Magyarország szeretett volna olimpiát rendezni, de nem jött össze. Most úgy tűnik, hogy nálunk lesz 2023-ban a Színházi Olimpia. Ami nem sikerült a diplomáciában és a sportban azért kárpótolhat a színház?
Én nem kárpótlásként tekintek erre, hanem egy világra szóló kulturális ünnep megrendezésének lehetőségeként.
A Színházi Olimpiáról nagyon keveset tudni, egyáltalán miben különbözik más nagyobb fesztiváloktól?
Abban, hogy nem a versengés, hanem a párbeszéd a cél, valójában egy olyan hatalmas seregszemle ez, amely két-három évente összképet ad a színházi világ állapotáról – több száz előadással, kísérőprogramokkal, kiállításokkal, workshopokkal. Mindig van egy gondolat, tematika, amely köré az esemény szerveződik. A világszínház meghatározó alkotói alapították 1995-ben.
Miért fontos önnek, hogy nálunk legyen ez a rendezvény?
Mert a Színházi Olimpia idején eljön hozzánk az egész világ. És egy ilyen kulturális esemény a teljes magyar színházi szakmát felélénkíti, megtermékenyíti. Ha jól élünk a lehetőséggel, az egész ország profitál belőle. Számítok a budapesti és a vidéki színházak közreműködésére is. Szeretném megszólítani a magyar színházakat, hogy keressenek maguknak külföldi partnereket, hogy hosszú távú külföldi kapcsolatok alakulhassanak ki.
Mekkora állami anyagi támogatás szükséges ehhez?
Ezt ma még nem tudjuk. Az biztos, hogy a Színházi Olimpia olyan dimenziójú kulturális rendezvény, amilyen Magyarországon még nem volt.
Az elmúlt hónapokban a színházi élet kettészakítottsága nagyon élesen, már-már háborús szinten jelent meg. Ebben önnek mekkora a felelőssége?
Három részre szakítottságról lehet beszélni. A Magyar Színházi Társaságon és a Magyar Teátrumi Társaságon kívül létrejött egy kör, amelyet a Katona József Színház, az Örkény, a Radnóti és egy sor független társulat alkot, amelyek nem tagjai a két nagy szakmai szervezet egyikének sem. Ez a kör tüntetett – azt a látszatot keltve, mintha az egész szakmát képviselnék. Ők azok, akik – például ezzel a tüntetéssel – a párbeszéd lehetőségét is akadályozzák, és politikai síkra terelnek minden szakmai kérdést.
Mi a problémája a tüntetéssel?
A tüntetés katasztrófa volt.
Miért?
Szakmai eseményként feltüntetni egy olyan tüntetést, amelynek központi figurája Karácsony Gergely, vagyis egy olyan politikus, aki az ellenzéki összefogás megtestesítője, finoman szólva: csúsztatás.
Beszéltek ott mások is, Mácsai Pál, Jordán Tamás, Pintér Béla…
Karácsony Gergelynek ott semmi keresnivalója nem volt, vagy ha igen, akkor az nem szakmai tiltakozás, hanem politikai demonstráció volt.
Az előzmény sem nélkülözte a politikát.
Azt látom, hogy a szervezők a politika eszközévé tesznek sok fiatalt, és politikai indíttatású félinformációkkal manipulálják a közvéleményt, miközben a kultúra politikai befolyása ellen szónokolnak. Mert ne felejtsük el, hogy mit tett eddig Karácsony Gergely! Érvénytelenítette a Szabad Tér Színház pályázatát, fenyegető üzentet küldött Dörner Györgynek és beültette Vásárhelyi Máriát a József Attila Színház felügyelőbizottságába. Ez utóbbi otromba provokáció, és a többi sem illik egy demokratikus városvezetőhöz!
Azért ezek eléggé kiragadott példák, egyfajta háborús logika szerint.
Ezek tények, jellemző esetek.
A Főváros nem váltotta le Bán Teodórát, hanem szervezeti átalakításra hivatkozva új pályázatot írt ki, amelyen indult is Bán Teodóra.
