Hargitai Miklós: A tolvaj neve

Publikálás dátuma
2020.01.12. 12:12

Fotó: Marabu
2010 tavasza óta eltelt csaknem tíz év, ami a politikában maga az öröklét. Akinek a hatalomban ennyi adatik (ami ritkaság a jelenkorban), az ezalatt rendszerint kiad magából mindent: nézzük csak meg, hány innovatív gondolattal állt elő például a 2005-től kancellár Angela Merkel 2015 óta. Nem a politikusok hibája: a változás tempója annyira gyors, hogy két ciklus alatt szükségképpen kifáradnak. Utána azért nincs már relevanciája az ötleteiknek, mert a világ előrébb jár. Amit egy leader 10 év alatt nem ért el, azt az ő vezetésével már nem is fogjuk elérni. És amit addig elért, abból épül föl az életműve, később minden más már csak rombolja. Az elmúlt három évtizedből egyszerűen nincs ellenpélda.
2020 elején már pontosan tudjuk, milyen lesz, és milyen nem lesz az Orbán-korszak Magyarországa. Főleg az utóbbi a fájó: nem lesz sikeres (még a térségbeli vetélytársakhoz képest sem), nem lesz jó életminősége, közlekedése, focija, nem lesz igazságos, sem modern, sem fenntartható – marad(t)unk a periféria perifériáján. Ha valaki mostanában alap- vagy középiskolába járt, egyetemre ment, rászorult az állami egészségügy ellátására, nyugdíjba vonult/nyugdíjas volt, a centrumoktól távoli kistelepülésen élt, közmunkás lett stb., pontosan tudja, hogy hol tartunk akár 2010-hez, akár a saját vágyainkhoz képest. Miközben a magyar történelem példátlanul szerencsés – külső támadásoktól és válságoktól mentes, permanens világgazdasági konjunktúrában és az EU szakadatlan pénzesőjében töltött – évtizede van mögöttünk, a társadalmi felzárkózás évszázados álma nem vált valósággá. 1990-ben a magyar forradalmak örökös kettős céljából (polgári átalakulás, nemzeti függetlenség) az utóbbit megkaptuk ajándékba, az előbbiből viszont – abban a tíz évben, amikor 1848 óta először lett volna reális esély rá – semmit sem tudtunk megvalósítani. Magyarország nem polgárosultabb 2020 januárjában, mint 2010 áprilisában volt. Talán azért, mert ezt a célt a Fidesz réges-rég föladta, amit pedig a helyébe tett – és meg is valósított –, az a polgári átalakulással és a nemzeti függetlenséggel is ellentétes.
„A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt.” Ezek G. Fodor Gábor szavai: talán még emlékszünk, nagyon sokan támadták érte – de nem a közlés tartalmáért, hanem azért, mert kimondta. „Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája.” Ez meg Lánczi András szintén vihart kavart, de ugyancsak nem cáfolt megfogalmazása. Mindkét állítás igaz, a kettő között mégis jelentős különbség van. G. Fodorét nevezhetjük túlzott őszinteségnek vagy szimpla óvatlanságnak – olyan irányváltásról árulkodott, amelyet a Fidesz nem kommunikált, de megvalósított. Lánczi mondása okszerűbbnek tűnt: gondolkodási mankót próbált nyújtani azoknak, akik a kormánypárttal szimpatizálnak, mégis nehezen tudják elfogadni, hogy sokak fölemelése helyett kevesek mértéktelen meggazdagodása lett a politikai program. Ez ugyanis a NER legnagyobb ideológiai dilemmája: elmagyarázni, hogy a mai lopás nem ugyanaz, ami régen volt – ez "jó lopás", nemzetépítő, morálisan is elfogadható. Lánczi ki is fejti: „A korrupciónak van 13-14 kidolgozott társadalomtudományi értelmezése. Ám az nem szerepel köztük, ha a nemzeti érdekért tesszük ezt vagy azt.”
