Előfizetés

Párizsaim sokasága a sztrájkok labirintusában

Martin József
Publikálás dátuma
2020.01.04. 16:00

Fotó: BERTRAND GUAY / AFP
Az újévre is áthúzódó sztrájk legelső napján érkeztünk a francia fővárosba, s a részleges munkabeszüntetés elsöpörte kissé ábrándosan eltervezett nosztalgiaútjaimat.
Körül a rozsdakék / Távolban újra láttam (…) A Földet is, ahonnan / Kószán és reszketeg / Üzent valami tört fény: / Tán Párizs lehetett? (Tóth Árpád: A Marson) Mennyi mindent választhatnék Párizsaim sokaságából – gondoltam naivan, amikor megtudtam, hogy néhány napra ismét a francia fővárosban leszek. Elmegyek majd a XVI. kerületbe, az egyik legelőkelőbb negyedbe, ahol egy-két hónapig lakhattam, nem pusztán azért, hogy megnézzem az egykori házat, hanem hogy lássam egyik kedvenc múzeumomat, a „kamara” méretű Marmottant, amely Claude Monet világszép tavirózsáival kápráztatja el a látogatókat; aztán fölkeresem a XIII. kerületben a Boulevard Auguste-Blanqui-t, ahol ugyancsak laktam az egykori Magyar Nemzet tudósítójaként két szépséges hölggyel – feleségemmel és lányommal –, s erkélyünkről az Eiffel-monstrum tetejét láttuk. S minthogy ők már régen nincsenek közöttünk, az én párizsi tört fényemen mindig átdereng az emlékezés, az elmúlt életek fájó visszaidézése. Sok régi helyszín versengve tolakodott elő ábrándos gondolataimban – a megsebzett Notre-Dame, a kaotikus és mégis rendezett piacok, az Invalides, amely nem csak Napóleon robusztus és hivalkodó koporsóját rejti magába, hanem egy szép termet is, ahol egy gyönyörű Gounod-misét hallgathattunk, a Quartier Latin járdái, amelyek én időmben is „lejtettek”, a pompás Quai Voltaire, vagy éppen a Place des Vosges, amely talán-talán az egyik legharmonikusabb tere ennek a kimeríthetetlen városnak.

Elsöpört ábrándok

Vége-hossza nem lenne a fölsorolásnak, ezért abba is hagyom. A nem egész másfél év, amit jó negyedszázada itt töltöttem, arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyi minden maradt ki, mennyi mindent kellene még megnézni. Bezzeg az egykorvolt – kissé talán, hm, hm… felületes – kolléga, aki egy hétvégére kiautózott, nem volt ilyen elégedetlen önmagával. Fölhívott, s azt kérdezte, „láttam már az Eiffel-tornyot és a Szajnát, te mondd, van még itt valami látnivaló…?” Megnyugtattam, már mindent láttál, nem érdemes tovább maradni… Ezzel le is zárult rövid beszélgetésünk. Emlékfoszlányok, epizódok és sok-sok drága helyszín visszaidézését terveztem erre a mostani rövid párizsi útra – és ebből semmi sem lett. Az újévre is áthúzódó sztrájk legelső napján érkeztünk a francia fővárosba, s a részleges munkabeszüntetés elsöpörte kissé ábrándosan eltervezett nosztalgiaútjaimat. A metró nem járt, a buszok közül is csak minden második-harmadik, a ragyogó gyorsvasútnak (RER) csak egy-két vonala üzemelt, így hát kollégámmal örültünk, hogy a repülőtérről bejutottunk a Montparnasse-toronyhoz, amely éppen olyan ronda, mint sok évtizeddel ezelőtt, s ahonnan üggyel-bajjal hosszú órák sétájával eljutottunk a körgyűrű közelében – tehát a város szélén – található szállodáig. A hatalmas városban oly mértékben lassult le és vált bizonytalanná minden helyváltoztatás, hogy minden nagyra törő tervet ejtenem kellett. Két kérdés merül itt föl, s persze egyikre sem tudok tökéletes választ adni, legföljebb csak közelítek a nagyon összetett valóság néhány eleméhez. Az egyik: hogyan fogadja „az átlagember” a mindennapjait fölforgató sztrájkot? A másik: valójában miért is szüntették be – legalább részlegesen – az elmúlt hetekben oly sok ágazat dolgozói a munkát, a fővárosban nagyon sok zavart okozva, s az egész országban is olykor bénító állapotokat teremtve? Kezdjük az első, „egyszerűbb” kérdéssel: minthogy éltem már Párizsban sztrájk idején, ezért nem okozott meglepetést, hogy jobbára fegyelmezetten fogadták a nehézségeket. Nem állítom, hogy örömükben dalra és tapsra fakadtak a valóban zsúfolásig tömött autóbuszokon, de zúgolódó szót nem nagyon hallottam, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a sztrájkkal mindenki egyetért. A társadalomban – mint minden demokratikus közösségben – ezernyi vélemény érzékelhető, s a szabad francia média tükrözi is a véleményeknek ezt a sokszínűségét.

