Előfizetés

Légrádi Gergely: Szavatossági idő

Légrádi Gergely
Publikálás dátuma
2020.01.18. 11:41

„Már éppen arra az elhatározásra jutott, hogy a legbiztonságosabb megoldás, ha minden ajándékot bontatlanul dob ki, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lássa meg a lejárati dátumot, de mégis úgy döntött, ezt most még megnézi.”
A lejárati időt figyelte. Bármilyen termékért nyúlt, azt nézte meg elsőként, mit írtak rá. Meddig tart a szavatossága. A legtöbb étel, konzerv, csomagolt termék jóval a lejárati idő előtt elfogyott a házban. Valójában, amint megvette, már nem érdekelte, meddig kell elfogyasztani, felhasználni. Ellenben vásárlás közben sokáig forgatta az árut, kereste, nézte az időpontot. Aztán számba vette, mit csinálna, ha pont annyi ideje lenne, mint az adott termék szavatossági ideje. Mit tudna befejezni egy hét alatt, mi az, amibe még belefogna, ha húsz napja lenne hátra. Ha tehette, keresett egy másik joghurtot vagy vajat, ami akár két hétig vagy éppen másfél hónapig volt szavatos. Két hét mégis több, mint hét nap, nem beszélve másfél hónapról. Abba, úgy számolta, már nem csak a teljes összerámolás, nyitott ügyek elintézése, barátokkal találkozás, de egy-két bakancslistás tétel is beleférne. A hűtést nem igénylő tartós tejeknél, a szemes kávéknál még több időt töltött el. Hat hónap vagy akár egy év esetén egy jó darabig tudomást sem venne az elmúlásról, gondolta. Mindent tenne úgy, ahogy szokta. Vagy pont fordítva, szakítana a mostani életével és csak utazna. Vagy önkénteskedne valahol. Egyedül élt, így nem volt gondja se társra, sem kutyára. Akkor mehetett más irányba, amikor akart. A bankban tartott elég pénzt a temetésre, az ilyenkor szükséges ügyintézésre. A lakásában gondosan kifüggesztette, mit hol keressenek. A közjegyzőnél pedig végrendeletet hagyott, a lakás és az abban található értéktárgyak miatt. A legizgatottabb mégis akkor volt, amikor a gyógyszertárba ment. Ott ugyanis soha nem tudta előre, hogy a gyógyszerész milyen lejáratú készítményt tesz le a pultra. A leggyakoribb időtartam az egy-másfél év volt, de nemegyszer történt, hogy a gyógyszer dobozára több mint három évvel későbbi dátumot nyomtattak. Három év, sőt! Egész testét átjárta a bizsergés, a gyermeki önfeledtség, hogy még valamivel több mint harminchat hónapja van hátra. Ennyi idő alatt akár kitanul egy szakmát, belevág egy új karrierbe, közben pedig segít összeszedni a szemetet akár több túraútvonalon is. A leértékelt árukat viszont messze elkerülte. Tudta, a legtöbb esetben túl közeli dátumot találna rajtuk. Bár korrektnek tartotta, hogy az áruházak figyelmeztették a vásárlókat, hogy az olcsóbb ár nagy valószínűséggel rövid eltarthatóságot jelent. A szavatossági idővel rendelkező ajándékokkal is óvatosan bánt. A megajándékozók ugyanis a legtöbbször nem ügyeltek a lejárati időre, így könnyen előfordulhatott, hogy veszélyes közelségű dátum szerepelt a „minőségét megőrzi” feliratnál. Úgy érezte, nem tudná elviselni, ha egyszer… de elharapta a mondatot, jobb nem is gondolni rá. Történt egyszer – bár Isten se tudja, hányadik érzéke azt súgta, vigyázz –, egy meggyes bonbont kapott ajándékba. Születésnapja volt. Már éppen arra az elhatározásra jutott, hogy a legbiztonságosabb megoldás, ha minden ajándékot bontatlanul dob ki, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lássa meg a lejárati dátumot, de mégis úgy döntött, ezt most még megnézi. Végtére is, a születésnapja van. Ráér majd utána bevezetni az új szabályt. Izgatottan fejtette le a csomagolást, majd megfordította a dobozt. Nem hitt a szemének. Szédült, forgott körülötte a világ. Hát hogy lehet ilyet csinálni? Leragasztani a lejárati időt, egy fekete kis matricával eltüntetni a kapaszkodót? Lerogyott a székre és eltolta magától a dobozt. Előre begyakorolt mondatokat morzsolt magában, majd amikor nagyjából megnyugodott, kinyújtotta a kezét. Rendben, akkor legyen így. Bizonyára így kell lennie. Pont a mai napon. Hát persze. Ahogy annak lennie kell. Lehunyta a szemét, és egy határozott mozdulattal feltépte a leragasztást. Amikor ránézett, először nem látta pontosan, mit nyomtattak a dobozra. Amint a szeme megszokta a fényt, elolvasta a dátumot, és visszafojtott lélegzettel figyelte, mi történik. Semmi. Ötig számolt, még mindig semmi. Mosollyal a szája szélén lassan fújta ki a levegőt, majd a következő levegővétel után már jól hallhatóan ismételgette, hogy köszönöm és köszönöm, aztán egy bonbonért nyúlt, megszagolta, bekapta, milyen régen nem evett már csokoládét, ekkor már nevetett, miközben hangosan kántálta, hogy, hát ez már lejárt, ez a dátum már a múlté, és én milyen jól vagyok, jobban, mint valaha, mindenki láthatja, nem csupán élek, de kutyabajom, és már két marokkal tömte a szájába a bonbont, amíg a félig összerágott csokoládé- és meggydarabokat félre nem nyelte.

