Előfizetés

Dermesztő szembesülés

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.02.07. 10:50

Fotó: Takács Attila / Orlai Produkció
Molnár Piroska egyedül van a színpadon a Hatszín Teátrumban. Goebbels egyik titkárnőjének, Brunhilde Pomselnek a vallomását osztja meg a nézőkkel és teremti meg egymaga az évad egyik legfontosabb színházi estéjét.
Azt a sok hazugságot ma már nem lehetne eladni – mondja Molnár Piroska kissé tagoltan az Egy német sors című monodráma végén, a közönség nagy része felhördül. A mai mindennapi cinkosságunkat buktatja le ez az egyszerű, mégis nagyon fájó mondat. Szembesítésre késztet. Mint ahogy az egész előadás. Chirstopher Hampton az egykori náci propagandaminiszter, Goebbels titkárnőjének, Brunhilde Pomselnek az élete és tanúvallomása alapján írt darabot. Felhasználta azt a 2013-ban készült dokumentumfilmet, amelyben a titkárnő 103 évesen törte meg a hét évtizedes hallgatását. Az anyagból könyv is készült, amely tavaly jelent meg az Európa Kiadónál magyarul. (Friss Róbert a Népszava Szép Szó mellékletében írt róla tavaly novemberben Hogyan leszünk nácik címmel.) Chirstopher Hampton monodrámáját Londonban Maggie Smith játszotta, nálunk a Hatszín Teátrumban Máté Gábor rendezésében Molnár Piroska, aki végig kerekesszékben ül, előtte betolják őt a színpadra, a végén pedig kitolják. Az asztalnál Cziegler Balázs hatalmas olvasólámpája uralja a teret. Szinte ránehezedik a kitárulkozó egykori titkárnőre. Most már nincs mit tennie, ennél az óriási lámpánál kell elmesélnie, miként is élte meg a náci időket.
„Én semmit sem tettem, semmiféle bűnt nem követtem el. Ahogy sok más ember sem, akikről azt állítják, hogy nácik voltak. Fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Vagy csak nagyon kevés. Nem több, mint másoknak. A koncentrációs táborok létezéséről tudtam, de hogy ott embereket gázosítottak és égettek el – arról soha nem hallottam. Végül is én semmi mást nem csináltam, csak gépeltem Goebbelsnek.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik Brunhilde Pomsel vallomása. Az átlag német családból származó nő aztán emellett az érvelés mellett végig kitart. Ott ült ugyan Goebbels előszobájában éveken át, de állítása szerint nem tehet semmiről.
A Hatszín Teátrumban elhangzó szöveg azért egészen megrendítő, mert a folyamatot mutatja. A gyerekkortól, a karriert építő jól kereső fiatal nőig, azon át, hogy elveszti legjobb barátnőjét, aki történetesen zsidó. Igaz nem fog gyanút, nem kérdez rá sehol, csak akkor, amikor már késő. Akkor szembesül azzal, mi is történt valójában. A propagandaminisztert is látja, ahogy egy gyűlésen kiabál és felhergeli magát, de azzal se foglalkozik. Semmivel, csak szorgalmasan gyors- és gépír. Molnár Piroska pedig óriási erővel, elképesztő empátiával osztja meg a nézőkkel ezt a vallomást. Mivel végig ül, csak deréktól fölfelé tudja használni a testét a színpadon. A gesztusait, az arcát figyeljük, ezekkel mindent megmutat. Amit csak lehet. Az előadás egyik csúcsa, amikor arról mesél, hogy Goebbels felesége a háború végén miként ölte meg a saját gyerekeit és neki miért nem lett gyereke. A színésznő könnyei valódiak. A fájdalma belülről fakad, hiteles és megkérdőjelezhetetlen.
„Az ostobák mindig is követni fogják a hamis vezéreket – aztán keservesen megfizetnek érte, velünk együtt” – hangzik a kíméletlen megállapítás. Igen, sokszor hiába mentegetjük magunkat, naponta asszisztálunk vállalhatatlan dolgokhoz, ügyekhez. Nem lázadunk, részt veszünk a csalással, kirekesztéssel teli mindennapokban. De megnyugtatjuk magunkat, a bűnt nem mi követtük el, mi csak dolgozunk rendesen reggeltől estig. Chirstopher Hampton monodrámája Molnár Piroska utánozhatatlan, nagy erejű alakításában kegyetlenül pofon csap. Kérdés, mit teszünk a pillanatokig tartó dermesztő fájdalom után? Infó: Christopher Hampton: Egy német sors Molnár Piroska előadásában Rendező: Máté Gábor Hatszín Teátrum

