A rendszer a káosz mögé rejtőzik - Interjú Bozóki Andrással

Publikálás dátuma
2020.02.02. 15:15

Az Orbán-rendszer kultúrpolitikája olyan, mint, amikor Polonius Hamlettel vitázik: őrült beszéd, de van benne rendszer. A politológus, szociológus egyetemi tanár szerint az egészpályás letámadással a rezsim célja az autonómia felszámolása.
Az Orbán-rendszer, ahogy ma ismerjük, már 10 éve létezik, ha eltekintünk az 1998-tól 2002-ig tartó első periódustól. Miért éppen most tartották fontosnak összegezni mindazt, amit a kultúrával tettek? Tíz év alatt gyakorlatilag egy egész generáció felnőtt, és azt vettük észre, hogy az emberek ennyi idő alatt hajlamosak elfelejteni mindazt, ami velük történt. Talán úgy gondolják, hogy mindez adottság és visszahúzódnak a saját kis világukba. Esetleg azért nem foglalkoznak ezekkel a változásokkal, mert úgy vélik, hogy a negatív dolgok csak velük történnek, mások teljesen normális életet élhetnek. Nekik szeretnénk megmutatni, hogy itt bizony összefüggő, rendszerszintű rombolásról van szó. A jelenlegi hatalom gyakran érvel úgy, hogy nincs itt semmi látnivaló: a skandináv országokban is államosítják az iskolákat, egy sor országban sincs Alkotmánybíróság, és az állam sem támogatja mindenhol a független színházakat. Ez az Orbán-rendszer tipikus terelő válasza a felmerülő kritikákra, hiszen példákat bármire lehet mondani. Mintha a világ szupermarket lenne, ahonnan a hatalom tetszése szerint vehetné meg a hatalom gyakorlásához szükséges eszközöket. Teszi ezt abban a reményben, hogy senki sem fogja végiggondolni, ezek valójában egy jól kigondolt rendszer részei. Kívülről ez a rendszer néha kaotikusnak tűnik: ki tudja már összeszámolni, hány államtitkára volt a kultúrának? Szőcs Géza, L. Simon László, Halász János, Hoppál Péter, Fekete Péter. Játszanak ezek az emberek bármilyen szerepet a kultúrpolitika tényleges irányításában? Nem nagyon. A rendszer a káosz mögé rejtőzik, épp azért, hogy ne lehessen észrevenni a valódi jellegét. Miközben a tényleges irányítók a formális felhatalmazásuknál jóval szélesebb területet felügyelnek. Ide tartoznak a kormányfő által behozott olyan szereplők, mint Vidnyánszky Attila, Andy Vajna, Fekete György, Káel Csaba, Demeter Szilárd és mások, de leginkább a Miniszterelnökség és a propagan­da­minisztérium. Emberek kerülnek fel a táblára, hirtelen óriási befolyással, látszólag minden logika nélkül, de a miniszterelnök akarata szerint, aki megfuttatja őket, majd váratlanul átrendezi a sakktáblát. Az önkényesség és káosz ellenére a rendszernek van logikája és minden egy irányba mutat: a hatalom korlátlansága és az intézményi autonó­miák­ teljes felszámolása felé. Az a célja, hogy mindenki tagozódjon be egy vertikális, centralizált rendszerbe, amelynek élén a miniszterelnök áll. Ezek szerint, ha létezik mesterterv, akkor az az autonómia megszüntetése mindenhol, estünkben a kulturális szférában. Igen, létezik, és ide tartozik az elitváltás kikényszerítése és az „új elit” kinevelése. Ennek érdekében hoz létre ideológiai és politikai lojalitás mentén párhuzamos intézményeket (lásd Magyar Művészeti Akadémia, Veritas Intézet, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, Magyarságkutató Intézet és társai). Először párhuzamos struktúrát hoz létre, majd a már meglévőket kivérezteti, az újakat meg teletömi pénzzel. Mindezzel azt üzeni, hogy van pénz a kultúrára, hozzá is lehet jutni, de ennek ára a politikai loja­litás. Azt mondja, új elit. De a tapasztalat azt mutatja, hogy ez kis ország, és nincs két elitünk. A hatalomnak szüksége van olyanokra, akik részei az előző elitnek, de hajlandóak kiegyezni. A politikai rendszer radikális átalakítása idején, a 2010 utáni években az volt a trend, hogy mindenki ellenség, aki az előző időszakból itt maradt. Most viszont már eltelt tíz év, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével bebetonozta a hatalmát. Vagy legalábbis azt hiszi. Orbán Viktor 2018-ban azt mondta, a feladat már nem a politikai rendszer, hanem egy új kulturális korszak felépítése. Mert a politikai rendszerek gyorsan megváltozhatnak, de aki a kultúrát uralja, az hosszú távra tud berendezkedni. Ehhez viszont új iskolák kellenek, ahol új oktatók új tankönyvekből új elvek szerint oktatnak. A művészetben és az irodalomban ez nem ilyen egyszerű, ezért itt hajlanak a köztes megoldásokra. Egyrészt úgy gondolják, elegendő a megfelelő színházakat támogatni, a megfelelő írókat díjazni, és ez egyszer majd be fog érni. De mivel ez hosszabb időt igényel, mellette ott a politikai stratégia is: akit lehet, meg kell nyerni. Érzékelhető már egyfajta konszolidációs kísérlet, ami együtt jár bizonyos területek nagyjainak tudatos megnyerésével. Presztízzsel, állással, pénzzel, díjakkal, ösztöndíjakkal. A Magyar Művészeti Akadémia élére elismert művész került. Másrészt, ugyanannak a történetnek a két oldala a Nemzeti Kulturális Alap kiszárítása és az újonnan létrehozott Térey-díj pénzbősége. Látjuk, mi történik, ha tudatosan összekeverik a szakmai és politikai szempontokat egy díj odaítélésekor. Vétójoga révén ténylegesen döntési pozícióba került egyetlen ember, aki önmagát „120 százalékos orbánistának” tartja. Hűbérurak és vazallusok irányítják a kulturális életet, akik egymással versengenek a vezér szándékainak túlteljesítésében. A díj körüli huzavona máris megosztotta az irodalmi szakmát, nyilván ez volt a cél. Remélem, hogy a Térey-díjasoknak nem kell majd ünneplő verseket írniuk Orbán Viktor 60. születésnapjára. Ebben a rendszerben mindennek a fokmérője a lojalitás. Aki kellően lojális, az részesül a javakból, aki nem, az vesszen. Rosszul érzem-e, hogy az a hatalom, amely számára csak a feltétlen lojalitás számít, aki csak az ilyen alattvalók segítségével tud hatalmon maradni, a saját gyengeségét próbálja palástolni? Magam sem