Előfizetés

Más ligában tanulunk - De mit tudnak nálunk sokkal jobban az éltanuló országok?

F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.01.05. 20:09

Fotó: AFP
Kína fejlett régióinak diákjai éveket vernek teljesítményben a magyar gyerekekre, Európa éltanulója Észtország lett, mi pedig legfeljebb Szlovákiával vagyunk versenyben a régiónkban. Nem maradtak el a meglepetések a legfrissebb PISA-eredmények nyilvánosságra kerülésekor sem, sovány vigasz, hogy Magyarország esetében az egyetlen meglepő elem, hogy nem romlott tovább a tanulók teljesítménye, pedig a szakértők nagy része előzetesen erre számított.
Az először egy év híján két évtizede megrendezett nagyszabású teszt – amelyen az OECD-tagokon kívül bármelyik önkéntesen jelentkező ország 15 éves tanulói részt vehetnek – az első időszakban azzal döbbentette meg a világ közvéleményét, hogy a világ nagyhatalmaihoz képest jelentéktelennek tűnő skandináv országok oktatási rendszereit találta a legeredményesebbnek. A finn oktatási csodát azóta is keresztbe-kasul elemzik, és sok ország igyekezett a minta szerint megújítani az isko­láit. Az érdeklődés akkora, hogy a finn állam már pénzt szed az érdeklődőktől, akik 1200 eurót fizetnek, ha meg akarnak nézni egy iskolát. Az utóbbi felmérések meglepetése viszont Ázsia, és azon belül is Kína már-már nyomasztó fölénye a többi résztvevőhöz képest. A 2019-es összesített szövegértési eredmények szerint Kína négy fejlett tartománya, Szingapúr, valamint a szintén Kínához tartozó Makaó és Hongkong végzett az élen, az első valóban OECD-ország a listán Észtország, amit Kanada és Finnország követ (a matematikai és természettudományos eredmények figyelembevételével is nagyon hasonló a sorrend).  

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

De vajon hogyan érdemes értékelni Kína eredményeit annak fényében, hogy csak a legfejlettebb tartományok vettek részt a tesztben? És érdemes-e bármit eltanulni tőlük, tudva, hogy oktatási rendszerük finoman szólva sem gyerekbarát? Legutóbb például a Wall Street Journal videója keltett megütközést, amelyben azt látni; vörös nyakkendős általános iskolások pánttal a fejükön tanulnak a tanteremben. A pánt valójában egy EEG, vagyis az agyi aktivitást mérő eszköz, amelyen egy változó színű lámpa jelzi, hogy a tanuló eléggé koncentrál-e. A cél a propaganda szerint az oktatás hatékonyabbá tétele, mivel a tanárok valós időben láthatják, éppen mely feladatoknál mennyire koncentrálnak vagy kalandoznak el a gyerekek. Az adatokat a szülők is megkapják, az egyik gyerek bevallotta: megbüntetik otthon, ha a pánt által küldött adatok alapján nem figyelt eléggé az órákon. A rendszer még csak néhány iskolában működik, de a példa jól mutatja, milyen technológiai újításokat vetnek be Kínában az oktatás minél eredményesebbé tételére. „Elképesztőek az adatok, amiket egyes kínai régiók produkálnak. Úgy tűnik, hogy ez a rendkívül teljesítményelvű, a gyerekeket brutálisan beszorító oktatás bizonyos kompetenciák fejlesztésében nagyon sikeres tud lenni. Ugyanakkor óvatosan kell bánni ezekkel az adatokkal, mert amit a kínai tanulók teljesítményéből ismerünk, az messze nem fedi le az egész országot” – jelzi Radó Péter oktatáskutató, hogy csupán a négy legfejlettebb kínai tartomány vett részt a PISA-tesztben, márpedig a hatalmas országban a különbségek is óriásiak lehetnek az oktatás színvonalában. Az adatokat szolgáltató Pekinget, Sanghajt, Csiangszut és Csöcsiangot magába foglaló keleti partvidék a világ egyik legfejlettebb régiója, ennek fényében nem csoda, ha az itt tanuló gyerekek köröket vernek az egyébként sokkal kevésbé szigorú, a gyermeki lélek igényeit sem figyelmen kívül hagyó országok tanulóira. A magyar gyerekek tudásszintjénél például három évvel járnak előrébb. Ugyanakkor valójában szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik ezekben a kínai iskolákban, vannak-e olyan technoló­giák, módszerek, amik átvihetőek lennének máshová. „Ne akarjunk kínai oktatást. Az európai kulturális értékek, eszmények és hagyományok teljesen összeegyeztethetetlenek a kínai típusú oktatással, ami szintén több ezer éves hagyományra épül. Ha a kérdés úgy vetődne fel, hogy hajlandó lennék-e beáldozni 10 pontnyi szövegértés-teljesítményt azért, hogy egy európai értelemben vett szabad társadalomban éljek, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. A kínai oktatás ugyanis abban is nagyon jól teljesít, hogy egy olyan társadalmat épít és olyan normákat örökít tovább, ahol totális digitális kontrollt vezethetnek be az emberek tömegei fölött, pontrendszer alapján értékelik az állampolgárokat, akiknek a nagy része ezzel még egyet is ért” – hívja fel a figyelmet Radó Péter, és megjegyzi: nem az oktatás „csinálja” a társadalmat, hanem a társadalom csinálja az iskolát, ami mindig az adott kulturális környezet szabályai szerint működik.  