Egy élet(mű) kérdései

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.02.06. 11:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Sylvia Plath irodalmi munkásságának és személyiségének összefüggései sokakat foglalkoztatnak. Most számos felvetésre kaphatunk válaszokat.
„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” A XX. század egyik legizgalmasabb alkotásának első mondatai szinte minden olvasójának fejében megragadtak, akárcsak szerzőjének tragikus sorsa. A tizenkilenc éves Esther Greenwood ösztöndíjjal kerül a legjobb amerikai iskolába, majd megnyeri egy divatlap pályázatát, s egy hónapra belekóstol a New York-i fogadások, díszebédek világába, ahol egyre inkább elveszíti önmagát. Története betegség első tüneteitől, a sokkterápián át ível sikertelen öngyilkossági kísérletéig, s a gyógyulás lehetőségéig. Az üvegbura azonban nem csupán Esther Greenwood története, szerzője, Sylvia Plath életébe és küzdelmeibe is bepillantást kínál. Szeretjük a szerzők élettörténetein keresztül értelmezni irodalmi műveiket. Bár ez gyakran erőltetetté és félreértéssé válik, időnként termékeny is lehet. Így van ez az amerikai költő és prózaíró esetében is, akinek személyisége műveinek vizsgálatához több ponton is hozzájárulhat: posztumusz megjelent versei és egyetlen, kultuszművé vált regénye, Az üvegbura olvasásakor egyaránt. Ezeket az összefüggéseket kutatja a nemrégiben megjelent A képzelet kockázata. Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége című tanulmánykötet, amelyben magyar irodalom- és nyelvtudósok, költők, pszichiáterek, pszichológusok, kultúrtörténészek kalauzolják az olvasót a megértés felé. Az írások hiteles részleteket adnak a szerző magánéletéről, karrierjéről, pszichiátriai betegségéről. „A vallomásos költészet az egyéni élettörténet kényszeres ismétlésének (töredezett) pszichológiai folyamatát helyezi szinte egyetlen témájává” – írja a kötet szerkesztője, Gerevich József pszichiáter bevezetőjében. A további elemzések felvetik a kérdést, milyen kapcsolódási pontok lehettek a feldolgozatlan traumák és művei, illetve a kreativitás és az öngyilkossági hajlam között, mennyiben lehetett terápiás hatása írói tevékenységének és próbálnak választ adni arra, mi vezetett fiatalon elkövetett öngyilkosságához. A három részre tagolódó kötet különböző módokon dolgozza fel az életmű, az élettörténet és a betegség jellemvonásait: Bókay Antal irodalomtörténész József Attila Kései sirató és Sylvia Plath