értem, miért olyan fontos a hatalomnak, hogy a független színházak ne jussanak pénzhez. Milyen politikai hozadéka van néhány tehetséges rendező és társulat ellehetetlenítésének? Miért tartanak annyira Pintér Béla, Bodó Viktor vagy Schilling Árpád művészetétől? Ezek nagyon kevés embert érintő dolgok, így ennek egyetlen magyarázata van: a hatalom megtartásának mániákus igénye. Orbán Viktor az 1980-as években eszmélt, és alapvető tapasztalata volt, hogy az értelmiségi ellenállás hatékonyan elősegítette a rendszerváltást. Most épp ezt akarja elkerülni. Talán ezért gondolja, hogy ekkora erőket kell mozgósítani az írók rövid pórázon tartására. De hányan olvasnak ma bármilyen 200 oldalnál vastagabb könyvet ebben az országban? Ezért abszurd a Wass Albert-kultusz is, mert alapvető probléma, hogy az emberek már nem olvasnak könyveket, így a kurzusszerzőket se. Ez a név már csak politikai hívó szó. Ha valaki kétszer elmondja, hogy Wass Albert, akkor a hatalom „veszi az adást”, és így árazzák be az alkotót. Egyre szélesebb a „szürke zóna”, azok az alkotók, akiket politikai oldaltól függetlenül elismernek és kedvelnek, meg is volna a saját közönségük, de bizonyos előnyökért vagy csak a megfelelési kényszer miatt tesznek hitet a NER mellett. Talán ilyen volt most Lovasi András, aki nyilvánosan állt ki a győri fideszes jelölt mellett, de közben azt magyarázta, hogy nem azért kedveli, mert fideszes, hanem mert rendes ember. Mit gondol ­erről? Az értelmiségi olyan írástudó, aki olykor kilép a saját szakterülete kereteiből és közéleti állásfoglalásaival megpróbálja orientálni a politika iránt érdeklődő közönséget. A ’90-es években az értelmiségiek képesek voltak betölteni a hivatásukat: megvoltak a felületeik, a napilapok, hetilapok, a köztévé vitaműsorai. Ennek mára vége, a nyilvánosság teljesen átalakult, fokozatosan megszűntek a normális vita színterei, megjelent a kereskedelmi média, az internet, a közmédia pedig pártállamivá alakult át és propagandacélokat szolgál. Az internet révén mindenki véleményvezér lehet a maga buborékjában, mindenki lehet értelmiségi 15 percre. Akiknek a hangja manapság nagyot szól, azok már kevésbé értelmisé­giek, mint inkább celebek. Színészek, fitneszguruk, sportolók, rocksztárok, és ebben semmi meglepő nincs. Itt jött a képbe az elmúlt napokban Lovasi egy generáció kedvence, aki gondolatgazdag szövegeket írt és énekelt, s akinek a munkáit magam is nagyra becsülöm. Számos zenésztársa ma már Orbán Viktor feltétlen híve, mint például Balázs Fecó, Demjén Rózsi, Nagy Feró vagy Kovács Ákos. Tőlük nem, de Lovasitól még mást vártak hívei, legalábbis többet annál, mint amit kis videójában közzétett, mely szerint ő nem Fidesz-szavazó, de a Fideszre szavaz. Ez annyira vicces, hogy legszívesebben jót nevetnék rajta, ha nem tudnám, hogy Magyarországon ezt komolyan veszik, mert hazánkban a koherens érvelés nem szempont. Ennél jóval komolyabb dilemmát látok Pokorni Zoltán megnyilatkozásaiban. Megértem, mint magán­embert, biztosan nem könnyű neki egyes felmenői borzalmas tetteivel szembesülnie. De egy politikustól a drámai felismerés után tetteket is várunk. Például, hogy nézzen szembe azzal a Pokorni Zoltánnal, aki annak idején foggal-körömmel védte a Turul-szobor fennmaradását a jogerős bírósági döntéssel szemben is. Politikusként itt lenne a ragyogó alkalom, hogy azt mondja: igen, Fidesz-tag vagyok, de szembefordulok azzal a múltértelmezéssel, amit a pártom képvisel, és én alternatívát szeretnék felmutatni az emlékezetpolitikában mindenki számára. Amíg ezt nem teszi, addig az esetét csak „sajnálatos magánügynek” fogják minősíteni a Fideszben. Amikor 2005-ben az argentin labdarúgó-válogatott Magyarországon játszott, ön a meccs előtt kiment az argentinok edzésére, és csinált egy közös képet az akkor még szinte ismeretlen fiatalemberrel, Lionel Messivel. „Gondoltam, legyen egy közös fotónk, pár év múlva ő lesz a világ legjobbja” – írta. Úgy tűnik, jóstehetség. Mit jósol a magyar kultúrának a következő egy-két vagy akár tíz évben? Nagyon remélem, hogy igaza lesz a nagyszerű Pintér Bélának, amikor abban reménykedik, hogy „mégsem döfik markolatig a tőrt a szívünkbe”. Egyébként is: a kultúrát nem lehet elpusztítani. Ami miatt mi, a Háttal Európának című munka szerzői tiltakozunk, az a szabadság korlátozása. Mert a kultúra leginkább a szabadság közegében tud kibontakozni. A legjobb alkotókat, írókat, színészeket, zenészeket, rendezőket nem lehet megtörni, elnémítani. Ők megtalálják az utat akár itthon, akár külföldön. Jön a fiatal generáció, amelyik belakja Európát, amelynek tagjai már nemcsak ebben a hazai struktúrában mozognak, nemcsak a mi harcainkat vívják, belőlük szabad emberek lesznek. Ennek a már ma is több százezres tömegnek egyre növekvő politikai ereje lesz. Amiben viszont pesszimistább vagyok, az a közkultúra. A közgyűjteményeket, könyvtárakat, múzeu­mokat áthelyezik, megszüntetik, nem adnak pénzt rájuk, megalá­zóan alacsony béreket fizetnek ki a muzeológusoknak, közgyűjteményekben dolgozóknak, pedagógusoknak. A rendszer mindezzel azt üzeni, hogy mindaz a tudás, ami ezekben az intézményekben hosszú évtizedek vagy évszázadok alatt felhalmozódott, nem számít, értéktelen. A közoktatás, az iskola felzárkóztató funkciója megszűnt. A nagyobb városokban még talán elfogadható a helyzet, de ha mondjuk a kelet- vagy dél-magyarországi vidéki iskolákat nézem, elkeserítő perspektíva rajzolódik ki a következő évekre. A kultúra egyik feladata az esélyegyenlőség biztosítása, a tehetségek felkutatása és kibontakoztatása akkor is, ha a perifériáról jönnek. A mai iskola nem tudja kiegyenlíteni ezeket a különbségeket. A távolság az elit és a leszakadó rétegek között egyre növekszik, a közkultúra hagyományos színterein pedig egyre nagyobb befolyásra tesz szert a bulvár és a propaganda.

