A kultúrharc árnyékában

Nem piros betűs ünnep, csak egy kiemelt nap a sok közül 1989 óta a Magyar Kultúra Napja. Ez a nap annak összegzésére is alkalmat teremt, hogy „hogyan is állunk a kultúra dolgában” (ahogy Hankiss Elemér fogalmazott), van-e kereslet az alkotók által előállított termékekre, szolgáltatásokra, miként teljesíti feladatát a kulturális kormányzat.  
Több évtizedes vita, hogy mikor járunk el helyesen: ha kultúrpolitikának, vagy ha kulturális politikának nevezzük azt a tevékenységet, amelyet a mindenkori kormányzat folytat annak érdekében, hogy minél több állampolgárhoz jusson el a kultúra, és hogy minden keretfeltétel adott legyen a kultúra kiteljesedéséhez. Egy demokráciában az számít elfogadhatónak, ha a mindenkori hatalom sokféle módszerrel, sokféle eszközzel, sokféle technikával segíti a kultúra sokszínűségét érvényre jutni, ha hagyja kibontakozni az alulról jövő kezdeményezéseket, ha szélesíti a kultúrához való hozzáférés esélyeit, ha a szakmai kérdéseket abban a körben hagyja (vagy kezdeményezi) megvitatni, amelyekre tartozik; ha nem akarja megmondani, hogy mit olvassunk, milyen filmet, vagy színházi előadást nézzünk.
A mai gyakorlat ezzel szemben áll, Magyarországon már az első Orbán-kormány alatt is kultúrpolitikáról beszélhettünk. A jelenleg is regnáló hatalom a kultúrát is a hatalom megtartásának eszközeként használja, paternalista módon avatkozik be a kulturális életbe, megmondja, hogy miről mit kell gondolni, mi az, ami tetsszen, mi értékes, mi értéktelen. Csak azt a kultúrát ismeri el, amely a múltba réved, amely népieskedő, nemzeti. Kijelöli a kedvenceket, hozzájuk illeszti a stratégiai intézmények jelzős szerkezetet, majd megemelt költségvetési támogatásban részesíti azokat. A másképp gondolkodókat pedig diszkriminációt sem mellőző törvényhozással akarja térdre kényszeríteni.
Tagadhatatlan, hogy soha nem volt ennyi pénz kultúrára, amivel ki lehetett stafírozni a Magyar Művészeti Akadémiát és annak nagy összegű tiszteletdíjat húzó tagságát, az új pályára átállított, a kultúrharc zászlóshajójává kinevezett Petőfi Irodalmi Múzeumot. Csak a kultúra napszámosaira, a könyvtárosokra, levéltárosokra, múzeumok, közművelődési intézmények dolgozóinak béremelésére nem jut elég pénz. Az itt dolgozók alapfizetése a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete szerint a garantált bérminimumnak felel meg, ami most 210 600 forint.
Hogy „hogyan is állunk kultúra dolgában”? Ha az ún. magas kultúrát vizsgáljuk, akkor nem lehet okunk a panaszra: nemzetközi színpadokon, versenyeken, kiállításokon, könyvvásárokon is sikereket érnek el a magyarok. Ám ha a mindennapok kultúráját vizsgáljuk, így például a politikai kultúrát, a közélet és a vita kultúráját, a társas érintkezés kultúráját, a munka vagy közlekedéskultúrát, akkor van okunk panaszra, és tennivalónk is van bőven.
Akkor is lehangoló a kép, ha a kulturális fogyasztást vizsgáljuk. Annál is inkább, mert kutatások bizonyítják, hogy a társadalmi egyenlőtlenség egyik leginkább látható megnyilvánulási formája a kulturális fogyasztásban meglévő különbség. A kulturális életstílus (ahogy az anyagi is) a társadalmi rétegződés egyik eleme, az egyenlőtlenségek egyik következménye, és „a társadalmi különbségek nemzedékek közötti átörökítésének közvetítő mechanizmusa”. 
A magyar kultúrafogyasztókat többféleképpen csoportosíthatjuk. Vizsgálhatjuk a társadalom peremére szorultak, a középrétegek és a fent lévők (egy szűk elit) fogyasztását. Ugyan mindhárom csoport rendelkezik valamilyen kultúrával, de igényeik, szükségleteik, preferenciáik és lehetőségeik eltérőek. A fent lévők azok, akik számára sem anyagi, sem térbeli akadályok nincsenek. A másik két csoport azonban igen tagolt. A társadalom peremére szorultak között vannak, akiknél már nemcsak a lehetőség korlátozott, de igény sincs, és vannak, akiknek még lenne igényük, de nem a minőségi kultúrára. A középen lévők közül a felső közép az, amely a legnagyobb arányban kultúrafogyasztó. A középen lévők és az alsó középréteg hónapról hónapra él, a szükségleteiket rangsorolniuk kell. Számukra első az „életszükségletek” kielégítése. A garantált bérminimummal rendelkezők (210 600 forint) vagy az öregségi átlagos nyugdíjjal rendelkezők (138 000 forint) ritkán veszik igénybe a kulturális szolgáltatásokat: a Magyar Kultúra napján erről sem feledkezhetünk el. A szerző szociológus 
Szerző
Sifter József