Embernek maradni maga a lázadás (Marguerite Duras: Fájdalom; Robert Antelme: Emberfaj)

Urbán Csilla
Publikálás dátuma
2020.01.18. 09:41

Antelme és Duras a Jelenkornál egy időben megjelent könyvei annyira összekapcsolódnak, hogy magától értetődik együtt beszélni róluk.
A szövetségesek előrenyomultak, a gandersheimi munkatábort lehet, hogy evakuálják. Ez a hónapok óta híg levesen és a szemétből kikotort hulladékon élő foglyok számára a teljes fizikai megsemmisülést jelentheti. Este a barakkban a kommandó francia tagjai türelmetlenül állnak sorba egyik társuk előtt, aki kártyát vet a háborúról. Mindenki azt akarja hallani tőle, hogy útközben felszabadítják őket és nem fognak meghalni. Minden szavát végzetesen komolyan veszik, mintha varázsereje lenne a teljesen alaptalan jóslatnak, mintha a jövendölés képes lenne újra elgondolhatóvá tenni a jövőt, amiben ott van a menekülés lehetősége, nemcsak a biztos halál. Robert Antelme Emberfaj című könyvének ez a jelenete írja le legjobban a második világháború lágereibe deportáltak bizonytalanságát és azt a kétségbeesett, életbe vetett reményt, ami a legvégsőkig az ember sajátja. Felesége, Marguerite Duras Fájdalom című művének elején szintén a kiszámíthatatlanság és a légbőlkapott bizonyosság váltakozása határozza meg a szeretett másikra való őrjítő várakozást. Az elbeszélő egyik pillanatban biztos benne, hogy férje már hetek óta arccal lefelé egy árokban hever, a másikban arra gondol, hogy bármikor betoppanhat. Mert ahogy azt Duras akkori szeretője, Antelme barátja, Dionys Mascolo mondja, „nincs semmilyen észszerű oka annak, hogy ne jöjjön ő is vissza, mint a többiek”. Ahogy annak sincs, hogy visszajöjjön. Antelme és Duras a Jelenkornál egy időben megjelent könyvei annyira összekapcsolódnak, hogy magától értetődik együtt beszélni róluk. Franciaország náci megszállása alatt mindketten az ellenállás tagjai voltak, de miközben Antelme-et letartóztatták, Duras a Vichy-kormány egyik minisztériumában dolgozott, ami a papírkészletet osztotta ki a kiadóknak, illetve egyfajta cenzúrahivatalként is működött. Az 1947-ben megjelent Emberfaj azt beszéli el, hogy Antelme lebukása után hogyan került Buchanwaldból a gandersheimi munkatáborba egy kommandó tagjaként, majd a németek visszavonuláskor hogyan hajtották őket Dachauig, ahol barátja, François Mitterrand talál rá. Antelme könyve Kertész Imre, Primo Levi és Tadeusz Borowski művei mellett a lágerirodalom fontos szövege, irodalmi értékű tanúságtétel, kérlelhetetlen kiállás a humanizmus és az ember mellett. Duras Fájdalom című könyve ehhez képest több különböző szövegből áll, amelyek részben önéletrajziak, részben fikciósak. A kötet legfelkavaróbb és igazán mély nyomot hagyó, címadó szövege az első, ami egy naplószerű szöveg arról, hogyan telt az észvesztő várakozás a lágerből visszatérő Antelme-re és arról, hogyan próbálták visszahozni az életbe a 38 kilós, fizikailag szinte megsemmisült férfit. A két kötet számos ponton folytat párbeszédet. Az egyik alapvető állításuk, hogy kételkednek az általuk megélt tapasztalatok elmondhatóságában, ami a holokausztirodalom gyakori toposza. Duras visszaemlékezése szerint, amint Antalme elhagyta Dachaut és magához tért az autóban, azonnal, megállíthatatlanul mesélni kezdett. Antelme erre úgy emlékszik vissza, hogy beszélni akart, de fulladozott. Duras pedig saját emlékező munkájáról azt mondja: „Hogyan írhattam volna le én azt, amit még ma sem tudok néven nevezni?” Az írónő a szöveghez tartozó előszóban azt állítja, nem is emlékezett rá, hogy ő írta volna ezeket a szövegeket, a trauma a visszaemlékezés aktusát is