Bán Teodóra magas szakmai minőséggel, sikeresen dolgozik tizenhat éve. Ha a főváros át akarja szervezni az intézményeit, amihez joga van, akkor ne járassa a bolondját egy szakemberrel.
Az önkormányzati választás eredménye nem játszott közre abban, hogy a színházi átalakítás terve gyorsabb ütemre kapcsolt?
Új helyzet alakult ki, ez kétségtelen. De az is tény, hogy a tüntetés előtt a szervezők közül senki sem hívta fel Fekete Péter államtitkárt vagy engem, hogy mennyi igaz a kiszivárgott tervezetből. Aki megkeresett, annak igyekeztem elmagyarázni a történéseket. Valószínűleg hiba volt, hogy a színházi törvény szélesebb körű egyeztetésére nem fordítottunk kellő figyelmet. De mi történt korábban?! Sok vitával, de szakmai konszenzussal folyt évek óta Pécsi Országos Színházi Találkozó ügyeinek intézése. Tavaly nyáron a Színházi Társaság belejelentés, egyeztetés nélkül kilépett az együttműködésből, és Mácsai Pál is felállt. De nézhetjük a tao megszüntetésének történetét is. Vagy harminc találkozó volt, a Nemzetiben három nagy egyeztetés zajlott, amin ott voltak a független szféra képviselőivel, és ott volt többek között a Radnóti, a Katona, a Müpa és a Madách gazdasági vezetője, Wettstein Tibor is. Ő a tao kitalálója, aki – miután nem voltak használható ötletek a tao megreformálására – maga mondta: meg kell szüntetni. Nyilvánosan miért nem vállalja a véleményét? Az ellenzéki sajtó mégis azt harsogta: nem volt egyeztetés. De volt! Amikor kétszer pofon csapnak, az ember nem rohan egy újabbért.
Ön szerint létezhet zaklató színház?
Egy egész társulatot megbélyegezni nem szerencsés. Viszont Máté Gábornak rögtön el kellett volna küldenie Gothár Pétert a Katonából, amikor az ügy a tudomásra jutott, és ahogy helyesen tette, védeni az áldozatot. Miért vártak egy évig?
De hogyan válhatott ez politikai üggyé, amelyben miniszter és más tisztviselő fenyeget, üzenget, bélyegez?
Voltak mondatok, amelyeknek nem kellett volna elhangozniuk. De ha nem szól bele a politika, eltussolják az ügyet. Vagy változtatni akarunk, vagy tovább folyik a cinkoskodás! A politikacsinálás logikája pedig ez: jön egy téma, egy-egy konkrét ügy, és az beindítja, felgyorsítja a folyamatokat.
A színházak finanszírozása, a fenntartók és a vezetői kinevezések kérdése, mind évtizedes problémák, most sikerült ezeket a közbeszéd részévé tenni, és a megoldást kínáló törvényt elfogadni.
De ez amiről beszél az egy kulturális háború. Ebben az ütközetben a Színház-és Filmművészeti Egyetem is célponttá vált. Ez nem durva határátlépés megint?
Több kényes esetről is tudni, és nagy kérdés, hogy a határátlépés kinek a részéről történik.
Ezt az egyetem többször cáfolta, de most miután tavaly december elején az intézmény elküldte a javaslatát a rektor személyére, a minisztérium hetek óta hallgat. Önt érdekelné a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetése?
Nem. Van elegendő feladatom. De annyiban igenis érdekel, hogy a Színművészeti az általam művelt szakma első számú felsőoktatási intézménye. És az nem jó, hogy túlságosan szűk az a szellemi kör, amelyik ezt az iskolát működteti, a Katona és az Örkény Színház körül csoportosulva.
De nem az a lényeg, hogy milyen szintű szakemberek tanítanak?
– Nem csak ez a lényeg, és nemcsak ebben a körben vannak nagyszerű szakemberek.
