A rejtély veszélyesen vonzó, könnyen a foglyaivá válhatunk. Legyen az egy fekete zongora Ady versében, vagy egy mosoly egy festményen, amely a mindennek a tudását sejteti. Egy milánói út, Leonardo da Vinci és tanítványainak művei hatására már-már mániámmá vált, hogy ne csak reprodukcióban lássam Leonardo freskóját, az Utolsó vacsorát. Ám nem lehet csak úgy besétálni a Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumába, a havonta, kéthavonta online meghirdetett jegyeket pedig pillanatok alatt elkapkodják. Cenacolo Vinciano – a honlapon bő három évig próbálkoztam a leglehetetlenebb időpontokban, míg aztán múlt évben egy hajnali órán sikerült megcsípnem egy belépőt. Az élmény persze csak az újrázás vágyával töltött el – a Csoda Milánóban címről már nem csak De Sica filmje jut eszembe.
A rögeszmét viszont csak súlyosbította, hogy a párizsi Louvre múlt év őszén minden idők legnagyobb Leonardo-kiállítását nyitotta meg a művész halálának 500. évfordulója alkalmából. A jegyek persze jó előre elfogytak – de aztán mégiscsak akadt egy múlt péntekre. Csodák eszerint nem csak Milánóban történhetnek. Csupán az zavart, hogy nem marad majd idő másra. El Greco, Henri de Toulouse-Lautrec, Christian Boltanski, a Tate Britain mesterművei, Luca Giordano, Yan Pei-Ming és Gustave Courbet, Henri Rousseau és a francia naiv festők – Párizsban több metropoliszra elegendő gigakiállítás is látható egy időben.
A meteorológusokat megcáfoló tavaszias napsütésben a Louvre üvegpiramisánál örömmel láthattam, nincs olyan vészesen hosszú sor, mint ahogy szokott lenni. A világ leglátogatottabb múzeumát naponta mintegy harmincezren keresik fel, ezért is indokolt időpontra jegyet váltani, nemcsak az időszaki kiállításokra. Csak közelebb érve derült ki: a Louvre dolgozói épp ezen a napon csatlakoztak a nyugdíjreformok ellen tiltakozó országos sztrájkhoz, ezért nincs tömeg – Leonardo mégsem adja olyan könnyen magát Párizsban. A sztrájk múlt évben a Louvre több galériáját elérte, most „Mona Lisa is sztrájkol, Leonardo is sztrájkol”, ahogy énekelték a tüntetők. A nézelődő turistákhoz hasonlóan ambivalens érzésekkel vettem tudomásul a tényt – a csalódottság mellett ott volt a szakszervezetek közötti szolidaritás iránti elismerés, meg az öröm, hogy nem a közlekedési dolgozók léptek most sztrájkba. A tüntetés amúgy is hagyomány Párizsban, egyszer ezt is látni kell.
Toulouse-Lautrecre másfél órát kell várni, El Grecóra valamivel kevesebbet – a kulturális turisták alkalmi közössége a Grand Palais-nál mutatott egymás iránti szolidaritást, és osztott meg információkat. A manierizmus közelebb van Leonardóhoz, mint a posztimpresszionizmus – de nem csak ez szólt amellett, hogy El Grecót válasszam. Franciaország első nagy retrospektív kiállítását nyitotta meg a spanyol manierizmus legnagyobb mesterének, akinek számos képét 2014-ben, halálának 400. évfordulója alkalmából restaurálták, így az itt látható művek közül több már az eredeti koloritnak megfelelően vibrál, nyugtalanít. A budapesti Szépművészeti Múzeum hét El Greco-alkotása közül kettőt – a Bűnbánó Magdolnát és az Angyali üdvözletet – ismerősként láthatjuk itt viszont, ám a Grand Palais több mint hetven alkotással „támad”, Még ha láttuk is már korábban a Louvre vagy a spanyol múzeumok El Greco-képeit, akkor is csak keveset láttunk. Igaz, nem is láthattunk eleget: a világ nagy múzeumaiból – az Egyesült Államokból, Kanadából, Angliából, Spanyolországból, Olaszországból, Görögországból, Dániából, Svédországból, Németországból és Romániából − érkezett képek mellett sok alkotás ugyanis egy-egy magángyűjtemény része.
