A kiéheztetés kultúrája - interjú Klaniczay Gáborral, a CEU professzorával

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:58

A kormánynak el kellene gondolkodnia, hogy ha Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni az MTA erőszakos átszervezésével, a kultúra autonómiáját szisztematikusan felszámoló törekvésekkel. Ezt mondta lapunknak adott interjújában Klaniczay Gábor történész, a CEU professzora, a Háttal Európának című tanulmánykötet egyik szerzője.
Tulajdonképpen döbbenetes, hogy semmi új nincs a Háttal Európának című tanulmánykötetben. A döbbenetes talán csak a kormány szisztematikus előrehaladása a kultúra rombolásában. Nem újat akartunk mondani, hanem rendszerszerűen be akartuk mutatni, hogy mi történt a kultúrával Magyarországon az elmúlt tíz évben. A tanulmányokat olyan szakértők írták, akik közelről látják a területüket érintő intézkedéseket, az átgondolatlan és sokszor túlzó központosítást, a tiltakozó szakmai testületek véleményének a semmibe vételét. Azokat a döntéseket, amelyeknek a céljait és az eredményeit is kifejezetten problematikusnak tartjuk. A változásokat együttesen akartuk láttatni, hogy a teljes képből lehessen következtetéseket levonni. A kritikájukért azonnal megkapták: „gyűlölik a hazájukat”. A CEU professzoraként biztosan edzett már, de mégis, hogy érinti ez a kijelentés? Rosszul. Kikérem magamnak, hogy a kormány képviselői szerint gyűlöljük a hazánkat, mert a magyar kultúra egésze számára kedvezőtlen változásokat elemezzük és napvilágra hozzuk. Mi nagyon is szeretjük a hazánkat, és aggódunk amiatt, hogy ez a folyamat milyen károkat okoz. A kormánynak el kellene gondolkodnia azon, hogy ha valóban Magyarország érdekeit kívánja képviselni, akkor miként tud elszámolni például az ország egyik legnagyobb presztízsű és hagyományú tudományos intézménye, a Magyar Tudományos Akadémia erőszakos átszervezésével. Azzal, hogy úgy terelték másik irányítás alá az intézményeket, hogy semmibe vették a tekintélyes MTA-közgyűlés 80 százalékának szavazáson kifejezésre juttatott véleményét. Nevetséges, hogy egyik oldalról azt állítják, csupa hazugság, amit az adott területek szakértői feltártak, másfelől olyan hazugsággal állnak a világ elé, hogy a bevándorlás ügye miatt támadjuk a magyar államot. A bevándorlás kérdéséről egy futó említés esett csak a sajtótájékoztatón, olyan kontextusban, hogy ezt a kérdést is nyilván arra használják majd föl, hogy félelmet keltsenek az emberekben, a központi intézkedések jogosságát pedig vitathatatlannak állítsák be. Ha jól sejtem, a tanulmánykötetben egy szó sem esik bevándorlásról. Egy szó sem. Mégis ezt állította középpontba Hidvéghi Balázs, a Fidesz EP-képviselője is. A Mindentudás Egyetemén tartott korábbi előadásában a középkorról, és ott a boszorkányüldözés, a bűnbakképzés mibenlétéről beszélt. Akár ismerős is lehet a módszer. Hasonló jelenségről van szó. Első alkalommal akkor utaltam erre, amikor a kormányzat a filozófusok elleni 2011-es kampányban először juttatta kifejezésre a kritikus értelmiséggel szembeni bizalmatlanságát. Annak az ügynek sok jellem­zője hasonlított a boszorkányüldözéseknél is tetten érhető motívumokra. Amikor bűnbakot akarnak találni, akkor hasonló kampánnyal próbálják a kiszemelt áldo­zatot gyűlöletessé tenni a társadalom előtt. A bevándorlásellenes kampány is sok ilyen elemet mutatott föl. Ez egy olyan ideoló­giai mechanizmus, amely mindig valamilyen ellenséget állít az emberek elé, amit azután mindenért okolni lehet. De ennek a je­lentésnek nem ez a probléma volt a ­fókuszában. Arra törekedtünk, hogy ­objektíven bemutassuk, a tudományos ­kutatás vagy a művészeti élet autonó­miájának a felszámolása a NER szisztematikus törekvése. A minőséget, a teljesítményt, a szakmai testületek vé­leményét rendre figyelmen kívül hagyják, az átrendezés ellen tiltakozó intézmé­nyeket alulfinanszírozzák, és a kormányzat által kedvelt intézményeknek juttatják a forrásokat. Bizonytalanságban és füg­gésben tartják, kiéheztetik a kulturális szféra jelentős részét, aminek szörnyű hatásai vannak. Felelőtlen és romboló politika ez, amely ugyanakkor a kormány kedvelt passziójára, a sporttámogatásra soha és sehol nem látott bőségességgel juttat forrásokat. Meddig tarthatnak ki a kultúra harcosai – nem mintha harcolni akarnának – ebben a folyamatban? Jós nem vagyok. Annyi biztos, hogy a kultúra