Előfizetés

Anya nem csak egy van

Krausz Viktória F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.01.05. 06:43

Fotó: JEAN-PHILIPPE KSIAZEK / AFP
Radikálisan új élethelyzet, folyamatos készenléti állapot, magány, megfelelési kényszer, elvárásdömping, kérdéscunami, hormonális változások, alváshiány, állandó bizonytalanság és aggódás – az anyaság olyan oldalai, amikről még mindig szinte tabu mások előtt beszélni. A mai anyukák különböző Facebook-csoportokban találják meg sorstársaikat, valamint vigaszt, bátorítást és kérdéseikre a válaszokat. Persze ezeknek az általában zárt csoportoknak is lehetnek hátrányai, radikális esetekben olyan káros, veszélyes nézetek, eszmék kaphatnak akár kontroll nélkül is nagy nyilvánosságot, mint például az oltásellenesség.
Nincs olyan témafelvetés vagy kérdés, amire ne érkeznének perceken belül adekvát válaszok – nem csak gyerekneveléssel vagy anyasággal kapcsolatban. Ha hajnali 2-kor beírja valaki, hogy ébren forgolódik, biztos, hogy szinte azonnal több sorstárstól jön a biztatás és együttérző emoji. De ha egy jó könyv vagy hétvégi program iránt érdeklődik valaki, netán lelki problémája van, arra is mindig akad értő hallgatóság a Szívöntöde nevű zárt csoportban. Tucatnyi közösséget találni, amelyekben anyukák osztják meg tapasztala­taikat, számos adásvételre és csevegésre szakosodott anya-baba csoport is létezik. Ám van, amelyikben csak szakértő (gyerekorvos, védőnő, szoptatási és hordozási tanácsadó, pszichológus, fejlesztő pedagógus, logopédus stb.) adhat választ az anyák (apák) kérdéseire, a beszélgetés, tapasztalatcsere nem megengedett. Máshol jelölni kell, hogy a válaszadó „csak anya” vagy netán bír orvosi vagy egyéb szakértői kompetenciával.  A Mommynity blogként született öt éve, „belső igényből”, mára több mint 11 ezres rajongótábora van a Facebookon. Ócsai Dorka és Szabó Anna Eszter a Színház- és Filmművészeti Egyetemen voltak osztálytársak, s amikor anyák lettek, az új élethelyzetek, a sok bizonytalanság és kérdés hozta az ötletet, hogy mindezekről blogot írjanak. Nem nagy csoport volt a tervük, hanem egy kisközösség építése és a közvélemény formálása. „Az anyák sokszor elítélőek, gonoszak egymással a Facebookon és a játszótéren is. A kioktató, lekezelő stíluson akartunk változtatni és létrehozni egy elfogadó közösséget, amiben a kommunikáció őszinte, nyitott és se­gítő. Társult hozzánk három barátnőnk (Pollák Vica, Kis-Várday Juli és Somlai Dudi Juli), és így öten – öt teljesen különböző típusú anyaként – felvetettünk mindenféle témát, amikre mi magunk írtunk válaszokat, vitatkozva is egymással. Őszintén felvállaltuk, milyenek vagyunk, hogyan gondolkodunk, mik a hibáink, a kételyeink. Három év után úgy éreztük: kiírtunk magunkból mindent. Ekkor jött a Szívöntöde ötlete: írjanak most mások, legyen ebből egy közösség. Ma már izoláltabb társadalomban élünk, de az érzelmeink és kételyeink megosztása másokkal ma is alapvető igényünk, míg régebben a fonó volt a nők, anyák közössége, ma a Facebook és a Szívöntöde csoport” – meséli Ócsai Dorka producer, dokumentumfilm- és tévés rendező. 

A központi agy ereje

A Mommynity blog fóruma, a Szívöntöde két és fél éve működik, jelenleg majdnem 1500 tagja van, lehetne kétszer ennyi is, de az adminok csak ritkán engednek be új tagokat, mert nem akarják, hogy elvesszen a csoport intimitása. Kezdetben ritkán előfordult, hogy „túl őszinte” stílus miatt egyesek – akaratuk ellenére – megbántottak másokat, amiből hamar „szélvihar” lett, de Ócsai Dorka két kezén meg tudja számolni, hány tagot kellett kitenni a csoportból. Nehezen hozták meg ezeket a döntéseket, mert az elveikkel ellentétes, hiszen pont az az erősségük, hogy tudják, mindenki különböző egyéniség. „Legtöbbször a becsmérlés, a kéretlen tanács oka a kisebbségi komplexus. Az anyák bizonytalanok, hogy jól csinálják-e, megerősítésre mindenkinek szüksége van, még három gyerek után is” – mondja Dorka, aki munkája és családja mellett szinte egész nap foglalkozik a Szívöntödével. De nem munkának, fontos elhivatottságnak tartja. „Olyan közösség alakult ki, ahol bármilyen probléma felmerül, a tagok idefordulnak és valóban szívből jövő segítséget kapnak és adnak – erkölcsit és anyagit is.” Az alapító szerint a legmeghatóbb, amikor például kisgyerekek műtétekor együtt drukkolnak a családnak és várják, hogy jöjjön a hír az anyukától. A központi agy – ahogy a csoportot maguk a tagok nevezik – ereje fantasztikus: többször volt, hogy fedelet, védelmet ajánlottak egymásnak. Persze a segítésnek is van határa: irányítottak már szakemberhez édesanyát. „Volt, aki a csoportból tudta meg, hogy bántalmazó kapcsolatban él. Volt, akinek én kerestem megfelelő szakembert, de nem lehet mindenkit megmenteni, nem is ez a feladatunk. A felelősségünk így is nagy” – meséli Ócsai Dorka. Van egy kemény mag, akiknek a csoportból ismerhetjük szinte az egész életét, de sokan „csak” válaszolnak a feltett kérdésekre, tapasztalataikkal segítik a kérdezőket és olyan tag is bőven akad, aki kizárólag olvassa, legfeljebb lájkolja a bejegyzéseket. A világ számos pontjáról és az ország minden régiójából vannak mommy-tagok, a többség ugyan még sosem találkozott egymással, mégis egymás legbelsőbb titkait ismerik. Dorka azt mondja, voltak már személyes összejövetelek, úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást, pedig akkor találkoztak először. Őt is meglepte, amikor felmerült, hogy a csoporttagok szeretnének kitűzőt, karkötőt vagy közös pólót – ennyire erős az összetartozás iránti vágy. Az önszerveződés fontos: anonim karácsonyi ajándékozást is tartottak, nagyjából 40 anyuka véletlenszerű párosításban küldött egymásnak kis meglepetést, amit ugyanabban az időben nyitottak ki. „A bizalom elsődleges. Vigyázni kell, hogy ne jussanak ki az infók, meg kell bízni egymásban és mindenkinek be kell tartania a csoportszabályzatot: aki információt kivisz, azt azonnal kizárjuk, szerencsére ez nagyon ritka. Adminisztrátorként ügyes kézzel próbálunk új csoporttagokat beengedni” – teszi hozzá Ócsai Dorka. A Mommynityből lehetne akár üzlet is. Voltak már cégek, amelyek hirdetni akartak a felületeiken, de eddig nagyon kevés olyan volt, akivel mind az öt alapító tudott volna azonosulni. Ráadásul a függetlenségük a legfontosabb és a csoport intimitását sem akarják beáldozni. Ugyan van leírt üzleti tervük, de polgári szakmáik és családjaik mellett csak lassan halad a szervezés. A csoport részéről megvan az igény a bővülésre, közös programokra, találkozókra. 