Finn után észt csoda

Az utóbbi felmérések európai éltanulója nem kis meglepetésre a volt szovjet tagállam, Észtország lett. „Észtország pont olyan skandináv kultúrájú ország, mint Svédország vagy Finnország. Amikor 1991-ben visszakapták a függetlenségüket, finn minta szerint szervezték újra az oktatásukat. Egészen néhány évvel ezelőttig szovjet minta szerint egységes, 12 osztályos iskolákat működtettek, ami viszont nagyon rugalmatlan volt, és sok problémát okozott. Jelenleg 9 osztályos általános iskolájuk van, mint a finneknek” – magyarázza Radó Péter. A skandináv oktatási modell egyik alapjellemzője a hosszú idejű egységes iskola, mely után csupán a közoktatás utolsó három évére kerülnek eltérő program alapján oktató intézményekbe a gyerekek. Az oktatáskutató szerint azért tudják ezeket az iskolákat hatékonyan működtetni, mert a skandináv országokban a társadalmi egyenlőtlenségek nagyon kicsik, így az oktatási rendszeren nincs nyomás, hogy kezelje ezeket. Ez részben az országok kis méretének – vagy legalábbis kevés lakosának – köszönhető, és annak, hogy rendkívül jól működnek a kiegyenlítő, jóléti mechanizmusok. „Egy országban, ahol az iskolákat nem feszítik szét a társadalmi egyenlőtlenségek, nagyon könnyű egységesen magas minőségű oktatást működtetni” – teszi hozzá. Szintén skandináv sajátosság, hogy nem működtetnek szigorú elszámoltathatósági rendszert az iskolák, pedagógusok felett, Finnországban például egyáltalán nincs tanfelügyelet. Észtországban pedig csak „kockázatalapú” tanfelügyelet működik, vagyis azokba az iskolákba mennek el értékelni, ahol az adatok alapján előzetesen problémákat érzékelnek. A skandináv modell utolsó pillére pedig az, hogy minden iskola saját tanulásfejlesztési célú projekteket csinál, és az önkormányzatok – amelyek az iskolák tulajdonosai – nagyon sok anyagi erőforrást és támogatást juttatnak számukra, hogy ezeket meg tudják valósítani.  

