Gyerekgyógyászat várólisták nélkül – magyar orvos alakította át az izraeli rendszert

Publikálás dátuma
2020.01.12. 14:05

A háború alatt őt és családját is bújtatták a németek elől, kiskamaszként költözött Izraelbe, ahol később gyermekorvosnak tanult, majd gyökeresen átalakította a teljes ellátási rendszert. A magyar származású Herman Avner Cohennel beszélgettünk, aki bár máig szeret hazalátogatni, már Izrael az otthona. Tel-Avivtól 10 km-re igazgatja az egyik olyan gyermekgyógyászati közösségi centrumot, ahol zömében térítésmentesen nyújtanak kórházi szintű ellátást az alapellátó gyermekorvosok. A 34 centrumból álló hálózatot ő hozta létre.
Magyarországon született, de 1961-ben szüleivel Izraelbe költözött. Akkor már 12 éves kiskamasz volt, ennyi idősen nem könnyű megszokni egy új környezetet, megtanulni egy új nyelvet és elszakadni a korábbi kötelékektől. Milyenek voltak az első hónapok, könnyen alkalmazkodott az új helyzethez? Szerencsére igen! Még a nyelvet sem volt nehéz elsajátítani, valójában egy év alatt tanultam meg angolul, héberül és németül is. A magyart manapság már ritkán használom, sokat felejtettem. Édesanyám 93 éves, vele beszélgetek ezen a nyelven, illetve néhány most is Magyarországon élő baráttal. Az iskolába egyébként hamar beilleszkedtem, de hosszú ideig nem mentem vissza Magyarországra. Most igyekszem évente egy-két alkalommal visszalátogatni, ápolni a kapcsolatokat. Két fiam és hat unokám van, miattuk már nem költöznék el Izraelből. Zsidó családból származik, a háború alatt bújtatták önöket a németek elől. Ennyi év után is tartja a kapcsolatot azzal a magyar családdal, amelyik akkor segített. Milyen emlékei vannak azokból az időkből? Hosszan nem szeretnék erről beszélni, de nagyon jó emberek, akik segítettek nekünk, velük igazán szoros a kapcsolat. A szülők egyik fia például rendszeresen járt hozzánk látogatóba, mikor 4 évig Izraelben dolgozott. De a többiek is jönnek időnként, és rendszeresen beszélünk telefonon vagy e-mailezünk. Mindig is tudta, hogy orvos akar lenni, a gyógyítás mellett pedig a rendszert is átalakította, méghozzá sikerrel. Izraelben olyan gyermekgyógyászati közösségi centrumokat hozott létre, amelyek jelentősen tehermentesítik a kórházakat, mivel a szülők szakorvosi ellátáshoz és diagnosztikához juthatnak már az alapellátás keretein belül is. Mióta működik és mennyire sikeres a rendszer? Már majdnem húsz éve, hogy létrehoztam az első olyan centrumot, ami összefogta az alapellátó gyermekorvosokat. Mostanra már 34 olyan központ működik az országban, amely széles körű szakorvosi ellátást biztosít az alapellátás keretein belül, a fejlődés tehát jelentős, szinte minden nagyobb városban van egy ilyen komplexum. A családok, a gyerekek és persze az orvosok is elégedettek. Ha újra kellene kezdenem, ugyanezt a hivatást választanám, ugyanezt az utat járnám végig. Egy olyan átfogó strukturális átalakításba, mint amit véghezvitt, sokan belebuktak már, nem könnyű gyökeresen változtatni egy rendszeren. Hogy jött az ötlet, hogy mégis megpróbálja?Tapasztaltam, hogy az orvosok számára sokkal jobb, ha csapatban dolgozhatnak, mint ha egyedül. Egy komplikáltabb esetet helyben megvitathatnak a kollégákkal és nem kell rögtön kórházba küldeni a gyerekeket. Kezdetben 4 orvos dolgozott azon a klinikán, ahol igazgató vagyok, mostanra már kilencen alkotnak egy csapatot. Akkor 3000 páciensünk volt, ma több mint 9000, és a nyitva tartás is a szülőknek kedvez, hiszen napi 10-12 órán át hozhatják hozzánk a gyerekeket este fél 8-ig. Ami Magyarországon csak a gyermekkórházakban érhető el, az nálunk ezekben a centrumokban is. Szakorvosok, például endokrinológia, kardiológia, gasztroenterológia, nefrológia, genetika és diagnosztika is, többhetes vagy hónapos várólista nélkül. Akár sürgős eseteket is tudunk fogadni, csak azokat küldjük el, akiknek tényleg kórházban kell tölteni az éjszakát. De az is előfordul, hogy a gyereket a kórházból irányítják át hozzánk, mert már csak infúziót kell kapnia, amihez hozzánk is bejárhat, így nem kell befektetni az intézménybe. Ez az egész családnak kényelmesebb. A jelenlegi célunk, hogy ugyanaz a szakorvos kezelje a gyereket a mi centrumainkban és a kórházban is, tehát legyen átjárás.
