Ásó, kapa, G. főtanácsos, avagy Ámor távolba nyilazása és a nemzetközi bonyodalmak

Ancsáék a mesebeli találkozás után kijelölték a nagy napot. Már hat hónapja szervezték a menyegzőt, amikor a kerületi kormányhivatal rideg határozatban, kellő finomsággal Valentin-napon közölte: a házasságkötés feltételei nem adottak. Ancsa és Juan – merthogy a magyar lány Costa Rica-i fiúba szeretett bele – ma már házasok, de ez nem a magyar államigazgatás, és főleg nem G. vezető állami főtanácsos érdeme.

Ha volna valaki, akit felelőssé lehetne tenni azért, hogy egynél több ország van a világon, és ebből következően egynél több jogrend, G. vezető állami főtanácsos rég megvuduzta volna. De az is lehet, hogy éppen e bábeli zűrzavarban leli örömét, hiszen jóformán semmi mozgástere nem volna egy tisztességes elutasító végzéshez a szikár hazai jogszabályok között. Ezek világosan előírják például, hogy a magyar és – az igencsak meggondolatlanul – nem magyar állampolgár részéről is ugyanaz a három irat kell a polgári szertartáshoz: egy személyazonosításra alkalmas dokumentum (elégtelen adatmennyiség esetén születési anyakönyvi kivonat), egy lakcímkártya és egy tanúsítvány a hajadon vagy nőtlen állapot igazolására. Mindez hitelesítetten, magyarra fordítva.

Fog ez menni, mint a karikacsapás, gondolta Ancsa és Juan. Egészen addig, mígnem 2017 szeptemberében e-maileztek a III. kerületi önkormányzatnak. A válasz az volt, személyesen kérhetnek felvilágosítást, pedig csak általános információkat vártak a folyamatról és a szükséges dokumentumokról...

„Az anyakönyvvezető végtelenül kedves volt, már az első alkalommal beírta az időpontot ceruzával: 2018. június 16. Ők mindig segítőkészek, nem tehetnek semmiről, a rendszerrel és egyes hivatalnokok akadékoskodásával van a gond” – meséli Ancsa. Előtte vaskos, kék mappa, a házassági ügyintézés dokumentációja, gondosságát bármely hivatal elirigyelhetné. Juan a számítógépén dolgozik eközben, csak egy-egy ismerős szó hallatán szisszen föl: incredible, hihetetlen!

Ne aggódj, fehér vagy!

Costa Rica. Az ötmilliós kedves-kellemes közép-amerikai ország egyetlen polgára sem akart még frigyre lépni szíve magyar választottjával a III. kerületben. Ennek azért van jelentősége, mert a „személyes jog” hivatalos dokumentumait az adott országban kell kikérni, így eluralkodott a hivatalban a hétszögletű tanácstalanság. Először azt mondták, hogy mivel a legközelebbi magyar nagykövetség mexikóvárosi (ez néhány országgal és 1500 kilométerrel északabbra fekszik), ezért oda kell utazni a papírokért. Majd kiderült, megy ez Juan hazájának fővárosában, San Joséban is. Az anyakönyvi és a nőtlenségi dokumentumra kell még egy úgynevezett „apostille”, vagyis nemzetközi hitelesítés, és ezután következik a hivatalos fordítóiroda közreműködése, ami minél gyorsabb, annál drágább. Ancsáék a leghosszabb, kéthetes időszakot kérték a szemet gyönyörködtető spanyol papírok magyarításáért, ez 66 ezer forintba került. Az esküvői adminisztráció összesen 150 ezerbe, beleértve a hitelesítés díját is, amiért a kinti hatóságok 250 forintnak megfelelő devizát, a magyarok aláírásonként 5000 kemény forintot kértek.

G. vezető állami főtanácsos nevét ekkor még ismerte Ancsa és Juan, és ez milyen jó volt nekik így. Az államigazgatási gépezet III. kerületi fogaskereke levélben összegezte meglátásait a házasságkötés feltételeiről. A levelet február 14-én vették át, és bár nem erre a Bálint-napi hangulatra vágytak, a nyolcpontos levelet böngészték, benne a verdiktet: nem fogadható el.