Aktívak és leskelődők

1 % – a közösségi médiában általában egy adott csoportban a felhasználók ekkora része állít elő valódi tartalmat (posztol képet, videót, szöveget), 9 százalék reagál ezekre (hozzászól, vitázik, tovább­osztja stb.), és a nagy többség, 90 százalék úgynevezett leselkedő, azaz csak olvassa, követi a tartalmakat, de nem szól hozzá, legfeljebb lájkolja. 

Nem csak az enyém hisztizik a közértben

„Már egy ideje szerettünk volna a lányomnak kistestvért, mégis teljesen leforrázott, amikor megtudtam: ikreim lesznek. Senki nem emlékszik, hogy ez valaha előfordult volna a családban, először fogalmam sem volt, mire készüljek. Az ember ilyenkor elkezdi az internetet bújni, amitől csak még jobban kétségbe esetem. Rengeteg cikket találni arról, hogy milyen problémák fordulhatnak elő egy ikerterhességnél, hányféle fejlődési rendellenesség, betegség fordulhat elő a babáknál, milyen következményei lehetnek a koraszülésnek” – meséli Judit, aki december elején hozta világra teljesen egészséges ikreit, 37 hetes, problémamentes terhesség után. Ő egy ikres Facebook-csoportban találta meg azt a sok ezer sorstársát, akiknek a „kollektív tudása” továbblendítette a kezdeti kétségbeesésből. Végül kérdeznie sem kellett, mivel a csoportban mindennap újabb és újabb témák vetődtek fel attól kezdve, hogy kórházanként, orvosonként mik a különböző protokollok az ikerterhességeknél, egészen odáig, hogy vajon melyik babakocsival lehet felférni a villamosra. Bár Judit elégedett volt az orvosával, aki igyekezett minden kérdésre válaszolni, az információk egy jelentős részét innen szerezte, és még a megosztó témák esetében is az itt zajló csevegések győzték meg, hogy mi lesz az ő útja. „Az például, hogy valaki ugyanolyan vagy különböző ruhákba öltözteti a babákat, ízlés és elhatározás kérdése. De az biztos, hogy az erről szóló beszélgetések során minden pró és kontra érv felmerült, így én már ezek tudatában hoztam meg a döntést, hogy nekünk hogy lesz a legjobb” – mondja Judit, aki a szülés óta is napi szinten olvasgat a csoportban, ahol az etetéstől az altatásig mindenről talál információt, szeretetteljes, biztató hangnemben. Réz Anna, az Üvegplafon blog alapítója úgy véli, a segítő, anya-baba Facebook-csoportok életmen­tőek lehetnek a frissen anyává vált nők számára, hiszen a teljesen új élethelyzetben rengeteg elvárással, tanácstalansággal kénytelenek megbirkózni, miközben sokszor teljes izolációban, támogató közeg híján egyedül kell szembenézniük az embert próbáló feladatokkal. „Minden olyan online és persze offline közösség hasznos, ahol megerősítést kaphatnak, beszélgethetnek hasonló élethelyzetben lévőkkel, már az is segítség, ha látják, nincsenek egyedül a gondjaikkal, kérdéseikkel. Anyaként roppant nehéz szelektálni az egymásnak sokszor teljesen ellentmondó információk között, és sokaknak sem megbízható mintái, sem tényleges mindennapi segítsége nincs. Ekkor jöhetnek jól az átmeneti támogatást nyújtó segítőcsoportok, amelyek alkalmi érdekszövetséget hoznak létre az anyák között. Ha ezek biztonságos, megerősítést adó terek, és az adminok kellő időt és figyelmet fordítanak a csoportra, akkor mind a tapasztalat-, mind az információmegosztással sokat segíthetnek” – magyarázza Réz Anna. Ezt támasztja alá a kétgyerekes marketingspecialista, Somlai Dudi Júlia is, a Szívöntöde csoport egyik alapítója. „Jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem csak az én gyerekeim hisztiznek a közértben, nem csak én akarnék néha elbújni az ágy alá egy tábla csokival, nem csak az én gyerekeim vacsoráznak néha pattogatott kukoricát, mert lusta és fáradt vagyok, és jó ezeket néha leírni másoknak úgy, hogy tudom, nem leszek megkövezve.” Juli azt mondja, nemcsak a rózsaszín, csillámporos, szivárványos oldalát akarták megmutatni az anyaságnak, hanem őszintén beszélni mindenről, arról is, ami még most is sokszor tabu, hogy az anyaság igenis sokszor iszonyat nehéz és fárasztó, és attól, hogy ezt kimondjuk, ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket. Juli szerint azért hiánypótló a Szívöntöde, mert ez a közösség valóban az elfogadásra épít: együtt vannak császárosok és természetesen szülők, szoptatók és tápszerezők, hordozók és babakocsisok, egygyerekesek és sokgyerekesek és nagyon színvonalas, vádaskodásmentes beszélgetések szoktak kialakulni. Egyre több az alcsoport – például öltözködős, főzős, lakberendezős, szexelős, kertészkedős, olvasós –, amikbe csak olyanok léphetnek be, akik már Szívöntöde-tagok. „Olyan kollektív anyatudás van a csoportban, hogy bármilyen kérdést bedobhatsz, biztosan lesz rá válasz. Ugyan sok az anyukás tartalom a Facebookon, ilyen elfogadó közösség szerintem nincs másik” – magyarázza Juli, aki sokszor sír egy-egy szomorú vagy happy enddel végződő történeten. Legutóbb például egy anyuka fogsorának az árát titokban dobták össze. „Ennek a csupaszív lánynak egy betegség ­miatt kihúzták a fo­gait,­ ezért csak takarítói állást kapott, abból viszont nem tudott új fogakat csináltatni, ördögi körbe került. A kálváriája karácsony előtt ért véget, a fa alatt már hatalmas mosollyal ülhetett a gyerekeivel. Sokat bőgtem ezen a sztorin, borzasztóan megható a közösség ereje” – teszi hozzá.   

