1950-ben - 4 éves voltam - apámat előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, édesanyámat, féléves húgomat, meg engem kitelepítettek. 1952-ban a mama súlyosan megbetegedett és tüdőszanatóriumba került. Minket testvéreinek – Jolánka és Magduska - családja fogadott be. A következő három évet - anyátlan-apátlan árvaként - a Gelber-család teljes jogú tagjaként töltöttem. Unokatestvéreimmel – a két Péterrel – egyenlően osztozkodtam mindenen: egyformán részesültem ajándékból és feladatból, dicséretből és büntetésből. Ebből az időből – bármennyire is hihetetlen - nem őrzök rossz emléket. Az egész korszak számomra a boldog, szinte felhőtlen gyermekkor volt. Amikor tehát a családot „túlélőgépnek” nevezem, akkor ez nem metafora, hanem az általam megélt valóság.
Egymásba „skatulyázott” emberi közösségek
Az evolúció a lényeket a túlélésre „programozza”: ellátja olyan eszközökkel, amelyek segítenek fennmaradni, utódaikat felnevelni, vagyis génjeiket tovább adni. Ám már kezdetektől fogva két – részben eltérő – módon lehetett biztosítani a túlélést: felruházni az egyedet mindenféle eszközzel, hogy megvédje magát, vagy társakból építeni „túlélőgépet” a veszélyek ellen. Az evolúció mindkét megoldást alkalmazza, függően attól, milyen környezetben kell az egyednek fennmaradnia. Folyamatosan szembesülve a körülmények kihívásaival indul el a faj az egyik, vagy a másik úton, és formálódnak ki az élővilágban általánosan elterjedt, társakból alkotott, fennmaradást segítő társulások. Ilyen – a szó szoros értelmében vett - túlélőgépek: a hangyaboly, a méhkas, a farkasfalka, a majomcsapat.
Az emberré válás során ugyanezek a lehetőségek bukkantak fel előttünk is. Először az erő és az ügyesség, illetve a feltalálói kreativitás tűnt a fontosabbnak. A valóságban azonban már kezdetektől fogva éppen ilyen lényeges volt a társakkal való együttműködés és a csapatépítésben való jártasság. Az ember evolúciós sikere szempontjából meghatározó lett a közösségi élet problémáinak – kinek higgyen, kire támaszkodjon, kit kövessen, kivel működjön együtt – megoldására való képessége. Ez az oka, hogy a történelmet végigkísérte a túlélőgépekként szolgáló szoros társulások – a család, a rokonság, a törzs, és a faluközösség – építgetése és folyamatos erősítése. Emiatt tekintette az egyén valóságosan is túlélőgépeknek közösségeit, s vállalat feladatokat és költséget is, hogy fenntartsa és erősítse azokat.
Jól tükrözi ezt egy - a témától, látszólag távoli - történet. Az USA-ban még az 1950-es években bevezették a kötelező felelősségbiztosítást az egyéni vállalkozók számára. Az adóhivatal szedte be az adót, és a rendszer olajozottan is működött. Egy kis vallási közösség – az amishok – azonban elutasította a rendszert és megtagadta a befizetést. Az ügy 1951-ben pattant ki, amikor egy amish farmer három lovát - adótartozása fejében - az adóhivatal lefoglalta. Az amishok azzal védekeztek: a Biblia számukra tiltja az efféle biztosítási rendszer működtetését, ezért ők ezt nem is teszik meg. A szenátusi meghallgatások során azonban kiderült: döntésüket leginkább az a – nem alaptalan - vélelmük befolyásolta, hogy az efféle biztosítási rendszer gyengíti a szoros személyes kapcsolatokat, ami akár a közösség széteséséhez vezethet. Hosszú tárgyalások eredményeként sikerült megegyezni az állammal: kivételt illesztettek a törvénybe, megengedve a vallási közösségnek a „távolmaradást”, cserében azért, hogy kötelezettséget vállaltak tagjaikért. (Hostetler, J. 1984. The Amish and the Law)
Az ember számára tehát természetes: a család valóságos túlélőgép. A társadalmi evolúció menetében azután egyre nagyobb és komplexebb közösségből formált túlélőgépeket, részben úgy, hogy a meglevőkből épített újabbakat. Ezzel egymásba „skatulyázott” emberi közösségek hierarchikus rendszere jött létre. Ezek méreteit - visszaigazolva a hétköznapi tapasztalatokat - az antropológiai és a szociológia hálózatok elemzése alapján az ún. Dunbar-számok határozzák meg. (Dunbar, R. 2014. The Social Brain: Psychological Underpinnings and Implications for the Structure of Organizations) A túlélőgépek elemi építőkockája, a legalsó egysége - 5 főig - a család, e felett - 15 főig - a rokonság, majd a - 45 fős - „törzs” vagy klán, azután a - 150 fős - gyülekezet vagy szociális csoport, végül az - 500 fős - faluközösség közvetlen társadalma helyezkedik el. Az ennél népesebb közösség tagjai azonban már csak ritkán vagy soha nem találkoznak, így többnyire nem ismerik egymást.