Nem kifogás a szocialista múlt

Minél távolabb van egy ország tőlünk, annál kevésbé érdemes összehasonlítani velük az eredményeinket, ilyen értelemben Radó Péter szerint sem Finn- vagy Észtországhoz nem érdemes mérni magunkat, a mi „kulturális referenciacsoportunk” Ausztria, Csehország, Horvátország, Szlovákia és Szlovénia. És mi ezekhez az országokhoz képest teljesítünk rosszul, pedig ez a közép-európai csoport, a 2009-es PISA-felmérés során még nagyjából egységes teljesítményt nyújtott. Egy évtizede Magyarország nem állt rosszul ebben a régión belüli összehasonlításban, azóta viszont leszakadtunk, jelenleg a szlovákokkal „játszunk egy ligában”, akik szintén bedöntötték az oktatási rendszerük teljesítményét, de még nem zuhantunk le a délkelet-európai országok színvonalára. Van viszont egy ország, amelyhez vezető politikusaink is nagyon szeretik hasonlítgatni Magyarországot, ez pedig Lengyelország, ami szintén kiemelkedően jól teljesít az utóbbi felméréseken. Ők másképp zárkóztak fel, mint az észtek, egy teljesen másik típusú oktatási reformot vittek véghez, amivel eredményességben szinte felzárkóztak az észak-európai országokhoz. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Jaroslaw Kaczynski vezette jobboldali konzervatív kormánypárt az utóbbi időben visszavonta az 1998–99-es iskolareform bizonyos elemeit és új oktatási törvényt fogadott el, de nem fordultak vissza az 1960-as évekbe, mint Magyarország. Lengyelországban nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, így nagyobb a szerepe az elszámoltathatóságnak is. Ugyanakkor a lengyel oktatás nem szelektív, nincsenek benne jelen azok a menekülőutak – például egyházi vagy szerkezetváltó iskolák –, amik Magyarországon egyre nagyobb szerepet kapnak, így a tanulók valóban hasonló színvonalú oktatásban részesülnek, függetlenül attól, hova születtek. Lengyelország és Észtország teljesen különböző módon szervezte sikeresen újra az iskoláit. Példájuk azt bizonyítja, hogy az oktatás eredményességét – vagy éppen eredménytelenségét – nem lehet a volt szocialista múlttal magyarázni, erre hivatkozni ma már a probléma elkenése.

Nincs jobb mérés

Bár minden alkalommal hatalmas várakozás előzi meg az eredményeket, a PISA-felmérést rengeteg kritika is éri méréselméleti szakemberek, oktatáskutatók részéről is. „A PISA jelenleg az elérhető legjobb mérés, a nemzetközi oktatástudomány momentán nem tud ennél jobbat, megbízhatóbbat produkálni” – mondja Radó Péter. Az oktatási rendszerek jelenlegi legnagyobb kihívása, hogy hogyan készítsék fel a gyerekeket a XXI. század kihívásaira úgy, hogy ma még azt sem tudjuk, milyen technikai, gazdasági és társadalmi körülmények között kell majd helyt­állniuk. A PISA-felmérés alapjait 1997-ben kezdték el lefektetni, akkoriban nagyon erősen az alapkompetenciák (matematikai, szövegértési, természettudományos) mérése állt a középpontban, és ezek még ma is nagyon fontosak. Ugyanakkor az azóta eltelt időszakban felértékelődött sok újabb készség, például a kreativitás, a problémamegoldás, együttműködés vagy a kommunikáció. Éppen ezért az utóbbi néhány felmérés kiegészítő elemként megkísérelte ezeket is mérni, bár ez még annál is nehezebb, mint az alapkészségek mérése. Magyarország ezekben a kiegészítő felmérésekben 2018-ban már nem vett részt, de azt például a 2015-ös eredményekből tudjuk: együttműködő-problémamegoldás tekintetében még sokkal jobban le vagyunk maradva a fejlett országok átlagától, mint az alapkompetenciák, például a szövegértés terén.

Az udvarias öngyilkos: becsukja maga mögött az ablakot

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.01.05. 14:30
Cernín-palota- ma is a Külügyminisztérium épülete
Fotó: AFP / Roger-Viollet
Udvarias öngyilkos: kiugrott az emeletről, aztán becsukta maga mögött az ablakot. Ez a morbid tréfa órák alatt bejárta a prágai sörözőket Jan Masaryk halála után. A kortársak közül sokan nem hittek a hivatalos magyarázatnak, merényletre gyanakodtak. Most egy régi hangfelvétel miatt ismét leporolják a máig megoldatlan ügy aktáit.
A csehszlovák külügyminiszter holttestét 1948. március 10-én, reggel fél 7 körül találták meg a prágai Černín-palota tövében. A barokk épület a külügyi tárca központja volt – ma is az a Cseh Köztársaságban –, a politikus szolgálati lakásából, a fürdőszoba ablakán át zuhant le a kockaköves udvarra. Hamarosan bejelentették, öngyilkosságot követett el. A hivatalos indoklás szerint depresszió és álmatlanság gyötörte. Ám az emberek azt suttogták, az oroszok ügynökei végeztek vele.  

