Lángba borult bolygó - Itt az új földtörténeti kor, a pirocén

Publikálás dátuma
2020.01.11. 17:47

Fotó: PETER PARKS / AFP
Erdő- és bozóttüzek tombolnak a Földön. Ma Ausztrália ég, tegnap az Amazonas őserdei lángoltak, azelőtt Szibéria, Alaszka, a horvát tengerpart. Egy amerikai tudós szerint bolygónk új földtörténeti időszakba lép. Ez a tűz kora: a pirocén.
A lángok félelmetes látványa a távoli nézőt is lenyűgözi a képernyő előtt, mert történelem előtti élményeket idéz. Az égő erdő és bozótos régebbi jelenség, mint a napi vitákban emlegetett szénlobbi vagy a környezetvédelem. Régebbi, mint maga az emberiség. A tűz őselem, de annak is kivételes: nem anyag, mint a levegő, a víz, a föld, hanem kémiai reakció. A természet állítja elő a hozzávalókat, a villámcsapást, az éghető szerves anyagot, az oxigént. Bolygónk ökoszisztémájában évmilliárdok óta nélkülözhetetlen a tűz.  

Prométheusz forradalma

Röpke idő az a nagyjából egymillió év, amióta a Föld egyik lakója megszelídítette a tüzet. Technológiai forradalom volt, és felforgatta a Homo sapiens életét. Segítségével egyre hatékonyabb eszközöket készített a vadászathoz. Nemcsak több lett az élelme, hanem jobb is, mert a zsákmányt megsütötte. A tűz körül gyűlt össze társaival, az éj sötétjéből elcsent órákban született a beszéd, a művészet, a civilizáció. A tűz birtoklása hatalom – fontos és drámai közös tudásunk ez, tanúság rá Promé­theusz mítosza. Az ember a tüzet használta akkor is, amikor művelhető földet perzselt fel magának. Beleavatkozott a természet dolgába, de csak csekély mértékben, működtek az „ökoló­giai fékek és egyensúlyok”. Egészen az ipari forradalmakig. Akkor aztán szenvedélyesen égetni kezdett, amit csak bírt. Az élő biomassza (fa) helyett fosszilis tüzelőket, szenet, kőolajat, földgázt. A vonatkozó grafikon görbéje hasonló a Föld népességének alakulásáéhoz. Évmilliókon keresztül alig észrevehetően emelkedik, azután hirtelen rakétasze­rűen tör fölfelé. Földtörténeti szempillantás, bő száz év alatt jutottunk odáig, hogy az égéstermék nagy bajt okoz. Civilizációnkat, amely a tűz körül született, immár létében fenyegeti a fosszilisek ipari léptékű égetése. Az 1800-as évek óta 40 százalékkal emelkedett a szén-dioxid légköri koncentrációja. Más üvegházhatású gázokból, például metánból is egyre több van az atomszférában. Ez a gyorsan sűrűsödő gáztakaró vissza­tartja a Föld hőjének egy részét, melegszenek az óceánok és a kontinensek. Ehhez a folyamathoz most az ausztrál környezeti katasztrófa is hozzáteszi a magáét. Sydney lakói fuldokolnak a légszennyezéstől, az ég elszürkül még a távoli Új-Zélandon is. Így jutunk el az éghajlatváltozáshoz. Nem az okozza az erdőtüzeket, de növeli a katasztrófák valószínűségét és intenzitását. A forróság, az aszály, a viharos szelek kedveznek a tüzek belobbanásának és elharapózásának, nehezítik az oltást. „Kijelenthetjük, hogy e meteorológiai jelenségek nem jártak volna ilyen szélsőséges hatásokkal a klíma változása nélkül”, írta Kevin Trenberth, az amerikai Nemzeti Atmoszférakutató Központ szakembere, még a kaliforniai erdőtüzek (2018) után. Azóta közelebb, a Mediterráneumban is szaporodnak a hasonló tűzesetek, ahogy magyar turisták is tapasztalhatták horvát, görög, spanyol, portugál földön.