Amit a kormányhatalom – gyakran maga Orbán Viktor is – a lopás mentségéül felkínál, az a nemzeti tőke megerősítése: ők (úgymond) nem lopnak, hanem nemzeti tőkés osztályt építenek. Az érvelés hatékony, gyakran köszön vissza például a korrupciót leleplező cikkek alatti kormánybarát kommentekben: akik fogódzóra vágytak, megkapták. De attól, hogy valami működik, még nem feltétlenül lesz igaz. Ismerünk államokat és korokat, ahol a kormány eredményes volt a nemzeti nagytőke megerősítésében. Svédország (Ericsson, Nobel, Kamprad), Dél-Korea (Samsung, Hyundai), Japán (Toyota, Honda, Matsushita), Magyarország (Richter Gedeon, Weiss Manfréd, Pick Márk, Herz Ármin). Az említett nemzetitőke-barát rendszerekben – beleértve a magyart is – közös vonás, hogy nem a hatalom jelölte ki, ki lesz sikeres a piacon: előbb valami kiemelkedőt kellett teljesíteni. Azaz először jött a kemény munka, majd a siker - találmányok és üzleti know-how formájában, végül az állami hátszél. Kár lenne Richter Gedeon emlékét meggyalázni azzal, hogy egy ligában szerepeltetjük őt a mai oligarchákkal, így csak kérdezzük: mit talált fel, mit tett az asztalra Mészáros, Tiborcz és a többi kegyenc (nem is Richterhez, de legalább a kortárs hazai vállalkozói elithez képest), ami arra érdemesíti, hogy verseny nélküli megrendeléseket, piaci monopóliumokat és fejedelmi jólétet kapjon a magyar államtól; szegényebb lenne-e a nemzet az ő tudásuk, ténykedésük nélkül?
Vagy ott van a Mészáros-Simicska problematika. Mitől nemzeti tőkés az egyik, és mitől nem az a másik? Miért akkor vesztette el nemzeti tőkés jellegét és előjogait Simicska Lajos, amikor összezördült Orbánnal? És magyarázza-e valami más is az állami javak áramlásának ezt a furcsa, nem csak Simicskánál megfigyelhető törvényszerűségét, azon kívül, hogy az említett javakat személyesen Orbán osztja, és hogy az áramoltatás egyetlen logikája (a tíz év alatt legalább 40-50 milliárdos tőkét felhalmozott Orbán-család magánérdekein kívül) a kormányfőhöz való lojalitás? Továbbá: az imént felsorolt historikus példák közül akad-e egyetlen, ahol a „nemzeti tőke megerősítése” nevű akció legfőbb nyertese a miniszterelnök háza népe volt?
Ha az a konklúzió, hogy a polgári erények (találékonyság, szorgalom, vállalkozókedv, versenyképesség) helyett a közjavakat célzottan magánhaszonná transzponáló orbáni akarat a vagyon forrása, akkor azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy van-e ehhez joga Orbán Viktornak. Itt lehet ugyanis a probléma gyökere: utoljára az abszolút monarchiák uralkodói dönthették el kényre-kedvre, hogy kit tesznek gazdaggá vagy szegénnyé. És itt van a meghatározó különbség az autokráciák illetve a demokráciák között: egy demokráciában is megválaszthatja a hatalom, hogy melyik társadalmi réteget, gazdasági csoportot részesíti előnyben vagy hátrányban (közkeletűen ezt hívják társadalom- és gazdaságpolitikának), de a beavatkozás alanyai csak közösségek, és nem konkrét személyek lehetnek. Utóbbiak rokonság vagy politikai érdemek alapján, állami javakból történő gazdagítása ugyanis nem nemzetépítés, hanem a közösség megkárosítása – magyarul lopás.
Ez nem puszta játék a szavakkal: a jogszabályokon túllépő hivatalokra, tétlen rendőrségre, szelektív igazságszolgáltatásra, vagyis sorozatos törvénysértésekre van szükség ahhoz, hogy a politikai akaratból a rokonok, strómanok és az udvartartás vagyonosodása legyen. Márpedig a kormánypolitikává emelt lopásból, vagyis abból, hogy az államműködés legfőbb, a jogot is felülíró rendezőelvévé a kormányfő körül csoportosuló személyek gazdagodása válik, sem polgári átalakulás (a – definíció szerint a hatalomtól független, a saját tudása révén boldoguló, tulajdonában sérthetetlen - polgárság megerősödése), sem nemzeti függetlenség nem lesz – gondoljunk csak a magyar gazdaságban és (kül)politikában mind látványosabb orosz és kínai befolyásra, meg a Roszatom, a China Railway hazai beruházásain is szépen kereső Mészárosékra, és arra, elválasztható-e az egyik a másiktól.