Az apák is csevegnek

 „Megirigyeltem a Szívöntöde sikerét, gondoltam, kipróbálom, hogyan működik apákkal, egyáltalán van-e rá igény” – így kezdi Kepes-Végh Ádám az Apázótér nevű, zárt, jelenleg 262 taggal működő Facebook-csoport alapítója, aki a feleségétől sokat hallott a Mommynityről, majd 2017 májusában létrehozta apatársainak a ki- és megbeszélő felületet. „Az alapításkor egy gyerekünk volt, ma már kettő, apablogot sok éve írok” – meséli magáról a menedzserként dolgozó Ádám, aki büszke arra, hogy ugyanúgy kiveszi a szerepét az otthoni teendőkből, mint a felesége. Az Apázótér messze nem olyan aktív, mint „anyás párja”, nagyjából heti két bejegyzés születik, a legaktívabb keménymag tízfős. Általában praktikus kérdésekről csevegnek, például, hogy ki milyen gyerekülést használ, adnak egymásnak tippeket, trükköket játékok összeszerelésére, de volt, hogy egyes betegségekről indítottak posztot. A legnagyobb aktivitást eddig a környezetvédelemről és a halálról való elmélkedés váltotta ki. Legutóbb pedig Szél Dávid pszichológus (a csoport másik adminja) a pornó és a gyerekek kapcsolatáról írt bejegyzése mozgatta meg a társaságot. Lelkizni nem igazán szoktak és a cuki gyerekfotók megosztása sem gyakori. Ádámnak lenne igénye és kedve aktívabbá tenni, közösséggé formálni a csoportot, úgy érzi, a tagok jó része támogatná is ezt, így már „csak” egy kis szabadidő kellene hozzá. 

Ha nem elég jók, elbuknak

Réz Anna szerint az a vallomásos, személyes, érzelemkifejező stílus, amely a facebookos kommunikációt egyre inkább jellemzi, a nőknek könnyebben megy. „Beszélni magunkról, a gyengeségeinkről, a fájdalmainkról, netán kérdéseket feltenni, tanácsot kérni, ezek a nőkre inkább jellemzőek; úgy szocializálódunk, hogy a férfiaknak presztízsveszteség vagy gyengeség beismerni, ha valamit nem tudnak. Ezért is lehet, hogy a Facebookon ezek a segítőcsoportok, szülői közösségek inkább a nőket érik el. Ráadásul a nők okkal érzik úgy, hogy ha valamilyen mérce szerint nem elég jó anyák, akkor a társadalom szemében elbuknak, és őket teszik majd felelőssé a gyerekük minden későbbi problémájáért. Az apák számára nem ilyen komoly a tét, őket nem nyomasztják ilyen elvárások, nagyjából már az elég, ha jelen vannak.” Hasonló a véleménye dr. Guld Ádámnak is: „A nők általában aktívabbak a verbális kommunikáció­ban, így erősebb a jelenlétük a közösségi médiában is, ezért létezhet több olyan tematikus csoport, ami inkább nekik szól.” A médiakutató, kommunikációs szakember úgy véli, azért is lehetnek népszerűek ezek a segítőcsoportok, mert nagyon megváltozott a szakértők hitelessége, megbízhatósága. „10-20 éve hiteles szakértőnek azt az értelmiségi körbe tartozót fogadtuk el (bármely témában), akinek megvolt a témához szükséges előképzettsége, állt mögötte egy nagyobb intézmény, illetve nyilvánosság előtt már többször szerepelt. Ezen szakértők többsége olyan nyelven, olyan kódrendszerrel kommunikált, amit egy átlagember nem is mindig értett. Ma már olyan influencerek és véleményvezérek váltak „szakértővé”, akiknek adott esetben semmilyen többlettudásuk, tapasztalatuk nincs, ám hétköznapi módon és nyelven kommunikálnak, meg­győzőek és akár azonnal reagálnak a feltett kérdésekre. Ez lehet félrevezető, sőt akár veszélyes is, ha pél­dául­ egészségügyi kérdésekben hallgatunk nem kompetens személyekre, csak azért, mert a számunkra fontos és hiteles csoportban őt szakértőként tartják számon. Ezért is nagyon fontos a tudatos médiafogyasztás és a kritikai gondolkodás” – magyarázza dr. Guld Ádám.