Valószínű katasztrófa

Ne áltassuk magunkat, gyakorlatilag semmi reális reményünk nincs arra, hogy a szén-dioxid-kibocsátás a belátható időn belül csökken. Környezetvédők nyáron kiszámolták, hogy a világszerte jelenleg épülőfélben lévő széntüzelésű erőművek tervezett összteljesítménye 579 gigawatt. Ha ezeket mind üzembe helyezik, akkor a globális szénigény 29 százalékkal emelkedik a jelenlegihez képest. Ez nagyjából elárulja, mennyire veszik komolyan a Párizsban meghirdetett klímacélokat a nemzetállamok kormányai (tisztelet a kevés kivé­telnek). A változás gyorsul, újabban a 2030-as évtizedet jelölik meg kritikus pontként. Már a mértéktartó, konzervatív, szigorúan tudományos előrejelzések, mint az IPCC (az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete) tavalyi jelentése is arról szólnak, hogy századunk végére a klímaváltozás gyökeresen átalakítja az emberi civilizációt. Éhínségek, vízhiány, háborúk, menekülthullámok jöhetnek egy ember­öltőn belül. Mindez sejthető, modellezhető, de felfoghatatlan, amíg az ember nem érzi a saját bőrén – például nem evakuálják hadihajón porig égett otthonából. Egyre elterjedtebb nézet, hogy máris elkéstünk, a végzetes következményekkel fenyegető folyamat nem fordítható vissza. Jem Brendell, a londoni Cumbria Egyetem professzora szerint az összeomlás már meg is kezdődött, csak az ütemét és a mértékét még nem tudjuk fölmérni. A katasztrófa „valószínű”, az emberiség kihalása „lehetséges”. Baljós prognózis. Fajunk közeljövőjéről a nemzetközi tudományos közösség hovatovább olyan rémületes képet fest, amilyet régebben csak a Mad Max forgatókönyvírói.  

A pirocén küszöbén

Stephen Pyne, az Arizonai Állami Egyetem nyugalmazott professzora felhívja a figyelmet, hogy az ember sok más módon is tetézi a bajt. Szándékos erdőégetéssel, invazív növényfajták behurcolásával vagy akár egy hanyagul eldobott cigarettával. Ráadásul a modern ipari országokban a természetes, „jó tüzek” sem láthatják el szükséges ökológiai feladatukat, ami szintén hozzájárul a válsághelyzethez. Az infernó pedig bizarr módon csak még több ipari tüzet szít, hiszen az oltáshoz használt eszközök maguk is belsőégésű motorokkal üzemelnek. Tűz ellen tűzzel vonulunk. Fajok tömeges pusztulása, változó éghajlat, emelkedő tengerszint, az élőhelyek drasztikus átalakulása: a kutató szerint úgy fest, mintha nemcsak a tűzhasználó Homo sa­piens érkezett volna korszakhatárhoz, hanem vele együtt a bolygó egésze is. Pyne azt írja, a közelítő világ „hátborzongatóan úgy fest, mint a tűz jégkorszaka. Ez a pirocén. A korszak kontúrjai lassan láthatóvá válnak a füstködben”. A professzor tavalyelőtt, a kaliforniai infernó idején fogalmazta meg tézisét. A mindent elemésztő ausztrál bozóttüzek fényében aggasztó arra gondolni, hogy nem túlzott.