Moszkvai úton

Jan Masaryk (1886–1948) lába alól előbb képletesen csúszott ki a talaj. Fontos ember, magas pozícióban, de csökkenő befolyással, szűkülő mozgástérrel, támadások kereszttüzében, ellenséges környezetben. Az első Csehszlovák Köztársaság alapító elnökének és egy amerikai asszonynak a fia, a kormány egyetlen nem kommunista tagja – a sztálinista hatalomátvétel óráján. Súlyos konfliktusai voltak a Marshall-segély miatt. Elfogadta volna támogatást az Egyesült Államoktól, csakhogy a szovjet vezetés nem engedte. A birodalmi fővárosba rendelték, Sztálin személyesen oktatta ki. „Szabad miniszterként repültem Moszkvába, szolgaként tértem haza”, jegyezte meg szűk körben. Pedig természetes vezető volt. Híres apja, Tomáš Garrigue Masaryk (barátainak TGM) révén már fiatalon az elit tagja az új csehszlovák államban, kedvelt figura. 1925-től Londonban élt, sokáig nagykövetként, majd a tragikus müncheni egyezmény (1938) után mint az emigráns kormány tagja. A háború végén hazatért, Edvard Beneš elnök oldalán az újjászülető ország liberális vezetője lett (ifjabb olvasóink kedvéért jelezzük, ez itt nem szitokszó). Népszerűsége és szerteágazó nyugati kapcsolatrendszere zavarta a kommunistákat. Mégsem váltották le, jelenléte demokratikus látszatot keltett. Aggódtak, nehogy külföldön kérjen menedéket, látványosan szakítva a diktatúrával – valahogy úgy, ahogy Károlyi Mihály tette a következő évben Párizsban, a Rajk-per előkészületei idején. Ekkortájt foszlottak szét a kelet-közép-európai „népi demokráciák” maradék illúziói. A Jaltában szovjet érdekszférába sorolt területeken, szigorú orosz felügyelet mellett, kíméletlenül bevezették a sztálini modellt (Jugoszláviát pedig kiátkozták a testvéri országok közül). Moszkva helyi emberei apránként kisajátították a hatalmat Kelet-Berlintől Tiranáig. Prágában 1948 februárjára datálható a fordulat. Államcsínynek is beillett, ahogy Václav Nosek kommunista belügyminiszter pártirányítás alá vonta a csehszlovák rendőrséget. A kormány gyors államosításba kezdett, mire a koalíciós polgári pártok miniszterei lemondtak. Egyedül Masaryk nem távozott a tiltakozókkal, és az újonnan alakuló, egyszínű (vörös) kormányban is megtarthatta a külügyi tárcát – arra a két hétre, ami még hátra volt életéből. Voltak, akik ezért kommunistabérencként emlegették. Klement Gottwald miniszterelnök szerint a külföldi rágalomhadjárat hajszolta öngyilkosságba. Masaryk holtában már nem okozott fejtörést a berendezkedő diktatúrának, díszes állami temetést kapott. Megítélése ma is vitatott: szobrot állítottak neki, kitüntetést neveztek el róla, de sokan nem bocsátják meg, hogy nevét adta a fordulathoz.  

