Bölcsész a romok közt - 75 éve verték halálra Szerb Antalt

Publikálás dátuma
2020.01.26. 11:56

„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt” – vallotta a mindig elhatárolódó Szerb Antal (1901–1945), olyanok mellett, minthogy „nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok, valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna”, meg hogy „az egyszerű disznólkodás undorít, de a perverzió érdekel”. Ilyen szellemességekből – amelyek miatt egyszerre követelné eltávolítását a magyar iskolák közeléből a (már megszűnt) Tűsarok feminista fórum és az Identitesz – minden Szerb Antal-mű bármelyik bekezdésében van legalább egy. Ha ez egy rendes ország lenne, az ő életműve kerülne be a Magyar Értéktárba (a hungarikumok gyűjteményébe), nem a császári extrudált kukoricapehely. 

A legeurópaibb magyar író

„Az irodalomtörténésznek elsősorban propagandistának kell lennie, a régi nagy értékek reklámfőnökének”, úgyhogy nem fogom vissza magam: Szerb kora talán legeurópaibb magyar írója volt. Ha Nyugatra születik, parádésan szórakoztató regénye, A Pendragon legenda (1934) biztos világsiker – hiszen több mint fél évszázaddal előzte meg Umberto Eco bestsellereit. „Oly gyakran találkozunk ma irodalmi mezbe öltözött ponyvával, hogy üdülést jelent számunkra a ponyva mezébe öltözött Irodalom” – írta a könyvről Bálint György 1934-ben, amikor még írhatott. Havasréti József a 2012-ben megjelent Szerb Antal-monográfiájában hétszáz oldalon át mutatta be, hogy Szerb miért is „tökéletesen eurokonform” szerző. De hazánkban keretlegények verték agyon munkaszolgálatosként, nem sokkal azután, hogy a Magyar irodalomtörténet című zseniális összefoglalását betiltották és kivonták minden magyar iskolai könyvtárból, mivel Szerb olyanokat állított, minthogy „a nemzetiséget nem a vér határozza meg, hanem az elszánás”. Mindezt egy olyan országban, ahol a „keresztény” csak annyit jelent a politikai közbeszédben, hogy „nem zsidó”, ahogy arra Szabó Miklós rámutatott. „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok” – írta nem kevés öniróniával Szerb, miután megtalálta magát a Horthy-rendszer legfrissebb magyar-határozójában. Nagyjából akkor, amikor a státusza megint mozdult egyet a másodrangú magyar állampolgártól az elsőrangú munkaszolgálatos felé. Pedig a zsidó származású, de katolikus Szerb Antal keresztapja nem más volt, mint Prohászka Ottokár, a magyar keresztényszocializmus egyik legnagyobb alakja. Akinek műveit túlzott „baloldalisága” miatt ugyan indexre tette a Vatikán, de hírhedt antiszemitizmusa miatt nem kevés felelősség terheli keresztfia későbbi végzetében, hiszen a püspök olyan kijelentésekkel uszított, minthogy „a zsidóság fekélye csontvázzá rágta a magyar