A születés minisztériuma

Publikálás dátuma
2020.01.12. 14:14
FELHASZNÁLT FESTMÉNY: MATTHIAS STOM - A PÁSZTOROK IMÁDÁSA.
Fotó: WIKIMEDIA
Ötvenhétezer gyereket vállaltak a párok a családok otthonteremtési kedvezményének (csok) szerződéseiben novemberig, és a lelkesedés nem lankad. Leírhatatlan öröm lesz minden apróság, aki szerető családba kerül. De az öröm nem lesz maradéktalan. Vagy azért, mert a családtámogatás csak szuperállam­papír-hozamokat szül, vagy mert nem jön össze a baba, vagy mert elválnak a felek. A jeleket látja a családsegítő, a pénzügyi tanácsadó aggódik, a szociológus hitelkrízist jósol. A nép közben viccelődik: van, ahol csak Tető néven említik a leendő gyereket.
„Erős üzenetet küldhetnek Brüsszelnek: azt, hogy Európa megújulása elképzelhetetlen a családok megerősítése nélkül, és Magyarország nem akar bevándorlást, nem akar népességcserét.” Forintos kérdésnek is gyenge, így fellebbentjük a fátylat: kormánytag hívta imigyen bevándorlásellenes csatába a magyarokat, és mikor máskor, mint a családvédelmi nemzeti konzultáció másfél évvel ezelőtti bejelentésekor. A népességfogyás megállítására tett kormányzati nekirugaszkodás beharangozásában az első szavak közé került a multikulturális uniónak bevitt menetrend szerinti gyomros és a színmagyarság éltetése. A csokként emlegetett lakáscélú támogatás, a családi otthonteremtési kedvezmény 2015 nyarán indult el, a fent említett felturbózása után a faluk lakóira szabott változattal és babaváró hitellel is bővült. A program jelentős forrásokat mozgósított a népességfogyás megállítására, a gyermekvállalás ösztönzésére. Az eredmény ígéretével. Az elmúlt négy és fél évben 2019 novemberéig 120 ezer család igényelte a csokot, amely átlagos gyerekszámmal csaknem félmillió embert jelent. A támogatást igénylők mintegy fele két-, 37 százaléka háromgyermekes. Tíz új építésű lakóingatlanból kilenchez, míg a használt lakásoknál minden nyolcadik vásárláshoz veszik igénybe a csokot. A támogatás kétharmadát új, egyharmadát használt ingatlanra fordítják a családok, tudatta a kormány az év végén.  

Adó, mentő, presztízs

Csokgyerek. A Google sokat látott keresőmotorja szerint új fogalmat alkottunk, amikor beírtuk ezt a kifejezést vad izgalomba hozva az érdeklődésünket pásztázó cookie-kat, mostantól kapjuk a pelenkareklámokat és hitelajánlatokat számolatlanul. Az egyelőre ismeretlen kifejezés a következő években bizonyosan meghonosodik, hiszen ha a szocpolgyerek létezik a szociológiai szakirodalomban, akkor miért éppen az annál combosabb csok ne vívná ki e rangot? Tóth Olga szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének tudományos főmunkatársa évtizedek óta kutatja a szülővé válás szociológiai-demográfiai összefüggéseit. Egy amerikai modellt a hazai viszonyokra vetítve írt a gyermekvállalás motivációiról, köztük az előnyök által vezéreltekről: ilyen a felső középosztály számára az adógyerek és a presztízsgyerek (mert megengedhetjük), a szocpolgyerek (a testvére lesz a csokgyerek), a leszakadók körében élő segélygyerek, valamint a vallásgyerek (szülessen meg minden megfogant magzat). De a körülményektől és a szükségletektől függően ismert a kapcsolatgyerek, a mentőgyerek (maradjunk együtt valahogy), a testvérgyerek, a fiú/lánygyerek (van már fiú, kellene lány is), valamint a szeretetgyerek fogalma is. De lehet-e, szabad-e utódot vállalni a pénz, a csok miatt? Célravezető, ha egy kormány így ösztönöz, generál? Nincs szakirodalom, amiben – vagy kutató, akiben – meglenne a válasz. Az általunk megkérdezett budai családterapeuta tapasztalatai is szerteágazók. „A gyermekáldás jöhet nagyon jókor, és ha az állam ehhez segítséget ad, az semmi más, mint üdvös. De a döntés nem lehet csak anyagi kérdés, és jó esetben egy életre szól. A tapasztalataim szerint miután sok házasság jön létre pénzügyi előnyökért, sok fog emiatt válással végződni. A hűtlenség, elhidegülés bármikor előállhat, és ha válság van, tízezrével szűnnek meg munkahelyek, akkor gyakorta nincs az a szeretet, ami egyben tart egy veszekedő, végrehajtókkal hadakozó párt” – mondja a családterapeuta. „A kezdetektől szörnyű eladósodási katasztrófa lehetőségét érzem a csok miatt” – fejezi ki aggodalmát Tóth Olga szociológus. „A támogatási rendszer arra a gondolatra épül ugyanis, hogy biztosan megszületnek a vállalt gyerekek, megmarad a hitelt felvevők stabil állása, és együtt marad a fiatal pár. De ezek egyikére sincs garancia. Borúlátóan azt jósolom, hogy 5-10 éven belül tömegesen sodródnak ismét hitelfelvételi katasztrófába azok a családok, amelyeknek a csok felvétele miatt megoldhatatlanná válik az élethelyzetük.” A válások száma ugyan csökkenést mutat, de ebben lehet számítás is. A válság után sok család választotta a különélést a válás hivatalos útja helyett. Mivel legtöbbször a nők kezdeményezik az életközösség megszakadását (és többnyire a házasság első évében), „a csok, csakúgy, mint a családi adókedvezmény, a férfidominanciára épülő családi berendezkedést erősíti, és gazdasági okokból együtt tart olyan párokat, akik boldogabbak lennének egymás nélkül”. Így fogalmazott Elek Zsuzsanna és Szikra Dorottya az Új Egyenlőségen áprilisban megjelent tanulmányában. 

