Előfizetés

Kentaurbeszéd - Romsics Ignác: Trianon okairól

Romsics Ignác
Publikálás dátuma
2020.01.04. 12:00

Fotó: Marabu
A magánéleti tragédiát – legyen szó családi viszályról vagy egy balesetről – minden ember nehezen dolgozza fel. A nemzeti tragédiákkal ugyanígy vagyunk. Egyrészt nehéz megbarátkozni az új, a korábbinál előnytelenebb helyzettel, másrészt nem könnyű elkerülni a felelősségáthárító magyarázatok csapdáit. A magyar nemzet történetében az egyik legnagyobb ilyen trauma az 1920-as trianoni békeszerződés. Nem elsősorban azért, mert ennek értelmében Magyarország elveszítette területének és nemzeti vagyonának mintegy kétharmadát. Hanem azért, mert az elcsatolt területeken több mint hárommillió magyar is élt. A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy racionális magyarázó sémát is kidolgozott. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint több tényező összetalálkozása idézte elő. Elsőnek és alapvetőnek Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése tekinthető. Második fontos oknak a XIX. század második felében létrejött Szerbia és Románia irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindketten törekedtek azoknak a területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Döntő súllyal estek latba az I. világháborúban győztes nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon a békekonferenciára.

A nemzetiségi kérdés

A Magyar Királyság soknemzetiségű jellege a török kiűzése utáni betelepítések és a spontán bevándorlás következtében a XVIII. században megerősödött. A történeti magyar államrészek lakóinak a XIX. század elején mindösszesen 37, s Horvátország nélkül is csak 43 százalékát adták a magyar anyanyelvűek. Mindaddig, amíg a közigazgatás nyelve a latin, illetve a német volt, s a különböző nyelvű jobbágyok – az ország lakosságának 90 százaléka – nem tartoztak a politikai közösségbe, ez a nyelvi-etnikai sokszínűség nem okozott nehézségeket. A magyar nyelv reformkori uralkodóvá tételével, illetve a modern magyar nemzetállam megteremtésének napirendre tűzésével azonban elkerülhetetlenül viták, majd viszályok forrásává vált. A kor magyar gondolkodói egyaránt úgy vélték, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni”, vagy legalábbis a magyart lingua franca-ként elfogadni. Az 1848. március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták ezeket az optimista reményeket. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. A horvátok pedig ennél is többet, lényegében a magyarokéhoz hasonló önállóságot a Monarchián belül. Ezeket a követeléseket a magyar vezetők kezdetben kategorikusan elutasították, ám később a kompromisszumkeresés útjára léptek. Bár a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát mindvégig elvetették, 1849. július 28-án Szegeden olyan határozatot fogadtak el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és az iskolákban a szabad nyelvhasználatot. Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről az emigrációba menekült és az itthon maradt magyar vezetők egyaránt sokat töprengtek. Kossuth 1851-es, Törökországban kidolgozott alkotmánytervének alapeszméi a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatiság voltak. Ez minden nemzetiség számára lehetővé tette volna, hogy azokban a községekben és megyékben, ahol többségben éltek, szabadon használhassák nyelvüket és fejleszthessék kultúrájukat. Az itthoni politikusok közül elsősorban báró Eötvös Józsefet foglalkoztatták az állami egység igénye és az ország soknemzetiségű jellege közötti ellentmondás feloldásának lehetőségei. „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen csak úgy tekintethetik megoldottnak – írta 1865-ös, A nemzetiségi kérdés című könyvében - ha annak megoldása […] a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyaránt eleget tesz". A generális megoldás – vallotta Kossuthoz hasonlóan – az állampolgári jogegyenlőség és a demokratikus önkormányzatiság. Francia vagy porosz mintákat követő „centralisált állam” Magyarország többé nem lehet, mert „az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki”. Ez a Habsburg Birodalmon belüli megoldásokban gondolkodó liberális koncepció azonban éppúgy nem vált a nemzetiségi kérdés rendezésének alapelvévé, mint ahogy Kossuth és emigráns társainak Habsburg-ellenes és demokratikus elképzelései is megmaradtak a tervezgetések szintjén. A magyar politikai elit meghatározó körei ugyanis – feledve 1848-49 tanulságát – ragaszkodtak a reformkorban megfogalmazott nemzetállami koncepcióhoz, vagyis a magyarországi törvényhozás, kormányzás és megyei adminisztráció magyar jellegéhez. „Magyarország összes honpolgárai – tükröződött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, s minthogy „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar”. Ehhez a nemzetfelfogáshoz és állameszméhez a kiegyezés utáni nemzedékek is ragaszkodtak, s az ország kantonizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan visszafejlődött, s a magyar anyanyelvűek aránya 1880 és 1910 között – Horvátországot nem számítva – 46-ról 54 százalékra emelkedett. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az 1868-as nemzetiségi törvény egyáltalán nem volt elnyomó jellegű, sőt számos liberális elemet tartalmazott. A nemzetiségi eliteket ennek ellenére nem elégítette ki. Ők – mint 1895-ös kongresszusukon is hangoztatták – társnemzeti státust igényeltek, és kantonizálni akarták Magyarországot. Közvetlenül a háború előtt, 1912-1913-ban Tisza István még egyszer megkísérelt modus vivendit találni velük, ám erőfeszítéseit nem koronázta siker. 1914 augusztusában Magyarország ezért úgy lépett be a háborúba, hogy a lakosságának közel felét alkotó nemzetiségek, vagy legalábbis azok közvélemény-formáló elitcsoportjainak politikai lojalitása a legmesszebbmenőkig megkérdőjelezhető volt.