népet” meg hogy „ez nem keresztény kurzus, hanem a kereszteltek kurzusa”. Emellett szinte eltörpül, hogy Prohászka annak a Nyugatnak volt leghevesebb bírálója, amelynek Szerb legkiválóbb esszéistája lett (viszont Takaró Mihály szerint csak egy „kis példányszámú zsidó lapocska” volt). A tehetség úgy tanul meg írni, hogy sokat olvas. Márpedig a kamasz Szerb mindig a könyveket bújta műtárgyakkal zsúfolt szobákban, mintha csak saját maga regényhőse lenne pszichoanalitikus útirajzából, az Utas és holdvilágból (1937), amelyet el kell tiltani minden nászutastól, és amelyben megteremtette a magyar femme fatale-t, a halálhetéra Ulpius Évát, aki megalázza és megsemmisíti a fiúkat és a férfiakat, azok mégis úgy függnek tőle, mint Szerb Antal az őt éltető olvasástól. Saját tipológiája szerint harmadik típusú, vagyis az „igazi olvasó” volt, aki nem azért olvas, hogy szórakozzon, nem is azért, hogy okosodjon, hanem mert ez számára fizikai szükséglet. Perverz? „Nincs olyan perverzió, amiből ne lenne egy kevés bennem” – írta egyik kamaszkori naplójegyzetében. „Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban” – nosztalgiázott Szerb, aki mindent elolvasott, hiszen maga írta azt, hogy „aki válogatós, nem lehet Don Juan”, és aztán csakhamar írni is kezdett a Piarista gimnázium önképzőkörében, ahová 1911-től járt, és ahol a magyar katolicizmus legnemesebb hagyományainak megtestesítője, Sík Sándor – később Radnóti Miklós mentora – támogatta. 1920-tól a Budapesti (1921-től Pázmány Péter) Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, és 1921-ben még húszéves sem volt, mikor a Nyugat egyszerre hat versét közölte. Mire végzett a magyar–német–angol szakon, már szinte a Nyugat házi szerzője lett, de írt a Nyugat konzervatív ellenpontjának szánt Napkeletbe, Tormay Cécile folyóiratába is. Sokkolóan művelt volt, bármiről tudott írni, olyan szerzőkről is, akik egyáltalán nem érdekelték. Az amerikai ponyvaszerzőről, Zane Greyről írt nekrológja egyszerűen felejthetetlen: „Zane Grey meghalt, húszmillió példány után. Halászni nagyon szeretett, olvasom: nagy mélyvízi halakra, kardhalakra és tonhalakra halászott. Hogy valami jót is mondjak a halottról.” Szerb az olcsó cowboyregényeket játszva összekötötte a skandináv sagákkal, mert mindenről eszébe jutott valami érdekes. „Jelenléte akkor is gondolatébresztő volt, ha egy karosszék mélyére vagy az autóbuszülés sarkába húzódva jóízűen aludt” – emlékezett róla Devecseri Gábor, a halálimádó vallástörténész, Kerényi Károly legjobb tanítványa - utóbbiról Szerb a vaginás halálról hálóköntösben magyarázó Waldheim Rudit mintázta az Utas és holdvilágban. Kerényi körével alapította meg a Minerva szellemtörténeti folyóiratot 1926-ban.