Tőkét halmoz az állam

Tóth Olga úgy látja, a kormánynak határozott családpolitikája van, amit pénzzel és ideológiával is erősen támogat. Van egyfajta törekvése a népesedési helyzet javítására és arra, hogy a gyerekes családok egy része jobb helyzetbe kerüljön. Ezek a törekvések azonban szerinte a gyerekvállalási helyzetben és korban lévő fiataloknak csak egy igen szűk körét érintik, elsősorban a stabil állásban lévő, magasan képzett és jól fizetett fiatalokat. Igaz ez az autóvásárlási és az otthonteremtési támogatásra is. „Azokat támogatják, akik már most sincsenek rossz helyzetben. Azzal persze semmi baj, ha ők még jobba kerülnek, a baj az, hogy a fiatalok jelentős része még csak gondolni sem tud család­alapításra és gyerekvállalásra. A kedvezmények nem érintik őket, a helyzetük nem javul. Rájuk nem gondol a kormány, ami lehet tudatos politikai döntés. Kutatóként azonban sajnálatosnak tartom, hogy azok a fiatalok, akik az átlagbér körül vagy az alatt keresnek vagy közmunkából élnek, azoknak a családalapítás és a gyerekvállalás elérhetetlen vágy. Nem történik előrelépés a tekintetben, hogy az ország egészére nézve javuljon a népesedési helyzet.” Elek Zsuzsanna és Szikra Dorottya is hasonlóra jutott: az Orbán-kormány a családpolitika lehetséges és Európában bevett céljai közül (a gyerekszegénység csökkentése, a nők és férfiak közötti egyenlőség növelése, a bajban lévő családok szociális és pszichés megsegítése) csupán egyre koncentrál, és ez a jobb helyzetű családokban a születések számának növelése. Szerintük bár valódi segítséget nyújthat a középosztályhoz tartozó, többgyerekes családok előrelépésében a jobb, új lakás, valójában államilag finanszírozott tőkefelhalmozás történik a legjobb helyzetű családoknál. Tóth Olga kutatási adatai szerint a társadalom leggazdagabb és legszegényebb rétegei vállalnak leginkább gyereket, számukra jelent ugyanis ez előnyt. „Sokat szidják azokat a családokat, amelyek a gyerektámogatásért, a családi pótlékért – ezért az egyébként iszonyatosan kevés pénzért – vállalnak gyerekeket, ők a legszegényebb rétegek. A társadalom másik végpontján pedig megjelentek a csokos családok és gyerekek, ahol valóban azért születik a harmadik vagy negyedik gyerek, hogy igénybe tudják venni a nagyvonalú családtámogatást. Ismereteim szerint a mintegy 120 ezer igénylő család kétharmada már a meglévő gyerekeire vette vagy veszi föl a támogatást. Ettől tehát nem várhatja senki, hogy több gyerek fog születni. A pályázóknak mintegy harmada, nagyjából 40 ezer család kért majdan megszülető gyerekre támogatást. Tehát részben jó helyzetben lévő, háromgyerekes családok kapnak plusztámogatást, és a bevállalt gyerekek évi 5–8 ezerrel növelhetik a születések számát. Ez nagyon fontos, de messze nem fordítja meg a népesedési trendeket” – véli Tóth Olga. A szociológust arról is kérdeztük, hogy a kormánytagok által népszerűsített nemzetmentő nagycsalád motivációja lehet-e gyermekvállalási ok. „Nehezen tudom elképzelni, hogy a szülők azért vállaljanak gyereket, hogy a magyar nép ne haljon ki. Fura és életidegen megközelítésnek tartom ezt a XXI. században.”

Menő macsó

Manapság azokban az országokban születik a legtöbb gyerek (Franciaország, Svédország, Írország), ahol a nők munkavállalását és a férfiak gyermeknevelési szerepvállalását támogatja az állam, és mindenütt elérhetők a jó színvonalú bölcsődék, közoktatási intézmények. A szociológus véleménye e tekintetben is lesújtó a – hozzátesszük: a fenti „liberális eszméket dédelgető” országokkal migrációs állóháborút viselő – kormány felfogásáról. „A ma­gyar társadalom szembemegy a világ trendjével, amikor annál jóval merevebb, macsóbb, patriarchálisabb irányba halad. Ezt a kormány ideológiailag is felvállalja akár a gendertudományok szitok­szóvá silányításával, akár a témába vágó kutatások elutasításával” – hangsúlyozza a szociológus. Szerinte muszáj lenne belátni, hogy a modernebb, egyenlőbb családi munkamegosztás és a férfi és női szerepek mindennapokban való közeledése elengedhetetlen a népesedési trendek megfordításához. „Nem az otthonülő nő fog gyereket szülni. Nem a családfenntartó férj köré épülő patriarchális viszonyokba rendeződött családokban fog gyerek születni, hanem azokban, ahol egyenlőbb munkamegosztás alakult ki, ahol a nők is használják a szakképzettségüket, és ahol elérhető és megfizethető gyerekintézmények vannak. Egyik tekintetben sem látok nagy előrelépést.” Tóth Olga szerint hallani ugyan időnként hangzatos szólamokat arról, hogy mennyi új bölcsődei hely lesz. Csakhogy itt nem arról van szó, emeli ki, hogy a családok beteszik az utódokat egy szobába, szakképzett gondozók, biztonságos körülmények kellenek. Eközben Magyarországon az óvodapedagógusok és a bölcsődei gondozók kevesen vannak, túlterheltek és szégyentelenül keveset keresnek ahhoz képest, milyen borzasztóan fontos munkát végeznek. „A kisgyerekekkel foglalkozók munkáját tartom az egyik legfontosabbnak, beleértve az alsó tagozatos tanítókat is. Ehhez képest alulfizetettek, túlterheltek, frusztráltak. Egy szülő számára nem biztos, hogy jó megoldás, ha egy túlzsúfolt óvodába adja a gyerekét most már kötelezően, és nem érzi, hogy az óvónők olyan szinten tudnak vele foglalkozni, ahogy kellene. És ha országosan a bölcsődei férőhelyek számának növekedéséről hallunk, az sem segít azokon, akik egy olyan országrészben élnek, ahol az önkormányzat nem képes támogatni egy bölcsődét, illetve nincs szakképzett gondozó. Ebben sem látok javulást. Nem látom, és ezt az adatok is bizonyítják, hogy a társadalom nagy többségét kitevő középrétegbe tartozó családok biztonságosan tudnának gyereket vállalni. Szerintem pedig ez kiemelten fontos lenne.”   