Üzenet hatvannyolcból

A talányos halálesetet 72 év alatt már legalább ötödször vizsgálják különféle hatóságok, ezúttal egy történész kezdeményezésére. Václava Jandečková titkosszolgálati archívumokban is kutathatott, és lényeges újdonságokra bukkant egy hangfelvételen. A húszperces szalagon egy szemtanú, Vilibald Hofmann rendőrfelügyelő mesél, húsz évvel a történtek után. A felügyelőt az elsők között riasztották a helyszínre 1948-ban. Két évtized múltán, amikor a reformok és az olvadás hatására elővették az ügyet (akkor először), kihallgatta a legfőbb ügyészség. Ekkor, 1968 májusában döntött úgy, hogy titokban rögzíti emlékeit. A felvétel egy bizalmas barátjának a konyhájában készült. A most 95 esztendős Jindřich Grulich a cseh közrádiónak felidézte a beszélgetést. A nyomozó azt mondta neki, megdöbbentette az a fénykép, amely állítólag a tetthelyet ábrázolta. „Amikor megmutatták neki, azt gondolta, ez nem az eredeti. Megváltoztatták. Egyből biztosra vette, hogy azt a fotót később csinálták.” Jandečková rámutat, hogy a felügyelő beszámolója több ponton ellentmond a jegyzőkönyveknek. Hofmann nem állítja ugyan, hogy Masarykot meggyilkolták, viszont nyíltan beszél arról, hogy egyes bizonyítékokat eltüntettek, másokat pedig utólag fabrikáltak. „Részletekre hívja fel a figyelmet, amelyek elvezethetnek bennünket a valósághoz, hogy mi történt, mi nem. Leírja, hogyan vizsgálták meg a holttestet, és megjegyzi, hogy az időkeret fontos”, összegez a történész. A felügyelő elmondja például, hogy a holttestet elsőként vizsgáló orvos szerint Masaryk halála négy-hat órával korábban állt be, mint ahogyan a boncolás eredményeire hivatkozva közölték. Fokozza a gyanút, hogy a szóban forgó Teplý doktor néhány héttel később váratlanul maga is meghalt, amit szintén öngyilkosságként könyveltek el. „Már 1968-ban azt mondja, hogy a hivatalos fényképek nem felelnek meg a valóságnak. A helyszínen, a Černín-palotánál készített jegyzeteit pedig kitépték a kezéből.” Három hónappal később a rossz emlékű bevonulás, a Prágai Tavasszal együtt, megálljt parancsolt a felülvizsgálatnak.  

Ceaușescu, a tanú

Megint elővették az ügyet a bársonyos forradalom után (1989), majd Szlovákia különválásával a cseh igazságszolgáltatás is belevágott. Ennek eredményeképp 2004-ben elvetették az öngyilkosságot. Törvényszéki szakértők megállapítása szerint az áldozat nem ugrott, hanem dobták; legalább még egy személynek a fürdőszobában kellett lennie, amikor kizuhant az ablakon. Közvetett bizonyíték a dezertált román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa állítása: maga Ceaușescu erősítette meg neki, hogy a Kreml adott utasítást Masaryk likvidálására. Ám a részletek homályosak, a tettes(ek) kilétére csak tippek vannak. Jandečková könyvében említ egy Bydžovský nevű letartóztatottat, aki az ötvenes években azt vallotta az ŠtB (a csehszlovák ÁVH) tisztjeinek, ő ölte meg a minisztert. Ez persze fenntartással kezelendő, hiszen a hírhedt koncepciós pereket kiszolgáló titkosrendőrség pincéjében bárki bármit aláírhatott. Viszont a kutató szerint érdekes, hogy a vallomás mintha meglepte, sőt zavarba hozta volna a kihallgatókat. Nem feszegették a témát, utóbb a vádiratban sem szerepeltették ezt a szálat, hiszen azzal megkérdőjelezték volna a sérthetetlen hivatalos álláspontot. Mindemellett még ma is akad, aki az öngyilkosság verzióját tartja hihetőbbnek: azt, hogy a csapdában vergődő politikus kétségbeesésében nem látott más kiutat. Meglehet, egy csapásra véget vetne a találgatásoknak, ha megnyitnák az orosz archívumokat. Ám a moszkvai „illetékes szervek” elutasítók. Ez nem meglepő, ha azt vesszük, hogy újabban sem túlzottan segítőkészek, ha hasonló ügyekben hozzájuk vezetnek a szálak. Példa erre az angliai Litvinyenko-gyilkosság (2006), Szergej Szkripal megmérgezése (2018), vagy a legutóbbi eset, amikor orosz bérgyilkos a nyílt utcán lőtt agyon egy grúz férfit Berlinben, a német ügyészség szerint állami utasításra.