Az első világháborús hadicélok

Az első világháborút területekért vívták. A háború folyamán mindegyik hadviselő fél körvonalazta céljait. Szerbia, amelynek a Monarchiával kialakult konfliktusa a háborút végeredményben kirobbantotta, már 1914. szeptember 4-én informálta szövetségeseit arról, hogy győzelem esetén „Szerbiából egy olyan erős délszláv államot kíván létrehozni, amelynek lakosságát valamennyi szerb, valamennyi horvát és szlovén fogja alkotni”. Hosszas tárgyalások után, 1916 augusztusában végül Románia is az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott egész Erdélyre, Máramarosra, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére nagyjából a Debrecen–Szeged vonalig, a Bánságra, valamint Bukovinára a Prut folyóig. Az antant győzelmében bízva és a fenti területek megszerzésében reménykedve 1916. augusztus 27-én a román hadsereg betört Erdélybe. A bécsi birodalmi gyűlés cseh képviselői a Monarchia olyan föderatív átalakítását szerették volna elérni, amelynek egyik egysége „a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből” jött volna létre, ideértve természetesen a felső-magyarországi szlovákokat is. Az emigráns cseh és szlovák politikusok – köztük Masaryk és Beneš – viszont már 1914 őszén önálló „cseh-szlovák” állam létrehozásának a támogatását kérték az antant politikusaitól. A Habsburg Birodalom dezintegrációját az ellenséges nagyhatalmak közül mindenekelőtt Oroszország támogatta. A nyugati antanthatalmak hadicéljai között viszont eleinte nem szerepelt új és független nemzetállamok kialakítása Kelet-Közép-Európában. Az Osztrák–Magyar Monarchiát fokozódó belső gyengesége ellenére sokan még mindig az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének tartották, s ezért célszerűnek vélték fenntartását. Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-tól fokozatosan mérséklődött, majd 1918-ban átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcos elkötelezettségnek. Mi volt e változás oka? Az első fontos ösztönzést az 1915-től szellőztetett német Mitteleuropa-tervek keltette félelem, nevezetesen a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedő német–osztrák–magyar ellenőrzés alatt álló „nagytér” körvonalazódása adta. Az emigráns délszláv, cseh és lengyel politikusok, valamint brit és francia támogatóik ezt a kontinentális német hegemónia kialakulásának bizonyítékaként kezeltek. Mindehhez járult a második orosz forradalom, illetve a breszt-litovszki békekötés 1918 márciusában. A nyugati szövetségesek ezzel a békével egyrészt elveszítették legfontosabb keleti partnerüket, másrészt a valóságban is körvonalazódtak a Dnyeperig terjedő informális német birodalom kontúrjai. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában, amely Károlyt megalázó és Berlinnel szemben az addigiaknál is kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Ez tükröződött a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést előíró spai egyezményben, amelyet 1918. május 15-én írtak alá. Utóbbi két eseményt Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került, és semmiképpen sem lesz képes betölteni a jövőben azt a kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sokan még 1916-1917-ben is alkalmasnak vélték. 1918 tavaszától az antanthatalmak politikusai ezért többé már nem arról vitatkoztak, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem arról, hogy hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai. 1918. október 29-ei számában a francia Excelsoir olyan térképet közölt a régió új állami elrendeződéséről, amelyen Magyarországot lényegében már mai határai választották el a szomszédos országoktól. Bölcsebb és ügyesebb magyar politika esetén részkérdésekben talán sikerülhetett volna jobb feltételeket elérni azoknál, mint amelyekben az 1919 januárjától ülésező békekonferencia 1919 nyarára Párizsban megállapított. Alapvetően mást azonban – bármennyire is nehéz ezt tudomásul venni – nem.