Toleránsabbá tesz, de elszigetel

Bár egyelőre meglepően kevés kutatás foglalkozik az online szerveződő közösségről, azt biztosan tudni lehet, hogy több dimenzió mentén nagyon eltérnek egymástól. Ilyenek például az anonimitás elvárása vagy éppen kizárása, az átmeneti-tartós jellegük, a tagok motivációjának természete vagy a bennük zajló interakció dinamikája – hívja fel a figyelmet dr. Mester Tibor, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció és Médiatudomány Tanszékének adjunktusa. Az egyéni élethelyzetek komplex problémáit feldolgozó (self-help, önsegítő) közösségek például jellemzően személyesebbek, a tagok közötti kapcsolat intenzív, akár napi szinten folynak az üzenetváltások. „Nagy jelentősége van annak, hogy olyan, akár intim problémák megbeszélésére is lehetőséget nyújtanak, amit a személyes társas környezetében nem lehet kibeszélni. Ezzel szemben a politikai vitafórumokon zajló kommunikáció jellemzően anonim természetű, és a diskurzusban részt vevő felek célja nem a megegyezés (racionális vita), hanem éppen a saját álláspontjuk megerősítése. Sajnos nem igazán vannak az internet és a közösségi hálózatok hazai hatásait vizsgáló kutatások, egy-egy sajátos tematikájú kezdeményestől eltekintve. Külföldi kutatások alapján azt gondolom, hogy általában a közösségi média hatása inkább kedvező, mintsem káros. Az internet-, az okostelefon-használókat vizsgáló nagymintás felmérések régóta azt mutatják, hogy ők toleránsabbak, jobban tájékozottak és optimistábbak, mint az online-ban kevésbé aktív társaik” – mondja dr. Mester Tibor. Dr. Guld Ádám arra hívja fel a figyelmet, hogy a fokozott közösségimédia-használat elvileg megerősíthetné az offline kapcsolatainkat, hiszen a világ bármely pontján lévő ismerősünkkel tarthatjuk a kapcsolatot, ám ez csak a látszat. „Komoly kutatások bizonyítják, hogy a Facebook és társai összességében és hosszú távon erősítik az elmagányosodás érzését. Ugyanis a boldogság és kiegyensúlyozottság érzéséhez a partner fizikai jelenlétére is szükség van: éreznünk kell az illatát, látni a gesztusait, mimikáját, bele kell tudnunk nézni a szemébe stb. A komfortérzethez ezek az impulzusok szorosan hozzátartoznak. A közösségi média pedig ezeknek csak az illúzióját képes kelteni” – árnyalja a képet dr. Guld Ádám.

Még nem anyák

„Hidegzuhanyként ért, valósággal sokkolt, amikor kiderült, különböző egészségügyi problémák miatt meddő párnak minősülünk, valószínűleg csak orvosi segítséggel lehet gyerekünk” – mondja Évi, akinek természetesen első dolga volt az interneten információkat keresni az állapotáról és lehetőségeiről. Hamar megtalálta a megfelelő fórumokat, a meddőséggel küszködő nők már a Facebook kizárólagossá válása előtt elindították különböző beszélgetős platformjaikat, de a közösségi oldalakon is több olyan csoport van, amelyik egyes intézetekre fókuszál. Ezekben a csoportokban kiemelten fontos a diszkréció, a türelem és a másik megértése, hiszen vannak, akik már hosszú évek óta küzdenek azért, hogy anyák lehessenek, és a sikertelenség egyre érzékenyebbé teszi őket. Évi szerint elképesztő, hogy mennyi információ és hasznos tudás gyűlt össze ezekben a csoportokban. „Az egyik Facebook-csoportban egy olyan részletes listát kaptam azokról a vizsgálatokról, amiket érdemes elvégezni, amiket sehol máshol nem láttam így összeszedve. Minden nő problémája kicsit különbözik a másikétól, és sajnos azt látom, hogy sok meddőségi intézmény futószalagszerűen működik. Egyáltalán nem mindegy, melyik orvoshoz, melyik intézménybe kerül az ember, ebben nagyon nagy segítséget tudnak nyújtani ezek a közösségek” – meséli Évi, aki több vetélés és egy sikertelen lombikkezelés után így talált rá arra az immunológusra, aki a leletei alapján egy olyan problémát is feltárt, amivel a korábbi orvosai nem törődtek. Valószínűleg az immunológus által felírt gyógyszer segített neki már néhány hét után – most négy hónapos terhes, és meg van győződve róla, hogy nem sikerült volna, ha nem talál rá a doktornőre. Ő is elismeri, hogy az internetes közösségekben sok megtévesztő, hiú reményeket keltő információ is terjedhet, de azt mondja, ő ilyenekkel alig találkozott. A magyar egészségügy zavaros viszonyai között – és ebbe a drága, de nem mindig magasabb színvonalú magánellátás is beletartozik – hatalmas segítség, ha valaki megmutatja, merre érdemes továbblépni, amikor valaki elakad. A legnagyobb erőt pedig az Éviéhez hasonló, csodaszámba menő sikertörténetek adják a meddőséggel küzdőknek.

