Meztelen fotóink

Őrült világban az ember fejében gyakran villannak fel őrültségek. Mondjuk egy olyan kép, hogy az országgyűlési képviselők teszik le parlamenti esküjüket, hűség a hazához, a néphez, küzdelem a fejlődésért, a nemzeti örökség vállalása, majd utolsó mondatuk így hangzik: Esküszöm, hogy sem általam, sem mások által nem készültek rólam meztelen képek.

Majd jöhet egy másik változat. Pályázati kiírás vezetői állásra. Képzettség rendben, szakmai gyakorlat, nyelvtudás oké, PhD-fokozat megvan, de ott van még egy feltétel: A pályázóról nem készült meztelen fotó (kérjük a mellékelt nyilatkozat kitöltését).

És máris egy rémkép. Az újságíró kihajt magából egy ropogós kis közéleti cikket. Korrupció feltárása, rendszerkritika, moralizáló kesergés, társadalmi problémák felvetése. Büszkén néz szerkesztője szemébe, akinek ez az első reakciója:

– Készült rólad meztelen kép?

Aztán bekérik, átnézik minden adathordozóját, és igen, előbukkan egy: nem bírták ki, leszelfizték magukat a nővel, amikor még elhitte, képes lesz elválni a feleségétől.

– Jó, hát töröljük ki – hebegi az újságíró.

De a szerkesztő csak tépi a haját

– Szerinted ennyi?! Ha neked megvan, neki is megvan. Talán szétküldte a barátnőinek. És ki tudja, azok hány embernek mutogatták, ki tudja, hol dolgoznak ezek mind? Arról meg nem is beszélve, hogy most már én is tudok róla. Így akarod leleplezni a fél világot?

Nem kell se nevetni, se mosolyogni. Hiszen mindez csupán színtiszta őrültség. Ráadásul prózai. Forrása a hazai közélet hétköznapi őrülete. Azé a közéleté, ahol meztelen képek okoznak igazi politikai botrányt. Miattuk veszti hitelét egy polgármester (s valamicskét a pártja), akit lemondatnak, és kényszerül lemondásra egy ellenzéki képviselő, akinek elfogadják a lemondását. Fölösleges már elárulni a nevüket, hiszen aligha akad valaki, aki ne tudná kikről van szó. Elvégre meztelenül lehetett látni őket.

Lehet persze hosszasan értekezni arról, hogy bukásuknak nem ez volt az oka. Hiszen a prostituáltakkal orgiázó polgármesterről készült videók arra vetettek némi fényt, hogy cseneget az adófizetők pénzéből, korrupt, keresztény vizet prédikál, és kéjbe részegítő bort iszik. A képviselővel pedig az a baj, hogy a cukrosbácsis képeivel szexuálisan zaklatott egy nőt.

Ezektől a soroktól senki ne várja, hogy megértést tanúsítanak a kisebb korrupciókkal szemben, vagy bizonygatni kezdik, melyik fajta zaklatás nem is zaklatás. Nem a bűnökről és vétkekről van szó, azok után nem lehet kérdőjeleket rakni. Arról van szó, hogy közéletünkben és közvélekedéseinkben a bűnökről és vétkekről szó van, de a lényeg: a meztelen felvétel.

Hogy ez túlzás? Bár az lenne, de érdemes belegondolni néhány dologba. Mióta a képviselő lemondott, senkit sem érdekel, zaklatott-e valakit, és hogyan, pedig ez még egyáltalán nem tisztázott. Mióta a polgármestert lemondatták, senkinek nem dülled a szeme a kíváncsiságtól, hogy megtudja, milyen visszaéléseket követett el pontosan, pedig folyik valamilyen nyomozás. Hiszen a döntő bizonyíték már előkerült: a parázna, pucér testük.

Ők maguk is emiatt hebegtek-habogtak, majd váltak meg hivataluktól. Mert a korrupció és a zaklatás vádját büszke felháborodással tudták volna visszautasítani. De a kéjelgés és a test feltárulása azonnal megtörte őket, érezték, hogy lezárult előttük a pálya. Zavart arccal, megremegő hangon elismerték, hogy hibáztak, bocsánatot kértek a családjuktól, a választóktól, a pártjuktól, és már álltak is szépen félre. A polgármester úgy összeroppant, hogy mozdulni sem tudott, csak görnyedt a helyén, székestől kellett levinni a gyepről.

Azért álltak volna félre, mert féltek a felelősségre vonástól komolyabb bűneik és vétkeik miatt? Aligha. Egyrészt pártjaik megvédték volna őket, másrészt a közvélemény önmagában már nem borzad a korrupciótól, a szexuális zaklatás megítélésével kapcsolatban pedig erősen megosztott (főleg, ha nincs közvetlen testi erőszakoskodás). Nem, ők a meztelen felvételeik miatt éreztek megszégyenülést. Tudták, hogy itt nem lesz kímélet. Akárhányszor felbukkannak majd, akármit tesznek, és mondanak, megkapják a csúfolódó jelzőket, megjegyzéseket.