Pénzért csinált tesók

Az általunk közösségiportál-csoportban megszólított családok vegyesen fogadták a kérdést: szerintük vállalnak-e gyereket a családok babaváróért, csokért? Viktória szerint a lehető legrosszabb opció, ha valaki csak a pénz miatt vállal gyereket. „Remélem, ilyen eset nincs is. Politikai véleményformálás nélkül jó a csok, mi is felvettük a pindur pandúrra, de tudok olyan családról, ahol már a gyerek is azt mondja: a harmadik testvér neve Tető lesz, mert arra kell a pénz. Amikor felvettük a hitelt, azt mondta az ügyintézőnk, hogy boldog-boldogtalan felveszi a falusi csokot, ezeknek a kétharmada bele fog bukni: válás, nemfizetés, nem lesz gyerek stb.” – írja Viktória. „A csok (meg úgy általában a családtámogatási rendszer) igazából egy bújtatott szavazatvásárlási akció. Az adófizető réteg újratermelése, a nyugdíjrendszer összeomlásának megakadályozása nem jöhet össze, hiszen a sokgyerekes családok nem túl sok adót fizetnek a gyerekek után járó adókedvezményeknek köszönhetően. Azt viszont elérték, hogy az ingatlanárak megfizethetetlen magasságba szöktek a kettőnél nem több gyermeket vállalók és az egyedülállók számára – tehát visszatértünk a középkorba, ahol a párkeresés és családalapítás motivációi közt az első helyen a gazdasági szükségszerűség állt. Juhé!” – véli János. Fruzsina, aki 10 hónapos kisfiú édesanyja, és két Facebook-csoportban is beszélgetett a témáról, azt találta, hogy szinte minden tag röhögött azon a felvetésen, hogy a csok miatt bárki is szülne. „Ez egyszerűen városi legenda, mert szeretjük azt gondolni a szegény falusiakról (főleg a cigányságról), hogy ennyire hülyék. Nem azok. Ennyire senki sem az.” Júlia mást tapasztalt. „Nyilván nem írnék nevet, de elmondásaik alapján 5 ismerősből 3 a pénz miatt csinál tesót. És 5-ből 5-nél nem megoldott a válás utáni helyzet…” A valóság persze valahol félúton van. Akik 2 vagy 3 gyerek után vették fel a csokot, miközben még csak egy gyerekük volt (vagy egy sem), hittek benne, hogy jó lesz a nagy család. Balázst például egy nagy szerelem elején érte a kormány csokbejelentése. Mivel mindketten elmúltak már 35 évesek, hamar belevágtak a családalapításba – az első gyerek már a kapcsolat első évében megfogant. Boldogok voltak, hamar jött az esküvő, a 40 négyzetméterről való továbblépéshez viszont kellett a támogatás. „Komolyan gondoltuk, hogy nekünk való lehet 3 gyerek, mindketten eladtuk, amink volt, és szép, tágas, új építésű lakást vettünk a csok segítségével. Hamar összejött a második gyerek is, még másfél év sincs közöttük. A bajok ezután kezdődtek” – meséli Balázs. Bár imádják őket, két kis gyerekkel az élet kőkemény, a házasságuk pedig nem is olyan lassan elkezdett tönkremenni. „Azt hiszem, nem voltak meg a biztos alapjaink. Több időre lett volna szükségünk, hogy hozzászokjunk a szülőséghez, de nem volt megállás, tudtuk, hogy nekünk teljesíteni kell a feltételeket. Mire megtaláltuk volna magunkat a szülői szerepben, már jött is a második, és mi egyre többet, egyre durvábban veszekedtünk.” Az már teljesen biztos, hogy harmadik gyerek nem lesz Balázséknál, csoda lesz, ha a házasságukat meg tudják menteni. Ha nem sikerül, kilátástalan helyzetbe kerülnek, valamelyiküknek „ki kell fizetnie” a másikat, ha a lakásban akar maradni, és még a csokot is vissza kell fizetni a banknak. Ebbe egyelőre bele se mernek gondolni. Pénzügyi blogok számításai szerint a 3 gyerekesek családtámogatása adókedvezményekkel együtt akár a 70–100 millió forintot is elérheti, ehhez azonban a párnak a felső középosztályba kell tartozni, ahonnan nemigen van kizuhanási opció egy állás elvesztése miatt. Ahol a gyesen lévő anya mellett az apa hónapról hónapra megszerzett bevételén múlik minden, ott a kockázat hatalmas. A gyerekvállalás fedőnév alatt a befektetők is megjelentek. Csaba azt mondja, „pár kollégája esetében annyit változtatott a csok, hogy befektették állampapírokba. Nem emiatt vállaltak gyereket, de ha már jött, akkor kihasználták. Beszélgettem velük a témáról, és azt mondták, maximum annyit módosít ez náluk, hogy a második gyerek vállalása (amit egyébként is terveztek) valószínűleg kicsit hamarabb lesz.” Mária ismerősi körében úgy vették fel a családtámogatást, hogy 8 nappal volt fiatalabb a gyerek a felső korhatárnál, a szülők közelebb jártak az 50-hez, mint a 40-hez, új gyerek eszük ágában sincs, de lett egy nagy házuk, amiből két gyerek már „kirepült”. „Remélem az államnak megérte” – írja szarkasztikusan.   