Nem örökbe kapott gyerekek – Elszakadni mindig nehéz

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.01.04. 19:50

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Csecsemőkorától gondozni egy gyermeket annak tudatában, hogy bármikor elvehetik – hiszen ez a munkával jár –, az egyik legnehezebb része annak, ha valaki hivatásos nevelőszülő. Sánta Lászlóné, Marcsi, aki eddig 23 gyermeket nevelt, arról mesélt lapunknak, a kulcs az okos szeretet, bár az elszakadás fájdalmát így sem lehet megúszni. Az azonban, hogy ez az elszakadás mennyire viseli meg a gyereket és a családot, a rendszer és a benne dolgozók rugalmasságától függ.
Az ásotthalmi Sánta-rezidencián fél öttől indul az ébresztés, van olyan fiatal, akinek már 5:20-kor megy a busza. Sánta Lászlóné, Marcsi, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató nevelőszülője az elmúlt 20 évben 23 gyermekről gondoskodott. Jelenleg is hat gyereket nevel, akik bár zömében kamaszok, ő ugyanolyan szeretettel készíti nekik a reggeliket, tízóraikat, mint régen. Ketten babakoruk óta élnek vele, de a többiek is nyolc éve vannak már nála. Az idősebb lányok 18 éves koruk után is szeretnének Ásotthalmon maradni, amire – 24 éves korukig, amíg tanulnak – van lehetőségük. A család 17 éve költözött Ásotthalomra, egy 250 négyzetméteres házba, melynek nappalijában több tucat fénykép látható Marcsi fiairól, unokáiról, örökbe fogadott és nevelt gyermekeiről. Az asszony öt nevelt és egy saját gyermeke az egyik lakrészben él, míg két felnőtt fia már elszeparáltan a másik oldalon. A nappaliból nyíló két nagyobb, rendezett szoba most csendes, mindenki iskolában van.  Ugyan tőle soha nem fogadtak örökbe gyermeket, az elszakadás fájdalma neki sem ismeretlen. Több gyermeknél is sikerült ugyanis a hazagondozás, ami azt jelenti, hogy a támogatásával és az élete rendezésével a szülő idővel visszakaphatta gyermekét. „A mai napig emlékszem egy csecsemőre, aki 1400 grammal született és szinte azonnal hozzám került. Hét hónapot töltött nálam, mire sikerült a családnak olyan körülményeket biztosítani, ami már alkalmas volt egy baba számára. Boldogság látni újra egyesülni egy családot, akiknek segítettem talpra állni, hiszen a gyermek lelki fejlődésének is ez a jobb, de az elszakadás akkor is fájdalmas” – meséli Sánta Lászlóné, Marcsi. Az asszony Körösladányból származik, már ott is nevelőszülő volt, ott kellett először elbúcsúznia egy gyerektől. „Mikor költöztünk, volt egy kisgyermek, akit át kellett adni egy másik nevelőszülőnek. Két hétig voltak közös találkozók, barátkozás, átszoktatás, ami nagyon jól sikerült, így végül csak nekem potyogtak a könnyeim, mikor ott kellett hagynom őt. Hívtam is azonnal a tanácsadómat” – mondja Marcsi. Ugyan képzéseken tanulta, hogy pontosan hogyan is kell az átadást szakszerűen csinálni, arra, amit közben érez az ember, szerinte senki sem tud igazán felkészíteni. 

Trauma nélkül

Az utóbbi hónapokban a sajtóban komoly visszhangot kapott néhány olyan eset, mikor nem a fent említett forgatókönyvek szerint zajlott az elszakadás, helyette egyik pillanatról a másikra, minden előzetes felkészülés nélkül, döbbenetes barbársággal szakították el a gyereket a nevelőszülőtől. „Bár nem a rendszeren belül dolgozom, meggyőződésem, hogy az esetek túlnyomó többségében megfelelően figyelembe veszik a gyermek érdekét és másképp zajlanak ezek az elszakadások is. De fontos, hogy felszínre kerüljenek a rossz példák is, hiszen ezeken keresztül lehet fejleszteni a rendszert” – hangsúlyozza Bátki Anna pszichológus. Szerinte egy rossz tapasztalat még nem feltétlen traumatizál, a baj az, hogy zömében olyan gyerekekről van szó, akik egyébként is sérülékenyek. Sokan éltek már át veszteségeket és bizonytalanságot. Nekik egy nem megfelelő átgondozás nehezen feldolgozható és fájdalmas élmény lehet, ami kihangsúlyozhatja a korábbi sérüléseiket. Hatására bizalmatlanokká, szorongóvá és dühössé válhatnak, később is nehezen kötődhetnek és úgy érezhetik, nem uralják az életüket. „Addig sem volt könnyű életük, sokan bántalmazottak vagy elhagyták őket, ezért kell nagyon figyelni, hogy jól előkészített folyamat legyen az átgondozás. Ezt általában megtervezik, és több barátkozós alkalom is van, ahol a gyerek, a nevelőszülők és az örökbefogadók találkozhatnak. Egy ilyen folyamat akár több hónapig is eltarthat” – mondja a pszichológus. Szerinte a nevelőszülőknek a gyerek életkorának megfelelő módon kommunikálniuk kell, hogy előbb-utóbb örökbefogadó szülők jöhetnek, ami egy nagyon pozitív dolog, nem kell tőle félni. Ez azért fontos, mert egy traumatikus elszakításban nemcsak a gyerek, hanem a nevelő- és örökbefogadó szülők is sérülhetnek, ezért kell figyelni a gyerek tempóját és érzelmi állapotát. A végső búcsú persze lehet szomorú, de ha jól csinálják, nem traumatikus.  