Mit hoz az új színházi törvény? A Nemzeti Kulturális Alaphoz akkor nem nyúlnak?
Az NKA kapcsán mindenki tudja, hogy szükség van változtatásra, és évek óta folynak is szakmai viták erről. A színházi törvény legfontosabb eleme, hogy rendbe lehet tenni a finanszírozás torzulásait. A vidéki önkormányzatok majd 20 százalékkal nagyobb arányban veszik ki a részüket kulturális intézményeik finanszírozásából, mint a főváros. Miért is? A vidék 50 százalékos átlagával szemben Budapest mindössze 30 százalékban finanszírozza saját színházait, a Madách Színházat esetében ez mindössze 11 százalék. A többit az állam állja. Van erre magyarázat? Ha ehhez a TAO pótlására kiosztott összegeket is hozzászámítjuk, még nagyobbak az aránytalanságok. Ezek olyan igazságtalanságok, amelyeket most orvosolni lehet. Ha világos, hogy egy intézmény önkormányzati, minisztériumi, vagy vegyes fenntartású, szerződésbe kell foglalni évekre előre, hogy mennyi a támogatás. Így kiszámítható lesz a finanszírozás, és tervezhetőbb a működés. A főváros meghatározhatja a maga prioritásait, eldöntheti, hány színházat akar, de akkor azok működéséhez a forrást is biztosítsa. Amelynek a finanszírozásában viszont nem vállal részt, ott ne tartson igényt a vezetői kinevezésekre.
Mi a helyzet a függetlenekkel?
Ma majdnem háromszáz formáció tartja magát függetlennek. Olyan sanyarú a helyzetük, hogy éppen az elmúlt tíz fideszes évben háromszorozódott meg a számuk.
De ki szűrné ezt a létszámot és milyen szempontok szerint?
Az én javaslatom évek óta az, hogy tegyék meg ezt maguk a függetlenek, ők döntsenek, kinek jár támogatás és mennyi. Ők volnának ebben a legilletékesebbek. De ezt nem merték meglépni. Most azt javasolom, hozzanak létre legalább három-négy inkubátorházat, és a függetleneknek szánt támogatást nekik kellene odaadni, hogy ők osszák szét.
Tehát a függetlenektől senki sem akar elvenni pénzt?
Ez azért már bonyolultabb, amióta Soros György újra támogatja ezt a szférát.
De ez bűn? Ugye nem gondolja komolyan?
Ha valós párbeszédet akarunk és konstruktív jövőépítést, akkor Soroshoz fordulni óriási hiba, mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom: Soros úgy ad pénzt, hogy azért kér valamit cserébe.
Mit?
Például azt, hogy tüntetést szervezzenek.
Az életszerű, hogy Soros, vagy ez a kör felhív valakit ezért? Ilyen vádat a miniszterelnök és mások folyamatosan megfogalmaznak, de inkább kampányszöveg, szerintem senki sem gondolja igazán komolyan.
Azzal, hogy egy bizonyos kört újra támogat Soros György, akinek határozott politikai víziója és pénze és van, a támogatottakat saját politikai játszmájának a szereplőivé tette.
A Nyílt Társadalom Alapítvány épp a lapunkban jelentette be a támogatási szándékát. Arra hivatkoztak, hogy segíteni akartak. Ott voltam, amikor bejelentették a támogatottak listáját. Olyan szervezetekről és projektekről van szó, amelyek máshonnan, például az államtól nem kapnak pénzt, vagy csak nagyon csekély összeget.
Én ezt nem így látom, de végig nézhetjük a listát! Köszönjük meg az alapítványnak, hogy beszállnak a kultúra támogatásába. De annyival csökkenthetjük az érintett intézmények állami támogatását, és azt a pénzt adjuk oda másoknak.
És ön akar békét? Azért megjegyzem, hogy léteznek olyan független társulatok például Pintér Béláé, amelyet a közönség is komolyan támogat.