Egy-két régi szilveszter

Körmöczy György
Publikálás dátuma
2019.12.29. 17:17

Fotó: Igor Buljancevic
Abban az évben sok minden történt ahhoz, hogy ezúttal ne a televíziós készülék előtt töltsük a szilvesztert. A nyugdíjba menetel elérhető közelségbe került, befagyott a Balaton, és mindenekelőtt befejeződött a tóparti nyaraló felújítása, amivel egy időben a családi kassza is kiürült. Ennyi ok akár elegendő is lett volna ahhoz, hogy az év utolsó napját az otthontól távol, a Balaton kis északi parti falujában töltsük el. Nyomatékosabbá az tette az elhatározást, hogy kamasz fiúnk bejelentette: a szilvesztert szerény dorbézolás közepette otthon szeretné megünnepelni kisebb baráti társaságban. Amihez viszont elengedhetetlenül szüksége lenne szülei kellő időtartamú távollétére. Erről nekem azon nyomban egy még régebbi szilveszter jutott eszembe, melynek előzményeként a fenti menetrendhez hasonlatosan édesanyámat és nagymamámat kellett eltávolítani otthonról a buli sikerének érdekében. Akkor, tulajdonképpen minden az elvártak szerint zajlott: anyámék el, haverok meg, és pia is volt elég. Csak egyvalamit nem terveztünk be, hogy lesz a mulatságnak egy olyan pontja, amikor egyikünk a televíziós Himnusz kellős közepén, eléggé el nem ítélhető módon egy pezsgős üveggel a négykarú csillárt veri le. Ami természetesen ripityára is tört. Tanakodás, fejvakarás, hogy másszunk ki ebből, ki mondja meg, és így tovább. Én nem vállaltam, mivel nem én voltam a tettes. A tettes szintén nem vállalta, mivel annyira be volt rúgva, hogy a lábán is nehezen állt, nem hogy szabatos mondatokat fogalmazzon meg. A gyáva menekülést elvetettük, hiszen a felelősség közös, és hát szolidaritás is van a világon. De akkor ki legyen az, aki ezt a kényes helyzetet bevállalja, és magyarázatot ad anyáméknak a sajnálatos eseményről? Csakis Oszi, a mintagyerek, az éltanuló, aki még ráadásul polgári neveltetésben is részesült, nem mellesleg, aki közülünk a legkevesebbet itta.
Nem örült neki. De erősen biztattuk, mi pedig még rá is töltöttünk, hogy erőt meríthessünk a ránk váró megpróbáltatások elviseléséhez. Elérkezett az igazság pillanata. Oszi nyitott ajtót anyáméknak, azok nem kis meglepetésére. Mi a szobában, lapítva a várható következményektől hallgattuk az alábbi párbeszédet. - Kezicsókolom Ari néni, hogy telt a szilveszter? - Köszönjük Oszikám, csendesen. Milyen kedves vagy. És ti? Jól szórakoztatok? - Jaj, nagyon jól éreztük magunkat, Ari néni, és itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük a lehetőséget, hogy az év utolsó napján itt lehettünk. Tetszik tudni, mégis csak jobb ez így baráti körben, mint mondjuk egy dohányfüstös kocsmában, ismeretlen, netán részeg emberekkel… Bentről elfojtott röhögés szűrődött ki. - Már éppen készülődünk, de gondoltuk, előtte még elmosogatnánk, egy kicsi rendet csinálnánk. Vinnyogás a szobából. Jól adja. Anyám teljesen elolvadt, és csak annyit mondott: - Nem szükséges Oszikám, majd holnap megcsináljuk. - Tulajdonképpen bent már ki is takarítottunk. - ??? - Ugyanis volt egy kis probléma, valószínűleg valami régi meghibásodott csavar, vagy talán anyaghiba miatt szakadhatott le a csillár. De ne tessék izgulni, mert már összeszedtük, és véleményem szerint később még vissza is lehet tenni a helyére. Hát igen. Tudtuk mi jól, hogy miért is éppen reá bíztuk ezt a kényes feladatot. Nem csalódtunk. A történetnek ezen a pontján anyám éppen gyanakodni kezdett volna, ám a fiúk ezt a lélektani pillanatot választották a szervezett elszivárgásra, és a hosszas búcsúzkodás közepette anyu mérge elpárolgott. Persze amikor kettesben maradtunk, már nem úsztam meg ilyen szárazon. A csillárt persze nem lehetett visszatenni a helyére, újat kellett venni. De már az sincs meg.
***