Benzinkút akart lenni

Sánta Lászlónénak magának is problémás gyerekkora volt, éppen ezért tudja, milyen sokat jelenthet a nevelt gyerekeknek, ha mindennap odaül melléjük valaki, aki mesét olvas és elmondja nekik, hogy szereti őket. „Hiszem és remélem, hogy ha az ember odateszi a szívét és a lelkét, az ad valami pluszt a gyermeknek, bármennyi ideig is vagyunk együtt” – mondja. Munkája elismeréseként néhány hete az Országházban átvehette az Emberi Erőforrások Minisztériuma által a nevelőszülők munkájának elismerésére alapított Szent Anna-díjat is. „Mikor úgy döntöttem, hogy belevágok, nevelőszülő leszek, azt mondogattam, szeretnék olyan lenni a gyerekeimnek, mint egy benzinkút, ahol megpihennek, feltöltődnek, és aztán újult erővel indulnak tovább. Amíg nálam van egy gyerek, addig az enyém, minden napunk úgy zajlik, mint egy átlagos család esetében, de ha arra kerül a sor, el kell engedni, hiszen nem örökbe, csak egy időre kapom őket, ajándékba” – mondja. Szavait András Katalin, a Szent Ágota főigazgató-helyettese is megerősíti, mint mondja, a nevelőszülők célja nem az, hogy saját gyermekeik legyenek, hanem maga a segítségnyújtás, ami esetenként csak pár hónapig, máskor akár évekig tarthat. „Ugyan folyamatosan toborzunk, tény, hogy nem mindenkinek való ez a munka, a beszélgetések során olykor kiderül, hogy túlságosan megviselné a jelöltet az elszakadás. Mindig a felnőtt felelőssége, hogy tudatosan készítse a gyereket arra, bármikor elkerülhet tőle. Ehhez az kell, hogy egyfajta okos, tudatos szeretettel forduljon felé, hiszen nem láthatja, mennyi időt tölthetnek együtt és végső soron a gyereknek is az az érdeke, hogy egy olyan családba kerüljön, ahol ő a központ, akire évek óta várnak és nem jönnek-mennek körülötte más gyerekek” – mondja András Katalin.   

Az elszakadás fájdalma

Egy-egy elszakadást nem csak a nevelőszülőtől elkerülő gyerek felé fontos megfelelően kommunikálni, hanem azok felé is, akik ott maradtak, hiszen nekik sem feltétlen könnyű feldolgozni azt, hogy egy társuk saját örökbefogadó családba, esetleg újra a vér szerinti szüleihez kerül, míg nekik maradni kell. „Volt olyan időszak, amikor nagy pörgés volt, jöttek-mentek a gyerekek. Ilyenkor szinte egymást gyógyítottuk azokkal, akik itt maradtunk. Az ő életükben ezek ugyanis óriási történetek, hiszen hónapokig, akár évekig éltek együtt valakivel, aki szinte fogadott testvérükké vált, és akitől el kell válniuk. Ez pedig nekik sem könnyű, de szerencsére mindegyik gyermek megtanítja, hogyan kell vele bánni” – meséli Sánta Lászlóné. Szóba kerülnek a nehéz helyzetek is, hiszen egy családjától elszakított, frusztrált, szomorú és dühös gyereket nem mindig könnyű megvigasztalni. „Nagyon sok türelem és szeretet kell ilyenkor. Volt egy magatartásproblémás fiú, aki három hónapig ütött-vágott mindenkit, többet ült a lépcső szélén, mint amennyit a többiekkel játszott, mert nem tudott velük kapcsolatot teremteni. Nagyon felemelő volt, mikor sikerült eljutni vele ­odáig, hogy békésen játsszon a többiekkel.” A beszélgetés közben érkeznek haza a gyerekek is, először a nagyobb lányok futnak be, de megrettenve az idegenektől, hamar a szobájuk biztonságába húzódnak vissza. Idővel aztán ki-kijönnek egy szendvicsért vagy tenni-venni a konyhában. Mindannyian szelíd, csendes teremtésnek tűnnek, Marcsi szerint sincsenek nagy veszekedések köztük. Rugalmasság és szeretet – szerinte ez a kulcsa a dolognak. Árad is belőle a derű, pedig igen komoly kihívásokkal kellett már szembenéznie. Tíz éve súlyos betegséggel küzdött, de a nehézségek ellenére példamuta­tóan­ helytállt. „Nagyon sok segítséget kaptam, a nagyfiam, a sógornőm és a barátaim is támogattak, hogy ne kelljen a gyerekeket máshol elhelyezni. Hihetetlen családi összefogás volt.” Most a karácsonyra is együtt, közösen készültek, bejglit, zserbót, mézeskalácsot sütöttek, díszítették a fát, szenteste gyertyafényes vacsorát tartottak és olvastak a Bibliából.

Esélytelenek?

Sokkal több gyermek él Magyarországon olyan körülmények között, ami nem megfelelő a lelki, szellemi és testi fejlődése számára, mint ahányat végül kiemelnek a családokból. „Nagy probléma, hogy sok olyan fiatal szülő van, aki szeretné megfelelően nevelni a gyerekét, de a saját hányattatott gyerekkora miatt nincs megfelelő mintája. Nekik szükségük lenne a szociális szakemberekre, akik egyénileg tudnának segíteni, de erre szinte nincs is forrás” – szögezi le Bátki Anna.