Mit gondol, Magyarországon működhetne-e egy ilyen rendszer, van-e elég orvos és hajlandóság, vagy ettől egyelőre messze vagyunk? Nemrégiben jártam Magyarországon – évente többször is megyek, de most egy, a magyar házi gyermekorvosoknak szervezett konferencián hallottam arról, hogy milyen állapotok uralkodnak ott. Tény, hogy sokkal nehezebb a helyzet, mint Izraelben, de ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy tudna működni ez a rendszer ott is, de ahhoz lépéseket kell tenni. Itt akad el a dolog, a hasonló elven működő csoportpraxis megvalósításáért például évek óta küzd a szakma, eddig eredménytelenül, a döntéshozók nem akarják meg­teremteni a szükséges finanszírozási hátteret és jogszabályi változá­sokat. Pedig ez a rendszer olcsóbb is lenne a fenntartónak, hiszen egy kórházi ágy mindenhol többe kerül, mint amennyibe az ellátás egy ilyen centrumban. Nálunk például ne­gyed­annyiba kerül ugyanaz az ellátás, mint amit egy kórházban kapna meg a gyerek. Mindenkinek megéri ez a rendszer, Magyarországon is érdemes lenne átalakítani a mostani, egyébként drágább ellátást. Nem csak a spórolás, az orvoshiány is indokolná a változtatást, egyre kevesebb a házi gyermekorvos, sok településen a felnőtt háziorvoshoz járnak a gyerekek is. A szakemberek pedig nem motiváltak arra, hogy egyedül vállaljanak egy hátrányosabb helyzetű területet. Izraelben is problémát okozott az orvoshiány? Ahogy a világon szinte mindenhol, úgy nálunk is kevés az orvos, de ezekben a centrumokban sosem probléma, hogy nincs elég szakember, ide ugyanis szívesen jönnek dolgozni, főleg a jó körülmények miatt. Kellemes olyan helyen dolgozni, ahol lehet egyeztetni más kollégákkal, van diagnosztikai háttér és nincs akkora stressz, mint egy kórházban. Sőt, még a fizetések is magasabbak. Néhányan éppen ezért félállásban itt, félállásban ott is dolgoznak. Magyarországon, szemben más fejlett országokkal, a társadalombiztosításon keresztül az állam teljes mértékben finanszírozza a betegek ellátásának költségeit. A büdzsé azonban szűkös, gyakran a forráshiánnyal érvelnek, mikor az kerül szóba, hogy miért vannak áldatlan állapotok ezen a területen. Ha jól tudom, Izraelben is a magyarhoz hasonló, csak épp sikeres rendszer működik. Valóban nagyon hasonló a finanszírozás, minden embernek van egészségbiztosítása, ami a fizetésük bizonyos százaléka, ezt automatikusan levonják tőlük (mint nálunk a tb-járulékot – a szerk.). Így nem fordulhat elő, hogy valakit nem látnak el. Minden esetben a biztosító fizeti a költségeket. Négy biztosítótársaság közül lehet választani, amelyek a kormánytól is kapnak támogatást attól függően, hogy hány ember tartozik hozzájuk. A betegeknek nem kerül szinte semmibe az ellátás, a legtöbb esetben teljesen ingyenes. A minőségi betegellátás tehát nem csak magánbiztosítós rendszerekben működhet, a mi modellünket sok országban tekintik példának. Egyre több az országban a nemzetközi kutatás, minden orvosnak biztosítanak időt a munkaadók a tudományos munkára is. Ezzel egyébként csökkenthető a kiégés veszélye is. Nemrégiben nálunk nyomtattak elsőként emberi szívet egy 3D-nyomtatóval sejtekkel és vérerekkel. (Az óriási tudományos sikerrel és áttöréssel kapcsolatban korábban lapunk is készített interjút az egyik kutatóval, Nadav Noorral – „Így tanítanak nyomtatott szívet dobogni”, Népszava online, 2019. 04. 28.) A már említett budapesti konferencián előadást tartott a magyar házi gyermekorvosoknak: arról beszélt, hogy egyre több gyerek érkezik önökhöz figyelemzavarral, tanulási nehézségekkel, beiskolázási problémákkal. Ennyire megváltozott, hogy milyen esetekben fordulnak orvosi segítségért a szülők? Igen, változik a világ, és egyre több az olyan helyzet, amelynek megoldásához nincs szükség ugyan kórházi ellátásra vagy komolyabb orvosi vizsgálatokra, de mégis segíteni kell a szülőknek. Mentális problémákkal, autizmussal, pszichiátriai betegségekkel küszködő gyerekek érkeznek hozzánk és a pszichológusokra is nagy az igény. Szerencsére utánpótlásból sincs hiány, sok fiatal választja a gyermekgyógyászati pályát az alapellátásban is, egyre népszerűbbek a közösségi centrumok.
Szerző
Frissítve: 2020.01.13. 11:13