Rég volt, de ez jutott eszembe, amikor igent mondtam a gyereknek az otthoni házibulira. És csak csendben reménykedtem, hogy nem történik hasonló káresemény. Mi pedig szilveszter előtt egy nappal, egy baráti házaspárral négyesben elindultunk - két kocsival, s mint utólag kiderült, szerencse, hogy kettővel - a Balatonra. Azért egy nappal előtte, mert azt találtuk ki, hogy Gabival, egy balatoni helyi cimborával, akinek volt egy borospincéje a domboldalon két faluval arrébb, tartunk egy kis elő szilveszteri bulit hárman, amúgy férfiasan. A nők meg ezalatt elvannak, ahogy akarnak. Nagy terveink voltak az estét illetően. Sanyi barátom egyenesen munkából érkezett, kicsit fáradtan, de nagy lelkesedéssel, legfőképpen a várható pincézés reményében. Mindketten városi emberek lévén, kevés ilyen alkalomban volt addig részünk. Sanyi felajánlotta, menjünk az ő kocsijával, amúgyis csak keveset iszik, majd ő vezet, és hát az út csak tíz perc oda is, meg vissza is. Ez volt az első hiba. Kenyeret, kis házi sonkát, szalonnát, vereshagymát összepakoltunk, és elindultunk a dombra. A pincében, hideg lévén amúgy kabátban-sapkában ettünk, ittunk, daloltunk, sűrűn koccintgattunk, örültünk az asszonyok távollétének, disznó vicceket meséltünk, egyszóval felszabadultan tettük mindazt, amiért odamentünk. Éjfél előtt nem sokkal pálinka is került, azt is legurítottunk egy kupicával. Már csak a János-áldás végett. Vagy ahogy Gabi cimborám szokta volt ilyenkor mondani: Csak így áva! Vagyis állva. (Bár addig is álltunk.) Meg még egyet. Azt is állva. Fényes jókedv kerekedett, a nyelv még forgott, de a láb már lelassult, ám ami a legnagyobb baj volt: egyikünk se vette észre, hogy Sanyi barátunk elbizonytalanodott. Igaz, Gabi is belekezdett egy értekezésbe az éjszakai Balaton-parti ufókról, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy az indulás előtti férfias könnyítést Sanyi csak négykézláb volt képes teljesíteni. Ez viszont már baljós előjel volt. Ennél a pontnál kellet volna valamiféle érett döntést hozni a hazajutást illetően, de az éjszaka kellős közepén, három kilométerre a legközelebbi lakott településtől csak annyira tellett, hogy felajánlottam, hogy majd én vezetek. Hármunk közül - mint kiderült - én bírtam a legjobban az ivást, és egy tízpercnyi bajmentes vezetésre még képesnek is éreztem magamat. A kertek alatt pedig majdcsak eljutunk valahogy hazáig szép óvatosan. Így gondoltam. De Sanyi senkit nem engedett az ő kocsijába az ő volánjához. Ez volt a következő hiba. Le kellett volna ütnöm. De jómagam, szelíd emberként eltekintettem a fizikai erőszaktól. Beszálltunk. Asszonyok és absztinensek innentől ne olvassák. A domboldalban egy enyhén balra lejtő földút vezetett a legközelebbi faluig. Sofőrünk a lejtést nem vette figyelembe, és néhány száz méter megtétele után az autót nekivezette az első út menti vadkerítésnek, amitől az autó, mint egy zátonyra futott hajó, megfeneklett. Sanyi tett még egy-két kósza kísérletet, hogy az autót kihozza szorult helyzetéből, de ennek csak annyi következménye lett, hogy az autó vezetőülési oldalának szétzúzása után a kuplungot is leégette. Se előre, se hátra. Ezzel egy időben ráborult a kormányra, lehányta a nadrágját, és elaludt. A zajra Gabi is felriadt, és miután csak annyit látott, hogy Sanyi a kormányra hanyatlott, feltépte az ajtót, és karjait égnek emelve - Gengszterek, gengszterek! - kiáltással, állapotához képest viszonylag sebesen nekirohant az éjszakának. Mint egy burleszkfilmben, úgy szaladt kacsázva. Ma is előttem van. Felmértem a helyzetünket. Lerobbant autó, magatehetetlen sofőr, éjszaka, mínusz öt fok, a legközelebbi falu legalább két kilométerre. Egy ember meg elszaladt, ki tudja hová. Arról szó sem lehetett, hogy hazatelefonáljunk, ebből a csávából önerőből kell