kitörölte. Duras-nál azonban nemcsak az elbeszélhetőség kérdéses, hanem a közölhetőség is. A Fájdalom szövegei nyersek, naturalisztikusak, sokszor szélsőségesen személyesek, szégyen kapcsolódik hozzájuk, ami azt a kérdést is felveti, hogy közzé­tehetőek-e egyáltalán, személyességük kivonja-e őket az irodalom alól. A könyv 1985-ös megjelenése után Antelme szakít is Duras-val. A dilemma alól azonban Duras végül kivonja magát: a kötetben arra figyelmezteti az olvasót, hogy „ezek szent szövegek”. Azaz személyességüknél fogva érinthetetlenek, sérthetetlenek, megkérdőjelezhetetlenek, miközben Duras igenis az olvasó elé tár zavarba ejtő, morális határátlépést feltáró történeteket. Duras kellemetlenebb helyzetbe hozza emiatt az olvasót, mint Antelme, aki ugyan szigorú tárgyiassággal beszél a haláltáborról, viszont szövege katartikus, az ember mellett szól és a halálból végül a menekülésig jut. Duras könyve eközben kényelmetlenebb, mindenki felelősségére rákérdező szövegek arról, hogyan kényszeríti kompromisszumra az egyént a háború. Ameddig azonban Antelme eljut az SS nyelvén kimondott mondatig, hogy „Wir sind frei”, azaz „Szabadok vagyunk”, a múlt és jövő idejét vesztett idő kínzóan telik. Csak az egyre kisebb kenyér- és levesadagok darabolják, miközben az idő mú­lá­sa a foglyok számára az SS céljának beteljesülését, a halált jelenti. Lassan belakják a poklot, hozzászoknak a tábor mindennapjaihoz, így elhangozhatnak olyan banálissá váló kijelentések, minthogy Buchenwaldban jobb volt a leves, vagy hogy megállapítják, hogy milyen szép téli nap van. Ebben az időben és térben a vizelés az, ami kiszakítja az embert a haláltábor rendje alól és a szabadságot jelenti. Az idő múlása összekapcsolódik az emésztő éhséggel, ami fokozatosan falja fel az egyént és hagy maga után ürességet, illetve magával hozza a felejtést is: a lágerbeli tapasztalatok betemetik az otthoniakat, ahol nem a halál határozta meg az életet. Az otthoniak számára azonban, ahogy Duras elbeszéléséből tudjuk, az idő szintén az állandó „most”-ot jelenti és a végtelen várakozást. Ráadásul minél közelebb van a felszabadulás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a visszavonuló SS agyonlövi a foglyokat az út szélén. Miközben otthon, Franciaországban De Gaulle a dicsőség napjairól beszél, amit Duras kriminálisnak nevez, addig a deportáltakra várakozók a menekülőkkel együtt bennragadtak a háborúban. Duras szövege a várakozásról szívbemarkoló: az otthon maradtak az élet, a másik személy, az elmesélhető történet széthullásának tanúi, akiket az állandó rémület bénít, a tehetetlenség és magány jár át. Az életben maradást nemcsak a biológiai működés jelenti, hanem az önazonosság, az integritás és a lágerben nehezen kifejezhető egyediség megőrzése is. Ennek kulcsa Antelme szerint, hogy meg- és felismerjük-e a másikat és hogy a többiek felismernek-e minket. Antelme meglátogatja a láger elfekvőjében beteg barátját, akit az emberi roncsban nem ismer fel, egy semmi fekszik az ágyon. A többieket figyeli kétségbeesetten, hogy őt felismerik-e még, vagy már a teljes megsemmisülés előszobájában van. Őt felismerik, tehát még él. Vigaszt jelent neki, hogy barátját a mellette fekvők még felismerték, így „lehetetlen, hogy valaha is mindenki számára igazán senkik legyünk”. Az önazonosság kulcsa így a másik lesz. Ez akkor kap igazán szívszorító értelmet, amikor Duras elbeszéléséből megtudjuk, hogy nem ismerte fel a haláltáborból visszatérő férjét, amire Duras egy üvöltéssel tud válaszolni. Nemcsak a férjét nem ismerte fel, hanem az emberit sem abban a testben, amit visszahoztak neki. Ezt Antelme semmire