Előfizetés

Sebesen guruló Napkerék

Retkes Attila írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.01.11. 14:00

Fotó: PAPP KORNÉL
Balogh Melinda első szólólemeze, az erdélyi cigány folklórkincset bemutató Napkerék novemberben felkerült a World Music Charts Europe (WMCE) toplistájára. Pályájáról, különleges repertoárjáról kérdeztük a kiváló népdalénekest.
„Szerencsés voltam, hogy táncos éveimet a Jászság Népi Együttesben tölthettem, ahol Szűcs Gábornak köszönhetően nagyon komoly szakmai munka folyik. Fontosnak tartják, hogy a megtanult tánc- és zenei anyag hiteles forrásból táplálkozzon, így rengeteg lehetőségünk adódott az adatközlő zenészekkel, táncosokkal való találkozásra – erdélyi gyűjtőutak vagy a Csángó Fesztivál keretében. Az együttesben munkálkodó Busai Norbi–Busai Zsuzsi párosnak köszönhetően találkoztam először az erdélyi cigány népzenével. Megtapasztalhattam Magyarpalatkán, halottak napján a világítást, amikor a cigány zenészek naplemente után a gyertyáktól fénylő temetőben muzsikálnak a sírok mellett, vagy hallhattam a csávási Lunka Erzsitől cigány keservest” – idézi fel a kezdeteket Balogh Melinda. A másik meghatározó muzsikus pályáján Hegedűs Máté prímás, akivel húsz éve ismerik egymást, és számtalan koncerten, lakodalomban, bálban játszottak együtt.

„Amikor Bari Károly gyűjtése a kezembe került, teljesen elvarázsolt, hiszen a terjedelmes zenei anyag mellett az összes cigány nyelvű dal szövege és magyar nyelvű fordítása is része a kiadványnak. Megtalálható benne egy vonós banda tipikus muzsikája, de az asztalon való dobolással kísért ének is” – folytatja Melinda. „A Hagyományok Háza Folklórarchívumában eltöltött egy év alatt lehetőségem volt számos népzenei gyűjtéshez hozzáférni és belehallgatni. Később Kelemen László főigazgató asszisztense lettem, s mivel neki is régi vágya volt egy cigány népzenét feldolgozó kiadvány, engem pedig a népzenén belül ez fogott meg a legjobban, elkezdtünk dolgozni a Napkerék lemezen. A repertoár válogatása hosszas folyamat volt: nagyon sok anyag állt rendelkezésre a Hagyományok Háza Folklórarchívumában, viszont Kalotaszegről – amit semmiképp nem akartunk kihagyni – igen kevés énekes felvételt találtam. Felkerestem a táncházmozgalomból jól ismert kalotaszegi zenészeket, Árus Béla harmonikást és Tóni Rudi brácsást, akik jó szívvel fogadtak, így együtt mentünk Elekes János énekeshez. A gyűjtés során olyan cigány dalszövegek is előkerültek, amiket még a két helyi zenész sem hallott soha. Nagyon nagy élmény volt az első önálló gyűjtés.”

Hat tájegységet érint a program: Kővár-vidék (Nagybánya), Felső-Maros-mente (Vajdaszentivány), Kalotaszeg (Méra), Szilágyság (Szilágynagyfalu), Kelet-Mezőség (Nagysármás), Vízmellék (Csávás). A dallamok egy része Erdély-szerte ismert, amelyeket magyarok, cigányok egyaránt énekelnek, ki-ki a maga nyelvén. A különbségek a dallamok díszítésében a hangszerek játékmódjában és a tájnyelvi különbségekben fedezhetők fel. A lemezen szereplő összes muzsikus több népzenei, világzenei, valamint jazz-formációban is részt vesz, de mindenkinek van saját zenekara is.

„Pontosan attól lett izgalmas a zenei folyamat, hogy ez a sokféleség keveredik, akárcsak a cigány népzenében. A két prímás egyike klasszikus-népzenei alapokkal rendelkezik, míg a másik az erdélyi adatközlő zenészektől tanulta hegedűjátékát. A magyar népzenét játszó brácsás és bőgős, a délszláv harmonikás, a jazztanszakon végzett fúvós, a klasszikus alapokkal rendelkező cimbalmos és a balkáni dobos a legjobb csapatot alkotta, amiért azóta is hálás vagyok” – méltatja társait Balogh Melinda, aki mostanában már felvidéki, vajdasági, kárpátaljai cigány népzenével is ismerkedik.