A nyugdíj-dilemma

Nehezebb és jóval bonyolultabb kérdés a nyugdíj-dilemma: úgy fest, hogy az érintetteket nem hatja meg Macron elnöknek az az önmagában nagyon is érthető törekvése, hogy a negyvennél is többféle nyugdíjba vonulási rendszert egységesítse. Bár az eredeti ígéretet, a 62 éves korhatárt most is fontosnak tartja az elnök és kormánya, a tervezetben kilátásba helyezik, hogy egyes ágazatokban két évvel tovább, 64 éves korukig kell dolgozniuk a munkavállalóknak. A rendszer egysége megnyilvánulna abban, hogy minden polgár – legyen tagja az állami- vagy a magánszférának, dolgozzék bármely ágazatban – pontokat gyűjt pályája során, s nyugdíjba menetelkor ezeknek a pontoknak az értékét összesítik, vagyis az egész pálya számít, s nem csupán – mint eddig – a 25 legeredményesebb év; a fizetendő járulék összege évi 120 ezer euró jövedelemig azonos lenne, az ennél magasabb keresetűek, a „szupergazdagok” nem egészen három (2,81) százalékkal többet, „szolidaritási hozzájárulást” fizetnének. Ez ellen az alsóbb osztályoknak nem érdemes tiltakozni, mint ahogyan a garantált ezer eurós minimális nyugdíj sem tűnik túl alacsonynak a Duna tájékáról nézve, persze a költségek – kivált a lakhatásra fordítandó összegek – más dimenzióban mozognak a Szajna partján, mint mifelénk. Mindez csak halvány töredéke a szerteágazó vitáknak, amelyekből két elemet emelnék ki: természetesnek veszi a társadalom, hogy a közösség egy részének joga van nem elhinni, amit a végrehajtó hatalom mond; másfelől olyan bizottság vizsgálja hónapokon át az ütközéseket, amelyben minden érdekelt helyet kap – szociális partnerek, szakmai vezetők, kormányzati irányítók –, s a további egyeztetések után derül csak ki, hogy azoknak van-e igazuk, akik szerint Macron elnök „elveszni látszik a nyugdíjak labirintusában”, vagy azoknak, akik úgy látják, a december 5-én kezdődött erőpróba a sokszoros egyeztetések és többszörös alsóbb szintű kormányzati személycsere után kompromisszummal zárul majd. A nyugdíjkassza egyensúlyba hozása mindenütt fájdalmakat okoz, ezért a kívülállóknak nem érdemes csodálkozni a kormányzat és a munkavállalók franciaországi ütközésein, s ha csodálni nem is, de tisztelni lehet az utóbbiak elszánt és öntudatos érdekvédelmét, valamint az előzők kitartó türelmét, s reformhajlandóságát sok évtizedes szabályrendszerek ésszerű kiigazítására. Kétségtelen, hogy nem a bonyolult közgazdasági összefüggések jutottak eszembe akkor, amikor nagyjából másfél óra után sikerült elvergődnöm a Garnier-palotához, vagyis az Operához, s a mogorva őr – igazi párizsi kimértséggel – közölte, hogy az előadás elmarad; ki lehet találni, hogy miért. Amint azt is, hogy a turisták által igencsak jól ismert Musée d’Orsay több szintjén miért maradtak zárva a kiállítótermek: a sztrájk miatt sok alkalmazott nem tudott eljutni munkahelyére. Azért akadt még bőven látnivaló a pályaudvarból átalakított kiállítási monstrumban: a bankár-csemete Edgar Germain Hilaire de Gas, ismertebb nevén Edgar Degas operával, a zenés színpaddal és mindenekelőtt a tánccal kapcsolatos képeit mutatta be a múzeum, igen tetszetős elrendezésben, fényesen bizonyítva, amit a művészettörténészek jól tudnak, hogy ugyanis a művész töviről-hegyire ismerte az operát mint műfajt, az operaházakat, s persze rajongott a darabokért, például az Aidát állítólag tízszer, a Tell Vilmost tizenkétszer látta.

