vásárolta meg a bankokat, az energiaszektor egyes cégeit, amellyel lényegesen túlfizette ezeket. S miután a külföldi tulajdonosok - különböző megfontolások miatt –, amúgy is ki akartak szállni ezekből a cégekből, ezért nagyon hálásak a magyar államnak a nagyvonalúságáért. Orbán ezzel politikai támogatást tudott vásárolni Németországban és az Egyesült Államokban is. Csak miután a fő célt a kormány elérte, utána kezdtek el azon gondolkodni, hogy mit is csináljanak ezekkel társaságokkal, amit igazából máig nem találták ki. Winston Churchill brit miniszterelnöknek volt egy nevezetes mondása a világháborús döntések logikájáról: "folyton a következmények időszakában vagyunk." Magyarországon is mindig csak az első lépés van kitalálva, a hosszú távú gondolkodásnak nyoma sincs.

Sokan úgy gondolják, hogy egy új, nemzeti burzsoázia létrehozásán munkálkodnak.

Ez nem lehetett komoly cél, ezt csak úgy mondja a kormányzó párt. Akikről szó van, azok nem független emberek. Ők nem nevezhetők igazán oligarcháknak sem, azok ugyanis – mint ahogyan azt a gimnáziumban tanultuk - olyan kiskirályok voltak, akik a királlyal is rivalizáltak. Itt azonban ilyesmiről szó sincs! Ezek lényegében politikai megbízottak, akik lépéseiket egyeztetik a kormánnyal. Ha nincs rájuk szükség, mint például Simicska Lajosra vagy Spéder Zoltánra, akkor minden további nélkül megválnak tőlük.

Mennyiben árt ez a gyakorlat Magyarország gazdaságának?

Fontos fejlemény, hogy kicsúsztunk abból a közép-európai modellből, ahol éltanulók voltunk, és átmentünk abba a kelet-európai modellbe, amelyet alapvetően Vlagyimir Putyin neve fémjelez. Oroszországban sincs szó nemzeti tőkésosztályról, amelynek nagy vagyona van, az ott is az elnök szolgája. Csak úgy néznek ki, mintha nemzeti tőkések lennének. Ez a kelet-európai minta fellelhető Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában is, de sokkal kevésbé, mint minálunk. A balkáni országokra viszont igencsak jellemző. Ennek a modellnek a megjelenését nálunk igazi tragédiának tartom. Az orosz analógiát azért is tartom találónak, mert annak idején Nagy Péter cár előírta a bojároknak, hogy mit kell csinálniuk, s ez így is történt. Ez a felállás Jelcin elnöksége alatt még nem létezett. Vlagyimir Putyin azonban felismerte, hogy úgy működtethető ez a modell, hogy aki ellenáll, az Szibériában találja magát, felrobbantják vagy eltüntetik. Félő, hogy ebbe az irányba megy a "magyar modell" is.

Mindez hogyan hat a makrogazdasági mutatókra?

Oroszországban a "nemzeti burzsoázia" tagjai elsősorban nyersanyagokkal foglalkoznak, ami külföldön eladható. Nálunk viszont mindennel, csak olyasmivel nem, amelynek révén exportképes árualapot tudnának teremteni. A magyar nagytőkések között nincs egyetlenegy sem, amely komoly kivitelt tudna felmutatni, de a "nemzeti burzsoázia" a GDP-hez való hozzájárulása sem számottevő. Makroökonómiai szempontból meghatározó jelentőségű nagyvállalkozó Magyarországon egy sincs, még Csányi Sándor sem az.

Még az agrárgazdaságban betöltött szerepe szerint sem az?

Az agrártermékeknek a GDP-hez való hozzájárulása alacsony, és ennek a hozzájárulásnak is körülbelül 60 százaléka uniós támogatás. A magyar vagyonos emberek tőkéje csekély, a Forbes magazin listáján szereplő Mészáros Lőrincet is beleértve, a csehekhez, a lengyelekhez, a szlovákokhoz, de még a románokhoz képest is kicsi a vagyona. Ugyanakkor azoknak, akik a politikai hatalomban vannak a saját nevükön nincs önálló vagyonuk. Hogy más nevén van-e és mennyi, arról csak találgatni lehet. Szemben például Csehországgal, ahol a miniszterelnök, Andrej Babis az ország második leggazdagabb embere. A mi vagyonosaink viszont nem jelentős politikai szereplők. Ez az Orbán-féle illiberális állam egyik lényege.

Egyetért-e a Magyar Bálint-féle maffiaállam fogalommal?

Nem, mert a maffia egy olyan bűnszervezet, amely az állammal szemben működik. Itt és most Magyarországon nem lehet az egész államot bűnszervezetnek nevezni - mert nem az. Szeretem és tiszteletem Magyar Bálintot, de ez a megállapítása tévedés. Ugyanakkor nem véletlen, hogy ez a könyve Oroszországban nagy sikert arat. Akkor már inkább jogos a „maffia” megnevezés a Fideszre, mint pártra. Ott valóban nagyon szigorú a függőség és az egység. Szigorú rituálék működnek. De ez nem családi-haveri kapitalizmus, hiszen a kormányfőnek nincsenek haverjai, akik vannak, azok beosztottak, akiket szemrebbenés nélkül félre lehet állítani. Itt egyetlenegy személy diktál, ebben van a hasonlatosság Putyinnal és Erdogan török, de Trump amerikai elnökkel is.