A tudományos kutatás, az oktatás és a művészeti élet autonómiájának a felszámolása a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) szisztematikus törekvése. Ezt sokan közvetlenül érzik a bőrükön Magyarországon, ha nem a kormánynak tetsző közgyűjteményben, tudományos kutatóintézetben, színházban vagy oktatási intézményben dolgoznak, de a hátrányt érezhetik a hallgatók, a színháznézők és a múzeumlátogatók is. És megérezheti az ország is. A Háttal Európának című, minap Brüsszelben és Budapesten egy időben bemutatott kötet 30 független értelmiségi szerzője arra vállalkozott, hogy az Orbán-kormány elmúlt tíz évének kultúrarombolásáról leltárt készít. Bozóki András politológus-szociológus a magyar, Klaniczay Gábor történész a belga fővárosban vett részt a tanulmánykötet bemutatóján. Az egyetemi tanár szerzőket arról kérdeztük: hogyan jutottunk idáig, mivel számolhatnak az ellenségnek, hazagyűlölőnek bélyegzett intézetek és szakértők, és milyen értelmiségi magatartással lehet túlélni vagy megakadályozni a további pusztítást? Mindketten úgy látják: felelőtlen és romboló politika, ahogy a kulturális szféra meghatározott részét bizonytalanságban és függésben tartja, kiéhezteti a kormány, miközben kedvelt passziójára, a sporttámogatásra soha és sehol nem látott bőségességgel juttat forrásokat. „Nevetséges, hogy egyik oldalról azt állítják, csupa hazugság, amit az adott területek szakértői feltártak, másfelől olyan hazugsággal állnak a világ elé, hogy a bevándorlás ügye miatt támadjuk a magyar államot. A bevándorlás kérdéséről egy futó említés esett csak a brüsszeli sajtótájékoztatón, olyan kontextusban, hogy ezt a kérdést is nyilván arra használják majd föl, hogy félelmet keltsenek az emberekben, a központi intézkedések jogosságát pedig vitathatatlannak állítsák be” – mondja Klaniczay Gábor. Bozóki András szerint látjuk, mi történik, ha a szakma helyett a politika mondja meg, ki érdemel elismerést, jutalmat a munkájáért. „Így kerülhetnek a kultúrában döntési helyzetbe olyan emberek, mint Demeter Szilárd, aki nem is titkolja, hogy Orbán feltétlen híve és vazallusa, önmagát »120 százalékos orbánistának« nevezi. Az ilyen esetek, mint a Térey-díj körüli huzavona, arra feltétlenül jók, hogy megosszák a szakmát.”