Nemzetek feletti identitás

Azért illik bevallanom, hogy párizsi bolyongásaimat nem csupán a sztrájk korlátozta, hanem az is, ami miatt tulajdonképpen a Szajna partjára utaztunk: az Európai Újságírók Szövetségének évi közgyűlése. A francia szervezők elérték, hogy egyik napunkat az UNESCO hírneves épületében tölthessük: illik-e, szabad-e egy álló napig önmagunkról, tehát a sajtóról, a sajtószabadságról beszélni, vitatkozni? A sajtó korlátozásoktól mentes sokszínűsége azon a vidéken megkérdőjelezhetetlen axióma, így igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar helyzet sokszor és sokféle formában szóba került. A francia szervezőket dicséret illeti, hogy a Pécsett 1902-ben született Breuer Marcell – a világban inkább Marcel Breuer – tervezte, emblematikus UNESCO-székházban beszélgethettünk szakmánkról, az viszont kevésbé volt szerencsés, hogy az összejövetel egybeesett a sztrájkkal, amelynek időpontjáról előzőleg már voltak, lehettek sejtések. Ám telitalálatnak bizonyult, hogy az összejövetel mintegy hatvan résztvevője másnap fölkereshetett egy lakásmúzeumot, nagyjából egyórás autóútra Párizstól, Bazoches-sur-Guyonne-ban: élete utolsó 25 évét itt töltötte az 1888-ban született és 1979-ben elhunyt Jean Monnet, közgazdász, diplomata, az európai integráció egyik tényleges szellemi atyja. Változatos és sok-sok nemzetközi tapasztalatot fölhalmozó, a brit-francia egyeztetéseket két világháborúban gyakoroló Monnet nevéhez fűződik az integráció alapgondolatait fölvázoló 1950. május 9-i Schuman-deklaráció megfogalmazása, így a (nyugat)német szén és a francia vasérc kitermelésének közös felügyelete – mindössze öt évvel a háború után. Az Európai Szén- és Acél Közösség szupranacionális főhatóságának első vezetőjeként a hajdani ágazati és a későbbi átfogó integráció vezéreszméjét Monnet arra építette, hogy a nemzetállami alkotóelem mellett szükség van a nemzetek feletti, szupranacionális identitásra is: a globalizálódó gazdaság és a béke megszilárdításának érdekei egyaránt ezt követelik. Érhették bármilyen csalódások is hosszú pályáján a tudós közgazdászt, ezt a felismerését nem kezdte ki az idő, az illiberális támadásokat, a brexithez vezető demagóg kritikákat ez az integrációs szerkezet túl fogja élni, ahogyan túlélte a korábbi, más irányból érkezett bírálatokat is. És nem veszünk el ezek labirintusában, ha hallgatunk Monnet intelmére, amely szerint intézmények nélkül semmi sem lehet tartós. Tegyük hozzá: jól működő, autonóm intézmények nélkül. Párizsaimból most ezt a nem „reszketeg” üzenetet is hazahoztam.