A hatályos alkotmány szerint „A törvény előtt mindenki egyenlő. (...) Magyarország gazdasága az értékteremtő munkán és a vállalkozás szabadságán alapszik. Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit.” Aki szerint az ebből levezethető a miniszterelnök azon joga, hogy mindannyiunk pénzéből tetszése szerint milliárdokat adjon bárkinek (vagy vegyen vissza bárkitől), az álljon elő az érveivel, és védje meg az igazát nyilvánosan. Addig azonban okkal nevezzük a lopást lopásnak, a tolvajt pedig tolvajnak, és indokoltan törekszünk, rá, hogy amikor a visszanyert szabadság lehetővé teszi, eszerint is bánjunk majd azokkal, akiket illet. Nem a bosszú, hanem a nevelés szándékával: hogy ne csak ők, hanem az utódaik is tanuljanak belőle.
Témák
korrupció lopás

Miért nem szeretem Ms. Digit?

Publikálás dátuma
2020.01.12. 11:12

Fotó: Shutterstock
Kérdi tőlem, miért gondolom, hogy Ön – mint új, digitális világunk dirigense - hölgy és nem egy agresszív macsó. Meg azt is kérdi, hogy miért nem kedvelem, mint munkatársamat. Nehezemre esik a válasz, de mivel erősködik, hát mégiscsak mondok ezt-azt. Ön egy csábító, ezért gondolom Önről, hogy csinos bestia, képtelen leszállni rólam (én meg Önről), egyszóval maga a csábítás nagyasszonya. Másfelől meg itt a katalógus, hogy miért is nem szeretem Önt, Magát, szépséges kígyótársam. Először is azért, mert nem hagy békében, folyton azt akarja, hogy nyomkodjam. Az okostelefonomat, vagy a WhatsApp-omat, nem egyszer-kétszer, hanem kétpercenként. Én meg, marha fejemmel nyomkodom a gombokat, írom a gépbe, amit kell, aztán jön a frusztra, mert ezektől semmi sem lesz jobb kis skribler életemben. Ja, és Ön hölgyem meg feljelent, a „metoo” módjára zaklatásért. Mert, hogy folyton nyomkodom… Mennyivel jobb volt nekem a golyóstoll-papír korszakában… De, mert kérdezte, hát folytatom: Magához nem lehet csak úgy bemenni, sok fiókja, felülete, alprogramja, „füle” stb. van, és mindenütt jelszavakat kér. Az én fejem meg nem káptalan, nem jut eszembe az épp kívánatos, vagy Maga kedvesem visszautasít – azt mondogatja, hogy csak játékból –, de nekem vörösödik a fejem a harmadik próbálkozás után. Ugyanis Ön azt is eljátssza, hogy három próbálkozás után fél napra kizár az egész kütyüből… Mert Ön engem „illetéktelen behatolónak” tart. És még kérdi, hogy én miért nem kedvelem naccsádat… De csak ne vágjon pofákat, ezzel még nincs vége a listámnak. Zenékkel vezetem le a napot, Önnek ehhez is van programja, csakhogy a legszebb zenei résznél beugrik egy hirdetés, és máris oda a hangulat, az andalgás, várhatom, amíg a vagina-szárazság elleni krém zenés reklámja le nem fut és tér vissza kedvenc Mozartom. Még jó, hogy nem hiszem, hogy a reklámzene egy eddig nem ismert kadencia… Leült a telefonom aksija, minek következtében se kép se hang. Újratöltöm, de a belépéshez ez is kéri a jelszót. Ami valahol ugyan fel van írva, csak ilyenkor idegelek, mint egy kiskatona a tizedese előtt és az istennek se találom a kért jelszót. És persze addig nem tudok telózni. Ön meg vihog, mint fentebb. Elöl-hátul ki vagyok röhögve. Arra is képes, hogy belassítja a levelezőmet, minek következtében e-mailem csak másnap ér a címzetthez. Akinek mérges válaszát (harmadnap) viszont nem tudom elolvasni, mert – játékból - cirill