Közel a tűzhöz

2020 egyik első emlékezetes pillanata volt, amikor a bozóttűztől fenyegetett ausztrál városka, Cobargo lakói rövid úton elzavarták Scott Morrison miniszterelnököt. A konzervatív politikus azért sietett a helyszínre, hogy együttérzéséről biztosítsa az áldozatokat. Még a vakációját is félbeszakította. Igaz, ebben komoly szerepe volt annak az online kampánynak, amelyben ausztrálok ezrei szegezték neki a kérdést: Where the bloody hell are you (te meg hol a pokolban vagy)? Mint kiderült, Hawaiiban üdült, mialatt a pokol odahaza elszabadult; kurta bocsánatkérése nem hatotta meg az embereket. Ilyen előzmények után katasztrofálisra sikeredett a látogatás. Mondhatni, olaj a tűzre, ám Morrison esetében találóbb volna szenet említeni. Úgy tartják róla, hogy a szénlobbi embere, ő pedig mintha szándékosan rá is játszana erre. Három éve, még pénzügyminiszterként öklömnyi széndarabbal hadonászott a parlamenti ülésteremben. Ez a szén, magyarázta egy zöldképviselőnek, mintha félkegyelműhöz beszélne; nem árt senkinek, sőt munkahelyeket teremt. Tény, a bányászat fontos ágazat a kontinensnyi szigetországban, 40 ezer családnak ad megélhetést. Ázsia, különösen Kína hatalmas felvevőpiaca az ausztrál szénnek. Az Amazonas-medence, Alaszka, Kalifornia, Szibéria lángjai sem csaphattak olyan magasra, hogy megvilágítsák a döntéshozók elméjét. A brazil Bolsonaro, Donald Trump és Vlagyimir Putyin csírájában elfojt minden értelmes vitát, és leplezetlenül megveti a környezetvédőket. Ha fölfogják is a helyzet komolyságát, tudják, a cselekvés erőfeszítést és áldozatokat kívánna. Ők pedig rövid távon gondolkodnak. Hatalmon akarnak maradni, ahhoz pedig ma és holnap jól jönnek az olajdollárok. Ezért inkább tagadják a valóságot, manipulálják a közvéleményt, lejáratják az aktivistákat. Hálás közönségük nem is akar szembesülni a kellemetlen igazsággal.

Zsiráfból csak kölyök fér be állva

Publikálás dátuma
2020.01.11. 15:02

Emőke mezítláb is eléri a 212 centit, ez is kritérium volt a felvételijén. Pedig nem kosárlabdázott, hanem repült. A Malévnál kezdett, aztán egy arab társasággal járta be a világot és kóstolt bele a luxusba. Tíz év után hazaköltözött, tizennégy éve állatokat reptet.
Hartyáni Emőke nemrég tért haza Chicagóból, ahol a légi kisállatszállítók között egyetlen magyarként vett részt és mondott beszédet. A találkozón mindenki állatbolond volt. „Mi családtagokat szállítunk, szőrös, tollas gyerekeket” – így tartják. Azt mondja, megható, amikor egy út után találkozik az állat és a gazdi. Főleg kutyáknál látni a kitörő boldogságot. „Sírás, tombolás, őrült kavalkád van percekig. Legutóbb egy papagájt láttam rikácsolni és ugrálva bújni a gazdájához, egészen hihetetlen látvány volt” – meséli. Úgy gondolja, az állatszállítás kicsit stresszesebb, mint a légiutas-kísérő munka. Szerinte a stewardess tulajdonképpen egy mosolygó katona, akinek megmondják, mit csináljon. Az állatok reptetéséhez viszont krea­tívnak, önállóbbnak kell lenni.  

