Kemény hajtás kocka alakú hátizsákkal - ilyen a futárélet

A fővárosi utcakép részévé váltak a kocka alakú hátizsákkal suhanó bringás ételszállítók. Már 3-4 ezren tekernek pénzért: egyetem mellett dolgozó fiatalok, állástalan értelmiségiek, sőt nyugdíj-kiegészítésre hajtó idősek is.

A rutinos futár érzi a város lüktetését, ritmusát. Agya valahogy úgy működik, mint egy folyamatosan bekapcsolt útvonaltervező, előre látja, mikor vált zöldre a lámpa, honnan várható veszélyesen közelítő autó, tudja, mikor melyik utca szokott bedugulni, és ismeri az összes kátyút, hogy szinte lassítás meg energiaveszteség nélkül suhanhasson. Van, aki mindezt kapásból tudja, másoknál hetek, hónapok alatt alakulnak ki a „futárreflexek”. Ha ez megvan, na, akkor lehet igazán jó pénzt szakítani – mondják rutinos futárok.

A futárműszak gombnyomásra, a telefonon futó applikáció indításával indul. Az első munkanapját töltő futár ekkor már túl van egy másfél órás felkészítésen, majd egy sikeres online teszten. Onnantól mindenkinek irány a mély víz, azaz a pesti utca. A képzés alól mi felmentést kaptunk az egyik nagy futárcégtől, a Wolt-tól, de a társaság csoportvezetője, Varga Gergő elkísért minket „tesztnapunkon.”

Miután bekapcsoltuk a telefont pár perc múlva halk pittyenéssel érkezik is az első étterem címe, ahol a kiszállításra váró ételt kell felvenni. Az applikáció megszabja, hogy mennyi idő alatt kell megtenni a távot.

Az útvonalat mindenki magának választhatja meg, de oda kell érni akkorra, amikor az étterem elkészül az étellel. Az applikáció most "engedékeny": nagyjából egy kilométer az első táv, amire öt percet kapunk. Időben érkezünk, de az étel még készül. Ketyeg az óra, ám a késés most nem a futár sara lesz: mindenki helymeghatározót kap, így pontosan látható, ott volt-e időben. Várunk, és közben több "kolléga" is befut a maga csomagjáért. Biccentve köszönünk. A futárközösség nagyon összetartó, szakmai etikett, hogy mindig köszönnek egymásnak, és ha lehet, „jó utat” is kívánnak.

Az étterem végül pár perc késéssel, de összerakja a csomagot. Bár vannak „sietős” futárok, akik ilyenkor rögtön robognak a megrendelő felé, mentorunk, Varga Gergő lassításra int. Jobb, ha még indulás előtt ellenőrzi a futár, hogy tényleg a rendelt áru van-e a dobozban, és jól becsomagolták-e, mert ha már az ügyfélnél derül ki a malőr, vagy borul ki az ebéd, akkor ugrik a fuvardíj. Márpedig a fuvardíjat meg kell becsülni: rövidebb, egy-két kilométeres szakaszokon 500, az ennél hosszabb távokért 1000 forintos kiszállítási díjat fizetnek. A csomag rendben, az applikáción „leokézzuk”, hogy megkaptuk az ételt, mire egy pittyenéssel megérkezik a cím, ahova rendelték. Az sincs messze: egy belvárosi irodaházba szól a fuvar, amire megint csak öt percet ad az applikáció. A címzettet gyorsan megtaláljuk. Bár a futároknak nem szokás külön borravalót adni, az ügyfél egy százassal megfejeli a végösszeget.

A sikerrel tejesített első fuvar után nincs megállás: tizenegy óra körül berobban az ebédidőszak. Ettől kezdve úgy délután kettőig szinte folyamatosan pittyeg a telefon. Csillagtúra-szerűen járjuk a belvárost, mindenütt csak kényelmes 1-2 kilométereket megyünk, ám két-három óra alatt így is le kell gyűrni 20-30 kilométert. Egyre jobban sajognak az izmok. Mind keményebbnek tűnik a nyereg. Főleg, akkor amikor a sima fuvarok közé beesik egy-két dupla megrendelés is: olykor az applikáció "kiszámolja", az éttermek vagy a megrendelők nagyjából egy irányba esnek. Itt már könnyű megcsúszni, hajtani kell keményen, hogy a második ügyfélhez is időben érjen az étel. Elég egy pár perces akadály, és máris borul a terv – márpedig a pesti forgalomban bármi megtörténhet. Akár az is: egy kis utcában egy hűtőszekrényt szállító teherautó az utat, és még a járdát is blokkolja. Hamar három másik ételfutár is ott bosszankodik mellettünk és velünk. Más-más módon szakad ki az indulat a „kollégákból”, de egy nyelvet beszélünk: az óra ketyeg, a táv nem csökken, az applikáció csöndesen presszionál. Az út végre szabad, de nem örülhetünk sokáig: a megrendelő nem adta meg az emeletet és az ajtószámot sem, keresni, telefonálni kell, közben értékes perceket vesztünk.