Ahol másként mérik a sikert

Publikálás dátuma
2020.01.12. 13:59

Fotó: Béres Márton / Népszava
A kilencéves Nimród a közelmúltban agyműtéten esett át. Erre azért volt szükség, hogy epilepsziás rohamai számát és erősségét csökkentsék. A kisfiú egyike azoknak a „kacifántos”, azaz súlyosan, halmozottan sérült gyerekeknek, akik a Zugolydában végre komplex fejlesztést kaphatnak. A Völgyzugolyház sokéves küzdelem végeredménye, szülők hozták létre, más lehetőség híján. Ha lenne államilag fenntartott intézmény, amely hasonló feltételeket biztosít, nyilván odajárnának. De alig van ilyen.
Jókora rozsdabarna saroképület egy kertvárosi csöndes utcában. A kitárt kapun ottfelejtett zománctábla hirdeti, hogy „a kutya harap”. A küszöbön túl tágas, világos, egybenyitott terek, halk zeneszó, labdák, játszószőnyeg, bordásfal, üdítő otthonosság. Pedig ez nem egy méregdrága, budai magánóvoda, hanem fejlesztő közösségi ház Rákoscsabán. Öt gyerek jár most ide, mindegyik fiú, hattól kilencévesig. Egyikük sem beszél, többségük enni, mozogni sem tud segítség nélkül. A nagyszobában már zajlik a foglalkozás, az oldalsó terápiás helyiségben beszélgetünk a Völgyzugolyház ötletgazdáival. Horváthné Borbély Kata kétdiplomás tanár volt, Somlai Zsuzsanna (Zsana) a HR-szakmában dolgozott. A két sikeres, értelmiségi nő világa akkor fordult ki sarkaiból, amikor sérült gyermekük született. Kata nagycsaládból származik, mindig sok gyereket akart. Az első, Gyuszkó idegrendszeri rendellenességgel jött világra. Évek múlva egy genetikus azt mondta, hogy Gyuszkó betegsége nem örökletes, ekkor született a következő gyerek, s a Zugolyda létrejötte akkora terhet vett le a család válláról, hogy vállaltak egy harmadikat is. A statisztikák szerint tizenkétezer családban nevelnek különböző fokú sérült gyerekeket, és a szám egyre nő. Ebben valószínűleg szerepet játszik az is, hogy mind több, kis súlyú koraszülöttet ment meg az orvostudomány, ami egyfelől jó, hiszen a gyerek élhet, másfelől nem számítható ki előre, hogy ez milyen következményekkel jár. Zsana például ikreket várt. Az egyikük gond nélkül megúszta a korai születést, a másik nem. „Nekem, és sok mindenkinek, aki ebben a cipőben jár, az első évek a túlélésről szólnak – kezdi Zsana. – Mivel nem létezik elég állami intézmény, ahol az összes szükséges kezelés egy helyen hozzáférhető, fejlesztőhelyről fejlesztőhelyre rohangálunk, kipróbálunk mindent, legyen szó gyógyszerről, terápiáról, alternatív gyógymódról, és nincs szakember, aki a tuti biztos tippet megsúgná. A kezelések sokszor fájdalmasak, ellenállást, dühöt váltanak ki a gyerekből, és nincs annyi előrelépés, amennyi energiát beleölünk. Ha valamicskét fejlődik a gyerek, az kicsit könnyít a helyzeten, ha nem, akkor nehéz küzdeni. Ha nincs támogatás, családi segítség, akkor a testi és lelki terhekbe előbb-utóbb bele is lehet rokkanni” – mondja. 