Felszállás a Malévra

És nem a levegőbe beszél, habár számára a repülés egy csoda. Nem véletlenül, hiszen hosszú évekig dolgozott légiutas-kísérőként. „Akkor kezdtem repülni, amikor a régi nagy cégek működtek, nem voltak még fapadosok” – idézi fel a ’90-es éveket. A vendéglátó-ipari főiskoláról utazott egyszer gyakorlatra Finnországba, akkor döntötte el, hogy repülni akar mostantól, minél többet. Rögtön jelentkezett is a Malévnál stewardessnek. Hosszú felvételi volt. Úgy emlékszik, 200-an jelentkeztek és csak 25 embert vettek fel, köztük őt is, így még főiskolásként részmunkaidőben kezdett dolgozni. Három és fél évig utazott Malév-gépekkel, mígnem a bahreini Gulf Airnél dolgozó egyetlen magyar kollégája felkeltette a figyelmét, és bár tudta, hogy az arab társaság nem érdeklődik a kelet-európai munkavállalók iránt, mégis megpróbált bekerülni. Ő lett a második magyar a cégnél. A nagy gépek miatt itt fel kellett érni 212 centi magasra, mezítláb. „A csomagtartók kinyitása miatt volt ez fontos. Nem a magasság a lényeg, hanem, hogy a kéz meddig ér fel. Itt súly- és korhatár is volt, ami európai cégnél kizárt, ott az ápoltságot nézték” – magyarázza Emőke, aki karcsú volt és fiatal, így ez nem állíthatta meg. Az akcentusa miatt aggódott, de feleslegesen, a repülésért rajongó, energiával teli, állandóan mosolygó nőt felvették a légitársasághoz. A munkára viszont várnia kellett még egy évet, addig elment Albániába áruszállítást intézni a Lufthansához. „Ott nem beszéltek idegen nyelven, és a németek ezzel nem tudtak mit kezdeni, de én a jelnyelvet és minden egyebet bevetve lelkesen kommunikáltam.” Akkoriban ott egyáltalán nem volt turizmus, alig ért véget a diktatúra, nagyon szegény, elmaradott ország volt. Albániából igazán nagy volt a kontraszt az Arab-öbölbe költözni. Bahreinben kapott egy csinos lakást, fizették a számláit, kedvezmény járt neki számos étteremben és bárban, vitték munkába és munkából, tisztították az egyenruháit, és bárhová utazott, mindenütt ötcsillagos hotelben szállt meg. Akkoriban még sok pihenőt is kaptak: 24 órát mindig, de volt, hogy 2–5 napot töltöttek egy helyen. Eleinte nyaktól földig érő, mindent takaró ruhában járt-kelt Bahreinben, de hamar rájött, hogy bár az ország rendkívül konzervatív, a térdszoknya és a rövidujjú blúz megengedett. A szerződésében azért aláíratták vele, hogy betartja az öltözködési szabályokat és nem hord például miniszoknyát. „Érdekes, hogy combot, hátat nem volt szabad mutatni, de például a hasat lehetett.”  

Újat akart, újat kapott

Ez a költözés meghatározó volt az életében. Fel akarta forgatni az életét, el akart felejteni minden megszokottat, és itt minden új volt. Az első nap a boltban egyáltalán nem talált semmit, nem tudta, mi micsoda, de nem ijedt meg, hanem jóformán ugrált az örömtől. Az utazásokat nagy tanításoknak tartja, minden, amit látott, átalakította a világlátását. „Voltam Magyarországnál jobb és sokkal rosszabb helyeken, és a kevesebből élők közt is láttam elégedettebbeket, mint a magyarok. Szerintem sokkal nyitottabb lesz, aki világot lát” – mondja. Sohasem félt nagyobb viharban, sőt akkor sem, amikor Manilában munkába indulva hallotta, hogy a légitársaságuk egyik gépe lezuhant. Megdöbbentette a hír, de ugyanúgy szállt gépre, mint máskor. Meg sem fordult a fejében, hogy vele is történhetne egy ilyen baleset. Mégis ez volt az utolsó útja légiutas-kísérőként. Már 7 éve élt Bahreinben, amikor a második öbölháború kezdődött. Költözni akart, de nem tudta, merre. Felvetődött Ázsia, de a szülei ettől megrémültek. „Át akarsz menni a háborús övezetből a madárinfluen­zás zónába?” – szörnyülködtek. Ezért jelentkezett egy magyarországi banki munkára is. Felvették, így 33 évesen úgy döntött, hazatér. Tíz év távollét után viszont nehéz volt a visszailleszkedés. „Légüres térben voltam, nem randiztak velem a fiúk. Azt mondták, túl nagy kihívás vagy, mert beutaztad a világot.” Már gondolkodott az újabb költözésen, amikor megismerte Tomit. Ő nem volt nagy utazó, de Emőke javaslatára Malajziába mentek először, ahol viszont maláriás lett. Az útból így keveset élvezett, de amint jobban lett, azt kérdezte: mi legyen a következő út? Azóta is együtt utaznak, ma már négyen. A gyerekek két hónaposan már jártak Horvátországban, aztán 3 és 5 évesek voltak, amikor az első nagy útjuk Bahreinbe, anyjuk egykori otthonába vezetett.  