Doménikos Theotokópoulos – vagy ahogy később a spanyolok hívták: El Greco, A Görög – 1541-ben született Krétán, ami akkoriban a Velencei Köztársasághoz tartozott, nem sokkal később, hogy Buda török kézre került. Kréta, Velence, Róma, Madrid és Toledo: életének, művészetének állomásait öt felvonásos drámaként mutatja be a Grand Palais kiállítása, amelynek rejtett címe: A modernitás prófétája. Az ifjú krétai művész – mint ahogy az itt bemutatott,1567 előtt keletkezett alkotás, a Szent Lukács megfesti a Szüzet – kezdetben ortodox bizánci stílusban alkotott, hűen követve a X. századi mintákat. A húszas évei közepén Velencében felehetően Tiziano műhelyében is dolgozott, hatással volt rá Tintoretto és Veronese is, végül Toledóban már a reneszánsz szabályok ellen is lázadt, a valószerű és az álomszerű egységét teremtette meg képein, és elképzelte az elképzelhetetlent is. Se a kortársak, se a későbbi évszázadok nem tudták hová tenni – úgy tartották, lángész és őrült volt egyszerre. (A szembetegségéről szóló spekulációk később születtek meg.)
Nem volt bolond, hanem géniusz: szűrte le a tanulságot a „szép spanyol problémának” utána járó hispanofil francia regényíró, Maurice Barrès 1911-ben a Toledo titkában, csak néhány évvel később, miután Picasso megfestette az Avignoni kisasszonyokat, amit bevallottan El Greco egyik késői, itt bemutatott műve, Az ötödik pecsét feltörése (Szent János látomása) inspirált – e Greco-képen a feltámadó mártírok bosszú után kiáltanak, a mennybolt pedig meghasad. A X. századi ikonfestő és a XX. századi modernitás előfutára a két végpont, közte azonban olyan sokszínű és sokoldalú alkotói pálya van, hogy eláll az ember lélegzete: ez is, az is Greco?! Persze reprodukciókról ismerhetjük Mária mennybevételét, amelyen a művész szinte széttöri perspektívát, ám mégiscsak meglepő, hogy El Greco építészeti tanulmányokat is folytatott Vitruvius római építész nyomában járva, foglalkoztatta a sötétben gyújtott láng látványa is, mint például kortársát, a francia Trophime Bigot-t, a feltámadt Krisztust pedig szobrászként éppúgy ruhátlanul merte ábrázolni, mint ahogy azt Michelangelo a római Santa Maria sopra Minervában tette – ám El Greco Krisztusa kereszt nélkül mutat az ég felé. El Greco kedvenc szentje, Szent Ferenc változatainak bemutatásai mellett a Grand Palais meglepő feladványa a Krisztus kiűzi a kufárokat a templomból témájának négyféle változata – az egyik sarkában mint egy csínytevő, El Greco odabiggyesztette Tiziano, Giulio Clovio, Michelangelo és Raffaello portréját.
Ha eddig rejtélyesnek hittük El Grecót, akkor a Grand Palais kiállítása után − Cézanne, vagy Picasso nyomában – hajlamosak leszünk az ókori félistenek magasságába emelni, újabb rejtélyeinek felfedezésével. De legalábbis egyet fogunk érteni Waldemar Januszczak brit műkritikus megállapításával: a manierizmus nem a reneszánsz hanyatlása, hanem a csúcspontja, amelynek élén El Greco található. Csodák így történnek Párizsban is, az új rögeszmének pedig lesz gyógyírja is: a budapesti Szépművészeti Múzeum 2021-ben rendez nagy El Greco-kiállítást.
Cikkünk a budapesti Francia Intézet támogatásával készült.