"Miben hasonlít hozzá"

A szellemtörténetet legtöbbször eszmetörténetnek hiszik, pedig a húszas-harmincas évek legdivatosabb társadalomtudományi irányzata ennél határozottabb alakot öltött. A szellemtörténészek szerint minden kort és annak minden szereplőjét, legyen szó hadvezérről, íróról vagy zenészről, egy „korszellem” mozgat. Ez a „korszellem” pedig egységes stílust ad, mert megjelenik mind a tettekben, mind az öltözékben, mind a szövegekben, mind az ételek fűszerezésében. Szóval egy szellemtörténész mindent egységben és korabeli összefüggéseiben igyekszik meglátni, nem meglepő, hogy mikor Szerb Antal hozzáfogott a magyar irodalomtörténet megírásához, az lett a sorvezetője, hogy bemutassa, miként hatott a mindenkori európai korszellem a magyar irodalomra a pilisi szívcsakra lüktetése helyett. „Meg kell változtatnunk a csillagos égbolt rendjét az irodalomban. A régiek úgy szemlélték a világot, hogy Magyarország volt a világ közepe, és a többi ország csak arra való volt, hogy Magyarország más-voltához az ellentétet szolgáltassa. Az ő előadásukban a legfőbb szerep annak jutott, hogy miben különbözik Magyarország Európától – mi azt mutatjuk meg, hogy miben hasonlít hozzá” – ez volt Szerb Antal programja, amikor beküldte jeligés művét az új magyar irodalomtörténet megírására kiírt pályázaton. Az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársai 1930 júniusában döntöttek az irodalomtörténeti pályázatról, melyre az egész munka tervezetét, a bevezetést és egyes kijelölt fejezeteket kellett beküldeni. 1932 augusztusában tizenegy pályamű közül választotta ki Szerb Antalét a Babits Mihályból, Makkai Sándor püspökből, Molter Károly irodalomtörténészből és Bánffy Miklós grófból, ex-külügyminiszterből, (képzeljük el, ahogy Kovács László a rokokó-fejezetet bírálja egy irodalomtörténetben), íróból és Helikon-szerkesztőből álló zsűri. Szerb teljes, kész irodalomtörténete 1934-ben jelent meg, először Kolozsváron. Folytatását, A világirodalom történetét 1941-ben publikálta. „Az első találkozás a tudománnyal olyan részegítő, mint a szerelem” – írta Szerb, és az biztos, hogy az ő irodalomtörténetébe könnyű beleszeretni, hiszen úgy lehet olvasni, mint bármelyik lektűrt. Szerb a hasonlatok mestere, egyetlen mellékmondattal elénk rajzol egy jellemet, például Ady „azt akarta, hogy mindenki róla tudjon és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos”, és egy-egy bekezdésében akár négy-öt ilyen fordulat követi egymást. Ezek teljességgel élővé és érthetővé teszik a költőket, hogy ne csak „tiszteletteljes nemtörődömséggel gondoljunk Aranyra, akár Tacitus szövevényes mondataira vagy a Püthagorasz-tételre”. Ahogy megjegyezte: „A legjobban akkor örülök, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legnagyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti könyveimet, mint a regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. irodalomtörténeti nagyságokat is.” Szerb Antal fölényesen abszolválta célkitűzését. Baumgarten-díjat kapott és alig harminckét éves korában a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1933 után azonban igencsak fokozódni kezdett a nemzetközi, és azzal együtt a magyar politikai helyzet is.