betűre váltott a kütyü, így meg fogalmam sincs, mit olvasok. (Ugyanis hiányoztam az orosz órák legtöbbjén…) Partnerem dühöngve felhív, hogy mi a franckarika van...? Mindezt Ön miatt. Írok valami fontosat, felénél járok benne, elfáradok, ezért kimegyek kávét főzni. Óvatos vagyok, mert ismerem Önt, ezért ami elkészült, azt „elmentem”. Igen ám, de Ön vicces nőszemély és mire visszajövök, a gép lekapcsol, én meg újraindítás után nem találom, hogy mit írtam, mert fel kellett volna írnom melyik mappába, milyen cím alatt dugtam el, s egyáltalán hová került. Lényeg az, hogy amit szültem keserves kínok között, az elveszett, kezdhetem elölről. Ön meg csak vihog, milyen jó vicc volt, hogy ugrott a megírt esszé-darabka… De a legcsúnyább fülest egy hete kaptam Öntől. Új programot – Windows 10-et - kellett telepíteni a gépemre - Ön persze nagyképűen „operációs rendszernek” becézi ezt a macerát, mintha műtősfiú, vagy sebészprof lenne. Szó, ami szó, a telepítésből kálvária lett, mert most éppen semmit se találok, minden fül, alprogram, betű-beállítás, bekezdés, sortáv, lábjegyzet beállítása, változtatásának ikonja máshová került. Már a harmadik hete gyötrődöm Önnel, illetve kedvenc „operációjával” - és még mindig nem tudom, hogy jutok el a felhőbe… Ez utóbbi szó, vagy fogalom, ami a tárhelyet jelentené, mit mondjak, szép kifejezés, Önnek mindig szép (érthetetlen) kifejezései vannak, most pl. arra kell gondolnom, hogy tán Vörösmarty vagy Babits írt szebbet a felhőkről. Mindegy, nem találom a helyet, a felhőt, vagy cloudot (mert Ön angolul szeret csevegni drágám, francia nem jó Önnek?), így aztán én csak dühöngök, mert eddig három operációs rendszert vagy mifenét tanultam meg, most egyik tudásomat sem bírom használni, ezért káromkodok, mint egy kocsis – gyerekeim befogják a fülüket. Így állunk. Persze én csak középhaladó júzer (felhasználó) vagyok, másoknak biztos sokkal könnyebben megy az átállás. Ezért inkább szégyellem magam és békülésképp kézcsókom küldöm Önnek.
Szerző

Osszián, avagy a skótok önbecsülése

Publikálás dátuma
2020.01.12. 11:08

Felszállt a köd a hangamezőről, és megláttam az emlékművet. A bannockburni csatát idézte fel, amelyben a skótok utoljára arattak győzelmet az angol hódítókon. Felfoghatatlanul régen: 1314-ben! Cullodennél is jártam, ahol 1746-ben az „Ifjabb Trónkövetelő” Stuart Károly híveit, a lázongó klánok harcosait temették el, miután Skócia visszahódításának kísérlete kudarcot vallott. Megálltam Edinburgh füstös házainak egyike előtt is, és a márványtáblán James Macpherson nevét betűztem ki. A skót néptanító nem sokkal Robert Burns előtt élt itt „Észak Athénjában”, és nem kardot, hanem tollat forgatott a szent cél, a függetlenség kivívása érdekében. Hőskölteményeit azonban kevesen „forgatták”. A vidéket járva megtudta, hogy a pásztorok emlékezetében is élnek hősök: a skót nép elődeinek tartott ókelták szabadságért küzdő bajnokai. Munkához látott, és 1760-ban kiadta új könyvét: Az ősi gael költészetnek Skócia hegyei közt gyűjtött töredékei angol nyelven. Neve a címoldalon fordítóként szerepelt. Szerzőnek ugyanis Ossziánt tüntette föl. Ez a kelta bárd a monda szerint a Krisztus utáni III. században élt. Fingal király fiaként a szabadságért csatázott, s miután megvénült és megvakult, társainak