kimásznunk az asszonyok közreműködése nélkül. Még csak az kéne. Segítséget kell hozni, különben a szilveszter hajnal egy bedöntött vadkerítés és egy ismeretlen veteményes határában fog ránk virradni. Kiszálltam, és elindultam arrafelé, ahol a legközelebbi fényt láttam. Úgy negyedórányi gyaloglás után egyszerre csak közeledő fénysugarat láttam, egy autóét. Pontosabban egy kisbuszét. Na, itt a megmentő - gondoltam. Három tagbaszakadt férfi szállt ki a furgonból, és meglehetősen vészjóslóan elindultak felém. Elkezdtem volna mondani, mi is történt velünk, amikor egyikük anélkül, hogy megvárta volna a mondandóm végét, hátraszólt a mikrobuszba: - Ez volt a gengszter? - és egy zseblámpával a szemembe világított. Ahogy mondani szokás: köpni, nyelni sem tudtam. A helyzet nemhogy a megoldás, egyre inkább az eldurvulás irányába kezdett haladni. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Kiderült ugyanis, hogy akinek hátraszóltak, az a merevrészeg Gabi volt, aki a faluig - szülőfalujáig - futott a gengsztertámadás hírével, és a még ébren lévő rokonságot fellármázta, hogy jöjjenek a rablókat elkergetni. Barátunk még mindig bizonytalan léptekkel kiszállt a buszból, rám nézett, és elgondolkodott. Látszott, erősen töri a fejét. Majd örökkévalóságnak tűnő másodpercek után egyszer csak valami kósza fény gyúlhatott az agyában, de csak annyit mondott: - Nem hiszem, hogy ő volt. Még mindig nagyon be volt rúgva. - Nem baj, keressük meg őket - mondta a vezér, szintén elég bizonytalan hangon, majd betuszkolt a buszba, és elindultunk a magára hagyott autó és vezetője felé. Mire odaértünk, Gabiban kezdett oszlani a homály, nem kis mértékben köszönhetően annak, hogy első lépésben felismert, majd azt követően benne is kezdett összeállni a megelőző időszak története. A marcona férfiak - keresztfiak, unokaöcsök - sajnálattal vették tudomásul, hogy itt most nem lesz semmiféle férfias számonkérés, ehelyett az autót ki kellene vontatni szorult helyzetéből, mi több, le kellene vontatni hozzánk. De a baj, ahogy mondani szokás, nem jár egyedül. - Gabi bátyám, tisztellek, becsüllek, mert a keresztapám vagy - kezdett rá az egyik - de ez egy baromság, ugyanis nincs annyi benzin az autónkban, hogy hazáig vontassunk benneteket. Csak idáig a faluba, itt hagyjátok az autót, hazamentek taxival, és holnap, ha már kialudtátok magatokat, feljöttök, és levontatjátok. Gabi bátyánk sűrűn bólogatott. Neki ugyanis mindegy volt. Nem hangzott valami jól, de nem volt mit tenni. Sanyit kiszedtük az autóból, nekitámasztottuk egy kerítésnek, és vártuk a taxit, ami húsz kilométerről, Füredről jött. A sofőr a hajléktalan lét állapotában lévő barátunkat csak úgy volt hajlandó a kocsijába beengedni, ha a fejét kilógatjuk az ablakon. Még így is búsás felárat kért a végén. Már csak a legnehezebb volt hátra: eladni otthon az egész történetet. Röviden összefoglalva: Sanyi felesége rövid sikoltozás után azonnal haza akart indulni, és csak hosszas győzködés után látta be, hogy autó nélkül, egy magatehetetlen férjjel, az éjszaka közepén mindez lehetetlenség. A cimborát lefektettük, fejéhez egy vödör került minden eshetőségre készen. Nem kellett sokáig biztatni, hogy elaludjon. Még másnap is magatehetetlen volt, így Gabival nekünk kellett az autóját levontatni egy alapos tisztasági takarítás után. A szilveszter feszülten telt. Másnap hazamentünk. Sanyi felesége haláláig nem állt szóba velem, mert a történtekért engem okolt. Férje, megözvegyülvén időközben messzire költözött. Nem hallok róla, pedig sokáig vártam, hogy megköszönje a kínos helyzet megoldására tett erőfeszítéseinket, vagy legalább a taxiköltséget kifizesse. De a hálát, mint tudjuk, csak a mesebeli aranyhal találta ki. Amúgy, otthon mindent rendben találtunk. A gyerekek még ki is takarítottak.