A sokezer fős társadalmak olyan, elképzelt közösségeket (imagined communities) alkotnak, amelyekben „mesterséges” módon kell megteremteni az együvé tartozás érzését. Így, az államok, és nemzetek vagy a civilizációk, illetve a vallások elképzelt közösségeiben a közös identitás érzését, az együttműködést és a szabálykövetést különféle kulturális eszközök biztosítják. Ezért nélkülözhetetlenek az eredetmítoszok, az ünnepségek rítusai, az együvé tartozást bizonyító szimbólumok, a közös sorsot bemutató narratívák és más oldalról a hatalom által működtetett szabályozó és büntető intézmények. Az elmúlt évezredekben létünk általános feltételeit alapvetően ezek az elképzelt közösségek határolták be. Hétköznapi életünk azonban egészen a legutóbbi időkig az ezeken belül elhelyezkedő túlélőgépektől függött. Az ember, a számára nélkülözhetetlen biztonsághoz, az anyagi javakhoz, a szociális szolgáltatásokhoz, a befogadottság és a szeretet szükségletéhez a túlélőgépek közvetítésével jutott hozzá.
A komfort ára
Cserében az egyén tudomásul vette: illeszkednie kell a „gépekbe”. Házassága a kölcsönös és visszavonhatatlan segítségen alapul. Elfogadta, hogy a család összetartó csapatként működik: bármely tagjának kijár a feltétel nélküli támogatás. Természetes volt számára, hogy életének része a gyülekezet, a falu-közösség, a munkahelyi kollektíva vagy éppen a szakszervezet, amelyek rendezték személyes konfliktusait. Az élet azonban a múlt század közepétől fokozatosan lazább, kényelmesebb és kellemesebb, egyben azonban sokrétűbb lett. Mind több csoportnak lettünk tagjai, számtalan új életpálya nyílt meg előttünk. Enyhült a fenyegetettség, de ezzel a csoporton belüli alkalmazkodás kényszere is. Megsokasodtak az életét megkönnyítő és biztonságosabbá tevő eszközök. Gyorsan bővülő igényeit könnyen hozzáférhető szolgáltatást kínáló vállalkozások és intézmények tömege elégítette ki. A modern világ polgára - szinte észrevétlenül - beérkezett a jóléttel, biztonsággal, demokratikus- és szabadságjogokkal kibélelt komfortzónába.
Egyre inkább olyan érzése támadt: nem érheti baj, vagy ha mégis, védőeszközök és intézmények sokasága kisegíti. Uralkodóvá vált az életérzés: ne fogadj el semmiféle kényelmetlen kötöttséget vagy korlátozást, minden pótolható és lecserélhető. Ennek az - egyébként kellemes – változásnak azonban nem szándékolt következményei lettek. Egykor, a veszélyekkel teli élet parancsolata ez volt: zárkózz be társaid csapatába, fogadd el azokat, akik neked jutottak, ők megvédenek, de te is köteles vagy kérés nélkül segíteni. A modern élet komfortzónájában viszont a kényszerű figyelem és a feltétel nélküli a segítségnyújtás kötelezettsége egyre kényelmetlenebb lett. Más oldalról, a komfortzóna védő és minden igényt kielégítő jelenléte – miként a biztonsági öv előidézte Peltzman-hatás - nemtörődömmé, óvatlanná és figyelmetlenné tette az embereket. Előbb csak gyengül kapcsolatuk a túlélőgépekkel, majd tudatosan „lecsatolódtak” azokról. Kiléptek a párkapcsolatból, lazították a családi kötelék, elhagyták a gyülekezetet, eltávolodtak munkatársak közösségétől.
