A csehszlovák külügyminiszter holttestét 1948. március 10-én, reggel fél 7 körül találták meg a prágai Černín-palota tövében. A barokk épület a külügyi tárca központja volt – ma is az a Cseh Köztársaságban –, a politikus szolgálati lakásából, a fürdőszoba ablakán át zuhant le a kockaköves udvarra. Hamarosan bejelentették, öngyilkosságot követett el. A hivatalos indoklás szerint depresszió és álmatlanság gyötörte. Ám az emberek azt suttogták, az oroszok ügynökei végeztek vele.
Moszkvai úton
Jan Masaryk (1886–1948) lába alól előbb képletesen csúszott ki a talaj. Fontos ember, magas pozícióban, de csökkenő befolyással, szűkülő mozgástérrel, támadások kereszttüzében, ellenséges környezetben. Az első Csehszlovák Köztársaság alapító elnökének és egy amerikai asszonynak a fia, a kormány egyetlen nem kommunista tagja – a sztálinista hatalomátvétel óráján. Súlyos konfliktusai voltak a Marshall-segély miatt. Elfogadta volna támogatást az Egyesült Államoktól, csakhogy a szovjet vezetés nem engedte. A birodalmi fővárosba rendelték, Sztálin személyesen oktatta ki. „Szabad miniszterként repültem Moszkvába, szolgaként tértem haza”, jegyezte meg szűk körben.
Pedig természetes vezető volt. Híres apja, Tomáš Garrigue Masaryk (barátainak TGM) révén már fiatalon az elit tagja az új csehszlovák államban, kedvelt figura. 1925-től Londonban élt, sokáig nagykövetként, majd a tragikus müncheni egyezmény (1938) után mint az emigráns kormány tagja. A háború végén hazatért, Edvard Beneš elnök oldalán az újjászülető ország liberális vezetője lett (ifjabb olvasóink kedvéért jelezzük, ez itt nem szitokszó). Népszerűsége és szerteágazó nyugati kapcsolatrendszere zavarta a kommunistákat. Mégsem váltották le, jelenléte demokratikus látszatot keltett. Aggódtak, nehogy külföldön kérjen menedéket, látványosan szakítva a diktatúrával – valahogy úgy, ahogy Károlyi Mihály tette a következő évben Párizsban, a Rajk-per előkészületei idején.
Ekkortájt foszlottak szét a kelet-közép-európai „népi demokráciák” maradék illúziói. A Jaltában szovjet érdekszférába sorolt területeken, szigorú orosz felügyelet mellett, kíméletlenül bevezették a sztálini modellt (Jugoszláviát pedig kiátkozták a testvéri országok közül). Moszkva helyi emberei apránként kisajátították a hatalmat Kelet-Berlintől Tiranáig. Prágában 1948 februárjára datálható a fordulat. Államcsínynek is beillett, ahogy Václav Nosek kommunista belügyminiszter pártirányítás alá vonta a csehszlovák rendőrséget. A kormány gyors államosításba kezdett, mire a koalíciós polgári pártok miniszterei lemondtak.
Egyedül Masaryk nem távozott a tiltakozókkal, és az újonnan alakuló, egyszínű (vörös) kormányban is megtarthatta a külügyi tárcát – arra a két hétre, ami még hátra volt életéből. Voltak, akik ezért kommunistabérencként emlegették. Klement Gottwald miniszterelnök szerint a külföldi rágalomhadjárat hajszolta öngyilkosságba. Masaryk holtában már nem okozott fejtörést a berendezkedő diktatúrának, díszes állami temetést kapott. Megítélése ma is vitatott: szobrot állítottak neki, kitüntetést neveztek el róla, de sokan nem bocsátják meg, hogy nevét adta a fordulathoz.
Üzenet hatvannyolcból
A talányos halálesetet 72 év alatt már legalább ötödször vizsgálják különféle hatóságok, ezúttal egy történész kezdeményezésére. Václava Jandečková titkosszolgálati archívumokban is kutathatott, és lényeges újdonságokra bukkant egy hangfelvételen. A húszperces szalagon egy szemtanú, Vilibald Hofmann rendőrfelügyelő mesél, húsz évvel a történtek után.