Harmadik defenesztráció néven is említik Jan Masaryk végzetes zuhanását. A latin eredetű kifejezés cseh történelmi hagyományra utal: arra, hogy időnként hatalmasságok esnek ki az ablakon. Először husziták dobáltak ki tanácsnokokat a prágai városházáról; ez volt az első defenesztráció, amelytől a huszita háborúk kezdetét számítják (1419). Két évszázad múltán a Várban protestánsok hajítottak ki az ablakon három katolikus tisztségviselőt. (Túlélték a zuhanást, amit angyali csodának tulajdonítottak.) Ez volt a szikra, amely lángra lobbantotta az évszázad nagy, egész Európára átterjedő fegyveres konfliktusát, a harmincéves háborút (1618–48).

Magyarország majdnem remekül teljesít. Vagy még majdnem sem

Gulyás Erika
Publikálás dátuma
2020.01.05. 12:11

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A számok nem hazudnak. Persze dehogyisnem. Ha mondjuk egy kormány azt szeretné elmondani az ő szavazóinak, hogy jobban élnek, mint négy éve, akkor ezt a megfelelő adatsorokkal támasztja alá. Az egyszeri polgárnak viszont általában nem adatsorok, hanem csak a havi fizetési papírja áll a rendelkezésére, és hogy jobban él-e, azt a pénztárnál dönti el.
A városi legenda szerint Churchill mondta egyszer, hogy „csak abban a statisztikában hiszek, amit én hamisítottam”. Természetesen az idézet nem a brit miniszterelnöktől származik, eredete a homályba vész, de jól érzékelteti a számokkal zsonglőrködő mindenkori kormányok szándékát. Valahogy így van ez a Magyarország jobban teljesít plakátokon olvasható sikerjelentésekkel és a velük nem mindig korreláló valósággal is.  

Egy tapodtat se

A Publicus Intézet néhány hete megjelent felmérése szerint a magyarok 36 százaléka egy hónapnyi tartalékkal sem rendelkezik, rendszeres megtakarítást pedig mindössze 8 százalék tud felmutatni. A szegénység majdnem a lakosság negyedét fenyegeti Észak-Magyarországon, az Észak-Alföldön és a Dél-Dunántúlon, de aki gyereket vállal, az biztosan kénytelen máshol is sok mindenről lemondani. Minden felmérés azt igazolja, hogy a leszakadt térségek nem, vagy alig tudtak emberibb életet kínálni az idén, mint előtte. Ennek oka az is, hogy Magyarországon alacsonyak a bérek, kevés a vásárlóértékük. Az erről szóló hivatalos nemzetközi statisztikák az egyes országok árszintjeit kiegyenlítik és vásárlóegységben adják meg, hogy mennyit ér a dolgozók bére. Ebben a technikai pénzben, az úgynevezett vásárlóerő paritáson számolva egy osztrák állampolgár éves nettó átlagjövedelme 26 ezer egységet ér, a cseheké több mint 14 ezret, a magyar azonban csak 9 és félezret. Az osztrák dolgozók tehát háromszor annyit tudnak vásárolni a pénzükből, mint a magyarok. Az arányok annak ellenére nem javulnak, hogy az egy főre jutó jövedelmek minden évben emelkednek. A válság alatt a visszaesés olyan nagy volt, hogy nálunk és a horvátoknál 2019-re sem érték el a reálbérek a 2008-as szintet – állítja Galgóczi Béla, az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet elemzője. Az Eurostat egyik adatsora pedig azt mutatja, a magyarok életszínvonala a tagadhatatlan emelkedés ellenére pont ott van, ahol 2003-ban volt a többi tagállammal összevetve, vagyis felzárkózásból megbuktunk. A lakosság 28-30 százaléka a létminimumon vagy az alatt él. Ennél is sötétebb kép rajzolódik ki a „GfK Vásárlóerő Európában 2019” című, két hónapja készült tanulmányából, amely szerint minden lichtensteini polgár 67 és félezer eurót költhet el egy évben, egy magyar azonban csak kevesebb mint 7 és félezret. De ne mérjük magunkat a leggazdagabbakhoz, csak az európai átlaghoz! Akkor legalább elmondhatjuk, hogy ez volt az az év, amikor átléptük az átlag felét. A legtöbbet a fővárosiak és a Győr környékén élők tudnak vásárolni a pénzükért, a sor másik végén az észak-alföldi települések állnak, általánosságban pedig minél kisebb egy község, annál kisebb az ott élők reálkeresete. Amikor az átlagjövedelmek emelkedéséről szóló híreket halljuk, jusson eszünkbe, hogy 2018-ban a Pénzügyminisztérium nyilvántartása szerint a nagyjából 4 és félmillió dolgozóból 1,1 millió foglalkoztatott csak minimálbért vagy garantált bérminimumot kapott a munkájáért, tehát a munka világában is nagyon nagyok a jövedelmi eltérések. Ráadásul amikor a megélhetésről beszélünk, be kell kalkulálni, hogy a minimálbér és az átlagbér változatlanul Magyarországon a legalacsonyabb a régióban. Ha a V4 országokat nézzük, az átlagbér Csehországban 932, nálunk csak 701 euró. A magyar minimálbér 464 eurónak felel meg, a lengyel 521, a szlovák 520, a cseh pedig 518 eurót ér. (Az iménti adatok a 2019-es évre vonatkoznak, Varga Mihály pénzügyminiszter a napokban jelentette be, hogy a magyar bruttó minimálbér 2020-tól 161.000 forint lesz.)  