Kivonták a forgalomból

„A tudós egyetlen földi jutalma a kartársak irigysége” – írta Szerb, márpedig egy nála kevésbé sikeres tanár, Palló Imre biztos irigyelte, hiszen már a második világháború idején feljelentette, miként a szomszéd patikájához vagy tehenéhez is úgy lehetett legkönnyebben hozzájutni a XX. században, ha jelentettük: a szomszéd „zsidó”, „kommunista”, „fasiszta” vagy „kulák”. Palló képzőművészeti és őstörténeti kiruccanásai után 1942 őszén a Nemzeti Front képviselőjeként interpellálta Hóman Bálint utódát, Szinyei Merse Jenő kultuszminisztert „Szerb Antal értékromboló irodalomtörténete tárgyában”. Tegyük hozzá, hogy Szerb Antalt ekkorra már jelentékenyen visszafogták az „értékrombolásban”. A zsidótörvények után ugyanis felállították a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskola tanári állásából, ahol bölcsészdoktorátusa óta oktatott, 1941 óta pedig már a Nyugat se jelent meg, mivel a lapkiadási engedély Babits nevére szólt, a költő halála (1941) után azonban nem adták ki újra. Szerb Antal a „Babits és az angol költészet” című esszéjének végén emlékezett meg Babitsról: „Hadd valljam be, hogy ő volt az egyetlen nagy ember, akivel életemben találkoztam, és az, hogy egy ismertem egy nagy embert, olyan nagy tény az életemben, nem is igen mondhatni hozzá foghatót.” Én nem ismerek ennél megkapóbb és meghatóbb nekrológot. Palló 1942. december 2-án tartotta interpellációját a „magyar szellemi kultúrközösség” nevében, nagyjából lekövetve Túrmezei Lászlóné Értékrombolás (Észrevételek Szerb Antal irodalomtörténetéhez) című tanulmányát. A bekiabálásokkal együtt idézném Palló felszólalását: „Megteszem ezt azért, mert a kezemben lévő könyv a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen, az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el és ez ellen az értékrombolás ellen minden pedagógusnak, minden magyar embernek tiltakoznia kell, mert ez a könyv, ez az irodalomtörténet egészen gyanús törekvések melegágya és megérett arra, hogy a politikai testületben is megbélyegezzék. (Piukovich József, mezőgazda szakpolitikus: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet! (Baky László, később a zsidókat deportáló belügyi államtitkár: Égessük el a könyvet!)” De a legépületesebb beröfögés ez volt: „Szerb is, meg zsidó is!” Palló például a következőben látta az „értékrombolást”: „Petőfi szerelmi költészetéről, amely a magyar szerelmi költői irodalom legszebb kivirágzása, azt mondja, hogy Petőfi szerelmi költészete különösen biedermeier jellegű. (Rajniss Ferenc, a Szálasi-kormány későbbi kultuszminisztere: Biedermeier?) Csak beteglelkületű és beteg fizikumú emberek írhatnak így olyan tiszta szerelmi költészetről, mint amilyen Petőfié volt.” A szónok hadonászott még egy sort a Magyar irodalomtörténettel, majd megkérdezte: „hajlandó-e a miniszter úr a magyar irodalom és tudomány értékromboló műveit és művelőit a magyar szellemi kultúrközösségből kiközösíteni és ezeket a műveket, amelyeket, mint ahogy hallottam, iskolai könyvtárak számára megvettek, onnan kivonni és máglyán elégetni?” Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter még csak annyira se állt ellen, mint a 2. magyar hadsereg ugyanekkor Voronyezsben, úgyhogy 1943 januárjában intézkedett a Magyar irodalomtörténet betiltásáról. Nemsokára nemcsak művét, hanem Szerb Antalt is kivonták a forgalomból. Kora legfinomabb esszéistája 1943-ban még összeállíthatta a legkedvesebb költeményeit tartalmazó Száz vers című világirodalmi antológiáját a legjobb magyar műfordításokkal, majd munkaszolgálatosként Fertőrákosra hurcolták követ fejteni. Feleségéhez, Bálint Klárához írt 1944. augusztus 6-i levelében, melyben elküldte utolsó művét, az „Orpheus az Alvilágban” című szerelmes szonettet, Szerb még azt írta: „A bajtársak igazán meghatóak, hogy mennyire vigyáznak, hogy ne dolgozzam. Egyébként is hihetetlenül népszerű vagyok. (És ez, bevallom, jól esik.)” Majd a munkaszolgálatos gyötrelmek leírása után hozzátette: „De azt hiszem, ki kell bírni, mégis, és talán mégis hamarosan vége lesz.” Hiszen maga fejezte be úgy az Utas és holdvilágot: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” De nem sokáig bírta. Miután Balfra vitték, utolsó levelében már azt írta: „Balf, átkozott egy hely.” 1945. január 27-én itt verték halálra az addigra már legyengült és eltetvesedett írót. Így végezte Magyarországon a legjobb magyar irodalomtörténet szerzője.

