Előfizetés

A kormány Matolcsy-fillérei

A lakosság egészséges gyanakvással fogad bármit, ami úgymond az érdekében történik. Nincs ez másképp most sem, amikor nagy csinnadrattával kezdetét veszi a bankolást forradalmasító azonnali átutalás rendszere. Nemcsak azért, mert a többszöri halasztás miatt felsejlik, hogy „ezzel valami baj volt már akkor is”, hanem maguk a bankok sincsenek meggyőződve arról, hogy sikerül átütő eredményt elérni a lakosság digitális pénzügyi kultúra felé terelésében. Pedig nem kevés pénzt rááldozva mégiscsak alkalmassá tették a rendszerüket, hogy márciustól öt másodperc alatt teljesítsék az átutalásokat, azaz szinte a készpénzes fizetésnél is gyorsabbak legyenek. Szép teljesítmény, ám maguk teszik fel a kérdést, hogy miként lehet majd átszoktatni a népet a modern pénzhasználatra, ha ők nem tudják elég olcsón adni a szolgáltatást. 
És a bankár réteg – amelyikre egyáltalán nem jellemző, hogy fölfelé mutogatna - most egyértelműen a szabályozókban látja a legfőbb akadályt. Jelesül a tranzakciós illetékben, ami egyébként is egy megmagyarázhatatlan képződmény, mondhatni hungarikum a költségvetési bevételi listán.  Még Orbán Viktor jobbkeze, Matolcsy György - akkor még gazdasági miniszterként - ötölte ki 2013-ban, hogy ha fillérekkel terhelik a pénzforgalmat, e tétel komoly bevétele lehet a költségvetésnek, míg a szemérmesen illetéknek nevezett adó fizetői észre sem veszik az így keletkező kiadásukat. Nem véletlenül hívta „taktikai atomfegyvernek”, ugyanis a ritka fillérek összeálltak, és azóta is évi 200-250 milliárd forintot termelnek a büdzsének. 
Az új adó beépült a kormányzati gondolkodásba, nem akarják elengedni, bár a terhek némi átrendezésére – főleg a bankok felé - voltak próbálkozások. Abban viszont tévedett a ma már jegybankelnökként tevékenykedő gazdasági vátesz, hogy a lakosság és a vállalkozások ezt szó nélkül hagyják. Azóta oly mértékben nőtt a készpénzhasználat, amihez hasonlót még nem látott az ország. Már ott tartunk, hogy a tranzakciós illeték bevételének duplája a bankók kezeléséből, előállításából, őrzéséből, otthontartásából származó nemzetgazdasági kár.
A bankok most a sarkukra álltak. Az "üléspont határozza meg az álláspontot" elv is érvényesülni látszik, mert a jegybank támogatásával ezt az értelmetlen adót megszüntetni javasolják. Első fordulóban a lakosság körében, de a teljes kivezetése sem ördögtől való gondolat. Ha ezt nem teljesíti a kormány, akkor nem lesz csomagárazás, azaz egy számladíjért korlátlan ingyenes utalás, ami igazán értelmet adna az egész pénzügyi reformnak. 
A kormány térfelén pattog a labda, arrébb gördít-e egy akadályt, hogy olcsóbbá váljon a bankolás. Túl sok illúziónk nincs afelől, hogy az Orbán-kabinet feladná elveit, és mérsékelné a széles körre kivetett adókat, melyek bevételeit tetszése szerinti körben oszthatja újra. Láttuk ezt az autópályadíjaknál, de tetten érhető az áfa vagy a személyi jövedelemadó célzatos formálásánál is. Olybá tűnik, ez a kormány nem annyira az ország polgárait, mint inkább a pénzüket szereti.