Migrációs klímában

Úgy tetszik, akár egy nemzeti konzultációnál is komolyabb fórumot megérne a kérdések számbavétele, kibeszélése. Volna mit. Nem beszélve azokról a tényezőkről, amelyek ezt az intim misztériumot, a születés kérdését az ausztrál kontinenslángolás és a migrációs kataklizma fényébe helyeznék. Tóth Olgának erről is van gondolata. „Minden tudásom szerint azt gondolom, a migrációs és a klímaválságnak is lehet hatása a gyerekvállalásra. Azt viszont számok igazolják, hogy amíg húsz éve alig volt Magyarországon olyan fiatal pár, aki tudatosan gyerektelen életre készült volna, addig ma mintegy 10 százalékuk gyerek nélkül képzeli el az életét. Azt nem tudom, hogy emögött a klímakatasztrófától vagy a migránsoktól való félelem, esetleg egy individuálisabb életformára berendezkedés vágya áll-e. Mindegyik elképzelhető. Az viszont tény, hogy akkor tud valaki nőként gyereket vállalni, ha úgy érzi, megbízható társat talált ehhez. Azt látjuk, hogy a társkeresés lehetőségeivel is vannak gondok. Azzal, hogy valaki megtalálja azt, akivel nekivág egy olyan életre szóló programnak, mint a gyerekvállalás.”

Befektetővé válástól a válásig

A bőkezűen nyújtott családtámogatási források iránt nem lankad az érdeklődés a fiatalok körében. Valkó András jelzálog- és babaváróhitel-szakértőtől tudjuk: a babaváró hitel továbbra is népszerű, és ha nem is olyan intenzitással, mint nyáron, de naponta számos ügyletet bonyolítanak mostanában is. „Sokaknak ez az egyetlen esély, hogy kitörjenek az albérletből, és önerejük legyen a lakásvásárláshoz. Olyanok is vannak nem kevesen, akiknek van pénzük, de felveszik a hitelt, mert a kamatmentes lehetőséget ki kell használni. És mert rengetegen el vannak adósodva, sokan ebben látják a hitelkiváltás mentsvárát is, a hitelkártyáktól, személyi kölcsönökből szabadulnának több-kevesebb sikerrel” – mondja a szakértő. A családok otthon­teremtési kedvezményével (csok) kapcsolatban jelenleg a falusi csok mozgatja a lakhatásra vágyók fantáziáját. Sokaknak ez az egyetlen esélye a lakáshoz jutásra, mert enélkül nem tudnának megvenni még egy olcsónak számító, 5-6 millió forintos ingatlant sem. De amúgy is egyre többen kacsingatnak a vidék felé, nem utolsósorban azért, mert a falusi csoktelepüléseken jelenleg is működik az áfa-visszaigénylés. „Ez a téma, az áfa-visszaigénylés várt meghosszabbítása a csokkedvezmények között lázban tartja az embereket. Még mindig számos építkezés indulna, sokan veszik a telkeket, tervezgetnek, és az 5 millió forintos áfaspórolás nagy segítség lenne nekik.” Valkó Andrásnak a csokon belül az építési hitel a szakterülete. Csak decemberben 35 kérelmet adtak be a segítségével. „A lakásépítők általában 15 millió forint körüli önerővel – vagy azzal egyenértékű, értékesíthető lakással – rendelkeznek, amiből telket vesznek, és a többit hitelből oldják meg. Egy 40-50 milliós beruházáshoz 10 plusz 15 milliós csokhitellel számolhatnak, és ha mellérakják a babavárót is, akkor már egyenesben vannak. A 25 milliós kölcsön havi törlesztője 120 ezer forint, így mindenki azt mérlegeli, hogy miután ennyit albérletre is kifizet, akkor inkább már a saját ingatlanára költ a törlesztéssel.” A szakértő szerint a hozzá fordulók négyötödének van jelentősebb önereje, a többiek a babaváróból biztosítják ezt vagy magát az ingatlant, további hitelfelvétel nélkül. Ez kisebb településeken működik, városban az árak miatt nem. A hitelfelvevők pénzügyi tudatossága és óvatossága Valkó András szerint sokat javult a korábbiakhoz képest. Mintegy 95 százalékuk legalább 10 évig fix törlesztőrészlettel vállal adósságot, és úgy számol, hogy ennyi idő alatt a teher nagy részét visszafizeti előtörlesztéssel, megúszva a későbbi kamatkockázatot. Másik oldalról viszont az óvatosságot néha az ügyfelek zsebe bánja. „Több tízezren is lehetnek ma Magyarországon, akik hitelkiváltással akár havi tízezer forintot is megtakaríthatnának, mégsem lépnek. Van, akinek háromhavi kamatperiódusos hitelét tudtuk volna tízévesre átváltani, mégsem állt kötélnek. Tízből kilencen nem mozdulnak, nincs idejük, kedvük. Felvételnél még megvan a tettvágy, de ha már bent laknak az ingatlanban, akkor nem lépnek.” A szakértő szerint akkor jöhet fordulópont, amikor a válság előszele megérkezik, a kamatok elkezdenek felfelé kúszni, és háromhavonta érkeznek a levelek a törlesztő emelkedéséről. Akkor viszont már csak drágábban tudják majd kiváltani a hitelt. A hitelek kockázati tényezői közül a szakértő a válásban látja a legnagyobb rizikót. „Mostanában egyre több pár keres meg azzal, hogy van egy lakáshitelük, de válnak, az egyik fél kivásárolja a másikat és a másik vesz külön egy ingatlant. Az elmúlt időben sajnos megszaporodtak ezek az ügyletek. Szerintem ez komolyabb probléma, mint amilyen a vállalt gyermekszám esetleges nem teljesülése lehet majd. Nem biztos ugyanis, hogy tíz évig együtt tud maradni egy pár, miközben persze nem is tíz évre terveznek és vállalnak gyereket, hanem élethosszra” – mondja a szakértő. Valkó András tapasztalatai szerint sokan befektetési célú ingatlanvásárlásra használták föl a babaváró hitel összegét, a legtöbben szuper­állampapírt vásároltak. Az, hogy öt éven belül akarnak-e egyáltalán gyereket vállalni, nem tudható, az viszont igen, hogy a gyerek meg nem születése esetén is jól jár, aki szuperállamkötvénybe fektet. Ez a pénzügyi megoldás akár milliókat is hozhat a konyhára tíz év alatt.