területén továbbra is létrejönnek értékek, még nincs olyan helyzet, hogy bármit betiltanának. De van egy szisztematikus beavatkozási szándék a politika részéről, amit a kultúra mindig megsínylett a múltban, és most is sok kárt szenved el. Vannak erre módszerek a finanszírozástól kezdve az intézményen belüli részrehajló pénzosztáson át a szakmai szervezetek ellehetetlenítéséig, lásd az ’56-os Intézet felszámolásának botrányos esetét. Azokat a kutatóintézeteket pedig óriási pénzekkel látják el, amelyek a tudományosság látszatával tudják felruházni a kormány által kinyilatkoztatott állításokat. Ez meghamisítja a kultúra és a tudomány működését, és így mindenki kárt szenved. Erre rá kell mutatnunk. Fontos, hogy a rombolás megszűnjön, és hogy akik ezt csinálják, szembesüljenek a jogos kritikákkal. Ha egymás mellé tesszük a sok káros folyamatot az oktatástól a médián át a tudományos intézetekig és a színházakig, akkor egy nagyon ijesztő rendszerszerűség bontakozik ki, ami akkor is elutasítandó volna, ha csak arról lenne szó, hogy bizonyos embereket támogat a hatalom, másokat nem. A jövőnkről van szó. Említette a kutatóintézeteket: a migrációkutató és az alapjogokért központ mellett számosan léteznek, amelyek párhuzamos valósággal kényeztetik a kormányt. Mi a helyes értelmiségi magatartás mindeközben? A történések részletes elemzése és dokumentálása, amivel rá kell mutatni, hogy mi elhibázott a döntésekben, és ezt publikálni, széles körben terjeszteni. Ezzel együtt olyan közösségeket kell létrehozni, amelyek a politikával szemben képviselik az érintettek érdekeit. Jó példa erre az Akadémiai Dolgozók Fóruma, amit az MTA-átszervezés elleni tiltakozás közben hoztak létre, olyan közösséget teremtve, amely tudatosította és erősítette őket. Azt, hogy semmilyen tekintetben nem vette őket figyelembe a kormányzat, szomorú tény, de ebből is lehet tanulni majd. Tizennyolc évesen Párizsban élhette meg az 1968-as kulturális forradalmat. A kormányfő – mint szinte mindent a múltjából – ezt az európai kultúra számára ikonikus eseményt is megtagadta, liberális mételyként írva le az akkori változásokat. Mit gondol erről? Hát, nagyon mást. A ’68-ellenesség olyan álláspont, amit az európai jobboldal a 2000-es években kezdett hangoztatni, Orbán Sarkozytől vette át. 1968 az oktatás demokratizálódására, az alulról jövő kezdeményezésekre, a kisebbségek jogai­nak és a különbözőségeknek a tiszteletben tartására, az európai civilizáció és a harmadik világ viszonyának az újragondolására vezetett. Történelmi változás volt, ami felvetette a genderkérdést is, vagyis a női egyenjogúság tiszteletben tartásának a témáját a hétköznapi életben és a családban. (Demokráciákban példátlan – és erről is szól a jelentésünk –, hogy egy minisztérium betiltsa egy világszerte elfogadott tudományterület oktatását pusztán ideológiai okokból, mert konzervatív szemléletüket irritálja ennek tanulmányozása.) Az 1968-as generáció a XX. század utolsó évtizedei­ben rengeteg olyan változást vezetett be, ami jobbá tette az életet. Más kérdés, és ez minden utópikus, anarchista törekvésben felvetődik, hogy a lázadásnak elnyomás idején lehet szerepe, de ezen az alapon nem lehet újraszervezni a világot. Figyelemmel kell lenni saját egzisztenciális vagy intézményi szempontokra, ha egy kormányt bíráló tanulmánykötetben szerepet vállal egy szakértő? Ismereteim szerint ez mindenkinek a saját mérlegelése volt. Ha valamilyen kritikus megmozdulásban részt vesz az ember, akkor számol azzal, hogy a kormány felől kedvezőtlen válaszlépés érkezhet. De beszélnünk kell a felelősségről is: szólnunk kell, mert ha nem tesszük, akkor a károkat okozó emberek és folyamatok azt csinálnak velünk, amit akarnak. Magyarországon a jogállamiság vagy a kultúra azért került ilyen helyzetbe, mert az emberek hagyták. Rengeteg kárt okoz a „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartása. Inkább egy másik szólást emlegetnék: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A CEU sokat tudna erről mesélni, pedig sokan kiálltak érte. Ez a mostani életem legszomorúbb része. Harminc év alatt fölépítettünk egy világhírű nemzetközi egyetemet, amire büszke lehetett Magyarország, és amit ez a kormány szisztematikusan, felelőtlenül kiszorított az ország szívéből. Ez felháborító és gyalázatos. Vitatkozhatnánk róla, hogy valójában ki árt ennek az országnak.
Szerző