A főszerepben: Trump

Képtelenség egyszerű állításokkal leírni a mai amerikai valóságot. Trump elnök diktatórikus igényei tagadhatatlanok, már ki is mondta, hogy az elnök azt csinál, amit akar. Ám a valóságban a korlátok még léteznek. 
A sajtó nemcsak szabad, de óriási többsége kritikus szellemben tudósít, és a véleményoldalak szinte egyöntetűen az ellenzéket támogatják. A képviselőház demokrata párti többsége elítélte az elnököt (impeachment), a szenátus republikánus többsége aligha váltja le, de a döntés minden történelemkönyvben benne lesz. Az elnök hatásosan befolyásolja a bíróságok összetételét, de függetlenségük egyelőre biztosított. Az egyetemek vagy éppen a színházak működésére az elnöknek nincs befolyása. Az pedig vita tárgyát képezi, hogy a gazdasági fejlődés és a tőzsde kiváló teljesítménye melyik elnöknek köszönhető – Trumpnak vagy elődjének, Obamának, netán egyiknek sem. 
Amerikában demokrácia van, de a demokrácia veszélyben van. Az elnököt a városi lakosság elítéli, hatalmát ellenzi, környezetéből többen már börtönben vannak. Támogatói számát képtelen növelni: népszerűsége hónapok óta megakadt 42 százaléknál. A gond csak az, hogy bár a demokraták 2018-ban váratlan és komoly többségre tettek szert a képviselőházban, azóta kevésbé egységesek. Nem elég Trumpot megvetni: a radikális szárny (Sanders, Warren) az európai, különösen a skandináv gazdasági és szociális rendet favorizálja, míg a középutas elnök-aspiránsok (Biden, Buttigieg, Klobuchar) csak a meglévő rend reformját sürgetik. 
Az amerikai demokrácia fő problémája azonban maga Trump. Egy a héten megjelent új könyv az elképesztő tudatlanságáról számol be és arról, hogy nem is igényel új ismereteket. A 480 oldalas kötetet két Pulitzer-díjas riporter írta, a címe „Egy nagyon stabil zseni”. Egy-egy történetük nem újdonság, de a részletek igen. Elmesélik például, hogy India elnökét Trump arra akarta rávenni, javítsa viszonyát Kínával. Elvégre még közös határuk sincs, mondta. (Ez a határ több mint 4000 kilométer hosszú.) 
A könyv legérdekesebb része egy 2017. július 20-i ülés részletes leírását tartalmazza. A megbeszélésre a Pentagonban került sor. A kormány több tagja – elsősorban az akkori honvédelmi miniszter, Jim Mattis és az akkori külügyminiszter, Rex Tillerson – azon munkálkodott, hogy az értekezlet során megértessék az elnökkel, Amerikának is milyen hasznosak a katonai és politikai szövetségek. Trump nemcsak hajthatatlan volt, de becsmérlően reagált a jó szóra. „Maguk mind vesztesek. Már nem tudják, hogyan kell nyerni… csupa hülye alak és csecsemő.” A szoba tele volt magas rangú tisztekkel, több tábornok ült az asztal körül. „Nem mennék háborúba magukkal”, kiabálta az elnök, az ülés főszereplője. Nyereséget követelt – olajat és nagyon sok pénzt – a katonaság külföldi szerepléséért cserébe. 
Az ülés befejeztével Tillerson „kicseszett idiótának” („fucking moron”) minősítette az elnököt, aki azóta őt is, Mattist is kirúgta. Anyagi gondjuk nincs, de joggal aggódnak az amerikai demokrácia jövőjéért.
Szerző
Charles Gati

Maastricht 2.0

Felettébb furcsa állítással állt elő Matolcsy György tavaly novemberben: „A hiány korszakának vége, most a bőség időszaka következik, az információ, az energia, a nyersanyagok egyre olcsóbbakká válnak. Eurázsia államai közös pénzt használnak majd a jövőben, amely digitális lesz, az aranyon és az elektromosságon alapul majd.”
Ebből joggal lehetett arra következtetni, hogy minek nekünk az uniós csatlakozásunk feltételéül szabott euróbevezetéssel vesződni. Az MNB elnöke olyan távlatot vázolt elénk, mint amilyen – eurázsiai példával élve – egykor Mongóliával történt, midőn a kapitalizmus kihagyásával a feudalizmusból egyenesen a szocializmusba szárnyaltak. A bőség időszakának küszöbére érkezett Magyarország is hasonló cipőben jár. Légiesen átlépve az eurócsatlakozás elé kemény feltételeket állító maastrichti kritériumokon, a forintot egyenesen a még nevesincs eurázsiai közös pénzre váltanánk.
De még egy negyedév sem adatott meg a pénzvilágnak, hogy megbarátkozzon ezzel a páratlan távlattal, máris idejétmúlttá vált a gondolat. Történt pedig, hogy megjelent egy formás, visszafogottan modern kis kötet, amely a maastrichti kritériumok megújítását taglalja. A könyvecske több szempontból is felettébb gyanúsnak tűnik. Egyáltalán nem emlékeztet a gigantikus méretű, legalább 3-5 kilós Matolcsy-opuszokra. A kiadó is a megszokottól eltérően nem valamelyik Pallas-alapítvány, hanem "csak" az MNB. Matolcsy pedig sem szerző, csupán szakmai tanácsadó. 
A kötet első mondata meg egyenesen mellbevágó: „Az euró Európa gazdaságtörténetének leggrandiózusabb projektje.” Se digitális világ, se arany, se elektromosság. A tanulmánykötet mondanivalója mindössze annyi: miképpen korszerűsíthetők az európai közös pénz bevezetésének feltételei. S a célok tekintetében még az is lehet, hogy igaza van!
Szerző
Bonta Miklós