Szerző
Frissítve: 2020.02.02. 15:25

„Mintha tüzet vettem volna magamra a műanyaggal”

Publikálás dátuma
2020.02.02. 14:14

Fotó: Elek Krisztina
Kis híján a családját is elvesztette a szenegáli férfi, azt mondták rá, biztos megátkozták, azért bolondult meg. Pedig ő csak rendíthetetlenül küzdött a mindenki életét fenyegető műanyag ellen. Amióta nemzeti érdemrendet kapott, könnyebb tanítania. Azt hiszi, Európában mindenki válogatja a szemetet. Európa meg azt hiszi, Afrikában senkit nem érdekel a szemét.
Imádom Szenegál színes halászhajóit, a pirogikat, a rendezetlen, lestrapált környezetben is ünneplőben vonuló nőket, akik magabiztosan visznek a fejükön terhet, a kétkerekű lovaskocsikat, a pelikánt, mint házikedvencet és birkákat az utcán heverni. De vérzik a szívem az illegális szemétlerakók látványától. A jelenlegi és a régi főváros, Dakar és a Saint Louis között az illegális szemétlerakók látványa teremt folytonosságot. Akadt azonban egy ember, aki felvette a harcot. Még ha őrültnek is tartották érte, Modou Fall magára öltötte – jelképnek szánt és azzá is vált – műanyag kabátját és nekiállt utcát söpörni. A magas, vékony, erős férfi, aki kisfiával jön értünk a dakari főútra, hogy elvezessen a homokos utcákon keresztül az otthonába, cseppet sem tűnik bolondnak. Az útszéli facsemetéket nézegeti, nem bántották-e az állatok az ő ötlete nyomán pár hete ültetett növényeket. Nem, egyáltalán nem vesztette el az eszét, még ha a most ráköszönő szomszédok közül is a legtöbbnek csak lassan világosodott meg, hogy mindannyiuk érdekében, a tisztább, egészségesebb Szenegálért dolgozik. Egy vaskapu mögött ülünk le a szomszédjával közös udvarukon. Mindenhol virágok. Csöndesnek nem mondható, mert a környékről behallatszanak a birkák és a járókelők hangjai, illetve időnként a muszlim imádságra figyelmeztető ének is félbeszakít minket a beszélgetésben. A 2000-es évek elején, a kétéves, nem kötelező katonaságból indult minden, kezd bele Modou. Azt mondja, ott embert neveltek belőlük, fejükbe verték a felelősségvállalás fontosságát és sok más értéket is megtanítottak nekik. Például azt, hogy ha rosszat lát, akkor oda kell menni és megpróbálni változtatni azon. „A hadsereg után arról próbáltam meggyőzni az embereket, hogy ne csak kérjenek az államtól, hanem adjanak is, tegyenek ők is azért, hogy jó helyen éljenek.” Ő is e szerint cselekedett. Föltűnt neki, hogy miután a mozgóárusok portékájukat kínálva odarohannak a buszokhoz, autókhoz, az eladott áru csomagolását egyszerűen eldobják. Ahogy ez Afrikában mindenütt jellemző. „A szemét sokszor a csatornában köt ki. De ki gondol erre? Pedig ezen könnyen lehet változtatni. Amikor én is az utcán árultam, mindig zsebre tettem a felesleges műanyagot. Próbáltam példát mutatni a többi árusnak” – emlékszik az apró kezdeti lépésekre. Később az utcák forgatagát a tengerpart homokjára cserélte fel, majd szövetboltot nyitott. „Rögtön vettem és kitettem egy szemeteskukát az ajtó elé. Elmagyaráztam a többi boltosnak, hogy ha sok vevőt akarnak, akkor tisztán kell tartani a környéket – ennek érdekében használatos a szemetes. Aztán seprűket vettem és meggyőztem a többieket, hogy záráskor ők is söpörjenek föl” – meséli. 