Színes, groteszk figurák

Publikálás dátuma
2020.01.26. 10:54

A műtárgy azonosításának legjobb módja, ha kézbe vesszük – a szentencia akkor született, amikor az Iparművészeti Múzeum szakértője a pinceraktárban leemelt a polcról egy porlepte csomagot, kibontotta, majd rájött, hogy az 1900-as párizsi világkiállításon megvásárolt szecessziós csodaépítmény, az addig soha újra fel nem állított Bigot-pavilon egy darabját tartja a kezében. Nagyjából így jártam én is, amikor nemrégiben kézbe vettem a szobrocskát, amelyet a tárgyszerű Olvasó lány névvel illettem magamban, mióta csak a zsibiről idekerült. Valahogy úgy képzeltem, korábban egy sztálinvárosi otthon Varia-polcán buzdított olvasásra a klasszikus sorozatok között. Most viszont, hogy megfordítottam, csodálkozva láttam rajta a szignót: „H. Ráhmer”. Fogalmam sem volt róla, kit takar ez a név. De most már tudom. Ráhmer Mária az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában tanulta a kerámiakészítést, és éppen csak betöltötte a tizennyolcat, amikor az Iparművészeti Múzeum karácsonyi vására idején már meg is emlékezett portékájáról Az Újság című napilap. Pontosabban a figyelemre méltónak és egyéninek minősített portékájukról, hiszen 1929-ben és ’30-ban Török Jánossal párban, Jean-Marie néven állítottak ki. Ez a támogató jóindulat aztán végigkísérte Ráhmer Máriát az egész évtizeden: rendszerint Gádor Istvánnal, Gorka Gézával és Kovács Margittal osztozott a meleg hangú dicséreteken. Hol arról számoltak be a lapok, hogy József Ferenc királyi herceg és Anna királyi hercegnő vásárolta meg egy sárga kancsóját, hol meg arról, hogy a bécsi Kärtner Strassét szív alakú órája, a Budát és Pestet megjelenítő kerámia figuracsoportjai pedig Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Irodáját díszítik. Alakjait humorosnak és szellemesnek, stílusát egyéninek, anyaghasználatát kiforrottnak minősítették, és csak mutatóba akadt olyan bíráló hang – mint a Képes Krónika szerzőjéé -, amely a pásztorlegények, clownok, dzsesszzenészek eklektikáját a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének mélymagyar hímzéseivel ellenpontozta. Egyvalami, pontosabban egyvalaki nem kísérte Ráhmer Máriát végig ezen az úton: Török János, akit apjától örökölt vitézi címe és tisztes jövedelme dacára 1936 őszén felakasztva találtak a Szentkirályi utcai Tanítók Háza fürdőszobájában. Tettének okára sosem derült fény. Az évtized pedig kedvezett az iparművészeknek. Modern otthonok ezrei nőttek ki a földből, egész városnegyedek létesültek a korábbi kültelkeken, és az alacsonyabb belmagasságú, világos, átlátható terekbe passzoló korszerű bútorok mellé szinte kívánta a szem a kedves, ironikus és színes figurákat. Nem véletlen, hogy Ráhmer Mária az első műhelyét – amely az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságában volt – 1933 karácsonya előtt egy elegáns bemutatóteremre cserélte a mai Balassi Bálint utcában, pár saroknyira csak Újlipótvárostól.
