Ha egyszer azt állítjuk, hogy nincs magyar jobboldali ideológia, amelynek alapján pragmatikusan kormányozni lehetne, mert a jobboldali politikai gondolkodás folyamatossága restaurálhatatlanul megszakadt 1945-ben, akkor azt is ki kell mondani: a baloldal sem áll jobban. Horn Gyula Kádár-korban gyökerező pragmatizmusa óta, annyi év megújulási ígérete után sem volt képes meghatározni saját identitását, amelyre építve kormányzóképességét ma bizonyíthatná. Pedig csak így léphetne túl nem csupán az Orbán-kormányon, de így hirdethetne rendszerváltást is.
De évtizedek óta csak a toporgást látni. Jelzi ezt a fecsegő felszín, hogy egykori prominensei hagyják el a pártot, vagy hogy a Fidesz hátországa „aggódik”, mert Gyurcsány Ferenc le akarja nyelni a teljes ellenzéket, és hogy az MSZP nem elég baloldali. Ám az MSZP szellemileg valóban kiüresedett, ugyanúgy nincs ideológiája, mint a jobboldali Fidesznek, s erősen kétségbe vonható, hogy átfogó világnézet nélkül – ő vagy az áhított, általa vezetett koalíció, legyen annak tagja bárki - nem csak pragmatikus alapon tudna kormányozni. Ezt a szellemi ürességet nem menti, csak magyarázza, hogy a bolsevizmus politikai gyakorlatával a baloldali gondolkodás folyamatossága is megszakadt. A párt szellemi tunyaságból vagy kapacitás hiányában képtelen túllépni XX. századi terhein, s nem tud életet lehelni a szociáldemokráciába.
Pedig azzal a baloldal nem fog előbbre jutni, sőt hatalomra kerülve csak megágyaz egy még szélsőségesebb, még populistább jobboldalnak, ha a Fidesszel szemben a baloldali populizmusba csúszik. Aminek nemcsak az MSZP-ben, hanem a DK-ban is látni „igényét”. Nem szavazat-maximálásra, mosópor-politikára, hanem egyenes beszédre van szükség, akkor is, ha az kellemetlen a közönségnek. Azok is tévúton járnak, akik szerint az ősbűn a neoliberalizmus beszivárgó gyakorlata volt. Nem volt ilyen, viszont liberális párt hiányában a liberális értékeket is a baloldalnak kell képviselnie.
A magyar baloldal tévelyeg, ha azt gondolja, erkölcs és ideológia nélkül létezik sikeres pragmatikus kormányzás. Nem szervezeti lyuk tátong hát a baloldali társadalmi hálón, hanem szellemi lyuk, amelynek befoltozásához túl kevés a globalizmus-ellenesség, a tőke-ellenesség, vagy a kapitalizmus szimpla utálata. A közönség semmiért nem hálásabb, mint a nyílt beszédért, már ha van mit mondani. Ez tenné újra hihetővé, hogy a baloldal képes politikailag képviselni a társadalom mind elégedetlenebb többségét. Amely többségnek látnia kellene: a baloldal világosan szakít saját bolsevista múltjával, hogy nemcsak érzelmileg, hanem valóságosan is viszonyul e múlthoz, a jelenhez, a kapitalizmushoz, Európához, a nemzethez. Hogy van mondanivalója a jövőről.
Ha a magyar baloldal – bármilyen jövőbeni szervezeti formában – ezt a politikai gyakorlatban következményekkel járó elméleti munkát nem végzi el, úgy akár eljuthat a kormányváltáshoz is, de a rendszerváltáshoz, ami a nemzet legfőbb érdeke volna, lépésnyit sem közelít. És tényleg felszámolja önmagát.