Nem piros betűs ünnep, csak egy kiemelt nap a sok közül 1989 óta a Magyar Kultúra Napja. Ez a nap annak összegzésére is alkalmat teremt, hogy „hogyan is állunk a kultúra dolgában” (ahogy Hankiss Elemér fogalmazott), van-e kereslet az alkotók által előállított termékekre, szolgáltatásokra, miként teljesíti feladatát a kulturális kormányzat.
Több évtizedes vita, hogy mikor járunk el helyesen: ha kultúrpolitikának, vagy ha kulturális politikának nevezzük azt a tevékenységet, amelyet a mindenkori kormányzat folytat annak érdekében, hogy minél több állampolgárhoz jusson el a kultúra, és hogy minden keretfeltétel adott legyen a kultúra kiteljesedéséhez. Egy demokráciában az számít elfogadhatónak, ha a mindenkori hatalom sokféle módszerrel, sokféle eszközzel, sokféle technikával segíti a kultúra sokszínűségét érvényre jutni, ha hagyja kibontakozni az alulról jövő kezdeményezéseket, ha szélesíti a kultúrához való hozzáférés esélyeit, ha a szakmai kérdéseket abban a körben hagyja (vagy kezdeményezi) megvitatni, amelyekre tartozik; ha nem akarja megmondani, hogy mit olvassunk, milyen filmet, vagy színházi előadást nézzünk.
A mai gyakorlat ezzel szemben áll, Magyarországon már az első Orbán-kormány alatt is kultúrpolitikáról beszélhettünk. A jelenleg is regnáló hatalom a kultúrát is a hatalom megtartásának eszközeként használja, paternalista módon avatkozik be a kulturális életbe, megmondja, hogy miről mit kell gondolni, mi az, ami tetsszen, mi értékes, mi értéktelen. Csak azt a kultúrát ismeri el, amely a múltba réved, amely népieskedő, nemzeti. Kijelöli a kedvenceket, hozzájuk illeszti a stratégiai intézmények jelzős szerkezetet, majd megemelt költségvetési támogatásban részesíti azokat. A másképp gondolkodókat pedig diszkriminációt sem mellőző törvényhozással akarja térdre kényszeríteni.
Tagadhatatlan, hogy soha nem volt ennyi pénz kultúrára, amivel ki lehetett stafírozni a Magyar Művészeti Akadémiát és annak nagy összegű tiszteletdíjat húzó tagságát, az új pályára átállított, a kultúrharc zászlóshajójává kinevezett Petőfi Irodalmi Múzeumot. Csak a kultúra napszámosaira, a könyvtárosokra, levéltárosokra, múzeumok, közművelődési intézmények dolgozóinak béremelésére nem jut elég pénz. Az itt dolgozók alapfizetése a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete szerint a garantált bérminimumnak felel meg, ami most 210 600 forint.
Hogy „hogyan is állunk kultúra dolgában”? Ha az ún. magas kultúrát vizsgáljuk, akkor nem lehet okunk a panaszra: nemzetközi színpadokon, versenyeken, kiállításokon, könyvvásárokon is sikereket érnek el a magyarok. Ám ha a mindennapok kultúráját vizsgáljuk, így például a politikai kultúrát, a közélet és a vita kultúráját, a társas érintkezés kultúráját, a munka vagy közlekedéskultúrát, akkor van okunk panaszra, és tennivalónk is van bőven.
Akkor is lehangoló a kép, ha a kulturális fogyasztást vizsgáljuk. Annál is inkább, mert kutatások bizonyítják, hogy a társadalmi egyenlőtlenség egyik leginkább látható megnyilvánulási formája a kulturális fogyasztásban meglévő különbség. A kulturális életstílus (ahogy az anyagi is) a társadalmi rétegződés egyik eleme, az egyenlőtlenségek egyik következménye, és „a társadalmi különbségek nemzedékek közötti átörökítésének közvetítő mechanizmusa”.
A magyar kultúrafogyasztókat többféleképpen csoportosíthatjuk. Vizsgálhatjuk a társadalom peremére szorultak, a középrétegek és a fent lévők (egy szűk elit) fogyasztását. Ugyan mindhárom csoport rendelkezik valamilyen kultúrával, de igényeik, szükségleteik, preferenciáik és lehetőségeik eltérőek. A fent lévők azok, akik számára sem anyagi, sem térbeli akadályok nincsenek. A másik két csoport azonban igen tagolt. A társadalom peremére szorultak között vannak, akiknél már nemcsak a lehetőség korlátozott, de igény sincs, és vannak, akiknek még lenne igényük, de nem a minőségi kultúrára. A középen lévők közül a felső közép az, amely a legnagyobb arányban kultúrafogyasztó. A középen lévők és az alsó középréteg hónapról hónapra él, a szükségleteiket rangsorolniuk kell. Számukra első az „életszükségletek” kielégítése. A garantált bérminimummal rendelkezők (210 600 forint) vagy az öregségi átlagos nyugdíjjal rendelkezők (138 000 forint) ritkán veszik igénybe a kulturális szolgáltatásokat: a Magyar Kultúra napján erről sem feledkezhetünk el.
A szerző szociológus