Szerző

Gyerekgyógyászat várólisták nélkül – magyar orvos alakította át az izraeli rendszert

Publikálás dátuma
2020.01.12. 14:05

A háború alatt őt és családját is bújtatták a németek elől, kiskamaszként költözött Izraelbe, ahol később gyermekorvosnak tanult, majd gyökeresen átalakította a teljes ellátási rendszert. A magyar származású Herman Avner Cohennel beszélgettünk, aki bár máig szeret hazalátogatni, már Izrael az otthona. Tel-Avivtól 10 km-re igazgatja az egyik olyan gyermekgyógyászati közösségi centrumot, ahol zömében térítésmentesen nyújtanak kórházi szintű ellátást az alapellátó gyermekorvosok. A 34 centrumból álló hálózatot ő hozta létre.
Magyarországon született, de 1961-ben szüleivel Izraelbe költözött. Akkor már 12 éves kiskamasz volt, ennyi idősen nem könnyű megszokni egy új környezetet, megtanulni egy új nyelvet és elszakadni a korábbi kötelékektől. Milyenek voltak az első hónapok, könnyen alkalmazkodott az új helyzethez? Szerencsére igen! Még a nyelvet sem volt nehéz elsajátítani, valójában egy év alatt tanultam meg angolul, héberül és németül is. A magyart manapság már ritkán használom, sokat felejtettem. Édesanyám 93 éves, vele beszélgetek ezen a nyelven, illetve néhány most is Magyarországon élő baráttal. Az iskolába egyébként hamar beilleszkedtem, de hosszú ideig nem mentem vissza Magyarországra. Most igyekszem évente egy-két alkalommal visszalátogatni, ápolni a kapcsolatokat. Két fiam és hat unokám van, miattuk már nem költöznék el Izraelből. Zsidó családból származik, a háború alatt bújtatták önöket a németek elől. Ennyi év után is tartja a kapcsolatot azzal a magyar családdal, amelyik akkor segített. Milyen emlékei vannak azokból az időkből? Hosszan nem szeretnék erről beszélni, de nagyon jó emberek, akik segítettek nekünk, velük igazán szoros a kapcsolat. A szülők egyik fia például rendszeresen járt hozzánk látogatóba, mikor 4 évig Izraelben dolgozott. De a többiek is jönnek időnként, és rendszeresen beszélünk telefonon vagy e-mailezünk. Mindig is tudta, hogy orvos akar lenni, a gyógyítás mellett pedig a rendszert is átalakította, méghozzá sikerrel. Izraelben olyan gyermekgyógyászati közösségi centrumokat hozott létre, amelyek jelentősen tehermentesítik a kórházakat, mivel a szülők szakorvosi ellátáshoz és diagnosztikához juthatnak már az alapellátás keretein belül is. Mióta működik és mennyire sikeres a rendszer? Már majdnem húsz éve, hogy létrehoztam az első olyan centrumot, ami összefogta az alapellátó gyermekorvosokat. Mostanra már 34 olyan központ működik az országban, amely széles körű szakorvosi ellátást biztosít az alapellátás keretein belül, a fejlődés tehát jelentős, szinte minden nagyobb városban van egy ilyen komplexum. A családok, a gyerekek és persze az orvosok is elégedettek. Ha újra kellene kezdenem, ugyanezt a hivatást választanám, ugyanezt az utat járnám végig. Egy olyan átfogó strukturális átalakításba, mint amit véghezvitt, sokan belebuktak már, nem könnyű gyökeresen változtatni egy rendszeren. Hogy jött az ötlet, hogy mégis megpróbálja?Tapasztaltam, hogy az orvosok számára sokkal jobb, ha csapatban dolgozhatnak, mint ha egyedül. Egy komplikáltabb esetet helyben megvitathatnak a kollégákkal és nem kell rögtön kórházba küldeni a gyerekeket. Kezdetben 4 orvos dolgozott azon a klinikán, ahol igazgató vagyok, mostanra már kilencen alkotnak egy csapatot. Akkor 3000 páciensünk volt, ma több mint 9000, és a nyitva tartás is a szülőknek kedvez, hiszen napi 10-12 órán át hozhatják hozzánk a gyerekeket este fél 8-ig. Ami Magyarországon csak a gyermekkórházakban érhető el, az nálunk ezekben a centrumokban is. Szakorvosok, például endokrinológia, kardiológia, gasztroenterológia, nefrológia, genetika és diagnosztika is, többhetes vagy hónapos várólista nélkül. Akár sürgős eseteket is tudunk fogadni, csak azokat küldjük el, akiknek tényleg kórházban kell tölteni az éjszakát. De az is előfordul, hogy a gyereket a kórházból irányítják át hozzánk, mert már csak infúziót kell kapnia, amihez hozzánk is bejárhat, így nem kell befektetni az intézménybe. Ez az egész családnak kényelmesebb. A jelenlegi célunk, hogy ugyanaz a szakorvos kezelje a gyereket a mi centrumainkban és a kórházban is, tehát legyen átjárás.