„Amikor megláttam, hogy az elutasítás első indoka a fordításban talált egybetűs elírás, mert Juan édesanyjának neve Olg-ként szerepelt a papíron, majdnem sírva fakadtam” – emlékszik Ancsa. De voltak ordítóbb hibák is a bürokrácia házsártos istenasszonya szerint. Juan szülővárosát néhány taggal bővebben írták le a laza közép-amerikaiak, mintegy a városrészre utalva, így G. vezető állami főtanácsos nem találta meg a térképen. Igen, nem volt rest, kereste. És fennakadt azon is, hogy a digitálisan kitöltött formula szerint felcserélődött a tartomány és a város neve. De az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek.

„Bármilyen furcsa, Costa Ricában nincsenek utcanevek és házszámok, a postások odatalálnak mindenhová így is. Juannak viszont így nincs kinti lakcímkártyája, és hiába dolgozott már akkor is hivatalosan mérnök-szoftverfejlesztőként Budapesten, magyar is csak a házasságkötésünk után lett. Emellett olyan igazolást is szereznünk kellett, hogy a hazája nem korlátozza, kivel köthetnek házasságot a polgárai, viszont ilyen jogszabály nem létezik.”

Bár nem így tervezték, Ancsáék azonnal lemondták minden másnapi elfoglaltságukat, és hajnalban kivonatoztak a legközelebbi Costa Rica-i konzulátusra Bécsbe, egyfajta utó-Valentin-napra. Igazolást kellett szerezniük a személyes jog szerinti törvényekről, és Juan születését és nőtlenségét is bizonyítaniuk kellett, majd minderről hiteles fordítást is intéztek, ár: 14 ezer forint. Az iroda emberségből és ingyen – elvégre hibázott – betette az Olg mögé az „a” betűt.

Következett a magyar bevándorlási hivatal. A recepción minden diákmunkás folyékonyan beszélt angolul, az ügyintézők alig. Izgultak nagyon: vajon a migrációs őrület mennyire hatott a hivatalnokok segítőkészségére. „Nem kell félned – nyugtatta egy pakisztáni férfi Juant –, te fehér vagy!”

Alig három hónap volt vissza az esküvő ceruzásan kitűzött napjáig.

Stresszmentes lagzi

Az idő a magyar–külföldi házasodók legnagyobb ellensége. Ez Emese és Emerson történetén válik egészen plasztikussá. A férfi Brazíliában született, Olaszországba költözött, magyar lányt választott, és most Nagy-Britanniában élnek. Ez négy desztináció. Megoldhatatlan mátrix G. állami vezető főtanácsos nélkül is.

Emese sárospataki, párjával Cambridge-ben él. Hat éve ismerik egymást. „Az esküvő előtt egy évvel mentünk be a sárospataki anyakönyvvezetőhöz, hogy megkérdezzük, mit kell tennünk azért, hogy összeházasodhassunk – meséli Emese. – Az anyakönyvvezető nagyon kedves hölgy volt, és amennyire tudott, segítőkész. Elmondta, hogy ha megvannak a dokumentumok, küldjük el őket, ő továbbítja a megyei kormányhivatalba, ahol elvégzik az ellenőrzést. Ha ezen átmegyünk, mehetünk a tolmáccsal, és bejelenthetjük a házasságkötési szándékunkat, majd leghamarabb 30 nap múlva lehet az esküvőnk.”

A dokumentumok beszerzése azonban Emerson „három országának” valamelyikéből ugyancsak próbára tette a házasulandókat. Számos kérdés adódott. Brazil és olasz igazolás is kell-e arról, hogy a házasságnak nincs jogi akadálya? Igazolható-e jogosítvánnyal vagy közüzemi számlával az angliai ott-tartózkodás, mivel ott nincs lakcímkártya? Van-e lista arról, honnan, milyen papírok lesznek megfelelőek? „Összezavarodtunk teljesen. Olyan érzésünk lett, a hivatalnak nem áll érdekükben, hogy összeházasodjunk, ezért a világért sem könnyítené meg a helyzetünket. Budapesten elfogadják a közüzemi számlát lakcímigazolásként, mesélte egy barátnőm, de a mi hivatalnokunk azt mondta, az ő főnöke ebbe biztosan nem megy bele. A magyar bürokrácia régiófüggő? Vagy a vezetők hóbortjai szerint változik?”