Papp Sándor Zsigmond: Törölt évek

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2019.12.29. 14:14

Fotó: A szerző felvétele
Megint lepergett egy év. Ez az a pillanat, amikor emlékeztetnem kell magam a régi olasz (vagy provence-i?) mondásra, miszerint a felhörpintett pohárnyi borokat, az útravált szeretőket és az illanó éveket a bölcs ember nem számolja. Mert abból csak baj van. Keseredés és savanyodás, magunk elé eső üres tekintet. Csupa olyasmi, amit szőlős és napos vidékek nem nagyon ismernek. Az élet értelmének kétségbeesett firtatása kopár, hamar sötétedő, nyirkos helyek luxusa. Itt elég kinézni az ablakon, az örökzöld fákra és cserjékre, a sorakozó tőkékre vagy levendulákra, a nap révén feltámasztott ezer árnyalatra, és a válasz már kész is, mielőtt a kérdést megfogalmazhatták volna. Talán ezért sincs igazán mély, az emberi létezés alapjaira rákérdező, depresszív gondolkodója az effajta vidékeknek. Vajon merre kanyarodtak volna Schopenhauer, Nietzsche vagy Cioran gondolatai, ha provence-i szőlősgazda fiaként látnak napvilágot? Talán ők is ecsetet ragadnak, vagy megpróbálják egyetlen palackba belepréselni az élet esszenciáját. Talán Cioran bora ma már világmárka lenne. Bár olvasni őt sem utolsó szórakozás, de apránként kortyolgatni… A leltárkészítés vágya az év utolsó napjain valahogy mindig rám zuhan. Kicsit féltékenyen pillanatok ilyenkor az ötéves Dusira, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egymás mellé tegye a porladó napokat. Hogy méricskéljen. A gyermekkor utánozhatatlan ajándéka az örök jelen. A kimerevített pillanat. Semmi sem jelzi jobban a felnőttség kezdetét, mint amikor rádöbbenünk arra, hogy az idő tagolható, van múltunk és jövőnk, hogy aztán öregkorunkra megint egyetlen folyammá álljon össze az idő – csak akkor már a hátunk mögött. Amikor a jelen burka megreped, elillan a varázslat, máris tele leszünk számokkal, kétségbeesett kapaszkodókkal az idő síkos felületén. Mindenre lesz szavunk és mértékegységünk. És egyre hangosabbak és vidámabbak vagyunk szilveszterkor, hogy a számokat, a pergő idő árnyait elűzzük valahogy. Ilyenkor én is megbolondulok kissé. A minap például egy ismerős törölt a közösségi oldalon. Megérdemeltem. Én elvből nem törlök senkit amúgy, nagyon szélsőséges dolgot kellene posztolnia valakinek ahhoz, hogy ez a lehetőség felmerüljön bennem. Ha már liberális az ember, akkor viselje el a világot. Emellett viszont nem tudtam elmenni. Hülye mém volt, egy jéghegy (Iceberg) mellett a svéd aktivistalány, Thunberg arcképe „úszott” a tengeren, csak a kislány „jéghegyét” Soros jégbe fagyott portréja egészítette ki a víz