Hegyi Iván: Tízezer nagy lépés

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.01.04. 13:39

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Hetven májusában-júniusában szerte Európában is megismerték az Omega-hangzást.
Ötven évvel ezelőtt a Tízezer lépés vezette az Ifjúsági Magazin slágerlistáját. A dal már négy hónapja szerepelt a tinédzserek lapjának lajstromában, noha a hasonló című Omega-album csak 1969 novemberében jelent meg a Qualiton gondozásában. A nótákat azonban már jó ideje játszotta koncertjein az együttes, ennek megfelelően 1970 januárjában a tízszámos korong négy felvétele – a Tízezer lépésen kívül a Gyöngyhajú lány (4.), Az 1958-as boogie-woogie klubban (7.) és a Tűzvihar (10.) – szerepelt a legjobb tíz között. Ennél is szebb, hogy tizennyolc esztendővel később az Ifjúsági Magazin megszavaztatta olvasóit, valamint húsz felkért szakértőjét, hogy melyik volt az 1988-ig megjelent legkiválóbb magyar könnyűzenei album, s a Tízezer lépés úgy nyert, hogy a Hobo Blues Band Vadászatát, valamint a Syrius Az ördög álarcosbálja című lemezét előzte meg. Mindkettő a vájt fülűek örök klasszikusa, és Kóbor János szerint az volt az LGT ötödik helyezett Bumm című albuma is, mert az Omega énekese 1971-ben rezignáltan azt mondta a Locomotivhoz távozó Presser Gábor és Laux József kiválásáról: „Két társunk elment, hogy egy jóval kisebb réteg igényeit elégítse ki. Ők a vájt fülűeknek akarnak játszani, mi a nagyközönség ízlését igyekszünk fejleszteni. Kézfogásnyi távolságban akarunk maradni, mert az első emeletről senkivel sem lehet kezet fogni.” Ám hetvenben még együtt volt a Benkő László, Kóbor, Laux, Mihály Tamás, Molnár György, Presser összetételű Omega-banda, amelyről fél évszázada azt írták: „Tízezer lépés című albuma máris hiánycikk a boltokban.” A korongból egyhamar 80 ezer kelt el – ez korabeli példányszám-rekorddöntés volt –, és 1971-ben már azt jelentették a csapat tagjairól: „Négyszázezer hanglemezüket vásárolták meg, évi százötven koncertet adnak.” A Műszaki Egyetem E-épületében lévő klubjuk pedig már az előző esztendőben közzé tette: „Sajnos az idén nem tudunk új tagokat felvenni.” Jelentkezők persze lettek volna bőven, csupán hely nem akadt a számukra a hatalmas tumultusban... A zenekar tömegjeleneteket, sőt eksztázist kiváltó sikerét csak fokozta, hogy 1970 januárjában az Erkel Színházban közös koncerten lépett fel a nagy hármas, az Illés, a Metró és az Omega, s hogy az év márciusában az egyetlen televízió bemutatta a Tízezer lépés számai alapján készült show-t, amelyet Szitányi András rendezett. A műsorban szerepelt az Operaház tánckara, valamint Köllő Miklós pantomimegyüttese, és a programról emelkedetten jegyezte meg a korabeli kritikus: „Többet ér egyetlen hozzáértéssel, remek közreműködőkkel megcsinált, tehetséges zenészeket felvonultató műsor, mint egy tucat sláger-fényképalbum.” Az Omega még szociológiai tanulmányban is helyet kapott annak idején. „A mai ifjúsági mozgalom egyelőre nem tudott saját kifejező formát kialakítani – állt az értekezésben –, ugyanakkor a beat mozgalmi formát öltött. Amikor például a Kisstadionban tízezer torok énekli, mondjuk, az Omega együttes dalát, akkor voltaképpen az ifjúsági tömegek megénekeltetésének a mozgalom régóta szokásos módszere valósul meg új formában és szélesebb körben.” Hetven májusában-júniusában szerte Európában is megismerték az Omega-hangzást. (Miután 1968-ban az Omega „Red Star” volt az első magyar beatzenekar, amely Angliában nagylemezt készített. A csapatnak előbb volt brit, mint magyar albuma.) A turné négy jugoszláviai koncerttel kezdődött, aztán Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban – Milánóban, majd a Cote d'Azur-ön, Nizzában, Cannes-ban és a parfümparadicsom Grasse-ban, továbbá Barcelonában – folytatódott. A portya Palma de Mallorcán, a három napos Barbarella-fesztiválon zárult. Ennek az összejövetelnek állított emléket harmadik nagylemezén az együttes: „Ó, Barbarella, nem vagy már velem...” Azért így is jobb volt a helyzet, mint a hatvanas évek elején, amikor esténként és fejenként ötven forint volt az ős-omegások gázsija, miközben hetven „froncsiról” le kellett mondani, mert a dobfelszerelést alkalmanként annyiért bérelték...