Probléma lett abból is, hogy a brazil születési anyakönyvi kivonat nem tartalmazza az édesanya leánykori nevét, ezért az ő anyakönyvét is be kellett szerezni, ezzel is az idő ment. Emerson kikérte az olasz konzulátusról a házasodási engedélyt, ami csak 6 hónapig érvényes. Közben készült a brazil anyakönyvi kivonat, amiről úgy tudták, hogy csak kinti érvényességhez kell hitelesíttetni, majd kiderült, hogy mégsem csak ahhoz. Ez egy repülőút lett volna São Paulóba, 2019 nyarán, drága jegyekkel. Közben megjött a fordítóiroda ajánlata, 500 font ötnapos határidővel (170 ezer Ft), alig kevesebb a tíznapos. Kezdtek besokallni. A közelgő esküvő bejelentéséhez rendezett papírok kellettek volna, amik még szerte voltak a világban.

„Száz kérdés volt a fejünkben. Végül úgy döntöttünk, ennyit nem ér meg a magyarországi esküvő. Mi csak házasok akartunk lenni. Tartottunk egy októberi templomi esküvőt Magyarországon, és rohadt jó lagzit. A polgári szertartást pedig Angliában szerveztük meg, ehhez csak útlevél, közüzemi számla és 500 font kellett. Se fordítás, se hitelesítés. Olcsó, stresszmentes.” Az angliai törvények szerint a házasulandók fültanú előtt kell kimondják, hogy nem tudnak olyan okról, ami a házasságuk érvényességét akadályozná, és ezzel az ő felelősségük a kimondott szavuk, egybe kelhetnek. December 21-én megtörtént ez. Az utólagos olasz, brazil, magyar anyakönyvezésre pedig lesz bőven idejük.

„Magyarországon még mindig nincsenek felkészülve a külföldiekkel kötött házasságokra, a hivatalnokok tudása részben önhibájukon kívül hiányos, ezért totális a káosz. És erre van a legkisebb szüksége egy esküvőre készülő párnak” – összegez Emese.

Míg meg nem…

Ancsa és Juan végül legyőzte az akadályokat. Kitartásuk talán mesebeli ismerkedésükből ered. A magyar lány jól rajzol, és 2014 novemberében kitette egy illusztrációját háttérképnek a Mr. Nobody című filmből. Juan ráakadt erre, chatelni kezdett a rokonszenves lánnyal, és 2015 februárjában életében először hagyva el a „világ legboldogabb országát” (hivatalos adat), elindult a 11 700 kilométeres útra. Tíz hónapos távkapcsolat és ide-oda utazgatás után végül Magyarországra költözött. A nyelvvel már elboldogul, türelmes hallgatósága idős hölgyeknek a buszon, de az állampolgárságát nem akarja feladni. Ezzel csak a gyülekezési és szavazati jogtól esik el, de nem szeretne lemondani a lehetőségről, hogy a történelmi kötődés miatt kétéves spanyolországi tartózkodással állampolgár lehessen. És szerinte a hó sem annyira szép, mint azt a „gazdag partról” gondolta, a hideg viszont annál nagyobb.

Barátaik utolsó pillanatban összejött kézműves lagzival köszöntötték a hivatal packázásain átesett párt: origamimadarak, személyes grafikák, házassági logó, 22 ezer forintos koktélruha. Szerény külsőségek, sok szeretet. A megpróbáltatásaikból vicces kérdőívet szerkesztettek, a családtagok és barátok pedig „minden ismert és ismeretlen világegyetem mindenható lényeinek bölcsességével és hatalmával” angol nyelvű igazolást adtak, amiben felülírták az „összes bürokratikus határozat és „szarakodást”.

Boldogan éljenek, míg meg nem halnak.

G. vezető állami főtanácsosnak sem tudunk ennél rosszabbat kívánni: az „ásó, kapa, nagyharang” üzemmód után olvassza ki a szívét az emberi érintés melege. Mindenki jobban járna.