Ekkor már túl volt a Nemzeti Szalonon, ahol kiemelt kiállítóként mutathatta be munkáit, és ahol a temérdek elismerés mellett Jajczay János kritikáját is begyűjtötte: „Ráhmer Mária groteszk kerámiái ötletnélküliek, egyformák, unalmasak, Bécset utánzók. A vallásos érzületet is sértik. A Három királyok és Szűz Mária ilyen módon való ábrázolása torzszülemény, meggondolatlan, éretlen élc”. Más kérdés, hogy aligha osztották sokan ezt a felháborodást, hiszen a keramikus 1934 tavaszán a római magyar egyházművészeti kiállításon is szerepelt, és Aba-Novák Vilmos, Sztehlo Lili és Molnár C. Pál munkája mellett az ő egyik Madonnáját is megvásárolta Mussolini. Ráhmer Mária egyébként egy igen szerteágazó és népes zsidó családból származott, édesapja, Ráhmer Mihály apósa vállalatánál, a mezőgazdasági gépek kereskedelmével foglalkozó Propper Samu Rt.-nél töltött be cégvezetői állást. Így aztán aligha lepett meg bárkit is, hogy amikor ’35 januárjában egymás után többször is betörték a műterem kirakatát, a keramikust Hartmann László kísérte el vőlegényi minőségben a rendőrségre tanúvallomást tenni. Hartmann Avigdor Vilmos és néhai felesége, Reismann Fanny egy hatalmas festékkereskedés, valamint némely bérházak tulajdonosaként ugyanazokba a körökbe tartozott, mint a Ráhmer família. Legfeljebb azon hökkenhetett meg a pesti társaság, hogy Hartmann László, a híres autóversenyző és gyorsasági rekorder harmincöt évesen ilyen sebességgel megnősült. Igaz, ezt is a maga sajátos módján tette: 1935. április 21-én délben összeadták őket a Csengery utcában, a VII. kerületi elöljáróságon, majd még aznap este autóba ültek. Öt és fél hónapon át Ráhmer Mária csak akkor szállt ki a kocsiból, amikor a férje versenyzett vele: Hartmann tizenhárom Grand Prix-n indult el Európában és Észak-Afrikában, Ráhmer Mária pedig kihasználta a brüsszeli autóversenyt, és a világkiállításon átvette a kerámiáiért odaítélt aranyérmes díszoklevelet. Ezt a sikert legfeljebb akkor tudta lekörözni a férje, amikor Kolozsváron hajtott végig piros-fehér-zöldre festett Maseratiján, közvetlenül azután, hogy megnyerte a város körül rendezett versenyt. „Könnyező, síró csoportok vettek körül, és simogatták az autómat, öleltek engem” – nyilatkozta később. Ráhmer Mária ezután hol a műhelyben dolgozott, hol a férjét kísérte a versenyekre, ahol ellátta a menedzseri teendőket, sőt színes tudósításokat, izgalmas versenybeszámolókat is küldött a lapoknak. 1938 májusában marasztalta először otthon a munkája. Éppen akkor, amikor a viharos szélben megrendezett tripoliszi versenyen Hartmann László kocsija összeütközött egy másik autóval, és a kizuhanó férfi gerinctörést szenvedett. Holttestét az olasz automobil-szövetség, a RACI autón szállította haza, versenyzőtársai gyász-fátyolos reflektorokkal kísérték a Kozma utcába. Az iparművész a következő tavaszon műhelyét és bemutatótermét átköltöztette a Galamb utcába, aztán Párizsban telepedett le. 1942 végén tért haza, akkor azt írta róla a Nemzeti Újság, hogy „szinte férfias erővel alkot; Uz Bencéje az országos kiállítás egyik legbriliánsabb darabja”. A következő hírünk az róla, hogy háború után eltemette az édesapját, új munkáival pedig „feltűnést keltett” az 1948-as egyházművészeti kiállításon. Egy évre rá már a húga, Lenke foglalta el a helyét a fazekasipari mestervizsga-bizottságban. Mária „Rahmer de Nagay” – Nágay Tibor divattervező felesége – lett előbb Párizsban, aztán Kanadában. 1987-ben egyszer még hazatért. Szervezett a kanadai magyar képzőművészeknek egy kiállítást, és részt vett Hartmann László szerény emléktáblájának felavatásán is, a Hungaroringen.
Szerző
Témák
lelőhely