Mesék a valóságról

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:47

Fotó: MADOKE
Ricsi és a jogsi nélküli illegális rodeók; Maris, a modern kori rabszolga; Misi, a megtért bűnöző, aki a profi boksz világába edzi a nehéz sorsú Zolit; Kafiya, a gyönyörű szomáliai lány, aki hazájából elmenekülve Magyarországon kezd új életet. Csupa hús-vér hősről és valódi emberi történetről mesélnek az utóbbi évek nemzetközileg is sikeres, többszörösen díjnyertes dokumentumfilmjei, melyeket most a nemrégiben megalakult Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete (MADOKE) szeretne egy platformra gyűjteni.
A magyar dokumentumfilm nagy múltra visszatekintő filmtörténeti hagyományokkal rendelkezik. A rendszerváltás előtt, a hetvenes-nyolcvanas években előfordult, hogy egy-egy Gazdag Gyula- vagy Schiffer Pál-opust – például a Kádár-kori ingázókról készített Fekete vonatot – több mint egymillióan néztek meg. Egyrészt más volt a szakma renoméja, másrészt az egyetlen tévécsatorna, no meg a heti egy, maximum két mozibemutató már önmagában garantálta a nézettséget. A MADOKE manifesztumban megfogalmazott állásfoglalása szerint a műfaj egy a rendszerváltás körüli, illetve utáni riportműsorrá „laposodást” követően újra erőre kapott, és az utóbbi években sikerült bekapcsolódnia a nemzetközi véráramba is. Számtalan alkotó jelent meg friss és új hangvételű filmekkel, melyek az elmúlt pár évben több mint 60 országban, közel 500 filmfesztiválon vettek részt és több mint 100 díjat hoztak el. Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című dokuja 2017-ben, első magyar filmként, bejutott a rangos Sundance Filmfesztivál dokumentumfilmes versenyprogramjába és Európai Filmdíjra jelölték; a Szabó Réka rendezte, A létezés eufó­riája 2018-ban a Kritikusok Hete fődíját hozta el a Locarnói Filmfesztiválról; Hörcher Gábor Driftere 2014-ben a dokumentumfilmek Cannes-jának számító IDFA-n (Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál) nyerte meg az elsőfilmes szekció versenyprogramját; a Bogdán Árpád rendezésében készült Gettó Balboa pedig tavaly elhozta a Magyar Filmszemle legjobb operatőrének, valamint a legjobb filmnek járó díját is. A nemzetközi sikerek ellenére az átlagnézőhöz mégis csak egy töredéke jut el ezeknek a remek filmeknek – a hírük sokszor célba ér, de magát az alkotást nem nagyon tudja hol megnézni az érdeklődő. A hazai szakmát összefogó szervezet amellett, hogy afféle érdekképviseleti fórumot kíván életre hívni, melyen a filmkészítés minden egyes szereplője hallathatja a hangját, magát a dokumentumfilmet szeretné népszerűsíteni a közönség körében.  