Többet kevesebbért

Ugyanakkor a magyar kormány veszi vissza majdnem a legtöbbet a dolgozók béréből. Minden 100 forintból 64-et kell befizetnie az államkasszába. Ennél többet vesznek el a román, holland, finn és izlandi alkalmazottaktól, de szűkebb régiónkban jobb a helyzet: a csehek adóterhe csak 35 százalékos, a szlovákoké 41, míg a lengyeleké 54 százalék. A legtöbben azt érzik, hogy egyre többet kell dolgozniuk a bérükért, de a nemzetközi statisztikák szerint még mindig nem eleget. Az Euronews egyik összeállításából az derül ki, hogy a svéd alkalmazottaknak majdnem 42 évet, a hollandoknak 40 és fél évet kell végig dolgozni, mire nyugdíjat kaphatnak, egy magyar átlagosan kicsivel több mint 34 évet tölt munkában, de tíz éve ez a szám még csak 29 év volt. Nagyot ugrott tehát az átlag, ami a költségvetésnek remek, de a 60 év fölötti, több mint negyven éves munkában megfáradt, már betegeskedő embereknek sokszor kilátástalan és ijesztő. A teljes munkaidős dolgozóknak 20 nap alapszabadság jár, ehhez jönnek a kor vagy a gyerekek után kiadott napok és az állami munkaszünetek. Ezt a rendet borította fel a kormány az idén a közszférában, amikor előbb a központi hivatalokban és minisztériumokban, majd a kormányhivatalokban is megszüntette az életkor alapján járó plusz napokat, úgyhogy az idősebb tisztviselők kevesebbet pihenhetnek, mint eddig. Felmérések igazolják, hogy 3,7 millió magyar felnőtt sohasem nyaral, minél idősebb valaki, annál valószínűbb, hogy otthon tölti a nyári pihenését, bár legtöbben nem a koruk, hanem a pénz hiánya miatt kénytelenek otthon maradni. Az sem mindig tud kikapcsolni, aki megteheti, hogy elutazzon. Egy kutatás szerint a munkavállalók 58 százalékát kereste már a főnöke, ügyfele, kollégája a szabadsága alatt. lyen háttérrel egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar emberek fele nem jár moziba, színházba, koncertre és nem ül be egy étterembe. További 30 százalék is csak nagyon elvétve engedheti meg magának ezeket a szórakozási lehetőségeket – derült ki a Publicus Intézet legutóbbi megélhetési felméréséből. Az is biztos, hogy a lakosság 15 százaléka azért nem vett meg egy könyvet az elmúlt egy évben, mert nem volt rá pénze. A KSH statisztikái ezt azzal egészítik ki, hogy 2003 óta minden kulturális rendezvény veszített látogatókat, a legtöbbet a múzeumok és a színházak.  