Őrült – műanyagban

Nemsokra rá komolyabb akciót indított. Otthagyta a boltot, a megtakarításaiból újabb seprűket és talicskákat vett – és nekiállt utakat, iskolákat takarítani. Hamar rájött, hogy hiába minden erőfeszítése, másnap ugyanannyi volt a szemét, leginkább a műanyag. Ezért felvonulásokat szervezett az emberek meg­győzésére a változás fontosságáról. Ekkortól kezdték suttogni róla, hogy elment az esze. A mérsékeltebbek szerint megátkozták, azért hagyta ott a kereskedői munkáját és ment utcát takarítani. Az biztos, gondolták, önmagától senki nem döntene így, mikor felesége és gyereke van. „A katonák és a mesterlövészek álcája adta az ötletet a műanyag kabátra” – idézi föl, hogy lett belőle Plastic Man, azaz Műanyag Ember. Több száz zacskóból készítette el a jelmezét és a fejére is zacskós-poharas kalapot biggyesztett. Ebben a szerelésben kezdte el tanításait hirdetni az embereknek arról, hogy a műanyag lehet a vesztünk, belehalnak, ha nem változtatnak a szokásaikon. A felesége általában sírva fakadt, amikor úton-útfélen a férje elmeállapotáról érdeklődtek nála. Miután aztán 2014-ben, a környezetvédelmi világnapon, egy egyetemen tartott előadást, amit a televízió is sugárzott, így egész Szenegál láthatta és hallhatta a mondandóját, az asszony és a lánya teljesen kikészültek. A mára 16 évessé serdült lány szégyellősen vall arról, hogy hiába hívja az iskolaigazgató is előadást tartani az apját, neki még most is nehéz elfogadnia ezt a fajta népszerűséget. Modou szenvedélyes elhivatottsága a családja elvesztésének kockázatát növelte, ez pedig őt is nagyon megviselte. „Amikor felvettem a kabátot, mintha tűzbe öltöztem volna. Féltettem, sajnáltam őket, de tudtam, hogy amit teszek, az fontos – nekik és mindenkinek” – emlékszik vissza megpróbáltatásaikra a férfi. A felesége ekkor büszkén mutatja a 2016-ban a férjének ítélt kitüntetést, a nemzeti érdemrendet. „Borzasztó volt, még a rokonaink is elbizonytalanítottak vele kapcsolatban. Amikor pedig már-már megértettem, mit miért tesz, akkor sem lett könnyebb, mert annyian bántottak minket. De már látom az eredményt” – sóhajt nagyot a díjat szorongatva, ami gyakorlatilag megmentette a családot. „Ha házat kaptam volna kitüntetésül, az az övé lenne. A feleségem érdeme, hogy kitartott mellettem és nem kellett feladnom a küldetésem azért, hogy ne hagyjon el” – teszi hozzá Modou.  