A nevelőszülők 2014 óta juttatásként egyrészt kapnak egy úgynevezett ellátmányt és a családi pótlékot, amit teljesen a gyerekre kell költeni (étel, ruhák, rezsi), ennek összege havi 55 ezer forint körül mozog. Ehhez jön egy 35 ezer forint körüli alapösszeg, ami a nevelőszülő díjazása, továbbá gyermekenként jár egy 25 ezer forint körül mozgó juttatás is. Január elsejétől két év alatti gyermek esetében nevelőszülői gyedet is lehet majd igényelni. A minimálbér körülbelül három nevelt gyermek esetében jön össze. A pénz tehát nem a legnagyobb motiváló erő. Aki nevelőszülő lesz, az zömében hivatástudatból teszi. 

Mucsa csókja - célpont minden, ahol az értelemnek fénye ég

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2019.12.29. 14:04

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A rendszerszintű kétharmados félreértés rendre galibát okoz, legújabban a kultúra átszabása van a porondon életlen Stihl fűrész eszközével. Bár a cirkusz a színházról látszik szólni, de célpont minden, ahol az értelemnek fénye ég.
Szédítő visszanézni is: a centrális erőtértől képregényhőssé betyárodott Fidesz–KDNP kétharmados kurzusa lassan tíz éve szorongatja a kiszorító politikájukat, kivagyi stílusukat elutasítók nyakát. Találékony és sosem finnyás fogásokkal. Aki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elmaradt/elodázott kinyírása után fellélegzett a szorításból, vegyen nagy levegőt, mert az alpárian „zaklató-színházazó” fojtás nem ötletszerű, ellenben előre megfontolt és elszánt. Ennyiben emlékeztethetnek a rossz emlékű XX. századi korszakok horthysta, rákosista, kádárista bakóinak kézimunkájára. Az újabb kísérletet hamvába holtnak hinni legalábbis könnyelműség volna, az Orbán-korszak kiépítésére ugyanis most jött el az idő. Ezt a névadójelölt maga mondta nagyívű beszédében a tavalyi bálványosi szabadegyetemen, ahol a 2010-es kétharmadot az átmenet két zavaros évtizedének a lezárására és egy új rendszer felépítésére, a 2014-est pedig a rendszert stabilizálására kapott felhatalmazásként értékelte. „Ekkor jött létre az ellenfeleink által sokat gúnyolt kifejezés, a nemzeti együttműködés rendszere”, emlékezett Orbán Viktor, s mintha senki nem vette volna észre, rosszul. A NER fogalommá vált – és mára teljesen más értelmet nyert – nyelvi alakzata négy évvel azelőtt pattant ki fideszes fejekből, egy időben a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának a gondolatával. „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, szólt a közintézményekbe kényszerített mondóka, aminek a hatása egy átlagosan tehetséges vajákos asszony varázslatával ért föl. A napjaink közéletét mérgező, vitáit szító kulturálisminimum-tévesztés gyökere itt van: a hatalom elhiszi, hogy elsöprő többség támogatja és egyedüli letéteményese a magyarság felemelésének. Az ilyen tévedésekből szokott korszak­alkotó baj lenni. De a miniszterelnök nem erre gondolt. 

Csapataink harcban állnak

„A korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert”, mutatott irányt Orbán Viktor. A politikai rendszer kulturális korszakba ágyazása fejlett eufemizmus, és leginkább a mitológiai Prokrusztész áldozatai jutnak eszünkbe róla, akiket az útonálló mészáros az ágyának hosszához igazított. Orbán ötlete nem jelent mást, mint a politikai hatalom és a gazdasági befolyás kiterjesztését mindenre. (Kultúrszociológusokkal készült szomszédos interjúnk ezt a mindent – végtére is, a mindenit! – járja körbe. – A szerző.) A kormányfő mozgalmas 2018-as őszt ígért, és ezt be is váltotta. Akkor került célkeresztbe a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), ahonnan a kutatási forrásokat és döntéseket vették el azóta. A történelemtudományi intézetét korábban balos elhajlással azonosították a kormányerők radarjai, és bemérték a genderképzéseket is. Akkoriban már több mint egy éve tartott a „Soros-egyetem” (CEU) ellen indított alattomos hadviselés, a genderszakot ki is lőtte a szaktárca, majd az amerikai diplomát adó képzéseket is, és már szorult a selyemzsinór a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kurzuspárti, de túl elfogadónak tartott vezetője, Pröhle Gergely nyaka körül is. A kulturális finanszírozást újraíró jogszabályt viszont nem vehették volna elő, mert két választás előtt álltak, minden értelemben. A 2019-es európai és helyhatósági voksolás óvatosságra intett, amint a Fidesz belső kultúrharca, a pénzért-hatalomért folytatott rivalizálás is, ami szintén szerepet játszik e szomorújátékban. A kérdés ugyanaz, mint a migránspszichózis esetében: mennyi kell belőle? Ha kevés, lankad az osztagok ébersége, ha sok, besokall az ország. A kultúrharcban ráadásul a nagyvárosok érintettek inkább, ahol visszaüthet, ha egy polgármester krumplival akar szavazatokat vásárolni, és ahol a bevándorlásellenes agymenés is inkább az ellenállást (vagy a kivándorlást), semmint az idegengyűlöletet fokozza. 