Magyar ember zsebből fizet

A magyarországi infláció a legutolsó adatok szerint 3,4 százalékos, de pont azok a termékek drágultak ennél sokkal gyorsabban, amelyek a szerény jövedelmű családok és a nyugdíjasok vásárlásainak zömét adják, vagyis az élelmiszerek. Ezek ára 5,5 százalékkal lett magasabb az utóbbi egy évben, de ennek majdnem háromszorosa a sertéshús, kétszerese a cukor drágulása, s ami ijesztő az egészséges táplálkozásért folytatott harcban, az az, hogy a KSH nyári mérései szerint a friss zöldség ára 31, a burgonyáé pedig 61 százalékkal ment feljebb. Novemberre kicsit javult a helyzet, de ha a gyümölcsöket is hozzávesszük az idényáras élelmiszerekhez, a tavaly novemberihez képest átlagosan 8,5 százalékos az emelkedés. Ugyanakkor a kormány csak 2,8 százalékkal emeli meg a nyugdíjakat januártól és hallani sem akar a béremelést is beszámító vegyes indexálás visszaállításáról. Azzal a módszerrel 5,6 százalékkal nőne a nyugdíjasok havi ellátmánya 2020-ban. A táplálkozáson és lakásfenntartáson túl a legtöbbet orvosra és gyógyszerre költik a magyarok a jövedelmünkből, meg olyan termékekre, amelyek megbetegítenek. Az állami egészségügyben otthagyják a pénzük 9 százalékát, ugyanannyit, mint amit cigarettára vagy szálas dohányra fordítanak. A Publicus Intézet december elején készült kutatása azt mutatja, hogy magánegészégügyre megy el további 8 százalék és gyógyszerre újabb 9 százalék, tehát összesen 26 százalékot adunk ki a havi bérünkből vagy juttatásainkból, hogy megőrizzük vagy visszanyerjük az egészségünket. Ennél többet, 35 százalékot költünk élelmiszerekre és 33 százalékot visz el a lakásfenntartás és a rezsi. Mindent összevetve a magyar egészségügyi kiadások egyharmadát a lakosság zsebből fizeti, mert a kormány nagyon keveset, mindössze a GDP 5 százalékát fordítja gyógyításra és megelőzésre. A Szinapszis Kft. év eleji adatai szerint tavaly már az emberek 60 százaléka vett igénybe valamilyen magánegészségügyi szolgáltatást. Leginkább valamilyen szakrendelésre vagy diagnosztikai vizsgálatra jelentkeznek be.

Kényszerlakások

Tízből kilenc magyar saját tulajdonú lakásban él, akkor is, ha nem szeretne, mert másra nincs lehetőség, alig vannak bérlakások. Ez azért is riasztó, mert szinte az egyetlen dolog, amiben éllovasok vagyunk az unió országai között, az a lakásárak rohamos emelkedése. Az utóbbi négy évben átlagosan majdnem 63 százalékos volt a drágulás, de Budapesten elérte a 88 százalékot. Lassan már tényleg csak a leggazdagabb tíz százalék tud megfizetni egy lakást, a többiek csak hatalmas hitelekkel képesek a nyomukban loholni.

Megoldatlan az idősgondozás

Megállíthatatlanul nő a szociális intézményekbe, elsősorban az idősotthonokba várakozók listája. December 5-én 35 737 fő szerepelt igénylőként, tavaly ilyenkor alig haladta meg a 34 ezret, 2017 év végén pedig még csak 30 ezer ellátásra váró szerepelt a sorban.

Kis lépések

Egyelőre úgy tűnik, nagy falatnak látszik Matolcsy György jegybankelnök karácsony előtt közzétett vágya, hogy 2030-ig Magyarország kerüljön a legjobb 5 ország közé Európában, fejlettségben és életminőségben egyaránt. Sokkal reálisabb Fellegi Tamás elemzése arról, hogy sikerült 2000 óta a magyar bérfelzárkózás a kontinens fejlett feléhez. Az Orbán-kormány volt minisztere hatalmas lépésről beszél a novekedes.hu portálon azzal a kiegészítéssel: a következő húszéves periódus végére juthatunk el oda, hogy a kontinens két fele között már csak olyan mértékű lesz a bérkülönbség, mint amit egy-egy tagállamon belül is láthatunk egyes térségek között.