Várom is Bélától azt az előadást, amelynek témája Kálmán Olga tanácsadói szerződése. Ahogy vártam a Bajnai és a libák előadást, vagy a Gyurcsány szemkilövetős drámát. A kritikus gondolkodásmód a függetlenek részéről kizárólag a konzervatív gondolat felé nyilvánul meg. A kettős mérce elfogadhatatlan.
Már megint politizál és vádol. Máté Gáborról, vagy Ascher Tamásról készített Pintér előadást…
A morálisan vállalhatatlan Bajnok című előadás után muszáj volt önkritikus hangvételt megütni…
Inkább beszéljünk arról, hogy mi történhet a fővárosi színházakkal. Március elsejéig meg kell egyeznie az államnak és a fővárosnak erről. Úgy hallom, létezhet egy olyan forgatókönyv, hogy az államnak átadná a főváros a József Attila Színházat, az Újszínházat és a Tháliát. A főváros pedig átvenné a Katonát, az Örkényt és a Radnótit, a többi pedig vegyes finanszírozású maradna. De akkor megint a pillanatnyi igazgatók vélt politikai szimpátiája döntene, nem a szakmai érvek.
Megszülethet egy politikai alku akár hasonló módon, mint amit felvázolt. A lényeg: tiszta helyzetekre van szükség, amelyben kiszámítható a támogatás, megfelelő kapcsolat a fenntartók és az intézményvezetők között, garantált intézményi autonómia. Baj ez?
Egy hosszabb távra tervezett színházi struktúra múlhat azon, hogy épp milyen szimpátiájú a direktor?
Jobb, ha nem azon múlik. De van egy reális helyzet, lehetünk álszentek, de nem érdemes.
Ön évek óta támadta a taót, mégis miután megszűnt, a Nemzeti komoly összeghez jutott abból a keretből, amelyet a kompenzálására létrehoztak. Nem lett volna következetesebb erről a lehetőségről lemondaniuk?
A hatalmasra dagadó tao-t az állam el is vonhatta volna, de nem tette. Plusztámogatásként juttatta vissza a rendszerbe, erről pedig butaság lett volna lemondanunk.
És ezt az összesen harminchét milliárdot jól osztották el?
Szerintem, igen. Jó az elosztás elve, sikerült a vidéki intézmények támogatásnak hátrányos helyzetén is jelentősen javítani. A rendszer be fog állni, a hibákat a tapasztalatok alapján orvosolni kell.
Egy milliárd jut a Déryné programra, melynek keretében vidékre utaztatnak előadásokat. Kik vehetnek ebben részt és ki dönt arról, hogy ki kap erre támogatást?
Amit ön „vidékre utaztatásnak” nevez, az valójában a kulturális javakhoz való igazságosabb hozzáférésről szól. Vidéki kisvárosok, falvak közönségének is legyen lehetősége igényes előadásokat látni, ne csak gagyi bulvárt. Bárki ajánlhat előadást a Déryné programba, kőszínházak és függetlenek is, és szóba jöhetnek kifejezetten erre a programra születő produkciók is. Nagyon örültem a függetlenek szervezeteitől – többek között a Fügétől, a Jurányitól – kapott levélnek, hogy örülnek a programnak, szívesen részt vesznek benne. Fontos volna, ha egy sor független színház kimozdulna Budapestről. Kiemelten fogjuk támogatni a kamaszokat megszólító előadások születését. Szívügyem, hogy pozitív üzeneteket közvetítő produkciók is bekerüljenek a kínálatba – ha ezért támadnak majd, vállalom, nem először fog megtörténni. Azt is szeretnénk, ha sok fiatal színész, rendező kapcsolódna be a munkába, járnák az országot, és ha idővel önálló társulat is létrejönne. Az első időkben a Nemzeti Színház művészeti tanácsa szakemberek bevonásával fogja eldönteni, melyik előadás kerül be a programba. Olyan kulturális szolgáltatást nyújt majd a program, amely eddig hiányzott a magyar kulturális kínálatból, és amelyre nagy az igény.