Kutya nem, sólyom igen

Itthon végül egy nemzetközi költöztető cégnél talált magára, ahol állatokat is szállítottak, és ezt kimondottan imádta. Egyszer csak úgy érezte, ez az ő útja, és megcsinálta a saját vállalkozását, állatorvos apja segítségével. Még a légiutas-kísérői időkből emlékszik, hogy a Gulf Air-gépeken nem lehetett kutyát, macskát utaztatni, de első osztályú utas felszállhatott vadászsólyommal a karján. „Ez egy kulturális különbség, ami engem nem zavar. Imádom a sólymokat és szeretek olyasmit megélni, ami eltér az én életem normáitól. Volt egy év, amikor öt gazdinak kellett elmagyaráznom, hogy divat ide vagy oda, minimalacot Dubajba nem szállíthatnak” – mutat rá Emőke, hogy a kulturális különbségek ezen a területen is okozhatnak fennakadásokat. Nehéz megmondani, hogy kik voltak a legkülönlegesebb „ügyfelei”, utaztatott például botsáskákat a budapesti állatkertnek, a törékeny kis rovarok épségben megérkeztek. Szakmailag a legnagyobb kihívása eddig 12 farkas szállítása volt Kanadából Szibériába. Ez lehetett volna akár egyszerű is, ha Japán engedte volna az áthaladást, de ennek hiányában az egész nyugati földtekén keresztül kellett őket vinni, ami nem volt zökkenőmentes. „Éjszaka felhívott valaki és orosz akcentussal közölte, hogy a farkasok le lesznek tartóztatva. Az orosz és az angol papírok ugyanis nem egyeztek, ezt gyorsan el kellett intéznem” – meséli. Félő volt, hogy a farkasok nem érnek célba 24 óra alatt, annál többet viszont nem lehettek bezárva. Végül az állatok sikerrel odaértek a filmforgatásra, haza pedig már probléma nélkül jutottak. De például a zsiráfok szállítása sem hétköznapi feladat. „Most 3 méter a magassági korlát a légi szállításnál, így zsiráfból csak kölyök fér be állva.” Mégis, a kisebb állatokkal is adódhat probléma: nemrég hat, Amerikából Budapestre érkező süni okozott gondokat a reptéren. A nem szokványos állatok éjjeli érkezése miatt az őrök úgy gondolták, körül kell nézni a ketrecben. A sünik nem örültek, papírokba bújva, tüskéik mögé rejtőzve igyekeztek hárítani a kíváncsiskodókat. „Nagyon nehéz volt visszatartani a nevetést, amikor az ellenőr ki-kikapta a kezét a szúrások miatt.” Emőke azt mondja, az állatok általánosságban jól bírják az utazást. Különösen a kutyák és a macskák, utóbbiak csak addig nyafognak, amíg a közelben érzik a gazdit. „Városi legenda, hogy a csomagtérben mínuszok vannak, ezt a repülő törzse sem bírná és az a több millió állat sem, aki évente utazik.” A kedvenceket a szállításhoz nem szabad nyugtatózni, ébernek kell lenniük, hogy egy esetleges rázkódásnál is ki tudják támasztani magukat. „Szerintem a kutyák, macskák gazdái jobban elfáradnak az aggódástól, mint az állatok az utazástól” – teszi hozzá.

Jeges család

Tominak és Emőkének két gyerekük van. A fiú és az apja jégkorongoznak, a lány az anyjával együtt kezdett szinkronkorcsolyázni pár éve. Emőke előtte még balettozni is elkezdett, 40 éves kora után. Ma heti három edzéssel újra fiatalnak érzi magát. „Videón azt látom, hogy egy középkorú nő suhan föl-le, de a jégen mindig úgy érzem, mintha huszonéves, tökéletes táncos lennék.”