nem emlékeztető székletének leírásával érzékelteti. A férfi 17 napig küzdött a halállal, miközben a személy helyét teljesen átvette ismét az éhség, azonban ahogy a táborban, eleinte itt is meg kellett vonniuk tőle az ételt. Duras-ék egyébként sokáig a táborokról sem tudtak és Antelme megérkezésekor szembesültek a háború fizikai következményeivel. Felfoghatatlan volt számukra, hogy milyen állapotba kerülhettek a foglyok, amit jól jelez, hogy Antelme-et gyümölcstortával várták haza. A másik felismerése, egyedisége és a nácik által a deportáltakra kényszerített egyformaság összefüggésben van Antelme könyvének fő tételével, ami az emberi faj egysége mellett érvel. Mind az SS, mind a köztörvényes bűnöző kápók számára a cél nemcsak a foglyok halála, hanem állati szintre degradálása volt. Olyan helyzetbe kényszerítették a deportáltakat, hogy be is igazolódjon, nem számítanak embernek, mert „nem lehet igaza annak, akit vernek, aki mocskos és hulladékot zabál”. Antelme azonban arra a következtetésre jut, hogy ez nem jelenti azt, hogy valóban megfosztották volna őket emberi mivoltuktól, sőt: a túlélésen kívül egy céljuk maradt, embernek maradni, a tábor pedig tökéletes hely arra, hogy a végsőkig megismerjék, milyen is az ember, sőt az emberi tökéletesedésre is alkalmas. A lecsúszás ugyanis nem a hulladékevést jelenti, hanem azt, ha elfelejtik, hogy a másik is egyenlő ember és ha már nem szolidárisak vele. Így minél nagyobb az SS erőfeszítése az elembertelenítésre, annál nagyobb az esély arra, hogy ember voltuk megnyilvánuljon, ami igazi provokációnak számít. Egészen addig jut, hogy a nagy emberi közösbe és megbonthatatlan egységbe az SS-t is bevonja, mint akik ugyanannak a történelemnek a foglyai. Ez a közös emberi egységbe vetett hit az alapja annak a meggyőződésnek, hogy nem győzhet a náci ideológia. Duras elbeszéléséből tudjuk, hogy Antelme valóban nem az embereket hibáztatta a történtekért, hanem a kormányokat. Ehhez képest Duras emberfelfogása más, kevésbé reményt keltő és idealisztikus. Ő sokkal inkább a közös felelősségről, Európa felelősségéről beszél, arról, hogy osztozni kell a bűnben. Nála a közös ezt jelenti, ennek pedig az alapja az áldozat és az elkövető közötti különbségtétel eltörlése. Ebből a szempontból válik fontossá a kötet többi szövege. Az X. úr, akit itt Pierre Rabier-nak nevezünk című szövegben arról olvasunk, hogy Duras bonyolult viszonyba keveredik egy Gestapo-tiszttel, részben azért, hogy minél többet megtudjon az elhurcolt Antelme-ről, részben, hogy Rabier megbűnhődjön és megöljék. Miközben a tárgyaláson Duras ellene vall, később mentő körülményeket is elmond a bíróságnak, ami összetett viszonyát mutatja a háborús tettek feletti ítélkezéshez és szigorú ragaszkodását az igazsághoz. Albert a Capitales-ból című szövegében pedig a főszereplő – aki bevallottan Duras – kegyetlenül megkínoz egy feltételezhetően náci kollaboránst, ami a saját, ellenállásban betöltött szerepét helyezi más fénytörésbe és azt érzékelteti, hogy háborús körülmények között hogyan omlanak össze morális gátak. Duras történetei Antelme-éhez hasonlóan létrehoznak egy közös emberit. Míg azonban Antelme-nél az emberfaj egysége elemeltebb, filozofikus távlatokat kap, a halálból kiemelő és az integritás elvesztésétől megmentő emberi közösről van szó, addig Durasnál a közös tartalma a háborúnak és az erőszaknak való kiszolgáltatottság és az a pusztítás, amit a háború hozott az esendő egyén számára. (Marguerite Duras, Fájdalom. Ford. Forgách András, Jelenkor, 2019. 240 o.; Robert Antelme, Emberfaj. Ford. Szegő György és Csordás Gábor, Jelenkor, 2019. 400 o.)