Már tart az aranykor

„A többi között ezen is szeretnénk változtatni – mondja Józsa László producer (Ultra, Gettó Balboa), a MADOKE lelkes és szakmailag mélyen elkötelezett elnöke –, ezért első akciónkként február 3. és 9. között hat filmet ingyenesen megtekinthetővé teszünk az egyesület oldalán (a részleteket lásd keretes írásunkban – a szerk.). A dokumentumfilmezés az aranykorát éli, melynek egyik oka, hogy egyre több olyan platform létezik, ahol nyilvánosságot tud kapni a műfaj. Az HBO GO felületén vagy a Netflixen mind az egész estés dokumentumfilmek, mind pedig a dokusorozatok kiemelt nézettséggel mennek, szóval szó sincs arról, hogy a dokumentumfilmek ne érdekelnék az embereket, inkább azt emelném ki, hogy még nekünk, a szakmának is dolgunk, hogy a saját nézettségünket megteremtsük.” Józsa László szerint a fesztiválok nézőszámai magukért beszélnek: évről évre 10-20 százalékkal többen kíváncsiak az ezeken vetített filmekre. A most is épp zajló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) például tavaly több mint 10 ezer fizető néző volt, idén pedig az észak-macedón, Mézkirálynő című nyitófilm vetítéseire már az első nap nem lehetett jegyet kapni (a filmet két kategóriában is Oscar-díjra jelölték: a legjobb idegen nyelvű film, illetve a legjobb doku címéért is versenyez). „2017-ben, a Szarajevó Filmfesztiválon jött az ötlet – folytatja Józsa László –, hogy ha már ennyire jók a mutatók, érdemes volna nagyobb hírverést csinálni magunknak, illetve hogy összefogással talán többet tudnánk elérni, nagyobbat lehetne haladni: a 12 versenyfilmből 3 magyar volt, amivel mi voltunk a legerősebb ország, és ennek a sikernek szerettünk volna hangot adni. Pedig a fesztiválon rábólintottak, hogy csináljunk egy hivatalos magyar dokumentumfilmes programot, melynek hozadékaként a magyar producerek szervezhették a nyitóvetítés utáni úgynevezett »industry drink«-et.”  

Azt kell hazudni, hogy drágább

A dokumentumfilmesek többsége szenvedélyének tekinti a dokumentumfilm-készítést, ám a megvalósult filmek minősége és nemzetközi sikere nagyon sokban függ a gyártási körülményektől és a forgalmazási lehetőségektől. Mivel a legtöbb ilyen film elkészítését lehetővé tevő Magyar Média Mecenatúra programban a forgalmazásra nincs pályázati keret, ezen a ponton komoly forrás­hiánnyal küzdenek az alkotók. „Ezért is érezzük szükségét a szakmai párbeszédnek – világít rá a producer –, hogy a magyar dokumentumfilm további sikereket érhessen el és több nézőhöz juthasson el itthon és külföldön egyaránt. Csak hogy lássuk a nagyságrendeket: Amerikában például egy filmre a gyártási költséggel közel megegyező büdzséjű forgalmazási pénz jut – itthon ezt külső támogatásokból kell megszerezni. Eddig legalábbis így volt, de mivel épp most van átalakítás alatt a támogatási rendszer, ez akár még változhat is. A saját filmünkről tudok konkrétumokat mondani: mivel a Gettó Balboa egy sporttémájú alkotás, a Decathlonnal kötöttünk partnerséget, tőlük kaptunk pénzt a forgalmazásra, illetve közösségi finanszírozású kampányt szerveztünk, hogy a mozik nézőin túl el tudjunk jutni a célközönségünkhöz is, jelen esetben azokhoz a nehéz sorsú emberekhez, akik még csak nem is hallottak arról, hogy a mélyszegénységből van kitörési lehetőség.” A legtöbb egész estés magyar dokumentumfilm televíziós felhasználású összegekből készül – a BIDF-en vetített filmek büdzséje átlagosan 30 és 100 millió forint körül mozog, ehhez képest a magyar finanszírozás teteje 10 millió forint. „Ha én külföldön pitchelek egy filmet, és mondjuk 30 ezer ­euróm van rá, akkor megkérdezik, hogy ez az előkészítési pénzem-e. Nem írhatom be, hogy összesen ­en­nyim van, mert nem vesznek komolyan, és nem tudom utána eladni a filmet. Azt kell hazudnom, hogy sokkal drágább.”  