A felügyelőt az elsők között riasztották a helyszínre 1948-ban. Két évtized múltán, amikor a reformok és az olvadás hatására elővették az ügyet (akkor először), kihallgatta a legfőbb ügyészség. Ekkor, 1968 májusában döntött úgy, hogy titokban rögzíti emlékeit. A felvétel egy bizalmas barátjának a konyhájában készült. A most 95 esztendős Jindřich Grulich a cseh közrádiónak felidézte a beszélgetést. A nyomozó azt mondta neki, megdöbbentette az a fénykép, amely állítólag a tetthelyet ábrázolta. „Amikor megmutatták neki, azt gondolta, ez nem az eredeti. Megváltoztatták. Egyből biztosra vette, hogy azt a fotót később csinálták.”
Jandečková rámutat, hogy a felügyelő beszámolója több ponton ellentmond a jegyzőkönyveknek. Hofmann nem állítja ugyan, hogy Masarykot meggyilkolták, viszont nyíltan beszél arról, hogy egyes bizonyítékokat eltüntettek, másokat pedig utólag fabrikáltak. „Részletekre hívja fel a figyelmet, amelyek elvezethetnek bennünket a valósághoz, hogy mi történt, mi nem. Leírja, hogyan vizsgálták meg a holttestet, és megjegyzi, hogy az időkeret fontos”, összegez a történész.
A felügyelő elmondja például, hogy a holttestet elsőként vizsgáló orvos szerint Masaryk halála négy-hat órával korábban állt be, mint ahogyan a boncolás eredményeire hivatkozva közölték. Fokozza a gyanút, hogy a szóban forgó Teplý doktor néhány héttel később váratlanul maga is meghalt, amit szintén öngyilkosságként könyveltek el. „Már 1968-ban azt mondja, hogy a hivatalos fényképek nem felelnek meg a valóságnak. A helyszínen, a Černín-palotánál készített jegyzeteit pedig kitépték a kezéből.” Három hónappal később a rossz emlékű bevonulás, a Prágai Tavasszal együtt, megálljt parancsolt a felülvizsgálatnak.
Ceaușescu, a tanú
Megint elővették az ügyet a bársonyos forradalom után (1989), majd Szlovákia különválásával a cseh igazságszolgáltatás is belevágott. Ennek eredményeképp 2004-ben elvetették az öngyilkosságot. Törvényszéki szakértők megállapítása szerint az áldozat nem ugrott, hanem dobták; legalább még egy személynek a fürdőszobában kellett lennie, amikor kizuhant az ablakon. Közvetett bizonyíték a dezertált román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa állítása: maga Ceaușescu erősítette meg neki, hogy a Kreml adott utasítást Masaryk likvidálására. Ám a részletek homályosak, a tettes(ek) kilétére csak tippek vannak.
Jandečková könyvében említ egy Bydžovský nevű letartóztatottat, aki az ötvenes években azt vallotta az ŠtB (a csehszlovák ÁVH) tisztjeinek, ő ölte meg a minisztert. Ez persze fenntartással kezelendő, hiszen a hírhedt koncepciós pereket kiszolgáló titkosrendőrség pincéjében bárki bármit aláírhatott. Viszont a kutató szerint érdekes, hogy a vallomás mintha meglepte, sőt zavarba hozta volna a kihallgatókat. Nem feszegették a témát, utóbb a vádiratban sem szerepeltették ezt a szálat, hiszen azzal megkérdőjelezték volna a sérthetetlen hivatalos álláspontot.
Mindemellett még ma is akad, aki az öngyilkosság verzióját tartja hihetőbbnek: azt, hogy a csapdában vergődő politikus kétségbeesésében nem látott más kiutat. Meglehet, egy csapásra véget vetne a találgatásoknak, ha megnyitnák az orosz archívumokat. Ám a moszkvai „illetékes szervek” elutasítók. Ez nem meglepő, ha azt vesszük, hogy újabban sem túlzottan segítőkészek, ha hasonló ügyekben hozzájuk vezetnek a szálak. Példa erre az angliai Litvinyenko-gyilkosság (2006), Szergej Szkripal megmérgezése (2018), vagy a legutóbbi eset, amikor orosz bérgyilkos a nyílt utcán lőtt agyon egy grúz férfit Berlinben, a német ügyészség szerint állami utasításra.