Mit gondol, Magyarországon működhetne-e egy ilyen rendszer, van-e elég orvos és hajlandóság, vagy ettől egyelőre messze vagyunk? Nemrégiben jártam Magyarországon – évente többször is megyek, de most egy, a magyar házi gyermekorvosoknak szervezett konferencián hallottam arról, hogy milyen állapotok uralkodnak ott. Tény, hogy sokkal nehezebb a helyzet, mint Izraelben, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tudna működni ez a rendszer ott is, de ahhoz lépéseket kell tenni. Itt akad el a dolog, a hasonló elven működő csoportpraxis megvalósításáért például évek óta küzd a szakma, eddig eredménytelenül, a döntéshozók nem akarják meg­teremteni a szükséges finanszírozási hátteret és jogszabályi változá­sokat. Pedig ez a rendszer olcsóbb is lenne a fenntartónak, hiszen egy kórházi ágy mindenhol többe kerül, mint amennyibe az ellátás egy ilyen centrumban. Nálunk például ne­gyed­annyiba kerül ugyanaz az ellátás, mint amit egy kórházban kapna meg a gyerek. Mindenkinek megéri ez a rendszer, Magyarországon is érdemes lenne átalakítani a mostani, egyébként drágább ellátást. Nem csak a spórolás, az orvoshiány is indokolná a változtatást, egyre kevesebb a házi gyermekorvos, sok településen a felnőtt háziorvoshoz járnak a gyerekek is. A szakemberek pedig nem motiváltak arra, hogy egyedül vállaljanak egy hátrányosabb helyzetű területet. Izraelben is problémát okozott az orvoshiány? Ahogy a világon szinte mindenhol, úgy nálunk is kevés az orvos, de ezekben a centrumokban sosem probléma, hogy nincs elég szakember, ide ugyanis szívesen jönnek dolgozni, főleg a jó körülmények miatt. Kellemes olyan helyen dolgozni, ahol lehet egyeztetni más kollégákkal, van diagnosztikai háttér és nincs akkora stressz, mint egy kórházban. Sőt, még a fizetések is magasabbak. Néhányan éppen ezért félállásban itt, félállásban ott is dolgoznak. Magyarországon, szemben más fejlett országokkal, a társadalombiztosításon keresztül az állam teljes mértékben finanszírozza a betegek ellátásának költségeit. A büdzsé azonban szűkös, gyakran a forráshiánnyal érvelnek, mikor az kerül szóba, hogy miért vannak áldatlan állapotok ezen a területen. Ha jól tudom, Izraelben is a magyarhoz hasonló, csak épp sikeres rendszer működik. Valóban nagyon hasonló a finanszírozás, minden embernek van egészségbiztosítása, ami a fizetésük bizonyos százaléka, ezt automatikusan levonják tőlük (mint nálunk a tb-járulékot – a szerk.). Így nem fordulhat elő, hogy valakit nem látnak el. Minden esetben a biztosító fizeti a költségeket. Négy biztosítótársaság közül lehet választani, amelyek a kormánytól is kapnak támogatást attól függően, hogy hány ember tartozik hozzájuk. A betegeknek nem kerül szinte semmibe az ellátás, a legtöbb esetben teljesen ingyenes. A minőségi betegellátás tehát nem csak magánbiztosítós rendszerekben működhet, a mi modellünket sok országban tekintik példának. Egyre több az országban a nemzetközi kutatás, minden orvosnak biztosítanak időt a munkaadók a tudományos munkára is. Ezzel egyébként csökkenthető a kiégés veszélye is. Nemrégiben nálunk nyomtattak elsőként emberi szívet egy 3D-nyomtatóval sejtekkel és vérerekkel. (Az óriási tudományos sikerrel és áttöréssel kapcsolatban korábban lapunk is készített interjút az egyik kutatóval, Nadav Noorral – „Így tanítanak nyomtatott szívet dobogni”, Népszava online, 2019. 04. 28.) A már említett budapesti konferencián előadást tartott a magyar házi gyermekorvosoknak: arról beszélt, hogy egyre több gyerek érkezik önökhöz figyelemzavarral, tanulási nehézségekkel, beiskolázási problémákkal. Ennyire megváltozott, hogy milyen esetekben fordulnak orvosi segítségért a szülők? Igen, változik a világ, és egyre több az olyan helyzet, amelynek megoldásához nincs szükség ugyan kórházi ellátásra vagy komolyabb orvosi vizsgálatokra, de mégis segíteni kell a szülőknek. Mentális problémákkal, autizmussal, pszichiátriai betegségekkel küszködő gyerekek érkeznek hozzánk és a pszichológusokra is nagy az igény. Szerencsére utánpótlásból sincs hiány, sok fiatal választja a gyermekgyógyászati pályát az alapellátásban is, egyre népszerűbbek a közösségi centrumok.
Szerző
Frissítve: 2020.01.13. 11:13