emblematikus Apu című verse között tételez irodalompszichológiai párhuzamokat, Lázár Júlia költő, műfordító, Plath naplójának és több versének fordítója, valamint Demjén Zsófia nyelvész a szerző naplóját térképezi fel. Ocsovai Dóra irodalom- és kultúrtörténész Sylvia Plath és férje, Ted Hughes brit költő ellentmondásos kapcsolatát tárgyalja, Matuszka Balázs pszichológus a szülőkhöz fűződő viszonyából indul ki, s hasonlóan a családi kapcsolatokkal, és a szerző pszichiátriai zavarával foglalkozik Németh Attila pszichiáter, aki többek között megállapítja, hogy a mai orvostudomány valószínűleg segíthetett volna a költőn. Az üvegbura 1963-ban jelent meg, Sylvia Plath számos verse, naplói, levelezései halála után láttak napvilágot, akárcsak a nemrégiben nyilvánosságra hozott elbeszélés, amely a Mary Ventura és a Kilencedik királyság címet viseli. A szerző 1952-ben írott homályos, szimbolikus, több megfejtést rejtő meséje 2019-ben jelent meg először nyomtatásban, s magyarul is olvasható. „De mi az a Kilencedik királyság? Az a tagadás királysága, a fagyott akaraté. Ha odaér a Kilencedik királyságba, nincs visszatérés.” A zakatoló vonatút során Mary és titokzatos kísérője között kibontakozó párbeszéd is rávilágít, a rövid mű, noha feltehetően nem személyes élményeken alapul, alapjaiban nem különbözik Sylvia Plath más írásaitól: nyugtalanító hangulata végigvonul a történeten. Befejezése viszont ezúttal is kétes pozitív irányt vesz, akárcsak Az üvegburában, vagy az Ariel című versciklusban. Ezzel kapcsolatban érdekes, amit Gerevich József a tanulmánykötet záró írásában kiemel: míg Goethe Az ifjú Werther szenvedései című korai művében megöli főszereplőjét, ezzel kiírva önmagából szuicid gondolatait, addig Sylvia Plath több alkalommal pozitív fejlődéstörténettel él. Ehhez „az is hozzájárulhatott, hogy írásait forgatókönyvként kezelve át szeretett volna csúszni a megírt történetbe.” Az amerikai költő és prózaíró művei, valamint a tudományos igényű, ám bárki számára könnyen hozzáférhető tanulmánykötet is közelebb vihet minket egy egyedülálló képmás megkonstruálásához. Ami legalább olyan összetett és sokszínű, mint a kötet borítójáról visszaköszönő rajz: Sylvia Plath önarcképe, a Háromarcú portré. Infó: A képzelet kockázata. Sylvia Plath életműve, élettörténete és betegsége, szerkesztette Gerevich József, Noran Libro Kiadó, 2019. Sylvia Plath: Az üvegbura – Mary Ventura és a Kilencedik királyság, Európa Könyvkiadó, 2019.