Sok évtizedes probléma

„Az ilyen gyerekek nem integrálhatók óvodába – folytatja Kata. – Az állam ötéves korukig korai fejlesztést biztosít számukra heti maximum öt órában. Hatéves kortól minden gyerek – a sérült is – tanköteles. De a speciális tanintézményekbe rendszerint nem lehet bejutni, vagy ha mégis, nem hagyhatjuk ott biztonságban a gyereket, mert az általános gyógypedagógus-hiány miatt még a törvényben előírt heti húszórás fejlesztést sem kapná meg. Az ilyen gyerekek megoldatlan helyzete évtizedeken átívelő probléma. Ugyanazért küzdünk mi is, mint amiért húsz-harminc éve küzdöttek a sorstárs szülők” – vázolja a helyzet kilátástalanságát az anyuka. Az érintettek gondja közös. Tudják, látják, hogy a kacifántosoknak nincs normális gyerekkora, nekik pedig a huszonnégy órás ápolás mellett nincs életük. Zsanáékban ez érlelte meg végül az elhatározást: kell egy hely, ahol a gyerekek élményekhez jutnak, közösségben lehetnek, és személyre szabottan törődnek velük. A Zugolyda a civil és az állami összefogás modellértékű példája. Hiánypótló létesítmény, amelyre minden budapesti kerületben és vidéken is szükség lenne. Más kérdés, hogy szülő legyen a talpán, aki ilyesmibe fog, ugyanis közel három év megfeszített, kemény munkája kellett ahhoz, hogy a Zugolyda működhessen. A két laikus anyuka, akik korábban azt se tudták, mi fán terem egy vállalkozás, alapítványt gründolt, hivatalokban kilincselt, reklámkampányt szervezett, adományt gyűjtött, pályázatokat írt, önkénteseket toborzott. 2017-ben kapták meg az önkormányzattól a lepusztult épületet, amit a lelkes önkéntesek, illetve a sorstársak bevonásával, no meg a saját két kezükkel pofoztak ki. A Zugolydában jelenleg öt fejlesztő szakember foglalkozik öt gyerekkel heti húsz órában. Tevékenységük állami feladat ellátásában segít, így utazó gyógypedagógusi státuszban az államtól kapják a fizetésüket. Ideális lenne, ha a gyerekek a hét öt napját itt tölthetnék, de erre egyelőre nincs keret. Zsana azt mondja, csodálja a munkatársakat, mert ők hivatásszerűen vállalják, hogy ebben a világban másként mérik a sikert, mint az életben. Megeshet, hogy a gyerekkel újra meg újra mindent a nulláról kell kezdeni, és ez óriási lelkierőt igényel.  

Szavak nélkül „dumcsiznak”

