Rossz apa

Kívülről sokkal könnyebb volt. Mert akinek nincs, az kicsit tényleg úgy képzeli, hogy minden gyerekhez adtak gyárilag egy távirányítót is, csak a szülők azt vagy folyton otthon hagyják, vagy egész egyszerűen nem akarják használni. És elég azon megnyomni a megfelelő gombot, hogy a csemete rögtön elhallgasson, ide menjen, oda fusson, illedelmes legyen az asztalnál, végighallgasson mindenkit, magyarán észrevétlenné váljon a felnőttek sok szabállyal tagolt világában. Ezt a távirányítót hívják nevelésnek a külső szakértők, akik ezerszázalékosan biztosak abban, hogy ők sokkal jobban és okosabban nyomkodnák a gombokat. Az ő termékük egész biztosan nem bömbölne tovább, ha épp a némításra könyökölnének rá.

Dusival kapcsolatban az első döbbenetem így nekem is az volt, hogy egyrészt nincs távirányító, vagy ha mégis, akkor azon minden használatkor megváltoztatják a gombokat, összekevernek mindent: ami reggel használt, az este már nem fog, vagy egészen mást irányít. Egy élő, eleven gyermek igenis lehet nyűgös, sőt joga is van nyűgösnek lenni, nem hallgatni senkire és semmire, és ha csak nem akarjuk ott helyben kerékbe törni, nekünk kell alkalmazkodni a pillanathoz, annyi türelemmel, amennyi még az angyaloknak sincs.

És van olyan, hogy nem megy.

A mostani lakhelyünktől nem messze fekszik Zaragoza legnagyobb parkja, tele apró játszótérrel, és még mindenféle guruló eszközt is lehet bérelni, vagyis kiváló terep a hatékony fárasztáshoz. (Aki este tízkor még nem szembesült egy éber és találékony ötévessel, az igen keveset tud a nevelés pokolbéli bugyrairól.) Azon a napon én voltam a soros, hogy leszívjam a fölös energiákat, és azt találtam ki, hogy nyeregbe pattanunk, és négykerekűkön pedálozva járjuk be az emelkedőkkel és lejtőkkel megszórt parkot. Igen, csak az egyik lejtőn egyszer csak lezúgott a gyerek, pedig megbeszéltük, hogy nem arra megyünk, és mire visszakanyarodtam már nem volt sehol, a kiabálásra pedig semmi válasz. Hirtelen belém villant, hogy milyen lehet elveszteni egy fél Margitszigetnyi spanyol közparkban egy magyar ötévest, aki az olán és az adioszon kívül mást nem tud, bár időnként inkább orövuárt mond, mert Franciaország nem múlt el nyomtalanul. Elöntött a víz. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy mit mondok majd otthon az anyjának. Aztán meg összeakadtak a kerekek, mert hiába kértem tizennégyszer, hogy ne cikk-cakkban menjen előttem, hanem valamilyen kiszámítható görbében, ha már az egyenes nem megy. Szóval összeragadt a két négykerekű, s akkor bizony mérges lettem. Nem a kiabálós mérges, hanem a magyarázó mérges. Látod, ezért mondtam, hogy próbálj meg egyenesen tekerni stb. De a gyerek érzékeny műszer, és azonnal reagál. Ha az anyja mérges, akkor megszeppen, elsápad, szótlanul menekül hozzám, mert felborult a világ biztos rendje, elromlott a legfontosabb szerkezet. Ha viszont Zsiga, akkor az teljes kétségbeesés, sírás és bömbölés, öklömnyi könnycseppek, mert ilyen nincs, ez felfoghatatlan, hogy én is, aki a földgolyót tartja könnyű vállán. De most más is jött. Sírós, megállíthatatlan monológ.

Megint mérges vagy, pedig megígérted, hogy nem leszel. Hazudol. Minden nap. Hazudás, hogy nem. Pedig mindig megígéred…

Mit mondjak? Maradéktalan megsemmisülés. A vég vége. Mintha megbuktam volna apaságból. Hiába térdeltem le elé, s kezdtem magyarázni, de hát azt nem ígérhettem meg, hogy életem végéig soha egy pillanatig sem leszek rá mérges, hiszen ez egy emberi tulajdonság, csak úgy kijön, sőt kibukik, néha nem is lehet irányítani, egyre mélyebbre süllyedtem önmagam előtt. Már csak habogtam-hebegtem, erőtlenül ismételgettem valamit, aminek olyan értelme lehetett, hogy de hát tanár úr, készültem. Egész nap magoltam.

Éreztem magam már rossz férjnek, rossz írónak, rossz szeretőnek, de ez, a rossz apaság mindent felülmúlt. Maró, fojtogató érzés. Nincs levegő, közben kapar a torok, a gyerek világvége tekintettel néz rád, nincs az az isten, aki mindezt megmásíthatná. A rossz férj ilyenkor csokrot vesz és bonbont, netán vacsorát főz, kanosszát jár lábujjhegyen. A rossz író elküldi a francba a kritikusokat, megtépi a ruháját, mély depresszióba esik, aztán fejest ugrik egy még kilátástalanabb szövegbe. A rossz szerető szakkönyveket böngész, tanácsot kér, aztán végül vállat von. De itt nem segített volna semmi. Ilyenkor nincs más megoldás, láthatatlanná kell válni, vagy szép csendben elsomfordálni. Ki az erdőbe, egy sötét odúba. Elrejtőzni a Teremtő elől. Talán meg is tehettem önkéntelenül egy-két lépést a kijárat felé, mert egyszer csak azt éreztem, hogy a nadrágomba csimpaszkodik. Zsiga, ne menj el, nincs semmi baj. Megoldjuk.

És a könnyek is felszáradtak. Nevettünk.

Azóta pótvizsgáztam néhányszor. Több-kevesebb sikerrel. De már tudom, hogy az az érzés, az a villámcsapás sokáig elkísér majd. Az első igazi bukás. Amit még a megbocsátás sem old fel teljesen, amíg rá nem ébredsz, hogy ez is a csomag része. Távirányító helyett adják. A mindennapi feltámadás fájó, bizsergető, mindent felforgató képességét. Hogy újra és újra megpróbáld.