Ember és állat is áldozat

Modou szerint nagy a baj. Mindenütt illegális szemétlerakók vannak. „Nincs elég kuka, nincs elég kukás. Éjjelente sok olyat láthatsz, hogy emberek kiviszik a szemetet a focipályára. Az utcaseprőknek a legtöbb helyen nincs kesztyűjük, maszkjuk és nagyon rosszul fizetik őket. Ez a megbecsülés teljes hiánya” – mondja a férfi, aki azt hiszi, Európában sokkal rózsásabb a helyzet. Úgy sejti, minden háztartásban van legalább három kuka, az üvegnek, a műanyagnak és a papírnak. Ettől sajnos messze vagyunk, de Afrikában több más probléma is van. „Nagyon sok milliárdot költött az állam szemétkezelésre. Odaadja a szervezeteknek, azok meg ellopják. Szerintem az is baj, hogy minden műanyaggyártó idejöhet. Kifizetik a környezetterhelési díjat, de a következményekkel nem foglalkozik a vezetőség. Majd amikor nem lesz víz a talajvíz szennyezése miatt, azért az államnak kell felelősséget vállalni.” Plastic Manként sokszor megy a tengerpartra a strandolókat is figyelmeztetni: ha már oly sok enni-innivalót kicipelnek a partra, a szemetüket se legyenek rest hazavinni. Mert ha szanaszét szórják, az előbb-utóbb visszajut hozzájuk: „A tenger elviszi, amit kint hagynak. A halak megeszik, holnap meg ők eszik meg azt a halat.” Azt mondja, Szenegálban sok állat eszik a szemétből, főleg kecskék, birkák, szarvasmarhák, kutyák, macskák és persze sok-sok madár. Van, hogy az ételszagú műanyagot is megeszik. Egy rendezvényen, amikor azt kérte a résztvevőktől, nézzék meg, mennyi műanyag van a beleikben, le is vágták az állatokat. Még a szarvasmarhákban is sokat találtak, pedig náluk egy kis műanyag is emésztési problémát és fogyást okoz. A parton rengeteg kecskét látni, akik a kartonokat eszik, a szegények ezzel etetik az állatokat a cellulóztartalma miatt. Ezt megerősíti a kísérőm is, az ő üzletéből is viszik az állatoknak a papírdobozokat. Modou szerint sokan rákbetegek a szeméttől. Dakar külvárosában, az egyik legnagyobb szemétlerakat környékén rengeteg a légzőszervi probléma a hulladék égetése miatt. Pedig Szenegálban már 2015-ben betiltották a műanyag zacskókat, de csak a legvékonyabbakat. „A Tiszta Szenegálért egyesületünk tiltakozott ez ellen. Szerintünk a műanyag, az műanyag. Betiltották a 30 mikronosat, akkor 32-eset fognak gyártani. Ma üres kézzel mész bevásárolni és 15 zacskóval mész haza. Pedig van papír, vászon, kosár. A nagymamám még tökhéjjal ment a piacra. Be kell tiltani az egyszer használatos műanyag táskákat. Sőt a palackokat, poharakat is. A gyártást és a behozatalt is” – érvel Modou. A javaslatukról hamarosan tárgyalni fog a kormány.  

Cseréld a táskád, a poharad!

Addig is igyekszik az embereket felvilágosítani, tanítani, az udvarán egy kis gyűjteménye is van a legszennyezőbb dolgokból. Szerinte az Afrikában elterjedt zacskós víz a legborzasztóbb, az utcán bárhol megtalálni a kiürített, majd összegyűrve eldobott zacskókat. Bár van egy pár szelektív gyűjtő, de csak a műanyag 2 és fél százalékát hasznosítják újra – bizonyos iskolákból begyűjtik és cserébe faültetésre adnak pénzt az intézménynek. Modou egyesületének immár 200 tagja oktat az ország különböző pontjain, és különféle rendezvényekre is eljárnak ügyük érdekében. Egy éve már a kormány is támogatja a tanító, érzékenyítő programjukat. De Plastic Man az utcákat sem hagyta magára. Elkísértük egy nagy vásárba, ahol sorra állította meg az embereket és cserélte műanyag szatyrukat papírzacskóra, figyelmeztette őket, hogy a műanyag pohárban árult forró kávé mérgező lehet, a zacskós víz pedig rengeteg szemetet termel. Mindenkinek elmondta, miért nagy ellenségünk a műanyag, miért kell az egyszer használatost elfelejtenünk. Van, ahol már sikerült változást elérnie. „A belvárosban sok kávézó, bolt kezd papírtáskát, papírpoharat használni. Vannak helyek, ahol visszautasítják a vevők a műanyagot, bár ez leginkább a betelepültekre jellemző” – mondja Modou, akit egy Szenegálban élő francia férfi is leszólít, hogy közös fotót készíthessen vele. Mint kiderül, nem a feltűnő ruházat miatt akar fényképezkedni, bár soha nem találkoztak még, de tud a Plastic Manről és imádja, amit csinál. Ugyan nem tőle tanulta, de az ő táskája tele van használt zacskókkal a bevásárláshoz, van saját régi palackja, amit folyton újratölt és noha nem beszéli a wolof törzsi nyelvet, de már megtanulta, hogy „Bugumambusz”, ami annyit tesz: „Nem kérek zacskót!” Modou mehetett volna Európába is pénzt gyűjteni, mint ahogy oly sok fiatal teszi. Kapott is pénzt valakitől az utazásra, mégsem csomagolt, úgy érezte, nem éri meg. Meg akarja mutatni, hogy itt is hozzá tud járulni az ország fejlődéséhez. Tudja, hogy ez csak apránként megy. Neki az a siker, hogy emberek akik azt mondták, meg kell ölni őt, mert őrült, belátták, hogy amit mond, az igazi veszély.
Szerző
Frissítve: 2020.02.04. 14:11