hőstetteit énekelte meg. Macpherson fordításkötete hamarosan a kor bestsellere lett. Biztatták, sőt, pénzzel támogatták, hogy gyűjtsön még több verses regét. Nem meglepő tehát, hogy 1762-ben új könyve jött ki a nyomdából: Fingal, ősi költemény hat énekben, Fingal fiának, Ossziánnak szerzeményei, ahogyan James Macpherson angol nyelvre fordította. Egy évvel később pedig megjelent a Temora, ősi hősköltemény nyolc énekben, más költeményekkel egyetemben. Fél éven belül a kötetek német és francia kiadásai is felbukkantak már az európai könyvesboltokban. A György-kori Angliában is elolvasták a műveket. Nem fanyalogva, hanem inkább dühösen. A kövér, tohonya, sokak által tisztelt költő-tudós, Samuel Johnson, vagy ahogy London-szerte nevezték, a Doktor, alapos elemzésbe fogott, és kortévesztéseket, logikátlanságokat fedezett fel az Osszián-versekben. Fordítások? – kérdezte. Hát akkor mutassa meg a poéta úr az eredeti, gael nyelvű szövegeket! Macpherson halogatta a választ. Nem mutatott meg semmit. A skótok azonban, akiket az angolok fukarnak gúnyoltak, és rovásukra máig divatozó „skótvicceket” faragnak, bőkezűen támogatni kezdték a ”fordítót”. Nem hitték volna el, hogy csalásról van szó? Lehet, hogy sokan elhitték. De ismerték a saját múltjukat. Emlékeztek még, hogy a XVIII. század elején Anglia és Skócia „egyesült”. Az idézőjel jogos. Több évszázados viszályt követően a nagyobbik állam bekebelezte a kisebbiket. A skótokat elkeserítette, hogy a hódítók angol, vagyis germán eredetű nyelve csaknem kiszorította az ő gael, azaz kelta nyelvüket. Bizonyítani akarták, hogy ókelta elődeik az angolokénál régibb, értékesebb költészettel járultak hozzá az emberiség kultúrkincséhez. Macpherson költeményei mindazonáltal nem teljesen a fantázia szüleményei. A gael nyelvet akkoriban még itt-ott beszélő pásztoroktól valóban hallhatott mondákat, amelyekben előfordul Osszián és Fingal neve. Az Osszián-rajongást átvette a szentimentalizmus néven ismert irodalmi irányzat. Goethe regényhőse, az ifjú Werther megkönnyezi a kelta bárdot. Victor Hugo ódát zeng hozzá. Puskint elbűvöli. Megszületik a magyar kiadás is. A „fordítás” fordítását Fábián Gábor közli - Kazinczy Ferenc első teljes fordítása után - 1833-ban. Egyre több nő tud már olvasni. Csoda-e ha elérzékenyülnek az efféle sorokon? „Óh, kik hevernek ott a harcmezőn? Emitt szerelmem, s amott testvérbátyjaim. Ah, szólaljatok meg, szívemnek kedvesi! Némák! Lomrának nem felelnek. Óh, szóljatok! Magamra maradtam. Búbánat, keserv martaléka lelkem. Jaj, mindkettő halott!” Ossziánt Petőfi is említi, Arany pedig a szabadságharc bukása után idejétmúltnak érzi Homérosz derűs világát, és a búbánatos hangulatot tartja indokoltnak: „Jer, Osszián, ködös, borongós énekeddel!” A hősi vagy annak hitt múlt megidézésével valóban erősíthető a nemzeti öntudat, a hazafias érzület. Erre tett kísérletet Vörösmarty a Zalán futásában, Arany a Buda halálában, Jókai az Árpád ébresztésében. Csakhogy ők – Macphersontól eltérően – nevüket adták a művekhez. Mostanában, amikor Skócia függetlenedésének kérdése egyre gyakrabban merül fel az európai politikában, nem lepődnék meg, ha Osszián alakja újra feltűnnék a hanga-borította rétek, a kísértet-járta várkastélyok, a dalokba foglalt lochok felett.
Szerző