Szerző

Más ligában tanulunk - De mit tudnak nálunk sokkal jobban az éltanuló országok?

Publikálás dátuma
2020.01.05. 20:09

Fotó: AFP
Kína fejlett régióinak diákjai éveket vernek teljesítményben a magyar gyerekekre, Európa éltanulója Észtország lett, mi pedig legfeljebb Szlovákiával vagyunk versenyben a régiónkban. Nem maradtak el a meglepetések a legfrissebb PISA-eredmények nyilvánosságra kerülésekor sem, sovány vigasz, hogy Magyarország esetében az egyetlen meglepő elem, hogy nem romlott tovább a tanulók teljesítménye, pedig a szakértők nagy része előzetesen erre számított.
Az először egy év híján két évtizede megrendezett nagyszabású teszt – amelyen az OECD-tagokon kívül bármelyik önkéntesen jelentkező ország 15 éves tanulói részt vehetnek – az első időszakban azzal döbbentette meg a világ közvéleményét, hogy a világ nagyhatalmaihoz képest jelentéktelennek tűnő skandináv országok oktatási rendszereit találta a legeredményesebbnek. A finn oktatási csodát azóta is keresztbe-kasul elemzik, és sok ország igyekezett a minta szerint megújítani az isko­láit. Az érdeklődés akkora, hogy a finn állam már pénzt szed az érdeklődőktől, akik 1200 eurót fizetnek, ha meg akarnak nézni egy iskolát. Az utóbbi felmérések meglepetése viszont Ázsia, és azon belül is Kína már-már nyomasztó fölénye a többi résztvevőhöz képest. A 2019-es összesített szövegértési eredmények szerint Kína négy fejlett tartománya, Szingapúr, valamint a szintén Kínához tartozó Makaó és Hongkong végzett az élen, az első valóban OECD-ország a listán Észtország, amit Kanada és Finnország követ (a matematikai és természettudományos eredmények figyelembevételével is nagyon hasonló a sorrend).  

Szigorúan ellenőrzött gyerekek

De vajon hogyan érdemes értékelni Kína eredményeit annak fényében, hogy csak a legfejlettebb tartományok vettek részt a tesztben? És érdemes-e bármit eltanulni tőlük, tudva, hogy oktatási rendszerük finoman szólva sem gyerekbarát? Legutóbb például a Wall Street Journal videója keltett megütközést, amelyben azt látni; vörös nyakkendős általános iskolások pánttal a fejükön tanulnak a tanteremben. A pánt valójában egy EEG, vagyis az agyi aktivitást mérő eszköz, amelyen egy változó színű lámpa jelzi, hogy a tanuló eléggé koncentrál-e. A cél a propaganda szerint az oktatás hatékonyabbá tétele, mivel a tanárok valós időben láthatják, éppen mely feladatoknál mennyire koncentrálnak vagy kalandoznak el a gyerekek. Az adatokat a szülők is megkapják, az egyik gyerek bevallotta: megbüntetik otthon, ha a pánt által küldött adatok alapján nem figyelt eléggé az órákon. A rendszer még csak néhány iskolában működik, de a példa jól mutatja, milyen technológiai újításokat vetnek be Kínában az oktatás minél eredményesebbé tételére. „Elképesztőek az adatok, amiket egyes kínai régiók produkálnak. Úgy tűnik, hogy ez a rendkívül teljesítményelvű, a gyerekeket brutálisan beszorító oktatás bizonyos kompetenciák fejlesztésében nagyon sikeres tud lenni. Ugyanakkor óvatosan kell bánni ezekkel az adatokkal, mert amit a kínai tanulók teljesítményéből ismerünk, az messze nem fedi le az egész országot” – jelzi Radó Péter oktatáskutató, hogy csupán a négy legfejlettebb kínai tartomány vett részt a PISA-tesztben, márpedig a hatalmas országban a különbségek is óriásiak lehetnek az oktatás színvonalában. Az adatokat szolgáltató Pekinget, Sanghajt, Csiangszut és Csöcsiangot magába foglaló keleti partvidék a világ egyik legfejlettebb régiója, ennek fényében nem csoda, ha az itt tanuló gyerekek köröket vernek az egyébként sokkal kevésbé szigorú, a gyermeki lélek igényeit sem figyelmen kívül hagyó országok tanulóira. A magyar gyerekek tudásszintjénél például három évvel járnak előrébb. Ugyanakkor valójában szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi folyik ezekben a kínai iskolákban, vannak-e olyan technoló­giák, módszerek, amik átvihetőek lennének máshová. „Ne akarjunk kínai oktatást. Az európai kulturális értékek, eszmények és hagyományok teljesen összeegyeztethetetlenek a kínai típusú oktatással, ami szintén több ezer éves hagyományra épül. Ha a kérdés úgy vetődne fel, hogy hajlandó lennék-e beáldozni 10 pontnyi szövegértés-teljesítményt azért, hogy egy európai értelemben vett szabad társadalomban éljek, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. A kínai oktatás ugyanis abban is nagyon jól teljesít, hogy egy olyan társadalmat épít és olyan normákat örökít tovább, ahol totális digitális kontrollt vezethetnek be az emberek tömegei fölött, pontrendszer alapján értékelik az állampolgárokat, akiknek a nagy része ezzel még egyet is ért” – hívja fel a figyelmet Radó Péter, és megjegyzi: nem az oktatás „csinálja” a társadalmat, hanem a társadalom csinálja az iskolát, ami mindig az adott kulturális környezet szabályai szerint működik.  