Marguerite Duras

(1914–1996) francia író, forgatókönyvíró, filmrendező. A szerető című művéért Goncourt-díjat, a Szerelmem, Hirosima című film forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott.

Robert Antelme

(1917–1990) francia író. Legismertebb műve az Emberfaj. A francia ellenállás, később a Francia Kommunista Párt tagja, ahonnan kilépett, mikor kiderült, hogy a Szovjetunióban munkatáborok vannak.

Triceps versei

Triceps
Publikálás dátuma
2020.01.18. 09:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Magamról olyan akartam lenni mint az ember egynevű és soklényegű de vállalkozásomat csak siker koronázta egynevű lettem és lényegében sok  Vad ligetek Bemegyünk egy virágos-kertben – és örvendve kiáltunk fel – én már itt voltam – nagyon jól emlékszem – még erről a rózsatőről szakítottam – egy bimbót s a kalapom mellé tűztem – Sohasem fordult meg abban a kertben – abban a kertben sohasem volt rózsatő – sohasem illatozó rózsabimbó – Bemegyünk egy virágos-kertben – és csodálkozólag kérdjük – hová lett abból a vörös márványmedenczés szökő-kút – hát a sarokból miért kivágták a terebélyes tölgyfát – bekár érte – menynyi kellemes órámnak volt az tanúja – árnyékában pihentem – emlékezel – egy forró nyári délutánon ingujjra vetköződve – savanyúvizes bor mellett – emlékezel – hányszor fogtam át a derekadat – Sohasem fordult meg abban a kertben – abban a kertben sohasem volt vörös márványmedenczés szökő-kút – sohasem terebélyes tölgyfa – sohasem savanyúvizes bor – ingujjra vetköződve nem fogta át egyvalaki derekát – sohasem volt forró nyári délután –  Álnok álmok A világ a legnagyobb műalkotás. Mint ilyen, világszerű és sűrítve is tartalmazza önmagát. A világ hasonlatos egy buddhista sziklatemplomhoz. Biztos kőmenedék erős szelek ellen. S egy-kavicson egyensúlyoz. Megismerhető; és aztán iszonyatos bizonytalanság következik. Áhítatos félelem a lezuhanástól és ellene. Mégis laknak benne.  Régi szerelmekről Régi Illés-lemezeket hallgatok, recsegnek, és Máriára gondolok, akit nagyon szerettem régen. Ő már fejlett és okos nő, komoly szándékú udvarlók foglalkoztatják. Ritkán, ha találkozunk, szembe jövet nem ismer meg; s én kicsi nosztalgiát érzek. Megfordulok utána, és úgy nézem; mintha valami nagyon jó rongyot látnék; pedig csak sajnálkozok. Az ember önös álmaiba, illúziókba, oktalan terveibe öltözve, vaksin a világba lép.  Sziklák és görgetés Lángolt a testünk, szikrát vetett agyunk, amikor tizenhét évesek voltunk. Sziklákat görgettünk le és föl, nevetve Sziszüphoszt. Mindenben való kétkedés és hencegés. Hitetlenség. Kétség, kétely. Gyötrő vágy az elérhetetlen után.