A kiéheztetés kultúrája - interjú Klaniczay Gáborral, a CEU professzorával

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:58

A kormánynak el kellene gondolkodnia, hogy ha Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni az MTA erőszakos átszervezésével, a kultúra autonómiáját szisztematikusan felszámoló törekvésekkel. Ezt mondta lapunknak adott interjújában Klaniczay Gábor történész, a CEU professzora, a Háttal Európának című tanulmánykötet egyik szerzője.
Tulajdonképpen döbbenetes, hogy semmi új nincs a Háttal Európának című tanulmánykötetben. A döbbenetes talán csak a kormány szisztematikus előrehaladása a kultúra rombolásában. Nem újat akartunk mondani, hanem rendszerszerűen be akartuk mutatni, hogy mi történt a kultúrával Magyarországon az elmúlt tíz évben. A tanulmányokat olyan szakértők írták, akik közelről látják a területüket érintő intézkedéseket, az átgondolatlan és sokszor túlzó központosítást, a tiltakozó szakmai testületek véleményének a semmibe vételét. Azokat a döntéseket, amelyeknek a céljait és az eredményeit is kifejezetten problematikusnak tartjuk. A változásokat együttesen akartuk láttatni, hogy a teljes képből lehessen következtetéseket levonni. A kritikájukért azonnal megkapták: „gyűlölik a hazájukat”. A CEU professzoraként biztosan edzett már, de mégis, hogy érinti ez a kijelentés? Rosszul. Kikérem magamnak, hogy a kormány képviselői szerint gyűlöljük a hazánkat, mert a magyar kultúra egésze számára kedvezőtlen változásokat elemezzük és napvilágra hozzuk. Mi nagyon is szeretjük a hazánkat, és aggódunk amiatt, hogy ez a folyamat milyen károkat okoz. A kormánynak el kellene gondolkodnia azon, hogy ha valóban Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni például az ország egyik legnagyobb presztízsű és hagyományú tudományos intézménye, a Magyar Tudományos Akadémia erőszakos átszervezésével. Azzal, hogy úgy terelték másik irányítás alá az intézményeket, hogy semmibe vették a tekintélyes MTA-közgyűlés 80 százalékának szavazáson kifejezésre juttatott véleményét. Nevetséges, hogy egyik oldalról azt állítják, csupa hazugság, amit az adott területek szakértői feltártak, másfelől olyan hazugsággal állnak a világ elé, hogy a bevándorlás ügye miatt támadjuk a magyar államot. A bevándorlás kérdéséről egy futó említés esett csak a sajtótájékoztatón, olyan kontextusban, hogy ezt a kérdést is nyilván arra használják majd föl, hogy félelmet keltsenek az emberekben, a központi intézkedések jogosságát pedig vitathatatlannak állítsák be. Ha jól sejtem, a tanulmánykötetben egy szó sem esik bevándorlásról. Egy szó sem. Mégis ezt állította középpontba Hidvéghi Balázs, a Fidesz EP-képviselője is. A Mindentudás Egyetemén tartott korábbi előadásában a középkorról, és ott a boszorkányüldözés, a bűnbakképzés mibenlétéről beszélt. Akár ismerős is lehet a módszer. Hasonló jelenségről van szó. Első alkalommal akkor utaltam erre, amikor a kormányzat a filozófusok elleni 2011-es kampányban először juttatta kifejezésre a kritikus értelmiséggel szembeni bizalmatlanságát. Annak az ügynek sok jellem­zője hasonlított a boszorkányüldözéseknél is tetten érhető motívumokra. Amikor bűnbakot akarnak találni, akkor hasonló kampánnyal próbálják a kiszemelt áldo­zatot gyűlöletessé tenni a társadalom előtt. A bevándorlásellenes kampány is sok ilyen elemet mutatott föl. Ez egy olyan ideoló­giai mechanizmus, amely mindig valamilyen ellenséget állít az emberek elé, amit azután mindenért okolni lehet. De ennek a je­lentésnek nem ez a probléma volt a ­fókuszában. Arra törekedtünk, hogy ­objektíven bemutassuk, a tudományos ­kutatás vagy a művészeti élet autonó­miájának a felszámolása a NER szisztematikus törekvése. A minőséget, a teljesítményt, a szakmai testületek vé­leményét rendre figyelmen kívül hagyják, az átrendezés ellen tiltakozó intézmé­nyeket alulfinanszírozzák, és a kormányzat által kedvelt intézményeknek juttatják a forrásokat. Bizonytalanságban és füg­gésben tartják, kiéheztetik a kulturális szféra jelentős részét, aminek szörnyű hatásai vannak. Felelőtlen és romboló politika ez, amely ugyanakkor a kormány kedvelt passziójára, a sporttámogatásra soha és sehol nem látott bőségességgel juttat forrásokat. Meddig tarthatnak ki a kultúra harcosai – nem mintha harcolni akarnának – ebben a folyamatban? Jós nem vagyok. Annyi biztos, hogy a kultúra területén