Tizenegy körül surranunk be a nagyterembe. Éppen lazítanak: Ivánkát Andi masszírozza, Nimródot Dóri tornáztatja, Noel egy felfújt labdán egyensúlyoz Orsi segítségével, aki közben karácsonyi girlanddal díszített képeket mutogat neki. „Mindegyik gyerek másféle fejlesztést igényel, de az valamennyiüknek fontos, hogy naponta átmozgassuk őket, mert ez enyhíti a rossz tartásból, a mozgáshiányból fakadó deformitásokat. A délelőtti foglalkozások mindig az érzékelés és az észlelés fejlesztésére irányulnak. Ma a karácsonyhoz kapcsolódó illatokat, ízeket, látványt vetettük be: csillagszórót, fahéjat, narancsot, fenyőágat. Lényeges, hogy a gyerek ne csupán elszenvedője legyen a történéseknek, hanem beleszólhat, mit szeretne csinálni. Nem szavakkal, mert beszélni nem tudnak, de használnak hangokat, tárgyjeleket, és jelnyelvi elemekkel is kommunikálunk velük” – magyarázza Bircsák Petra gyógypedagógus. A kérdésre, hogy nem érzi-e néha reménytelennek a munkáját, Petra azt feleli: ő bizakodó, mert ezek a gyerekek önmagukhoz képest sokat fejlődnek. Az, hogy csoportban vannak, szintén fejlesztő hatású. Ma már érintkeznek egymással, Noel pél­dául rendszeresen odagurul valakihez és hoz­záér vagy hangokat ad, tehát „dumcsiznak” egyet. Petra és Gyöngyösi Dóri a kezdetektől csapattagok. Amikor még csak álom volt a Zugolyda, lakáson dolgoztak a gyerekekkel. Dóri konduktor, vállalt munkát a Pető Intézetben, illetve Írországtól Norvégiáig több helyen, de négy gyerekkel már nehezen mozdul. Szerinte a konduktor megpróbálja működőképessé tenni, ami nem működik – ez eleve derűs szemléletet feltételez. A Zugolydában azt szereti, hogy családias, és mivel egy gyerekre egy pedagógus jut, sokkal személyesebb, intenzívebb az ellátás. Ebédidő van, előkerülnek a szülők által otthagyott dobozok, többnyire pépes ételekkel. A seprűszempillájú Nimród nagy zabás, Dóri nem győzi elég gyorsan etetni. Gyuszkó nehezen nyel, nem élvezi az evést. A pürésített almás palacsinta kivétel – az a kedvence.  

Lebontanák a falakat

Molnárné Pál Andreának magyar–ének tanárként sok diszfunkciós gyerekkel akadt dolga, ekkor döbbent rá, hogy a felzárkóztatás az igazi szenvedélye, s azon melegében elvégezte a gyógypedagógia–logopédia szakot. A Zugolydában etetést segítő terápiát végez, a rágóizmokat és a nyelési technikát fejleszti, illetve zeneterápiát tart. „A zeneterápia elsősorban hang­effektekkel, patadobogással, a barlang falához csapódó tenger morajával dolgozik – meséli. – A zene kommunikációs eszköz. Nagy szerencse, hogy a kollégákkal több szólamban vagy kánonban is tudunk énekelni, ilyenkor megkérdezzük a gyerekeket: honnan jön a hang, ki énekel, s megkérjük őket, hogy fordítsák arra a fejüket. Ivánka például nagyon muzikális. Nekem rengeteg hangszerem van a gitártól a trombitán át a marimbáig és a dobig. Iván hangadással jelzi, hogy vonóst vagy fúvóst hallana inkább. Ha mély hangról indulok a fuvolával, ahogy emeli a kezét, egyre magasabbak a hangok, ezzel a saját kedvére dallamokat komponál. A zeneterápia alázatot követel. A gyerek szabja meg, mivel, hogyan szeretné kifejezni magát. Fantasztikus élmény, és mi ezt éljük meg nap mint nap.” Szölgyémy Orsi konduktornak három gyereke van, a kicsi aránylag későn született, értelmileg akadályozott és autista. Ősszel lett elsős egy autista osztályban Gödöllőn, ahol élnek. Orsi sokáig nem hitte, hogy vissza tud térni a munkához. De a feladat megtalálta, és mióta maga is érintett, sok mindent másképp lát. Kezdő konduktorként elvárta a szülőktől, hogy otthon is végezzék a gyerekkel a gyakorlatokat, ma már úgy gondolja, ezt nem lehet elvárni. Nekik sem csak az a feladatuk a Zugolydában, hogy fejlesszék a gyereket, hanem hogy nyugodt, szeretetteli, inspiráló közeget teremtsenek. Zsana nem ül a babérjain, hiszen a munka java még hátravan. Most az a cél, hogy a Zugolyda nyisson a világ felé. Nem csupán azzal, hogy a pedagógusok időnként játszótérre, piacra viszik a gyerekeket. Rendszeresen vendégeskednek náluk az ép tesók, a dolgozók csemetéi, sorstársak és barátaik vagy bárki, aki odatéved. Nem titkolt missziójuk, hogy a Völgy­zugolyház inkluzív közösségi tér legyen, ahová szívesen látogatnak el családok. Szeretnék, ha természetessé válna, hogy a kacifántosok is a társadalom részei, mert csak így érhető el, hogy ne legyenek mindörökké kirekesztettek.
Szerző