Kitörni a sztereotípiákból

Ahhoz, hogy egy film körül társadalmi dialógus alakulhasson ki, sokszor és sok helyen vetíteni kell. Nemcsak itthon, külföldön is. „Biztos vagyok benne – folytatja a MADOKE elnöke –, hogy ha külföldön megnézik az emberek Zurbó Dorottya Könnyű leckék című filmjét, mely egy gyönyörű szomáliai lány történetén keresztül fejtegeti (Kafiya, miután idejött, megtanulta a nyelvünket és még meg is keresztelkedett) – mellőzve minden aktuálpolitikát – az integráció kérdését, az árnyalja a rólunk kialakult migránsgyűlölő képet. Mint ahogy a Gettó Balboa is, ami egy nyolcadik kerületi gengszter meg egy rossz sorsú, cigány származású bokszoló története, akinek sikerült a teljes kilátástalanságból a világbajnoki címmeccsig eljutnia. Az edzője meg bűnözőből lett tisztességes ember. Ezeken a filmeken keresztül ki lehet törni olyan skatulyákból, ahová külföldön, rosszul vagy jól gondolva, belehelyeznek minket.” A nemzetközi fesztiválokon gyakran téma a sztereotípiák elleni küzdelem vagy a bevándorlással kapcsolatos ügyek. Népszerűek az emberi jogok és a környezetvédelem is – amikor pél­dául Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmjét beválogatták a Sundance Filmfesztiválra, a szabadsággal és a női jogokkal foglalkozó filmek kaptak kiemelt hangsúlyt. Ezzel együtt Józsa László úgy gondolja, hogy a paletta bármilyen széles lehet, inkább az szempont, hogy aktuális, valós emberi történetekről szóljanak a filmek. „Ma a dokumentumfilm már nem riportfilm, nem beszélő fejekből áll. Jelenetekben gondolkozunk, hús-vér főszereplőkkel forgatunk, akiknek a sorsával úgy lehet menni, mint egy nagyon izgalmas hollywoodi film főhősével. Ha történés és izgalom van, ha fordulópontjai vannak a történetnek, az érdekli a nézőt.” Azt mondja, ha a teljes szakma összefogásával még ma elkezdik a szisztematikus és tudatos brand- és közönségépítést, mely a MADOKE egyik fő célja, akkor 10 év múlva talán már egy lépéssel a játékfilmesek előtt járhatnak majd. Most még van némi versenyhátrány, de a hierarchia már nem annyira egyértelmű. „Amikor az Ultrát készítettük, elhangzott ugyan a stábban az a félmondat, hogy a valódi filmesek ezt úgy csinálnák… de tudom, hogy azért mondta ezt az egyik operatőr, mert azt a technikai követelményt, ami a munkájához kellett volna, nem tudtuk kifizetni. Ha észlelhető is némi hierarchia játék- és dokumentumfilmesek között, akkor az a lehetőségkülönbségek miatt van. Nagy Zsolt nyilatkozta nemrég, hogy ő a színészi játékot a dokumentumfilmekből veszi. Hogy neki az az igazi mérce. Az az igazi iskola. Ez a valóság, ehhez kell színészként közel lenni” – zárja a producer.

A MADOKE elnökhelyettese Tuza-Ritter Bernadett rendező (Egy nő fogságban). A szervezet elnökségének tagjai Dér Asia rendező (Visszahúz a múlt – Ember Judit portréja), Oláh Kata rendező, producer (A Bármicvó fiúk, Mignon) és Zurbó Dorottya rendező (Könnyű leckék, A monostor gyermekei). Az egyesület máris közel 100 tagot számlál, köztük olyan elismert alkotókat és filmpedagógusokat, mint a Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező Almási Tamás (Sejtjeink, Puskás Hungary), a játékfilmeket és dokumentumfilmeket egyaránt jegyző Ferenczi Gábor (Overdose) és Pálos György (Let the Dragon Out), a rendező és fesztiváligazgató Sós Ágnes (Szerelempatak, BIDF), valamint az On the Spot című dokumentumfilm-sorozattal közismertté vált Cseke Eszter és S. Takács András.