Az ebédidő után már ritkábban csippan a telefon, így számot vetünk. A déli csúcsidő két órája alatt nyolc fuvart tudtunk le, ami összesen 4300 forint bevételt jelentene. Ezen persze rutinnal lehetne még javítani: a tapasztalt futárok szerint rövidebb utakat használva, nagyobb tempóval, hatékonyabb címkereséssel tíz fuvar is összejött volna, ami két órára már 5000 forintos fizetést jelentene. Vagyis elviekben – ha valaki bírja erővel és minden fuvar rögtön klappol – nyolc óra alatt 15-20 ezer forintot is össze lehet tekerni. Mivel a bringás futárok többsége katás egyéni vállalkozó, az ötvenezer forintos adóátalány három-négy nap alatt letudják. Mindez vonzónak tűnik, így – az ételrendelések felfutásával egy időben – hirtelen megugrott a futárnak állók száma. Mint azt Varga Gergő meséli, az utóbbi években jelentkezett már futárnak fotómodell és ex-újságíró is, többségük negyven alatti, de akadt hetven éves munkatársuk is. Árulkodó az is: van, aki futárként vette meg első bringáját, és akadt példa arra is, hogy saját bicikli híján bérelt kerékpárral állt munkába valaki. Sokan átmeneti, néhány hónapos pénzkeresetnek szánják a bringás futárkodást, ám vannak, akiket „egy életre megcsap a menetszél és a szakmában ragadnak”.

Noha sokan jelentkeznek, sokan is mennek el. A futáréletnek ugyanis jócskán akadnak árnyoldalai is. Egy-két kilométert bárki tud hajtani, ám napi hat-nyolc órában, az idegőrlő városi forgatagban 40-60 kilométert tekerni – hamar felgyorsítani, nagyot fékezni, várakozni – óriási megterhelés. Ráadásul mindez nem csak az izmokat, ízületeket viseli meg nagyon, hanem a kerékpárt is. A fék gyorsan kopik, az eső vagy a téli sólé erodálja az alkatrészeket. Úgy mondják: a hajtós futár apránként évente nagyjából egy biciklit „fogyaszt el”. És akkor még ott a balesetveszély is, aminek kockázata főleg a futárok józanságán, visszafogottságán múlik. Azt, hogy ez mennyire így van, egy tapasztalt futár túlélési stratégiája árulja el leginkább: – Azt a pizzát még nem találták fel, amelyikért összetöretném magam.

Szubkultúrából milliárdos piac

Bő két évtizeddel ezelőtt jelentek meg Budapest utcáin a bringás futárok, akik kezdetben nem ételt, hanem például iratokat szállítottak, de voltaképpen mindent vittek, ami elfért hátizsákjukban. A hőskorban kétszázan-háromszázan lehettek, közülük többen nem ritkán napi átlagban 100-120 kilométert is megtettek, de 250-es teljesítményekről is szólnak városi legendák. A futártársadalom kemény magja saját szubkultúrát formált, hagyományokkal, törzshelyekkel. Később aztán a netes ételrendelések felfutásával egyre több kisebb vállalkozás is megpróbálkozott a futárszolgáltatással, ám a többség tőkehiány miatt befulladt. A jól használható, üzemképes városi applikáció kifejlesztésének költségeit, valamint a tetemes marketing invesztíciót a kisvállalkozások nem tudták kigazdálkodni.

Végül a bicajosok között 2018-tól két nagy, nemzetközi hátterű vállalkozás lett meghatározó: a finn hátterű Wolt, illetve az ezredfordulón a klasszikus, magyar kisvállalkozásból elstartolt, ám 2016-óta a német tőzsdén jegyzett ételkiszállító multi, a Delivery Hero-hoz tartozó Netpincér. Ma cégenként 1500-2000 -re, azaz összesen jó 3-4 ezerre teszik az éppen városban cirkáló futárok számát. Hozzáértők szerint mindez ráadásul csak a kezdet: a piac továbbra is rendkívül gyorsan fejlődik, a fővárosban egyre több vendéglátós csatlakozik a netes futárszolgálatokhoz. Ráadásul a vidéki nagyvárosokban is éledezik a piac. A cégek között nem is annyira a megrendelőkért, hanem az új munkaerőért folyik a harc most. Nem véletlen, hogy mindkét cégnél jókora „fejpénz” jár annak a futárnak, aki hoz egy új munkatársat. Igaz, ezt csak akkor fizetik ki, ha az új kolléga letudta az első 100 fuvarját.