felszíne alatt. A posztoló pedig meg is erősítette az üzenetet: mindig a sunyi jéghegyek láthatatlan részére kell figyelni, mert az jelenti az igazi veszélyt. Az egész olyan mérhetetlenül ízléstelen volt, hogy nem bírtam ki, kommentben odaírtam, hogy lám, az emberi ostobaság most sem ismert sem mértéket, sem határokat. Aztán valaki „kinyomozta”, hogy valamikor a Népszabiban dolgoztam, erre aztán gőzerővel beindult a hívek között a komcsizás és minden ami vele jár. Erre én gratuláltam az egymást alulmúló folyamhoz, s a végére odabiggyesztettem, hiszen olyan remekül elszórakoztatták magukat, hogy: Ez jó mulatság, férfi munka volt! Nem tudom, hogy Vörösmarty dühítette fel őket vagy a pikírt gratulációm, de végül töröltek. Talán most is szó nélkül kellett volna hagynom. A közösségi oldalak amúgy sem az árnyalt vélemények törzshelyei. Ám a mostani tömény boomerség, amelyet csipetnyi antiszemitizmussal, sok-sok burkolt(?) gyűlölettel és félelmetes közönnyel itattak át, egyszerűen kihozta belőlem az ördögöt. Most, amikor legszívesebben minden nap bocsánatot kérnék a gyerektől, amiért veszélybe sodortuk a jövőjét, amiért visszafordíthatatlanná tettük a klímaváltozást, már rég a jobbik eszünket kellene előkaparnunk valahonnan, és nem ezt sehová nem vezető kajánkodást. Amely „libsi” hisztinek szeretné beállítani azt, ami már a nyakunkon van. Persze magam is tudom, hogy az emberi butaság állandó együttható az emberiség életében, csak a mai világ sokkal inkább képes megjeleníteni a hol névtelen, hol büszke öntudattal kommentelők révén. Képzeljék csak el, milyen lenne, ha elolvashatnánk a nyilas korszak házmester-hozzászólásait Szálasi egy-egy posztja alatt. Ha „tiszta forrásból” tájékozódva látnánk a „magyarság” példás lealacsonyodását, szellemi és lelkiismereti csődjét, és nem az írókra hagyatkoznánk. Bár Zoltán Gábor Orgiája és Szomszédja (hozzácsapva Závada Egy piaci nap című regényét) így is épp elég kiábrándító olvasmány: a tényeket nem tompítja a fantázia. Csak abban bízhatunk, amitől mások félnek. Sokan felhívták már a figyelmet arra, hogy a XXI. századot nehéz lesz rekonstruálni az utókornak (már ha lesz), mert nem marad utánunk levél, fénykép, feljegyzés. Minden virtuális. És egy nap majd kiürül a mindent tároló szerver. De így talán eltűnnek majd a rövidlátásaink, hétköznapi migránsozásaink, gyűlöleteink is. Állhatunk majd a hősök makulátlan dicsfényében az unokáink előtt. Rajtunk nem múlt. Mi bezzeg mindent megtettük. Minden nap lájkoltuk Thunberg akcióit. Csak hát a történelem (és a természet) sötét erői minket is elsodortak. Tisztára mosott, boldog új évet mindenkinek!