Nehéz eldönteni, hogy a gazdaságirányítás végeredményben kinek a kezében is van?

Minden döntést Orbán Viktor hoz meg. Ahol egyszemélyi döntés van, ott a formális szabályok nem számítanak.

A jegybankelnök és a pénzügyminiszter között mégis van véleménykülönbség. Nevezetesen arról, hogy be kell-e vezetni az eurót, és ha igen, mikor?

Szerintem ennek réges-régen meg kellett volna történnie, az egész ország jobban járt volna. A 2007-2008-as gazdasági világválság sem érintett volna bennünket ilyen súlyosan, hogy ha tagjai vagyunk az euróövezetnek, és ezért nagyon nagy árat fizettünk. Előbb-utóbb meg fog történni, ez csak attól függ, hogy a kormányfő mikor és hogyan ítéli ezt meg.

Ismét módosulnak a társadalombiztosítási jogszabályok. Mint a terület jó ismerője, hogyan értékeli a folyamatokat?

A 2011-ben elfogadott Alaptörvényben már nem szerepel a társadalombiztosítás, mint kifejezés. Ezzel ezen a téren tulajdonképpen már minden eldőlt. 2020. január elsejétől adó módjára levonnak egy összeget, amelyben már nem különül el a nyugdíj- és az egészségbiztosítás. A befolyó pénz nem fedezi az egészségügyi kiadásokat, a költségvetés kiegészíti azt – de ez már húsz éve így van. Nézzünk egy fontos részterületet: a nyugdíj megállapításához nincs sok köze annak, hogy mennyit fizettünk be járulékként. Megszűnt a kapcsolat a ki- és befizetések között. A nyugdíj-kifizetéseknél ebből nincs nagy probléma, hiszen a pénzügyminisztérium ki tudja számolni, hogy havonta mekkora összegre van szükség A gond az, hogy a nyugdíj-megállapítás tulajdonképpen alkufolyamat. A gyakorlat az, hogy a nyugdíj-folyósítással foglalkozó intézmény áttekinti a rendelkezésre álló dokumentumokat, és ennek nyomán tesz ajánlatot a nyugállományba készülőknek. Ha a munkaviszony egy része nem igazolható, akkor a két fél megegyezik egymással, hogy mit vesznek figyelembe, s mit nem. Az, hogy az emberek a rendszerváltás előtt mennyit kerestek az gyakorlatilag nem játszik szerepet. A jelenlegi nyugdíjrendszer úgy tartható fenn, hogy szigorodnak a szabályok. A Bajnai-kormány döntő lépést tett a nyugdíjkorhatár felemelésével, amellyel nagyban javított a helyzeten, akárcsak később Orbán Viktor a korengedményes nyugdíj megszigorításával. Ezeken a részterületeken további nagy reformokra már nincs lehetőség.

Gyakran beszélnek arról, hogy a hazai nyugdíjrendszer előbb-utóbb összeomlik. Mennyiben megalapozott ez az aggály?

Biztos, hogy nem fog összeomlani. Most egy átlagos, magyar nyugdíjas hatvan százalékát kapja a megelőző fizetésének. Ez az előttünk álló húsz esztendőben akár negyven-ötven százalékra is lecsökkenhet, sőt biztos, hogy le is fog csökkenni. De az, hogy a rendszer nem omlik össze nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgokon nem kellene korrigálni. Például vissza kellene térni a svájci indexálásra. Az 1997-es nyugdíjtörvénynek megfelelően akkor ötven százalékos súllyal vették figyelembe várható éves átlagos fogyasztói árindexet, és ugyancsak ötven százalékkal a bérkiáramlás növekedésének várható ütemét. Ez hosszú idő átlagában nem is növelné a költségvetés terheit. Ha viszont a jelenlegi indexálás megmarad, akkor ez három éven belül a nyugdíjasok életszínvonalának tömeges leszakadásához vezethet. Utólag kell majd valamilyen más elv alapján a nyugdíjakat korrigálni. Az öngondoskodás szükségességéről is meg kellene győzni az embereket. Sajnos a magán-nyugdíjmegtakarítások 2011-es einstandolása két nemzedékre megroggyantotta az emberek bizalmát. Ez helyrehozhatatlan kár. A fiatalok nem a megtakarításra fókuszálnak, inkább költenek. A kormányzat néha felreppenti, hogy az öregségi nyugdíjat a gyermekek számától is tegyék függővé. Ez szörnyű ötlet! Senki nem fog ma több gyermeket vállalni azért, hogy harminc év múlva magasabb legyen a nyugdíja. Ilyen rendszer sehol nincs a világban.