A kormányfő azt ígérte, a következő parlamenti választásokig kampány helyett kormányozni fog. Lehet, de az is látszik: egy pillanatra sem lankad, hogy ő maga határozza meg a „kormányzati aprómunka” légkörét. Márpedig ez a légkör maga is kampánylégkör, amely nem nélkülözheti a riasztó ellenség felfestett képét. Ellenség nélkül nem tudja kormányozni az országot, nem hogy vezetni a nemzetet. Ez a légkör különbözik a demokráciák konszolidációra törekvő, konszenzusos hatalomgyakorlásától, amit persze egy magát illiberális hatalomnak nevező államalakulattól politikai vakság is volna elvárni.
A kormányzati retorika csuklik. Mert ellenségei ugyan bőven vannak, csak nem ott, ahol a kormányfő láttatni szeretné. Az Európai Parlamentben a szélsőjobb felé szánkázik, miközben darabokra szedi a Néppártot, bár ahonnan kiszorul, ott nyoma sincs sem bevándorláspárti sorosista erőknek, de még csak kószáló kommunistáknak sem. Itthon is le kell cserélnie a bevándorlókat új ellenségekre, ami nem könnyű mutatvány, mert a külső veszélyt kell belsőre váltani. Ez a belső billogozás – mint minden billegő autokráciában – el fog jutni a Fidesz saját sorainak megtisztításához, bár ennek ideje még nem jött el, uralma a pártján belül töretlen.
Az új ellenséget a miniszterelnök a cigányságban, a „börtönbizniszben”, a bírókban, az ügyvédi karban jelölte meg. A rasszizmusban arra a területre ért, amelyet egykor a Jobbik uralt, de a magyar bíróságok magyar törvények alapján hozott ítéleteinek megtagadásával, a „börtönbiznisz” leleplezésével e területet alaposan kitágította: a jogállamiság maradványait számolja fel.
Ebben nincs semmi új: felszámolta ő már a demokrácia hatalmi ágai közül a törvényhozást – nemcsak az ellenzék politikai jogainak korlátozásával, hanem a kormányzati jogalkotással, a 2010-es alkotmányos puccsal –, megszállta a sajtót, s most a jogrendnek esett neki. Az érvelése viszont új. A jogrend helyett a magyarok igazságérzetére hivatkozik, legyen szó a gyöngyöspatai cigánygyerekek szegregációért, vagy az elítéltek börtönviszonyok miatti kártérítések megtagadásáról.
Arra hivatkozik, ami pedig nincs: „a magyarok igazságérzete” fikció. Ahány ember, ahány ügy, annyi igazságérzet - amelyekben rendet rakni csak a valóságos törvények és az azokat alkalmazó valóságos, független bíróságok tudnak. Attól a pillanattól, hogy a kormányfő ezt a jogrendet kisajátítva saját kezébe veszi az igazságosztó szerepét, egyszemélyi diktatúráról beszélhetünk csak. A jogrend szétrohad, mert a végrehajtó hatalom lábnyomaiban lépkedve senki nem tarthatja követendőnek a független bíróság őt sújtó ítéletet. Pedig nem a „magyarok igazságérzetének”, hanem a magyar államnak mint politikai közösségnek van jogrendje, és éppen azért van, hogy ne a megfoghatatlan „igazságérzet” szolgáltasson utcai, kocsmai stb. igazságot. Ez a konszenzuson alapuló jogrendszer dolga. De pokolba vele, ha új ellenség kell, mert a régi megkopni látszik.
Ez még nem a hatalom bukásának záptojás szaga. Csak a hatalom félelmének jele a záptojás szagától.