Finn után észt csoda

Az utóbbi felmérések európai éltanulója nem kis meglepetésre a volt szovjet tagállam, Észtország lett. „Észtország pont olyan skandináv kultúrájú ország, mint Svédország vagy Finnország. Amikor 1991-ben visszakapták a függetlenségüket, finn minta szerint szervezték újra az oktatásukat. Egészen néhány évvel ezelőttig szovjet minta szerint egységes, 12 osztályos iskolákat működtettek, ami viszont nagyon rugalmatlan volt, és sok problémát okozott. Jelenleg 9 osztályos általános iskolájuk van, mint a finneknek” – magyarázza Radó Péter. A skandináv oktatási modell egyik alapjellemzője a hosszú idejű egységes iskola, mely után csupán a közoktatás utolsó három évére kerülnek eltérő program alapján oktató intézményekbe a gyerekek. Az oktatáskutató szerint azért tudják ezeket az iskolákat hatékonyan működtetni, mert a skandináv országokban a társadalmi egyenlőtlenségek nagyon kicsik, így az oktatási rendszeren nincs nyomás, hogy kezelje ezeket. Ez részben az országok kis méretének – vagy legalábbis kevés lakosának – köszönhető, és annak, hogy rendkívül jól működnek a kiegyenlítő, jóléti mechanizmusok. „Egy országban, ahol az iskolákat nem feszítik szét a társadalmi egyenlőtlenségek, nagyon könnyű egységesen magas minőségű oktatást működtetni” – teszi hozzá. Szintén skandináv sajátosság, hogy nem működtetnek szigorú elszámoltathatósági rendszert az iskolák, pedagógusok felett, Finnországban például egyáltalán nincs tanfelügyelet. Észtországban pedig csak „kockázatalapú” tanfelügyelet működik, vagyis azokba az iskolákba mennek el értékelni, ahol az adatok alapján előzetesen problémákat érzékelnek. A skandináv modell utolsó pillére pedig az, hogy minden iskola saját tanulásfejlesztési célú projekteket csinál, és az önkormányzatok – amelyek az iskolák tulajdonosai – nagyon sok anyagi erőforrást és támogatást juttatnak számukra, hogy ezeket meg tudják valósítani.  