továbbra is létrejönnek értékek, még nincs olyan helyzet, hogy bármit betiltanának. De van egy szisztematikus beavatkozási szándék a politika részéről, amit a kultúra mindig megsínylett a múltban, és most is sok kárt szenved el. Vannak erre módszerek a finanszírozástól kezdve az intézményen belüli részrehajló pénzosztáson át a szakmai szervezetek ellehetetlenítéséig, lásd az ’56-os Intézet felszámolásának botrányos esetét. Azokat a kutatóintézeteket pedig óriási pénzekkel látják el, amelyek a tudományosság látszatával tudják felruházni a kormány által kinyilatkoztatott állításokat. Ez meghamisítja a kultúra és a tudomány működését, és így mindenki kárt szenved. Erre rá kell mutatnunk. Fontos, hogy a rombolás megszűnjön, és hogy akik ezt csinálják, szembesüljenek a jogos kritikákkal. Ha egymás mellé tesszük a sok káros folyamatot az oktatástól a médián át a tudományos intézetekig és a színházakig, akkor egy nagyon ijesztő rendszerszerűség bontakozik ki, ami akkor is elutasítandó volna, ha csak arról lenne szó, hogy bizonyos embereket támogat a hatalom, másokat nem. A jövőnkről van szó. Említette a kutatóintézeteket: a migrációkutató és az alapjogokért központ mellett számosan léteznek, amelyek párhuzamos valósággal kényeztetik a kormányt. Mi a helyes értelmiségi magatartás mindeközben? A történések részletes elemzése és dokumentálása, amivel rá kell mutatni, hogy mi elhibázott a döntésekben, és ezt publikálni, széles körben terjeszteni. Ezzel együtt olyan közösségeket kell létrehozni, amelyek a politikával szemben képviselik az érintettek érdekeit. Jó példa erre az Akadémiai Dolgozók Fóruma, amit az MTA-átszervezés elleni tiltakozás közben hoztak létre, olyan közösséget teremtve, amely tudatosította és erősítette őket. Azt, hogy semmilyen tekintetben nem vette őket figyelembe a kormányzat, szomorú tény, de ebből is lehet tanulni majd. Tizennyolc évesen Párizsban élhette meg az 1968-as kulturális forradalmat. A kormányfő – mint szinte mindent a múltjából – ezt az európai kultúra számára ikonikus eseményt is megtagadta, liberális mételyként írva le az akkori változásokat. Mit gondol erről? Hát, nagyon mást. A ’68-ellenesség olyan álláspont, amit az európai jobboldal a 2000-es években kezdett hangoztatni, Orbán Sarkozytől vette át. 1968 az oktatás demokratizálódására, az alulról jövő kezdeményezésekre, a kisebbségek jogai­nak és a különbözőségeknek a tiszteletben tartására, az európai civilizáció és a harmadik világ viszonyának az újragondolására vezetett. Történelmi változás volt, ami felvetette a genderkérdést is, vagyis a női egyenjogúság tiszteletben tartásának a témáját a hétköznapi életben és a családban. (Demokráciákban példátlan – és erről is szól a jelentésünk –, hogy egy minisztérium betiltsa egy világszerte elfogadott tudományterület oktatását pusztán ideológiai okokból, mert konzervatív szemléletüket irritálja ennek tanulmányozása.) Az 1968-as generáció a XX. század utolsó évtizedei­ben rengeteg olyan változást vezetett be, ami jobbá tette az életet. Más kérdés, és ez minden utópikus, anarchista törekvésben felvetődik, hogy a lázadásnak elnyomás idején lehet szerepe, de ezen az alapon nem lehet újraszervezni a világot. Figyelemmel kell lenni saját egzisztenciális vagy intézményi szempontokra, ha egy kormányt bíráló tanulmánykötetben szerepet vállal egy szakértő? Ismereteim szerint ez mindenkinek a saját mérlegelése volt. Ha valamilyen kritikus megmozdulásban részt vesz az ember, akkor számol azzal, hogy a kormány felől kedvezőtlen válaszlépés érkezhet. De beszélnünk kell a felelősségről is: szólnunk kell, mert ha nem tesszük, akkor a károkat okozó emberek és folyamatok azt csinálnak velünk, amit akarnak. Magyarországon a jogállamiság vagy a kultúra azért került ilyen helyzetbe, mert az emberek hagyták. Rengeteg kárt okoz a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartása. Inkább egy másik szólást emlegetnék: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A CEU sokat tudna erről mesélni, pedig sokan kiálltak érte. Ez a mostani életem legszomorúbb része. Harminc év alatt fölépítettünk egy világhírű nemzetközi egyetemet, amire büszke lehetett Magyarország, és amit ez a kormány szisztematikusan, felelőtlenül kiszorított az ország szívéből. Ez felháborító és gyalázatos. Vitatkozhatnánk róla, hogy valójában ki árt ennek az országnak.
Szerző