Gömbölyded tyúkjaink

Szót kell ejtenem a kakasról. 
Azt talán már elmeséltem, hogy az ónodi állatvásáron szerettünk bele itáliai őméltóságába, miután végigmentünk két soron is, túl new hampshire-i, rhode island-i, erdélyi és magyar társain, meggusztálva sárga, fehér, fekete, vörös tollakat, fekete, barna és vérpiros tarajokat, mérlegelve jellemet, tartást, hangot és csendet. Engedelmesen simult a kézbe – kosarat, kast, dobozt elfelejtettünk vinni –, s úgy meneteltünk vele büszkén az autóig, mintha egyenest mi nemesítettük volna e pazar színű fajtát.
Talán arról is esett szó, hogyan telt az első nap, amikor városi paraszt módjára nem szoktattuk mindjárt az ólba, hanem anti-illiberális gazdálkodóként rögtön elengedtük a kertben, hadd érezze a végtelen szabadságot. Ennek az lett a vége, hogy Giovanninak keresztelt jószágunk azon nyomban huss, átrepült a szomszéd kertjének legmagasabb fájára, s ott is maradt egészen alkonyatig, amíg kampós bottal le nem halásztuk, s a bokorba utána vetődve el nem kaptuk, s gyorsan meg nem tanultuk, hogy a beszoktatásnak nem csak az óvodában van jelentősége. 
Mindennek lassan egy éve, a baromfiudvarban kialakult egyfajta hierarchia, amiről azonban máig nem tudom eldönteni, hogy patriarchális vagy éppenséggel matriarchális. Mert látszólag kakasunk a főnök, ő peckeli ki a mellét és ereszt el utánozhatatlanul kurrogó hangot, amikor tapasztalatlan karvaly kurafik köröznek a kert felett, s teríti ki ilyenkor szárnyait, mintha páva volna vagy legalábbis fajdkakas, de azért ott van mellette mindig az egyik tyúk, aki valójában rendet vág a többi tyúk között, eldönti, melyik ehet először, s melyiknek kell kivárnia a sorát, miközben terelgeti, okítgatja a jércéket.
Néhány napja új szokást vezettünk be: több túrót veszünk a szomszéd faluból idejáró tejesembertől, mint amennyit amúgy csuszába, rétesbe, sós vagy édes derelyébe, palacsintába, stíriai metéltbe, túrógombócba, fánkba, körözöttbe teszünk, vagy csak úgy megesszük tejfellel-kaporral-kapribogyóval – férfiemberek persze ez utóbbi kettő nélkül, viszont sok cukorral nyakon öntve –, és egy-két marékkal mindig a szárnyasok elé szórunk belőle. Azóta egy helyett naponta két tojást kapunk, ami a téli, ínséges időkben meglehetősen erős gesztus az öt palóc kopasz-nyakútól. Gömbölyödnek is rendesen, bár elefántléptekkel még nem dübörögnek végig a kerti fövenyen, hasuk se ereszkedik, bőrük se laza, de jó húsban vannak, na. Itáliai kakasunk ugyanis amint meglátja kezünkben a túrót, kvartyogni kezd, amitől még a hátsó udvarrészben kapirgáló tyúkok is menten felénk iramodnak. Eközben úgy tesz, mintha a túrót egyenesen ő rendelte volna asszonyai kedvére: rátarti fejtartással tereli őket a fehér rögök felé, csak hadd egyenek, gömbölyödjenek, hadd kerekedjenek. S míg azok gyors egymásutánban kapkodják a fehérjedús táplálékot, ő maga mintha hivatalos vacsorán lenne, csak ímmel-ámmal kap oda egy-egy darabért.
Így van ez az állatvilágban, de legalábbis a jellemes itáliai kakasoknál mindenképp.

Titok

Nincs abban semmi meglepő, hogy a Természettudományi Múzeumnak Debrecenbe kell költöznie. Három tényező is indokolja ezt a merész döntést.
Egyrészt, hogy a NER mentális fővárosa már régen ott van, ideje hát, hogy a luxusiskola meg az autógyár mellett kapjanak a cívisek még egy szép ajándékot a nemzettől. És ki meri állítani, hogy vidéken nem lehet jó helyen egy országos közgyűjtemény? Gondolom, önök is gyakran leugranak Kecskemétre a Magyar Fotográfiai Múzeumba.
Másrészt, mert Budapesten éppenséggel feleslegessé vált a több mint kétszáz éves múzeum, hiába a mérhetetlen idő és közpénz, amit az ország a Ludovikában való elhelyezésére fordított: ott most janicsáregyetem épül hagyományi alapon, bár eddig épp a katonáknak nem jutott hely a pompás kampuszon. 
Harmadrészt mert a NER építeni szeret csak igazán, jó nagy dolgokat, minél drágábban, megbízható, Orbán-közeli vállalkozók által. Tíz év múlvára is kell valami feladat, addig meg ellesznek a kopott szőrű barnamedvék bedobozolva, valami sufniban.
Kicsiny szépséghiba, hogy a kormány a jelek szerint csak építeni szereti nagyon a múzeumokat, működtetni nem. Miközben ölre mennek azért, hogy Nemzeti Galériát húzhassanak fel a Városligetben, még mindig nem indult meg az évek óta nem látogatható Iparművészeti felújítása, a Néprajzit és a Közlekedésit pedig úgy zárták be, hogy az új épületük átadása egyelőre nem több ígéretnél, ahogy az építészeti gyűjteménynek kijelölt ingatlanon sincs az ég adta világon semmiféle mozgás. És akkor még egy szót sem ejtettünk arról, hogyan akarják kipiszkálni a Várból a nemzeti könyvtárat.
Innen nézve a Természettudományi épületének szétverése és a gyűjtemény láthatatlanná tétele egyszerűen a szokott ügymenet. Csak azt nem érti az ember, miért kellett ehhez titkos kormányhatározat. Mert hogy röstellnék magukat, az kizárt dolog.