Infó: Balogh Melinda: Napkerék ((Erdélyi cigány népzene)
Fonó Budai Zeneház, 2019

Névjegy

Balogh Melinda az Óbudai Népzenei Iskolában és a Vienna Konservatoriumban tanult énekelni. A Jászság Népi Együttes táncosaként megalapította a Bahorka Társulat nevű népzenés-improvizációs folklórszínházi produkcióját, ami tíz éve működik sikeresen. Évekig a Fonó Budai Zeneház és a Hagyományok Háza munkatársa volt. Nép- és világzenei együttesek, táncos produkciók meghívott előadója, saját társulatában számtalan alkotó- és előadóművésszel dolgozik együtt.

Mikor Orwell éppen megírta profetikus regényét

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.01.11. 13:30
A Lánchíd újjáépítését is 1947-ben kezdték meg.
Fotó: ADOMÁNYOZÓ: UVATERV / FORTEPAN
Több mint hetven év múltán semennyit sem jutottunk előre? – tehetjük fel többször is a kérdést Elisabeth Åsbrink 1947 című könyve olvasásakor.
„A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik” – idézi a szerző William Faulkner híres mondatait. A könyv épp a bennük rejlő paradoxonra, a velünk-bennünk-általunk folyvást tovább örökített múlt töprengésre, sőt aggodalomra késztető történelmi példáira épül. Az idő alkotja a mű formális szerkezetét is: a címadó esztendő hónapjai lesznek a mű fejezetei, melyeken belül a kollázsok technikáját követve változnak a helyszínek, hol New Yorkban vagyunk, hol Malmőben, hol Kairóban. A világpolitika jelentős fejleményeinek bemutatását a korabeli kulturális kiválóságok életének karakteres epizódjai színezik.
Az idő, mint tudjuk, egyszerre folyamatos és megszakított. Az 1947 szövege és hatásmechanizmusa éppen erre a kettősségre épül. A korabeli események kulcsszereplői tudásuk, meggyőződésük szerint teszik a dolgukat, miközben persze, cselekvésüket saját idejük korlátai determinálják. A mai olvasó ugyanakkor nagyon is jól tudja, mi lett az akkori erőfeszítésekből, vágyakból, reményekből. „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét” – jegyezte meg egykor rezignáltan Hegel.
A Dobosi Beáta által fordított mű mindenekelőtt három folyamatot kísér – hónapról hónapra – figyelemmel. Az egyik a palesztinai arabok és zsidók együttélésének rendezési kísérleteit – ezt a véget tényleg nem érő sagát – követi. S már itt egyértelmű: az érintettek és a kívülállók egyaránt oly mértékben megosztottak még a legapróbb részletek tekintetében is, hogy békés, pláne konszenzusos megoldása eleve nem lehetett a konfliktusnak. S lám, a múlt tényleg nem halt meg, valóban még csak el se múlt: a probléma hatékony kezelésében ugyanis 1947 óta semennyit sem jutottunk előre.
A mű másik nagy vonulata azt a baljós folyamatot tárja elénk, melynek során röviddel a háború befejezése után a náci csoportok Európa különböző központjaiban villámgyorsan újjá szervezik magukat, intézményes segítséget nyújtanak a háborús bűnökkel gyanúsítható SS katonák, főrangú fasiszták meneküléséhez. Mindeközben igyekeznek tisztára mosni kedves tömeggyilkosaikat, méghozzá éppen az elkövetett borzalmak szimpla tagadásával. A náci internacionálénak mindig akadnak befolyásos támogatói, az egykori gyilkosok „szakértelmére” pedig mindig akadnak állami vevők. Kétség nem fér hozzá, hogy a múlt e tekintetben sem halott.
A harmadik – s az előbbieknél semmivel sem kevésbé jelentős – szál a szerző édesapjának sorsát idézi fel. Szőke György 1947-ben egy zsidó gyerekek menhelyén van valahol Ausztriában, mikor az édesanyja érte megy, s visszajönnek Budapestre, ahol nem is olyan régen meg akarták ölni őket. Az édesapa családtörténete strukturálisan a könyv legkiemeltebb részlete: megszakítja ugyanis a hónapokra tagolt egységek sorát, önálló fejezetként, saját címmel épp középre kerül. Önmagában is kerek egész, mely bővelkedik felkavaró jelenetekben. Messzemenően ilyen például az, amikor a nagymama, az édesanya és a kisfiú (a szerző leendő édesapja) baráti látogatásra indul. „Mivel kilométereket kellett megtenniük a városon át, és a zsidóknak tilos volt kijárniuk, Lilly levette a csillagot a szívük fölül. De valaki meglátta, majd egy fiatal, biciklis férfi üldözőbe vette őket. Abban a pékségben volt segéd, ahol kenyeret vásároltak, felismerte őket, rájuk kiáltott. Utánuk tekert.” Nagyítsuk ki ezt a képet! Egy fiatal férfi biciklire pattan és üldözni kezdi a nagymamát, a mamát és a gyereket. Gyilkos szándékkal, az önszorgalmú kutyák módjára. Undor és szégyen.
A kulturális sztorikban pedig – Simone de Beauvoir vagy Thelonious Monk mellett – fel-felbukkan George Orwell, aki 1947-ben éppen az 1984 című híres, profetikus regényét írja, melyben az államgépezet folytonos, szigorú megfigyelés alatt tartja a társadalmat. Mint tudjuk, „a múlt sosem hal meg.”