Ahol másként mérik a sikert

Publikálás dátuma
2020.01.12. 13:59

Fotó: Béres Márton / Népszava
A kilencéves Nimród a közelmúltban agyműtéten esett át. Erre azért volt szükség, hogy epilepsziás rohamai számát és erősségét csökkentsék. A kisfiú egyike azoknak a „kacifántos”, azaz súlyosan, halmozottan sérült gyerekeknek, akik a Zugolydában végre komplex fejlesztést kaphatnak. A Völgyzugolyház sokéves küzdelem végeredménye, szülők hozták létre, más lehetőség híján. Ha lenne államilag fenntartott intézmény, amely hasonló feltételeket biztosít, nyilván odajárnának. De alig van ilyen.
Jókora rozsdabarna saroképület egy kertvárosi csöndes utcában. A kitárt kapun ottfelejtett zománctábla hirdeti, hogy „a kutya harap”. A küszöbön túl tágas, világos, egybenyitott terek, halk zeneszó, labdák, játszószőnyeg, bordásfal, üdítő otthonosság. Pedig ez nem egy méregdrága, budai magánóvoda, hanem fejlesztő közösségi ház Rákoscsabán. Öt gyerek jár most ide, mindegyik fiú, hattól kilencévesig. Egyikük sem beszél, többségük enni, mozogni sem tud segítség nélkül. A nagyszobában már zajlik a foglalkozás, az oldalsó terápiás helyiségben beszélgetünk a Völgyzugolyház ötletgazdáival. Horváthné Borbély Kata kétdiplomás tanár volt, Somlai Zsuzsanna (Zsana) a HR-szakmában dolgozott. A két sikeres, értelmiségi nő világa akkor fordult ki sarkaiból, amikor sérült gyermekük született. Kata nagycsaládból származik, mindig sok gyereket akart. Az első, Gyuszkó idegrendszeri rendellenességgel jött világra. Évek múlva egy genetikus azt mondta, hogy Gyuszkó betegsége nem örökletes, ekkor született a következő gyerek, s a Zugolyda létrejötte akkora terhet vett le a család válláról, hogy vállaltak egy harmadikat is. A statisztikák szerint tizenkétezer családban nevelnek különböző fokú sérült gyerekeket, és a szám egyre nő. Ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy mind több, kis súlyú koraszülöttet ment meg az orvostudomány, ami egyfelől jó, hiszen a gyerek élhet, másfelől nem számítható ki előre, hogy ez milyen következményekkel jár. Zsana például ikreket várt. Az egyikük gond nélkül megúszta a korai születést, a másik nem. „Nekem, és sok mindenkinek, aki ebben a cipőben jár, az első évek a túlélésről szólnak – kezdi Zsana. – Mivel nem létezik elég állami intézmény, ahol az összes szükséges kezelés egy helyen hozzáférhető, fejlesztőhelyről fejlesztőhelyre rohangálunk, kipróbálunk mindent, legyen szó gyógyszerről, terápiáról, alternatív gyógymódról, és nincs szakember, aki a tuti biztos tippet megsúgná. A kezelések sokszor fájdalmasak, ellenállást, dühöt váltanak ki a gyerekből, és nincs annyi előrelépés, amennyi energiát beleölünk. Ha valamicskét fejlődik a gyerek, az kicsit könnyít a helyzeten, ha nem, akkor nehéz küzdeni. Ha nincs támogatás, családi segítség, akkor a testi és lelki terhekbe előbb-utóbb bele is lehet rokkanni” – mondja. 

Sok évtizedes probléma

„Az ilyen gyerekek nem integrálhatók óvodába – folytatja Kata. – Az állam ötéves korukig korai fejlesztést biztosít számukra heti maximum öt órában. Hatéves kortól minden gyerek – a sérült is – tanköteles. De a speciális tanintézményekbe rendszerint nem lehet bejutni, vagy ha mégis, nem hagyhatjuk ott biztonságban a gyereket, mert az általános gyógypedagógus-hiány miatt még a törvényben előírt heti húszórás fejlesztést sem kapná meg. Az ilyen gyerekek megoldatlan helyzete évtizedeken átívelő probléma. Ugyanazért küzdünk mi is, mint amiért húsz-harminc éve küzdöttek a sorstárs szülők” – vázolja a helyzet kilátástalanságát az anyuka. Az érintettek gondja közös. Tudják, látják, hogy a kacifántosoknak nincs normális gyerekkora, nekik pedig a huszonnégy órás ápolás mellett nincs életük. Zsanáékban ez érlelte meg végül az elhatározást: kell egy hely, ahol a gyerekek élményekhez jutnak, közösségben lehetnek, és személyre szabottan törődnek velük. A Zugolyda a civil és az állami összefogás modellértékű példája. Hiánypótló létesítmény, amelyre minden budapesti kerületben és vidéken is szükség lenne. Más kérdés, hogy szülő legyen a talpán, aki ilyesmibe fog, ugyanis közel három év megfeszített, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a Zugolyda működhessen. A két laikus anyuka, akik korábban azt se tudták, mi fán terem egy vállalkozás, alapítványt gründolt, hivatalokban kilincselt, reklámkampányt szervezett, adományt gyűjtött, pályázatokat írt, önkénteseket toborzott. 2017-ben kapták meg az önkormányzattól a lepusztult épületet, amit a lelkes önkéntesek, illetve a sorstársak bevonásával, no meg a saját két kezükkel pofoztak ki. A Zugolydában jelenleg öt fejlesztő szakember foglalkozik öt gyerekkel heti húsz órában. Tevékenységük állami feladat ellátásában segít, így utazó gyógypedagógusi státuszban az államtól kapják a fizetésüket. Ideális lenne, ha a gyerekek a hét öt napját itt tölthetnék, de erre egyelőre nincs keret. Zsana azt mondja, csodálja a munkatársakat, mert ők hivatásszerűen vállalják, hogy ebben a világban másként mérik a sikert, mint az életben. Megeshet, hogy a gyerekkel újra meg újra mindent a nulláról kell kezdeni, és ez óriási lelkierőt igényel.  