Arccal a kultúrharc felé

„Logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki”, mondta Tusványoson Orbán álszerényen, hiszen a kulturális térfoglalás csapatait már régen felsorakoztatta. A Konzervatórium blog 2011-ben figyelmeztetett: most először van lehetősége egy politikai erőnek arra, hogy jogállami keretek között gyökeresen átrendezze a kialakult kereteket, sőt a tartalmakat is. Az, hogy az átrendezés szerencsés-e, vagy jobb volna ezt az időre bízni, más kérdés, tapintott a lényegre Máthé Áron. Nem jogtechnikai megoldásokat sürgetett, és nem a koronaúsztatáshoz vagy a Hídemberhez hasonlóan ellenérzést kiváltó ötleteket várt, hanem a lélekre sikeresen hatókat, amelyek megváltoztatják a közgondolkodást. „Sokan ódzkodnak a kultúrharctól... de dobszóval nem lehet verebet fogni” – fogalmazott. A publicista aligha arra gondolt, amivel a nála jóval súlyosabb kultúr-rohamosztagosok egyike, Kerényi Imre előállt a „Most mi jövünk” mondattal: giccses alaptörvény asztalára, fasiszta Tormay Cécile-re, hazug Megszállási emlékműre. Galkó Balázs színművész e tevékenységről pár évvel később azt mondta, „a Kerényi-féle kurzus nem kéri, hogy más légy, de nem is tűri”. Pedig a színházrendező máshogy indult. 1994-ben még arra vágyott, hogy egyszer olyan kulturális minisztere legyen, aki „a kultúrával szolidáris, és nem a kormányával vagy pártjával”, de 2014-ben már a miniszterelnök cselédjének nevezte magát. Vári György újságíró az ELTE nyilvános vitáján magyarázta neki: „nem jó, ha megbízunk valakit azzal, hogy megmondja, mi a közérdek, ha a művészettől elvesszük azt a feladatot, hogy kritikus legyen, hogy megkérdőjelezzen dolgokat”. Öt évvel később sem mondhatnánk szebben.  

Túltolt helyőrségek

A kormányfő vágyának megfelelően a kultúrpolitika meghatározó mozzanata lett a minden, de tényleg minden földi jóval ellátott Magyar Művészeti Akadémia (MMA). A 2012 után milliárdokkal kitömött, nagyrészt politikai nézetazonosságon alapuló köztestületbe már akkoriban be akarták olvasztani a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA). De enélkül is számos konfliktust okozott az MMA, amely még a Századvég kormánycég szerint is számos konfliktusfelületet nyitott meg a magyar kulturális életen belül. „Az állami szerepvállalás erősödése nem kedvezett a centrális politikai erőtér koncepciójának. Az értékviták olyan mértékben megosztották a szellemi-kulturális elitet, mely még a kormányzat mögött álló értelmiségi bázis egy részét is szembefordította a kormánnyal” – írta egy a cégtől kiperelt 2012-es tanulmány. A Századvég nem ismeretlen Békés Márton, a Terror Háza Mú­zeum kutatási igazgatója számára sem, ott jelent meg a disszertáció­ja. A történész-politológus kultúrharcos – akitől Orbán Tusnádon még idézett is – úgy véli: jobboldali kánon, szellemi miliő, kulturális klíma kell, amihez meg kell szabadulni attól a sablontól, hogy „Esterházy a jó író, és a liberális közegnek kell megfelelni”. Az új kulturális miliő létrehozásában és belakásában pedig a lojalitás, a politikai hűség nagyon fontos, de nem elég, mert kell a tehetség és a szorgalom, valamint a vitakészség is; a mérsékelt L. Simon László volt államtitkár és NKA-elnök is gyakran hangoztatja ezt. Békés ugyanakkor lojalitásban nehezen szorítható meg, szerinte Orbán Viktor politikája oly mértékű lázadás és újítás a balliberális iránnyal szemben, hogy „Che Guevara ma Viktor-pólót hordana”. Ez az odaadás már vetekszik Demeter Szilárd PIM-igazgató, egyebekben kulturális korifeuséval (a kultúrtörvény egyik atyja), aki megveszekedett orbánistának tartja magát. Békés a Tihanyi tézisekben írta meg, kijelölve az annektálandó terepet, hogy minél erősebb a kulturális hálózat, amelyet iskolák, intézmények, fórumok, műhelyek és könyvek, de még inkább ezek rendszeres használata alkot, annál hatékonyabb a nevében zajló politikai cselekvés. Az MTA, a könyvkiadás, a kulturális-tudományos nemzeti intézmények „dekolonizációjáról” van szó, magyarázta másutt. Az Országos Széchényi Könyvtár, az 56-os Intézet, a Politikatörténeti Intézet sokat tudna mesélni erről. És így jutottunk a nagyszerű film- és színházcsinálóként ismert Gothár Péterből kiábrándulásig. Az ügy váratlanul húzott ki egy újabb szeget a kormány kulturális kézigránáttárából. Találhattak volna hozzá jobb gyalogost is Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezetőnél, akinek a zaklatószínházi Facebook-esszéje minden jó érzésű embert sértett. Jobb- és baloldalit egyaránt, hiszen a Katona József Színház közönségét (és minden valamirevaló színházét, „amely nem kurva unalmas és hazug”, köszönjük Pintér Bélának ezt is) olyan természetességgel alkotja mindkettő, és még ezerféle nézet, mint ahogy a jó előadásokat az őszinte, elemi, megrázó hatás. Ehhez képest erős az elképzelés az „olyan új előadó-művészeti struktúráról, amely a szakmai közfel­adat-ellátás mellett a közpolitikai elvárásokhoz is igazodni képes”. Milyen lenne ez? Szír migránsgyereket szülő Júlia a Capulet-házból? Nemzeti rockmusical a mohácsi győzőkről? Alighanem megtudjuk, ha a „művészeti szféra hazai és globális trendekhez való igazodását iránymutatással segíti elő a kulturális kormányzat”, mint ahogy a kultúrtörvény tervezete fogalmazott. Hogy ez Aczél Györgynek nem jutott eszébe!