Először mindezt felszabadulásként élte meg az egyén. Mintha bilincseiktől szabadult volna meg, örömmel merült el az áttekinthetetlenül gazdag személyes kapcsolatok és élmények globális világában. Számtalan, gyorsan változó hálózat tagjaként megszokta: nincs végleges viszony és örök kapcsolat. Az „új normalitás”: ne törekedj alkalmazkodni, hagyd ott, azt, aki/ami nem elégít ki azonnal. Válts rögtön, ha felbukkan valami, ami jobb, mint a mostani. Egykori túlélőgépeit az egyén kezdte szabadságát csorbító eszközként látni. Párjának gondoskodását bilincsnek, a család szoros kötelékeit fáradságos kötelezettségnek, a falu figyelmét zavarónak, a gyülekezet intését idegesítőnek érezte. A halálig tartó házasságból a párkapcsolatok áttekinthetetlen változatai születtek: laza együttélés, próba-házasság, nyitott házasság, „látogatói párkapcsolat” (LAT), a vallási közösség vagy az állam hivatalosként elismert házassága stb. Akik pedig bizonytalannak érezték a szingli létet, azok számára ott a self-partnerség - Emma Watson: I am self-partnered - mint a magány „rebrandingje”.
A „túlélőgépek” fokozatosan széthulltak: a házasság felbomlott, család szétesett, a rokonság szétszéledt. A gyermekek és az unokák másik országba, a barátok másik kontinensre költöztek. Valóságossá vált a dal: „a régi csibészek nem ismernek engem meg”. A vallás – a jóléttel párhuzamosan - veszített az egyén életében játszott szerepének fontosságából. A szakszervezet integráló ereje csökkent, a kulturális közösség vonzása gyengült. A szerelmet többé már nem a család és a barátok közvetítésével, hanem a világhálón bóklászva találják meg a fiatalok. (Rosenfeld, M. 2019. Disintermediating your friends). Az állam jóléti szolgáltatásainak kiterjedésével és az ember jogok hihetetlenül kitágulásával párhuzamosan - egy fél évszázadot és 77 országot átfogó kutatás szerint - az individualizmus ellenállhatatlanul terjed a bolygónkon. (Santos, H. et al. 2019. Global Increases in Individualism)
Társas magányban
S mégis, a jólét, a biztonság és a sokezer ismerős like-jai ellenére az emberek „társas magányban” élik életüket. Szinte ki vannak éhezve a szoros kapcsolatokra. Erre utal a mentális problémák terjedése a fiatal generációknál. Ennek jele, hogy az egyén – menekülési utat keresve – hajlandó csatlakozni bármely, őt befogadni kész közösséghez. Sőt, kész arra, hogy szoros kötődést vállaljon olyan szélsőséges csoportokban, amelyek „beszippantják”, majd ön-, illetve közveszélyes helyzetekbe sodorják. A világhálón a kapcsolatok sokasága a valóságban felületességet takar és – hasonlóan a birtokolt dolgok bőségéhez – nem kínál megoldást problémáira. A szoros kapcsolatok kiépítését – idő-igényessége miatt – elhanyagolja, de igyekezete, hogy azokat gyorsan gyűjthető like-okkal helyettesítse, kudarcba fullad (Takano, M. 2018. Two types of social grooming methods depending on the trade-off between the number and strength of social relationships). Időt rablónak érezve a családi hétvégét, a rokoni látogatásokat, inkább egy más országban élő ismerősével tárgyalja meg - Twitteren vagy Facebookon - az élet apró dolgait. Közben azonban megritkulnak valódi baráti kapcsolatai.
Ám egyre jobban őrlődik: nyugodjon-e bele, hogy nagyszámú hálózat felületes viszonyai veszik körül, vagy térjen-e vissza szűk partnerköréhez, és építgesse annak szoros és intenzív kapcsolatait? Döntése nem független személyiségétől, de két tényező a túlélőgépek felé vezérli. Egyrészt, az egyén érzi, hogy a self-partnered lét instabil személyiséget szül. Miközben minden igényét – már ha van elég pénze - tökéletes „szolgáltatók” elégítik ki, mégis frusztrált és boldogtalan. Fokozatosan ráébred: a kapcsolattartás ugyan „munkaigényes”, de mégsem helyettesíthető. Egyre erősödik a vágya szoros kötelezettséget kínáló kapcsolatra, de elszokott attól, miként formálja ezt ki, és próbálkozásai gyakran végződnek kudarccal. Emellett, a felrémlő globális válság, illetve ennek elő- és utórezgései is a túlélőgépek felé terelik. A társak szoros csapata ugyanis éppen a válságok idején válik életbevágóan fontossá. Ilyenkor döbben rá az ember: élete közvetlenül azoktól függ, akikre feltétel nélkül számíthat, de akik rá is feltétel nélkül számítanak. Kizárólag a partnerében bízhat, csak a család áll ki mellette, csak szakmai, baráti és elvtársi közössége kínál biztos hátteret. Válságos időkben élete – miként társaié is - a túlélőgépek stabilitásától függ. Ilyenkor újra mindent felülíró parancsolat: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. S most egyre jobban zavarja, hogy elfelejtette, hogyan is kell ezt „csinálni”.