Heti abszurd: A videó kormányt tartalmaz

Publikálás dátuma
2020.01.12. 07:30

Fotó: Facebook/TedXDunapart
Rácz Zsófia (22) államtitkár-celebritás minapi politikaireklám-videóját látva a magam részéről elérkezettnek látom az időt arra, hogy egyrészt fájdalmasan sikoltsak, másrészt síkra szálljak a Választóvédelmi Hatóság létrehozása mellett. Itt és most. Ha a fogyasztók egészségét hivatal védi az avas töpörtyűtől vagy a szalmonellás máglyarakástól, akkor a legfőbb ideje a választókat is sürgősen védelem alá helyezni, ha már az erre, s egyben a pártállami lépések gáncsolására hivatott demokratikus intézmények (vö. dem-in-ek) majd mind egy szálig befuccsoltak. A Nemzeti Választási Bizottság, a Médiahatóság vagy az Alkotmánybíróság például már kósza emléket is alig őriz dicső múltjából, jószerével már csak akkor érheti őket elismerés, ha egyszer visszatér a szovjet mozgóképkultúrába a filmhíradó műfaja. De előbb előznek meg brit tudósok földrengést birkavesével, minthogy ezek az intézmények keresztbe feküdjenek a minden jó ízléssel szembe menő, kapitális jelenségeknek. Itt van jelesül nevezett államtitkár, aki negyvenöt másodperces filmszkeccsben vetítette előre a reklám- vagy videókormányzás tökélyre fejlesztésének a lehetőségét. Jelezve, a kabinet végleg leszámolt az értelmes beszéddel, amikor így magyarázta meg, miért éppen Rácz államtitkár került az államtitkári székbe személyre szabott törvénymódosítás eszközével („azért, mert én nemcsak hallak, de értelek is”), egyúttal olyan benyomást keltett, mint a nép egyszerű lánya, aki annyira elvegyül a fiatalok között, hogy aki ennél „elebb vegyül”, az csal. A fiatalok is bízvást szívesen elvegyültek volna közte és a társai között a külföldi tanulmányokon, tanulmányutakon, brüsszeli megbízatásokon. Ettől persze még akár lehetne alkalmas államtitkár is, illetve nem ettől lesz alkalmatlan, hanem a kormánya szürkeállományától, amelynek minden egyes köbcentije szerint debil videóüzenetekkel kell elérni a fiatalokat. Nem mellesleg peckesen parodizálva a kinevezését kísérő médiaérdeklődést, aminthogy a bevándorláspárti Soros György-filmek EZ VESZÉLYES! motívuma sejlik föl a kinevezés körülményeit firtató DE MIÉRT?-ben. Mintha amúgy mi sem volna természetesebb a 22 éves államtitkárok szaladgálásánál kormány-szerte. A rettenetes képköltemény nem előzmény nélküli, pár nappal előtte Varga Judit igazságügyi miniszter gurított egy nagyot a témában, amikor Julia Roberts hajászati kereskedelmi tartalmát elirigyelve magyarázott kifogástalan Duna-parti napsütésben a családon belüli erőszakról, és a kormány tervezett lépéseiről. Lépések valóban kellenének, mi több, lépések nélkül is ratifikálható lenne az Isztambuli Egyezmény, és akkor talán nem kellene szánalmas reklámfilmekben győzködni a magyarokat arról, hogy a kormány a helyén van, és a minisztere is képes kimondani egy mondatot a „bevándorláspárti ellenzék” vagy „Soros-párti EP-képviselő” szóösszetétel nélkül. Vagy csak kivágta azokat Dr. Kivágó. A tudomány mai állása szerint nem teljesen reménytelen, hogy a reklámkormányzás sikerrel veszi az akadályokat. Bár szerintem az istenadta nép inkább emlékszik a Kósa Lajos-videóra, amikor a veszélyesen hiszékeny Fidesz-alelnök percekig némán menetel a 444 felvételén, vagy Németh Szilárd filmes poénmalmának bármely pacalszaftos epizódjára. Ezek ugyanis úgy terjednek, akár a vírus, vagy Bödőcs igazmondó Orbánja, egyetlen ezen a néven.
Szerző
Témák
Heti abszurd