A madoke.hu oldalon február 3. és 9. között ingyen megnézhetők a következődíjnyertes dokumentumfilmek: Révész Bálint: Nagyi projekt, Hörcher Gábor: Drifter, Bogdán Árpád: Gettó Balboa, Almási Tamás: Puskás Hungary, Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, Oláh Kata: Mignon.

Szerző

Verseny a sarokig

Publikálás dátuma
2020.02.02. 11:47

Kicsivel több mint két évszázada két expedíció indult útnak, hogy megtalálja a Föld legdélebbi szárazföldi területét. De mint minden nagy felfedezést, az Antarktisz meghódításának dicsőségét is többen szerették volna kisajátítani.
Az Antarktisz ma is az egyik legizgalmasabb, legtöbb titkot rejtő terület a Földön a kutatók, a tudósok számára. A kontinens körül zsugorodó jég folyamatos információt szolgáltat arról, hogy mekkora károkat okoz a globális felmelegedés valójában, a gleccserek egy része a hidegháborús fegyverkezési verseny időszakából rejt mérgező anyagokat, a folyamatos időjárás-változás hatására pedig új természeti képződmények – tavaly év végén egy 3500 méter mély jéggel teli árok – tárulnak itt fel. Nem csoda, ha manapság kiemelt figyelem övezi a Föld „sarkait”. Nem volt ez másképp a XIX. század elején sem, bár akkoriban még csak feltételezéseik voltak arról, hogy pontosan mi vár az emberre a végeken. Ekkoriban a felfedezők már biztosak voltak benne, hogy valaminek még lennie kell „odalent”, amit évszázadok óta csak Terra Australis Incognitának, vagyis a déli ismeretlen földnek neveztek. Ennek a misztikus, kincsekkel teli kontinensnek a keresése már a XVI. században is egyre délebbre hajtotta a felfedezőket, tulajdonképpen ennek a keresése során térképezték fel a Csendes-óceán szigetvilágát, és többek között ennek a megtalálása volt a célja James Cook expedícióinak is. Ő volt, aki első európaiként szelte át a Déli-sarkkört a második útja során, amely 1772 és 1775 között zajlott. Cook 1773. január 17-én a déli szélesség 77. fokáig jutott, de kénytelenek voltak visszafordulni Tahiti felé, hogy feltöltsék a hajó kimerülőben lévő készleteit. A későbbiekben még kétszer szelték át a sarkkört, de az összefüggő jégréteg mindannyiszor útjukat állta, a kontinens partjait nem sikerült elérniük. Mint utóbb kiderült, körülbelül 80 mérföldre jártak a szárazföldtől. Cook „bolyongásai” közben mellékesen felfedezte Niue szigetét, a Fenyők szigetét, a Déli-Georgia-szigeteket és a Déli-Sandwich-földet.  

Cook, a botcsinálta jós

Cook biztos volt benne, hogy ha továbbmennek, földet találnak, amely „ennek a rengeteg jégnek a forrása”. „Nem vonom kétségbe, hogy a sark közelében lehet kontinens vagy jelentékeny földrész… Ez azonban természettől örök hidegre kárhoztatott, a napsugarak melegét nélkülöző föld…” – írta, eloszlatva ezzel a termékeny, javakban gazdag területről alkotott mítoszokat. Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy soha senki nem jut tovább nála, kijelentette, hogy mivel a jéghegyek túl nagy kockázatot jelentenek, a felfedezés pedig nem sok haszonnal kecsegtet, a déli kontinenst nem fogják felfedezni. Cooknak természetesen nem lett igaza, de hogy végül is kié a dicsőség, az attól függ, mit nevezünk pontosan egy kontinens felfedezésének. Szavai egy kis időre kétségtelenül lehűtötték a felfedezők lelkesedését, ami néhány évtizeddel később mégiscsak felélénkült. A hódítók végül csak találtak valami „kincset”, amiért érdemes volt vállalni a kockázatot, ez pedig a meleg és vízhatlan fókabőr volt. A felfedezésért folytatott versenyben persze szerepe volt a szokásos nagyhatalmi rivalizálásnak is, ez esetben Oroszország, az USA és Anglia között.  