Erdélyi Eszkimó Péter: Kukukk madár szalonnája

Publikálás dátuma
2020.01.25. 20:55

Hivatalos levelet kapott Varga István. Autoritatea fiscală volt a titokzatos feladó. Mivel csupán két éve történt meg az impériumváltás, Pista sem tanult meg oláhul. A szinte teljesen magyar nyelvű kalotaszegi környezetben a maroknyi román lakosság is anyanyelvi szinten beszélt magyarul. A levelet végül a sztánai pap fordította le. Kiderült, hogy Pistát a bánffyhunyadi adóhivatal várja vendégül, mert „impozit” elmaradása van. – Jámbor! Mozsár! – hajtotta ki Pista a bikáját és az ökrét, hogy a szekere elébe fogja. A következő, keddi napot választotta az utazásra, mert ilyenkor tartották a hunyadi heti vásárt. Felültette a szekérre a család apraját-nagyját, hogy amíg a hivatalban végzi dolgát, az asszonyok áruljanak valamit, jussanak egy kis pénzhez, a gyerekek pedig világot lássanak. – Csá kedves, csá! – suhintott a két lomha jószág közé bőrostorával Pista. A szekér elindult Bánffyhunyad irányába. A hivatalban azonban magyarul semmit nem értő olténiai tisztviselő fogadta Pistát, tolmácsot kellett keríteni, hogy tisztázzák a helyzetet. – Te, asszony, alig értette meg ez a regáti adóbeszedő, hogy én a Bápó Varga István vagyok, nem a másik, hiszen a faluban él még egy másik Varga István, akinek, igaz, nincs gúnyneve, de bizony neki vannak adóelmaradásai, nem nekem – panaszkodott már odahaza feleségének a megjáratott Pista. – Nem tudja mi az, hogy gúnynév, amely szerint különbséget teszünk egymást között, mert az irataiban csak a hivatalos nevek szerepelnek! – folytatta felháborodottan Pista. – Ne is törődj vele Pista, lezárult az ügyed – igyekezett megnyugtatni férjét Rózsa. Rózsi már tizenkét éve élt a kis Sztána faluban. Egy mezőségi mezővárosból származott. Székről. Megismerte az új faluját és mivel takaros, dolgos asszony volt, a falu is elismerte őt. – Pista, mondd, miért használnak nálatok ilyen furcsa gúnyneveket? Pajszi, Kolléga, Vótbíró, Finánc, Pugyi, Piciri, Kökény, vagy itt vannak a Mitugrászok, vagy Dikmók, akik végül egy családban egyesültek. Hogyan kapták ezeket a neveket? – érdeklődött az asszony, miközben témát váltott, de mégis maradt a gúnyneveknél. – A Mitugrász egy lakodalomban a cigánybanda elé pattant és azt kezdte énekelni, hogy „Ki vagyok én, ki vagy te?” miközben figurázott. Mindezt a mulatság legelején. Persze, hogy a násznép felfigyelt rá, hogyan rúg ki a hámfából és azonnal gúnynevet aggatott rá. Minek ugrált még a tánc előtt? Így lett „mit ugrálsz”-ból, Mitugrász – kacagott Pista. – És mit jelent a Dikmó név? – kérdezősködött tovább Rózsa. – Dikmó egy keresztelőn szólt oda a tetvészkedő cigány muzsikusokra hangosan cigányul, hogy a vendégsereg is meghallja, hogy nézzenek oda, mit csinálnak. Magyarul: nézz oda, ember! Vagyis dik mo! Így ragadt rá a Dikmó név – mosolyog Pista. – És mi a szomszédunk, Kukukk Császár István története? – kezdte élvezni férje meséit Rózsa. – Úgy tudom, már a harmadik nemzedék óta egyformán Császár Istvánnak hívják őket. A nagyapja kapta a Kukukk gúnynevet még annak idején, amikor Basa nagygazdánál napszámban dolgozott. A munkájáért egy véka tengerit, egy véka búzát, egy liter szilvapálinkát és fél tábla szalonnát kapott. Pontosabban a szalonnát majd akkor vehette át, amikor a kakukkmadár először megszólal, hiszen akkorra érik be. Te is tudod, hogy a disznót télen vágjuk, akkor sózzuk, füstöljük a szalonnáját, amely kora tavaszra érik be. – Így sem értem, Pista, miért ragadt rá ez a madárnév? – faggatózott tovább Rózsa. – Császár István nem kapta meg azonnal a szalonnáját, de szegény emberként fűlt rá a foga erősen. Éhes volt. Végül úgy döntött az öreg Császár, hogy felmászik a Basa kertjében álló fára és maga fog kakukkolni. Meg is tette, majd bekopogott a gazdához, azzal a kérdéssel, hogy hallotta-e Basa a kakukkmadár hangját. Mire Basa csak ennyit válaszolt, „nem csak hallottam fiam, de láttam is a jómadarat…”
Témák
gúnynév Kakukk