Nem kifogás a szocialista múlt

Minél távolabb van egy ország tőlünk, annál kevésbé érdemes összehasonlítani velük az eredményeinket, ilyen értelemben Radó Péter szerint sem Finn- vagy Észtországhoz nem érdemes mérni magunkat, a mi „kulturális referenciacsoportunk” Ausztria, Csehország, Horvátország, Szlovákia és Szlovénia. És mi ezekhez az országokhoz képest teljesítünk rosszul, pedig ez a közép-európai csoport, a 2009-es PISA-felmérés során még nagyjából egységes teljesítményt nyújtott. Egy évtizede Magyarország nem állt rosszul ebben a régión belüli összehasonlításban, azóta viszont leszakadtunk, jelenleg a szlovákokkal „játszunk egy ligában”, akik szintén bedöntötték az oktatási rendszerük teljesítményét, de még nem zuhantunk le a délkelet-európai országok színvonalára. Van viszont egy ország, amelyhez vezető politikusaink is nagyon szeretik hasonlítgatni Magyarországot, ez pedig Lengyelország, ami szintén kiemelkedően jól teljesít az utóbbi felméréseken. Ők másképp zárkóztak fel, mint az észtek, egy teljesen másik típusú oktatási reformot vittek véghez, amivel eredményességben szinte felzárkóztak az észak-európai országokhoz. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Jaroslaw Kaczynski vezette jobboldali konzervatív kormánypárt az utóbbi időben visszavonta az 1998–99-es iskolareform bizonyos elemeit és új oktatási törvényt fogadott el, de nem fordultak vissza az 1960-as évekbe, mint Magyarország. Lengyelországban nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, így nagyobb a szerepe az elszámoltathatóságnak is. Ugyanakkor a lengyel oktatás nem szelektív, nincsenek benne jelen azok a menekülőutak – például egyházi vagy szerkezetváltó iskolák –, amik Magyarországon egyre nagyobb szerepet kapnak, így a tanulók valóban hasonló színvonalú oktatásban részesülnek, függetlenül attól, hova születtek. Lengyelország és Észtország teljesen különböző módon szervezte sikeresen újra az iskoláit. Példájuk azt bizonyítja, hogy az oktatás eredményességét – vagy éppen eredménytelenségét – nem lehet a volt szocialista múlttal magyarázni, erre hivatkozni ma már a probléma elkenése.

Nincs jobb mérés

Bár minden alkalommal hatalmas várakozás előzi meg az eredményeket, a PISA-felmérést rengeteg kritika is éri méréselméleti szakemberek, oktatáskutatók részéről is. „A PISA jelenleg az elérhető legjobb mérés, a nemzetközi oktatástudomány momentán nem tud ennél jobbat, megbízhatóbbat produkálni” – mondja Radó Péter. Az oktatási rendszerek jelenlegi legnagyobb kihívása, hogy hogyan készítsék fel a gyerekeket a XXI. század kihívásaira úgy, hogy ma még azt sem tudjuk, milyen technikai, gazdasági és társadalmi körülmények között kell majd helyt­állniuk. A PISA-felmérés alapjait 1997-ben kezdték el lefektetni, akkoriban nagyon erősen az alapkompetenciák (matematikai, szövegértési, természettudományos) mérése állt a középpontban, és ezek még ma is nagyon fontosak. Ugyanakkor az azóta eltelt időszakban felértékelődött sok újabb készség, például a kreativitás, a problémamegoldás, együttműködés vagy a kommunikáció. Éppen ezért az utóbbi néhány felmérés kiegészítő elemként megkísérelte ezeket is mérni, bár ez még annál is nehezebb, mint az alapkészségek mérése. Magyarország ezekben a kiegészítő felmérésekben 2018-ban már nem vett részt, de azt például a 2015-ös eredményekből tudjuk: együttműködő-problémamegoldás tekintetében még sokkal jobban le vagyunk maradva a fejlett országok átlagától, mint az alapkompetenciák, például a szövegértés terén.

Szerző