Reményből több, jó prózából kevesebb: vegyes fogadtatásra talált A szolgálólány meséjének folytatása

Hatalmas várakozás előzte meg Margaret Atwood Testamentumok című új regényét, amely A szolgálólány meséje című könyvének folytatása.

A szolgálólány meséje 1985-ben jelent meg először, a regényben szereplő szolgálólányok ruhája szimbólummá vált, állandó elem a nőjogi tüntetéseken, az utóbbi években pedig a regényből készült sorozatnak köszönhetően gyakorlatilag kikerülhetetlen alapmű. Míg a sorozat első évada szinte osztatlan sikert aratott, addig a második és a harmadik már közel sem volt népszerű: a cselekmény logikátlan és nem túl izgalmas, a szereplők szintúgy. Az epizódok mégis sokat hozzátettek ahhoz, hogyan képzeljük el Gileád világát, ahol az állam a női test felett uralmat gyakorol, a nemzőképes nőket rabszolgaként tartják és egy rituálé keretében havonta megerőszakolják.

Nagy kérdés volt, hogy mindehhez mit tud hozzátenni a regény folytatása, hol veszi majd fel a fonalat és több lesz-e mint a rajongók kiszolgálása? A regény természetesen azonnal bestseller lett és Margaret Atwood meg is kapta érte megosztva a Booker-díjat. Fogadtatása az olvasók között azonban nagyon vegyes.

A Testamentumok kb. tizenöt évvel A szolgálólány meséjének vége után játszódik. Míg az utóbbiban egy elbeszélő, Fredé meséli el a történteket, addig a Testamentumokban három elbeszélő van. Annak, aki ismeri a sorozatot, nem lesz meglepetés, kik valójában ezek az elbeszélők, itt annyit árulunk el, hogy egyikőjük a legbefolyásosabb Néni (a Nénik a történetben kápószerű alakok, akik irányítják a szolgálólányok nevelését és büntetését), Agnes Jemima egy parancsnoki családban elhelyezett lány, akit épp készülnek feleségül adni egy parancsnokhoz, de végül kiharcolja, hogy Néninek tanulhasson. Daisy pedig egy kanadai tinédzser, akinek szüleiről kiderül, hogy örökbefogadták és a Mayday nevű, Gileád-ellenes terrorista szervezet tagjai.

Sajnos a Testamentumok nem igazán állna meg a sorozat nélkül, nem is tesz hozzá semmit Gileád világához és közel sem nyújt olyan élményt, mint az első kötet, sem a prózát, sem a történetet, sem a mondanivalót tekintve. A Testamentumok elbeszélőinek szövegei tanúvallomások, illetve az utókornak szánt memoár, és ez az, ami Atwood minden könyvében megjelenik: ki, hogyan tud tanúskodni, kit tekintünk hiteles forrásnak és hogyan tűnik teljesen másnak egy adott esemény különböző szemszögekből. A könyv három elbeszélője közül a Néni szövege sikerült a legjobban, itt valóban eléri Atwood azt a színvonalat, amit megszoktunk az írótól. A másik két alakot talán az életkoruk miatt nem sikerült hitelesen megformálni, ráadásul ők közel sem olyan izgalmasak, mint az az elbeszélő, akinek – mivel emlékszik a Gileád előtti időkre – többrétű tapasztalata és emléke van.

A két lány alacsonyabb színvonalú elbeszélését azonban feledteti a Néni memoárja, viszont épp ez a szöveg az, ami etikailag hibásnak mondható a regényben. Gileádban a Nénik azok, akik a legnőellenesebb kijelentéseket teszik, válogatott kínzásokban részesítik a szolgálólányokat, a könyvben szereplő néni pedig a korábban megismert történet szerint a hideg kegyetlenség megtestesítője. A regényben is van arra utalás, hogy a Néni kíméletlen, ráadásul ő az egyik kitalálója a nőket érintő szféra működésének, mégis homályba veszik az, hogy milyen embertelen tettek fűződnek a nevéhez. Sőt Atwood a belső ellenállásnak és a rendszer belülről való bomlasztásának egyik figurájává teszi, aki tevékenységével direkt hozzájárul ahhoz, hogy vége legyen a diktatúrának. Ennek a világnak a legkegyetlenebb figurája iránt ébreszt ezzel valamennyire szimpátiát, mintha jóvá lehetne tenni mindazt, ami másfél évtized alatt történt.

A szolgálólány meséje azért is arathatott sikert, mert a hatalom működéséről nyújtott egy kortól független képet: nem a férfiak nők általi elnyomásáról van szó benne, hanem sokkal összetettebb és finomabb mechanizmusokat mutatott fel. Nemtől függetlenül vesznek részt aktívan egyesek a diktatúra kialakításában és fenntartásában, mások ellenszegülnek, és vannak akik megadóan alkalmazkodnak. Nemcsak a bűnösöket és áldozatokat nem lehet könnyen elválasztani, de klasszikus értelemben vett hősök sincsenek. A Testamentumok viszont egy idealisztikus mesét ad az olvasónak, ahol a hatalom fenntartói valójában a rendszer ellen dolgozó ellenállók. Ráadásul két, a saját világán kívül mást nem igazán ismerő fiatal lány meg tud rengetni egy olyan rendszert, ami kíméletlen módszerekkel és kiterjedt kémhálózattal rendelkezik, de a három szereplő megúsz mindent, mintha nem vonatkoznának rájuk a szabályok. Természetesen lehet egy kevésbé kritikus olvasata is a regénynek, mely szerint Atwood nemcsak a rajongók kíváncsiságát lovagolta meg, hanem reményt akart adni azzal az üzenettel, hogy erőfeszítéssel bármilyen diktatúrának véget lehet vetni.