Infó: Elisabeth Åsbrink: 1947 Park Könyvkiadó, 2019, 276 oldal Fordító: Dobosi Beáta

A támogatott absztrakció

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.01.11. 13:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Victor Vasarely első magyarországi kiállítása a kor abszolút rekordjaként mintegy százezer látogatót vonzott. Vasarely egy feltétellel vállalta el a kiállítást, de a kultúrpolitika átverte.
„Vasarely meghódította Budapestet. A kiállítás hétköznap is zsúfolt, a vendégkönyv hódoló sorokkal teli, a termekben izgatott művészek és tíz éve kiállításra nem járók vitatkoznak a »planetáris folklórról« és a teremőröket mindenki katalógusért ostromolja (nem lehet kapni). A szakmai és a közönségsiker teljes.” A lapunkban is rendszeresen publikáló művészettörténész, Rózsa Gyula ekképp kezdte meg beszámolóját a Népszabadságban Victor Vasarely első magyarországi kiállításáról. A magyar származású, de már Franciaországban élő sikeres op-art művésznek 1969. október 18-án nyílt kiállítása a Műcsarnokban, s bár csak 23 napig volt látható, a kor abszolút rekordjaként mintegy százezer látogatót vonzott. A magyar absztrakt művészet jeles képviselői pedig abban reménykedtek, Vasarely megtöri a jeget, és a 3T-korszak kevésbé szerencsés – a tiltott és a tűrt – kategóriáiból végre kikerülhetnek. Csalatkozniuk kellett: legitimációs célokból ekkor még fontosabb volt a magyar származású, külföldi művészek hírneve az aczéli kirakat kultúrpolitikának, mint az, amit az alkotók képviseltek, amire törekedtek.
Korabeli fotókkal, filmekkel, számos újságcikkel e kiállítást eleveníti fel a Vasarely Múzeum kamarakiállítása, a Vasarely – Hommage á 1969. (Pop up az op artról.) Balla Demeter fotóin Vasarely mint körülrajongott sztár látszódik, mintha csak egy francia új hullámos film színésze volna – sportkocsi, visszafogott elegancia. A kritikusok is nagyon képben voltak – derül ki a dokumentumokból. Első olvasatra bármilyen meghökkentő is, Perneczky Géza joggal állította párhuzamba Vasarelyt Berninivel az Élet és irodalom hasábjain. Mindketten várost építettek egyszerű halandóknak – az egyik pápával, a másik anélkül. De Vasarely is képben volt: azzal a feltétellel vállalta el a kiállítást, hogy az általa kiválasztott magyar művészeknek tárlatot rendezhessen Párizsban. Ígéretét megszegte a kultúrpolitika – derül ki Keserü Ilona interjújából, amelyet Andreas Fogarasi rögzített filmen.

De tudható: Vasarely ekkor sem adta fel. Infó: Vasarely – Hommage á 1969 Vasarely Múzeum, március 1-ig Kurátorok: Orosz Márton és Pócs Veronika