Kentaurbeszéd - Romsics Ignác: Trianon okairól

Romsics Ignác
Publikálás dátuma
2020.01.04. 12:00

Fotó: Marabu
A magánéleti tragédiát – legyen szó családi viszályról vagy egy balesetről – minden ember nehezen dolgozza fel. A nemzeti tragédiákkal ugyanígy vagyunk. Egyrészt nehéz megbarátkozni az új, a korábbinál előnytelenebb helyzettel, másrészt nem könnyű elkerülni a felelősségáthárító magyarázatok csapdáit. A magyar nemzet történetében az egyik legnagyobb ilyen trauma az 1920-as trianoni békeszerződés. Nem elsősorban azért, mert ennek értelmében Magyarország elveszítette területének és nemzeti vagyonának mintegy kétharmadát. Hanem azért, mert az elcsatolt területeken több mint hárommillió magyar is élt. A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy racionális magyarázó sémát is kidolgozott. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint több tényező összetalálkozása idézte elő. Elsőnek és alapvetőnek Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése tekinthető. Második fontos oknak a XIX. század második felében létrejött Szerbia és Románia irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindketten törekedtek azoknak a területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Döntő súllyal estek latba az I. világháborúban győztes nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon a békekonferenciára.

A nemzetiségi kérdés

A Magyar Királyság soknemzetiségű jellege a török kiűzése utáni betelepítések és a spontán bevándorlás következtében a XVIII. században megerősödött. A történeti magyar államrészek lakóinak a XIX. század elején mindösszesen 37, s Horvátország nélkül is csak 43 százalékát adták a magyar anyanyelvűek. Mindaddig, amíg a közigazgatás nyelve a latin, illetve a német volt, s a különböző nyelvű jobbágyok – az ország lakosságának 90 százaléka – nem tartoztak a politikai közösségbe, ez a nyelvi-etnikai sokszínűség nem okozott nehézségeket. A magyar nyelv reformkori uralkodóvá tételével, illetve a modern magyar nemzetállam megteremtésének napirendre tűzésével azonban elkerülhetetlenül viták, majd viszályok forrásává vált. A kor magyar gondolkodói egyaránt úgy vélték, hogy a polgári átalakulás keretében nyelvi-etnikai különbségekre való tekintet nélkül végrehajtandó jogkiterjesztés fejében a nemzetiségi lakosság hajlandó lesz „magyarosodni”, vagy legalábbis a magyart lingua franca-ként elfogadni. Az 1848. március idusát követő események gyorsan szertefoszlatták ezeket az optimista reményeket. A szerb, román és részben a szlovák vezetők is Magyarország föderatív jellegű átalakítását követelték a nyelvhatároknak megfelelően. A horvátok pedig ennél is többet, lényegében a magyarokéhoz hasonló önállóságot a Monarchián belül. Ezeket a követeléseket a magyar vezetők kezdetben kategorikusan elutasították, ám később a kompromisszumkeresés útjára léptek. Bár a nemzetiségeknek adandó területi autonómia gondolatát mindvégig elvetették, 1849. július 28-án Szegeden olyan határozatot fogadtak el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűléseken és az iskolákban a szabad nyelvhasználatot. Az egyéni (állampolgári) és kollektív (nemzetiségi) jogok köréről és ezek egymáshoz való viszonyáról, vagyis a polgári magyar állam belső berendezkedéséről az emigrációba menekült és az itthon maradt magyar vezetők egyaránt sokat töprengtek. Kossuth 1851-es, Törökországban kidolgozott alkotmánytervének alapeszméi a decentralizált államszerkezet és a demokratikus önkormányzatiság voltak. Ez minden nemzetiség számára lehetővé tette volna, hogy azokban a községekben és megyékben, ahol többségben éltek, szabadon használhassák nyelvüket és fejleszthessék kultúrájukat. Az itthoni politikusok közül elsősorban báró Eötvös Józsefet foglalkoztatták az állami egység igénye és az ország soknemzetiségű jellege közötti ellentmondás feloldásának lehetőségei. „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen csak úgy tekintethetik megoldottnak – írta 1865-ös, A nemzetiségi kérdés című könyvében - ha annak megoldása […] a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyaránt eleget tesz". A generális megoldás – vallotta Kossuthoz hasonlóan – az állampolgári jogegyenlőség és a demokratikus önkormányzatiság. Francia vagy porosz mintákat követő „centralisált állam” Magyarország többé nem lehet, mert „az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki”. Ez a Habsburg Birodalmon belüli megoldásokban gondolkodó liberális koncepció azonban éppúgy nem vált a nemzetiségi kérdés rendezésének alapelvévé, mint ahogy Kossuth és emigráns társainak Habsburg-ellenes és demokratikus elképzelései is megmaradtak a tervezgetések szintjén. A magyar politikai elit meghatározó körei ugyanis – feledve 1848-49 tanulságát – ragaszkodtak a reformkorban megfogalmazott nemzetállami koncepcióhoz, vagyis a magyarországi törvényhozás, kormányzás és megyei adminisztráció magyar jellegéhez. „Magyarország összes honpolgárai – tükröződött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, s minthogy „a nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar”. Ehhez a nemzetfelfogáshoz és állameszméhez a kiegyezés utáni nemzedékek is ragaszkodtak, s az ország kantonizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan visszafejlődött, s a magyar anyanyelvűek aránya 1880 és 1910 között – Horvátországot nem számítva – 46-ról 54 százalékra emelkedett. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az 1868-as nemzetiségi törvény egyáltalán nem volt elnyomó jellegű, sőt számos liberális elemet tartalmazott. A nemzetiségi eliteket ennek ellenére nem elégítette ki. Ők – mint 1895-ös kongresszusukon is hangoztatták – társnemzeti státust igényeltek, és kantonizálni akarták Magyarországot. Közvetlenül a háború előtt, 1912-1913-ban Tisza István még egyszer megkísérelt modus vivendit találni velük, ám erőfeszítéseit nem koronázta siker. 1914 augusztusában Magyarország ezért úgy lépett be a háborúba, hogy a lakosságának közel felét alkotó nemzetiségek, vagy legalábbis azok közvélemény-formáló elitcsoportjainak politikai lojalitása a legmesszebbmenőkig megkérdőjelezhető volt.