Szavak nélkül „dumcsiznak”

Tizenegy körül surranunk be a nagyterembe. Éppen lazítanak: Ivánkát Andi masszírozza, Nimródot Dóri tornáztatja, Noel egy felfújt labdán egyensúlyoz Orsi segítségével, aki közben karácsonyi girlanddal díszített képeket mutogat neki. „Mindegyik gyerek másféle fejlesztést igényel, de az valamennyiüknek fontos, hogy naponta átmozgassuk őket, mert ez enyhíti a rossz tartásból, a mozgáshiányból fakadó deformitásokat. A délelőtti foglalkozások mindig az érzékelés és az észlelés fejlesztésére irányulnak. Ma a karácsonyhoz kapcsolódó illatokat, ízeket, látványt vetettük be: csillagszórót, fahéjat, narancsot, fenyőágat. Lényeges, hogy a gyerek ne csupán elszenvedője legyen a történéseknek, hanem beleszólhat, mit szeretne csinálni. Nem szavakkal, mert beszélni nem tudnak, de használnak hangokat, tárgyjeleket, és jelnyelvi elemekkel is kommunikálunk velük” – magyarázza Bircsák Petra gyógypedagógus. A kérdésre, hogy nem érzi-e néha reménytelennek a munkáját, Petra azt feleli: ő bizakodó, mert ezek a gyerekek önmagukhoz képest sokat fejlődnek. Az, hogy csoportban vannak, szintén fejlesztő hatású. Ma már érintkeznek egymással, Noel pél­dául rendszeresen odagurul valakihez és hoz­záér vagy hangokat ad, tehát „dumcsiznak” egyet. Petra és Gyöngyösi Dóri a kezdetektől csapattagok. Amikor még csak álom volt a Zugolyda, lakáson dolgoztak a gyerekekkel. Dóri konduktor, vállalt munkát a Pető Intézetben, illetve Írországtól Norvégiáig több helyen, de négy gyerekkel már nehezen mozdul. Szerinte a konduktor megpróbálja működőképessé tenni, ami nem működik – ez eleve derűs szemléletet feltételez. A Zugolydában azt szereti, hogy családias, és mivel egy gyerekre egy pedagógus jut, sokkal személyesebb, intenzívebb az ellátás. Ebédidő van, előkerülnek a szülők által otthagyott dobozok, többnyire pépes ételekkel. A seprűszempillájú Nimród nagy zabás, Dóri nem győzi elég gyorsan etetni. Gyuszkó nehezen nyel, nem élvezi az evést. A pürésített almás palacsinta kivétel – az a kedvence.  

Lebontanák a falakat

Molnárné Pál Andreának magyar–ének tanárként sok diszfunkciós gyerekkel akadt dolga, ekkor döbbent rá, hogy a felzárkóztatás az igazi szenvedélye, s azon melegében elvégezte a gyógypedagógia–logopédia szakot. A Zugolydában etetést segítő terápiát végez, a rágóizmokat és a nyelési technikát fejleszti, illetve zeneterápiát tart. „A zeneterápia elsősorban hang­effektekkel, patadobogással, a barlang falához csapódó tenger morajával dolgozik – meséli. – A zene kommunikációs eszköz. Nagy szerencse, hogy a kollégákkal több szólamban vagy kánonban is tudunk énekelni, ilyenkor megkérdezzük a gyerekeket: honnan jön a hang, ki énekel, s megkérjük őket, hogy fordítsák arra a fejüket. Ivánka például nagyon muzikális. Nekem rengeteg hangszerem van a gitártól a trombitán át a marimbáig és a dobig. Iván hangadással jelzi, hogy vonóst vagy fúvóst hallana inkább. Ha mély hangról indulok a fuvolával, ahogy emeli a kezét, egyre magasabbak a hangok, ezzel a saját kedvére dallamokat komponál. A zeneterápia alázatot követel. A gyerek szabja meg, mivel, hogyan szeretné kifejezni magát. Fantasztikus élmény, és mi ezt éljük meg nap mint nap.” Szölgyémy Orsi konduktornak három gyereke van, a kicsi aránylag későn született, értelmileg akadályozott és autista. Ősszel lett elsős egy autista osztályban Gödöllőn, ahol élnek. Orsi sokáig nem hitte, hogy vissza tud térni a munkához. De a feladat megtalálta, és mióta maga is érintett, sok mindent másképp lát. Kezdő konduktorként elvárta a szülőktől, hogy otthon is végezzék a gyerekkel a gyakorlatokat, ma már úgy gondolja, ezt nem lehet elvárni. Nekik sem csak az a feladatuk a Zugolydában, hogy fejlesszék a gyereket, hanem hogy nyugodt, szeretetteli, inspiráló közeget teremtsenek. Zsana nem ül a babérjain, hiszen a munka java még hátravan. Most az a cél, hogy a Zugolyda nyisson a világ felé. Nem csupán azzal, hogy a pedagógusok időnként játszótérre, piacra viszik a gyerekeket. Rendszeresen vendégeskednek náluk az ép tesók, a dolgozók csemetéi, sorstársak és barátaik vagy bárki, aki odatéved. Nem titkolt missziójuk, hogy a Völgy­zugolyház inkluzív közösségi tér legyen, ahová szívesen látogatnak el családok. Szeretnék, ha természetessé válna, hogy a kacifántosok is a társadalom részei, mert csak így érhető el, hogy ne legyenek mindörökké kirekesztettek.
Szerző