Túlzás? Rendben, akkor nézzünk meg két hasonló, szintén nemrégiben történt esetet. Egy másik polgármester egy hangfelvétel kapcsán keveredett a korrupció gyanújába. Ám azon nem nőcskék lihegnek, hogy „csináld még, édes”, hanem egy kerületi képviselő célozgat sötét tónusú ügyekre. Volt morgás, nem is olyan kicsi, de annak a polgármesternek egyelőre még csak nem is inog a széke. Vagy ott a méltán nagyra tartott rendező esete. Szexuális zaklatás, a színháza szépen kivizsgálta az ügyet, felmondtak neki. Később az egyetemen is. És alighanem eltávolíthatatlan szégyenfolt nélkül folytathatja majd pályáját – hiszen az esetről nem került ki fotó. Ezzel szemben egy szintén becsben tartott kollégája korábban az egész ország előtt megszégyenült és taccsra került, mert áldozatai olyan részletes leírást adtak zaklatásairól, ami felért egy videófelvétellel.

És ha már a zaklatásnál tartunk. Jó érzés, hogy végre elkezdtünk komolyan foglalkozni a szexuális zaklatással, mind többen kezdik megérteni a lényegét, és ítélik el olyan formáit is, amelyeket korábban ártalmatlannak véltek. Fontos lenne persze a jogi keretek pontosabb meghatározása, és a következetes fellépés, társadalmi kontroll ezekben az ügyekben, mert különben a zaklatás vádja önkényesen előkapható eszközzé válhat személyes bosszúra, valaki ellehetetlenítésére. (Hasonlót tapasztalhattunk egykori ügynökök alkalmi leleplezésénél is.) De felmerül a kérdés: Mi lesz a többi zaklatással? A hétköznapokban folyamatosan zajló lelki bántalmazásokkal, a bármilyen szintű hatalmi helyzettel való állandó visszaélésekkel. A munkahelyi, hivatali megalázásokkal, fenyegetésekkel, zsarolásokkal. Meddig tűrjük azt, hogy a főnökeink durva hangon vagy lekezelően beszéljenek velünk, hogy az ügyintézők vagy éppen az orvosok cinikus, kioktató megjegyzéseket vágjanak a fejünkhöz, és élvezettel bámulják meghunyászkodásunkat a kiszolgáltatott helyzetekben? És mi meddig csinálhatjuk ugyanezt saját erőpozícióinkban, minden lelkiismeret-furdalás nélkül másokkal? Meddig tekintjük hétköznapinak, természetesnek az így keletkező traumákat, amelyek aztán egész életünkben emésztenek? Amíg nem fordítható le ez is képeken ütköző nemi szervek látványára?

Kétségtelen, hogy a keserűség túlzásokra ösztönöz. De miért számít tárgyilagos megállapításokra az, ami keserűséget okoz? Mert elkeserítő, hogy a mi civilizációnkban, a felvilágosult szellem annyi eredményes erőfeszítése után, még mindig a kéjbe ránduló test a bűn, az amoralitás egyik legerősebb bizonyítéka és szimbóluma. És elsősorban akkor, ha társadalmi nyilvánosság elé kerül. Ha sikerül eltakarni, nincs vele baj, sőt, az utódok nemzése miatt még szükséges is. A kölcsönös nemi vonzalomnak minden formája megengedett. Továbbá el lehet vonulni nudista strandokra, filmalkotásokban minden megmutatható és megnézhető (pedig milyen furcsa, hogy meztelen embereket mozgat egy szépen felöltözött stáb). De nem tiltott a prostitúció és a pornográfia sem (pedig mennyi erőszak, trauma forrása), meg lehet érteni a házastársi félrelépéseket is. Nem beteges, ha meztelen fotókat csinálunk olykor magunkról, vagy rögzítjük egy-egy aktusunkat szerelmünkkel, mert ezek is emlékek lesznek, akárcsak a mosolygós-puszis képek egy külföldi műemlék előtt. Egyszóval, mindent lehet, magánélet, senkinek semmi köze hozzá. Csak semmi se kerüljön belőle nyilvánosságra! És főleg ne látható formában! Mert ami a magánéletben megengedett, a közéletben változatlanul szégyenletes, kompromittáló. Különösen a közszereplők számára. Akiket ösztönösen ma is istenekként szeretünk vagy gyűlölünk. Becsaphatnak, lophatnak, kegyetlenkedhetnek, nem hisszük el, megmagyarázzuk, vagy tovább édesíti emelkedett ellenszenvünket. De a testük véletlenül se táruljon elénk! Mert az nem a hatalom, hanem a vétkes gyengeség, az istentelenség jele.

A mai polgári világ felvilágosult álszentsége. Amelyben már mi, köznépi titkolódzók, takargatók sem érezhetjük magunkat biztonságban. Az internet egyre vadabbul rombolja a magán- és a társadalmi élet közötti falat. Küldözgetünk magunkról mindenfélét ide-oda, posztolgatunk, a levélfiókjaink, az sms-eink őrzik szerelmi vallomásainkat, titkos randiinkat. Bármikor kikerülhet rólunk valami csúnya, intim dolog. Ha pedig valakik kutatnak utána, könnyen rátalálnak. Mit tegyünk? Keressük, hogyan védhetjük jobban magunkat? Legyünk óvatosabbak, megfontoltabbak? Vagyis mondjunk le megint egy kis szabadságról? Minek? Sokkal helyesebb lenne beinteni ennek a hazug, skizofrén, vágykínzó, társadalmi életet vulgarizáló értékrendnek. Rakjunk fel magunkról pár meztelen fotót! És írjuk le melléjük egy-két szexuális élményünket! Igen, van testünk, megéljük a kéjt. Emiatt nem fogunk szégyenkezni. De a politikusoknak sem kell takargatniuk a testiségüket. Legalább látjuk, hogy néz ki, amibe egyszer jó nagyot fogunk rúgni, ha sokat szemétkednek velünk.