Az első világháborús hadicélok

Az első világháborút területekért vívták. A háború folyamán mindegyik hadviselő fél körvonalazta céljait. Szerbia, amelynek a Monarchiával kialakult konfliktusa a háborút végeredményben kirobbantotta, már 1914. szeptember 4-én informálta szövetségeseit arról, hogy győzelem esetén „Szerbiából egy olyan erős délszláv államot kíván létrehozni, amelynek lakosságát valamennyi szerb, valamennyi horvát és szlovén fogja alkotni”. Hosszas tárgyalások után, 1916 augusztusában végül Románia is az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott egész Erdélyre, Máramarosra, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére nagyjából a Debrecen–Szeged vonalig, a Bánságra, valamint Bukovinára a Prut folyóig. Az antant győzelmében bízva és a fenti területek megszerzésében reménykedve 1916. augusztus 27-én a román hadsereg betört Erdélybe. A bécsi birodalmi gyűlés cseh képviselői a Monarchia olyan föderatív átalakítását szerették volna elérni, amelynek egyik egysége „a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből” jött volna létre, ideértve természetesen a felső-magyarországi szlovákokat is. Az emigráns cseh és szlovák politikusok – köztük Masaryk és Beneš – viszont már 1914 őszén önálló „cseh-szlovák” állam létrehozásának a támogatását kérték az antant politikusaitól. A Habsburg Birodalom dezintegrációját az ellenséges nagyhatalmak közül mindenekelőtt Oroszország támogatta. A nyugati antanthatalmak hadicéljai között viszont eleinte nem szerepelt új és független nemzetállamok kialakítása Kelet-Közép-Európában. Az Osztrák–Magyar Monarchiát fokozódó belső gyengesége ellenére sokan még mindig az európai államrendszer kiegyensúlyozó tényezőjének tartották, s ezért célszerűnek vélték fenntartását. Ez a nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbösség 1916-tól fokozatosan mérséklődött, majd 1918-ban átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcos elkötelezettségnek. Mi volt e változás oka? Az első fontos ösztönzést az 1915-től szellőztetett német Mitteleuropa-tervek keltette félelem, nevezetesen a Rajnától a Dnyeperig és a Fekete-tengerig terjedő német–osztrák–magyar ellenőrzés alatt álló „nagytér” körvonalazódása adta. Az emigráns délszláv, cseh és lengyel politikusok, valamint brit és francia támogatóik ezt a kontinentális német hegemónia kialakulásának bizonyítékaként kezeltek. Mindehhez járult a második orosz forradalom, illetve a breszt-litovszki békekötés 1918 márciusában. A nyugati szövetségesek ezzel a békével egyrészt elveszítették legfontosabb keleti partnerüket, másrészt a valóságban is körvonalazódtak a Dnyeperig terjedő informális német birodalom kontúrjai. Kedvezőtlenül hatott a IV. Károllyal folytatott különbéke-tárgyalások botrányos zátonyra futása is 1918 áprilisában, amely Károlyt megalázó és Berlinnel szemben az addigiaknál is kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Ez tükröződött a Monarchia és Németország közötti szoros gazdasági, politikai és katonai együttműködést előíró spai egyezményben, amelyet 1918. május 15-én írtak alá. Utóbbi két eseményt Londonban, Párizsban és Washingtonban egyaránt úgy értelmezték, hogy a Monarchia immár végérvényesen Németország járszalagjára került, és semmiképpen sem lesz képes betölteni a jövőben azt a kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sokan még 1916-1917-ben is alkalmasnak vélték. 1918 tavaszától az antanthatalmak politikusai ezért többé már nem arról vitatkoztak, hogy megmarad-e a Monarchia vagy sem, hanem arról, hogy hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai. 1918. október 29-ei számában a francia Excelsoir olyan térképet közölt a régió új állami elrendeződéséről, amelyen Magyarországot lényegében már mai határai választották el a szomszédos országoktól. Bölcsebb és ügyesebb magyar politika esetén részkérdésekben talán sikerülhetett volna jobb feltételeket elérni azoknál, mint amelyekben az 1919 januárjától ülésező békekonferencia 1919 nyarára Párizsban megállapított. Alapvetően mást azonban – bármennyire is nehéz ezt tudomásul venni – nem.