Mindent a fókabőrért

Az oroszok célja kifejezetten az volt, hogy délebbre jussanak, mint Cook. 1819-ben két hajóval indultak neki az expedíciónak, a Vosztok parancsnoka Fabian von Bellingshausen volt, a Mirnijt Mihael Lazarev irányította. Bellinghausen volt az első, aki 1820. január 27-én megpillantotta a szárazföldet, vagy legalábbis az azt fedő masszív jégtakarót azon a területen, amit később Maud királyné földjének neveztek el. A balti német származású Bellinghausen nem sejthette, hogy nem voltak egyedül a környéken, mindössze három nappal később Edward Bransfield, a brit flotta kapitánya szintén meglátta az Antarktiszi-félsziget csücskét. Így bár gyakorlatilag Bellinghausen volt az első, aki „szemmel illethette” az ismeretlen kontinenst, ez a tény évtizedekre rejtve maradt. A történészek szerint azért, mert a naplóját tévesen fordították, és úgy hitték, valójában ő is csak a tengeren úszó jéghegyeket, jégmezőket láthatott. A helyzetet tovább bonyolították az amerikaiak, akik a „megpillantásban” biztosan nem voltak elsők, bár Nathaniel Parker kereskedő, fókavadász és csapata Hero nevű hajóján a tengeri emlősök utáni hajsza során 1820 novemberében szintén látták a kontinenst. Hiába történt mindez több mint fél évvel később Bellinghausen és Bransfield felfedezésénél, az amerikaiak sokáig maguknak vindikálták a sikert, szerintük a fókavadász Parker volt az első, aki „hitelt érdemlően” pillantotta meg az új kontinenst. Az első megpillantásokat tehát sok vita és kétség övezte, az viszont egészen biztos, hogy amerikai volt az első ember, aki partra szállt az Antarktiszon 1821. február 7-én. John Davist és társait nem meglepő módon szintén a fókabőr csábította a fagyos területre. Hamarosan vadászok özönlötték el az Antarktisz környékét, a „fókabőrláz”, ami egészen a XIX. század végéig tar­tott, kis híján a medvefókák kihalásához vezetett, a hajók százasával jártak ide az értékes portéka reményében. 

Hódítás vs. tudomány

Közben a kalandorok és tudósok figyelme a Déli-sark felé irányult. Végül több mint kilencven év telt el a kontinens felfedezése és a legdélebbi pont meghódítása között, Roald Amundsen 1911. december 14-én érte el a kitűzött célt. Őt csupán az elsőség ígérete és a kalandvágy hajtotta. Mindössze egy hónappal előzte meg Robert Falcon Scottot és csapatát, akik viszont rengeteg tudományos műszert vittek magukkal, me­teorológiai és földrajzi méréseket végeztek, és az állatvilágot is tanulmányozták. Szárazföldi útjuk több mint 100 kilométerrel hosszabb volt, mint Amundsené, és a sarkot elérve csalódva tapasztalták: megelőzték őket. A visszaúton az időjárás rosszra fordult, a kibírhatatlan hideg, a legyengültség, a skorbut és a fagyási sérülések miatt végül Scott és mind a négy társa odaveszett.

Az 1910-es évek után a repülés lényegesen megkönnyítette a földrajzi felfedezéseket, az ismeretlen területek feltérképezését is, így a sarkok elérése sem volt már akkora kihívás. Ennek ellenére a kalandorok mindig találtak olyan célokat, amelyek kellően vakmerőek és veszélyesek voltak. A legnevezetesebb hagyományos expedíció, amely látványos kudarccal végződött, Ernest Shackleton vállalkozása volt 1914 és 1916 között. Célja a kontinens átszelése volt a sark érintésével. A szokásosnál keményebb nyár azonban keresztülhúzta a terveit, hajója, az Endurance belefagyott a jégbe és elsüllyedt. A legénység hónapokig sodródott egy jégtáblán az Antarktiszi-félsziget felé, majd amikor az is elolvadt, egy mentőcsónakban folytatták az útjukat, végül kikötöttek az Elefánt-szigeten. Innen Shackleton és öt társa ismét tengerre szállt, hogy segítséget hozzon a Déli-Georgia-szigetekről. Öt hónap múlva tértek vissza. Meglepő módon a csapatából mindenki túlélte a két évig tartó megpróbáltatásokat. Nem így annak a másik a hajónak a legénysége, akik a kontinens „túloldalán” élelmiszerraktárakat építettek ki az expedíciónak. Közülük hárman nem élték túl a várakozást.

Szerző