Elbújunk a fikció mögé - interjú Justine Triet filmrendezővel

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2020.02.06. 10:00
Justine Triet
Fotó: LOIC VENANCE / AFP
Szex és pszichoanalízis címen mutatták be a magyar mozik Justine Triet filmjét, amely a Cannes-i filmfesztiválon – Sibyl címmel – mutatkozott be. A fiatal francia rendező Párizsban válaszolt a Népszavának.
A filmben a címszereplő karakter, Sibyl, aki pszichológus, túllépve a professzionalizmus keretein, a saját páciense életét igyekszik felhasználni íróként. Ilyen lehet a filmkészítés is, nem? Hogy a rendező olyan, mint a vámpír? Igen, lehet, és ezt a filmben így is ábrázolom, némi költői túlzással. A valós életben sohasem kerültem olyan kellemetlen szerelmi háromszögbe, amit most Sanda Hüller által alakított rendező karaktere kerül. De egyetértek, egy filmrendező alapból abban a furcsa helyzetben van, hogy a valóságot kell reprodukálnia a mozivásznon, ehhez pedig lopnia kell, persze, mértékkel. Van egy határ, amit nem szabad átlépni. Akkor, amit látunk, nem biográfia, hanem irónia? Amikor forgatókönyvet írok, sosem gondolom azt, hogy önéletrajzit kell alkotnom, de mint minden ember, a saját életemből indulok ki, ha úgy tetszik feldolgozom az életemet. Az biztos, hogy a saját környezetem és a démonjaim visszaköszönnek a filmben. Ez intim műalkotás, de azt hiszem, sikerül mindig elbújnom a fikció mögé. Egyszóval, igen, azt akartam elmondani, hogy milyen nehéz egy női rendezőnek és milyen bonyolultak a szerelmi viszonyok... Elég vicces jelenet a filmben, amikor a rendező filmet forgatna, de a párja és annak szeretője inkább civilben veszekszik a kamera előtt. Egyszerre vicces és tragikus. Egy alkotófolyamatban épp az a legnagyobb veszély, hogy jön egy civil erő és megszünteti az illúziókeltés lehetőségét. Ezzel Sibyl is így van: először úgy látjuk, hogy komolyan a hivatásának él, de ahelyett, hogy megmaradna pszichiáternek és megoldásokkal állna elő, önmagát dekonstruálja. Sibyl önmagában is nagyon ellentmondásos: pszichoanalízis a szakterülete, de fikciós regényt akar írni, ehhez elmegy egy forgatásra, ami egyrészt valóság, de mégiscsak játék. A fő férfi figura a filmben, Igor, akit Gaspard Ulliel alakít. Mintha nem lenne más funkciója, minthogy minden nővel lefeküdjön. Ez erősen klisészerű. De hát pontosan ilyen a híres francia színész kliséje! Persze, ez egy robotikus fantázia inkább, mintsem realitás. De ebben az esetben erre volt szükség: egy reális férfiről nem ábrándozna minden nő, nem gondolja? Amúgy nem volt célom „bosszút állni” vagy ilyesmi. Mit szólt ahhoz Gaspard Ulliel, hogy önmaga paródiáját kell eljátszania? Megértette a feladatot. Ebben a történetben tényleg nincs több funkciója a férfinak, de ez itt nem genderelméleti krízis. Túl sok karakter volt ahhoz, hogy mélyebb szintekre menjek. Ehhez sokkal több játékidőre lett volna szükség. A forgatókönyv változatban Igornak sokkal nagyobb volt a szerepe, de mindig rövidíteni kellett. Nem csak rajta. Mindenkin Sibylen kívül. Olvastam, hogy a rendezőnőt alakító Sandra Hüllert a Toni Erdman premierje után rögtön megkereste a szereppel. Így van. A Toni Erdman szerintem az évtized legjobb filmje. Csalódott volt, hogy nem kapott díjat Cannes-ban? Már a versenybe kerülés is a világ legjobb dolga, ami egy mozgóképpel történhet. A versenyben nem hiszek, ha szembejön egy díj, az olyan extra, mint a koktélban az olívabogyó. Korábbi filmje, a Victoria és a Szex és pszichoanalízis egyaránt Cannes-ban mutatkozott be. Ez pedig kimondhatatlanul nagy fegyvertény, igen, Különösen manapság, amikor egyre nehezebb független produkciókat létrehozni. Ha nem jutsz el Cannes-ba, esélyed sincs a következő filmre, hacsak nem kommersz produkcióban utazol. Az pedig, hogy most még ráadásul versenyben is voltam, számos szürreális helyzetet teremtett. Miért, nem szereti a vörös szőnyeget? Hát, terhesen nem. A díszbemutatón annyira az utolsó napokban voltam, hogy bármikor szülhettem volna. Ezért nem is engedtek repülni, vonattal érkeztem. Aztán a világpremier, meg a vörös szőnyeg annyi izgalommal járt, hogy arra kellett koncentrálnom, ne szüljek ott helyben.   

Justine Triet

Rendező, forgatókönyvíró. 1978-ban született Franciaországban. Dokumentumfilmesként kezdte pályáját, majd rövidfilmjeivel számos díjat nyert el. 2016-os Egy ágyban Viktóriával című játékfilmjét César-díjra jelölték. Tavaly,  a Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be Sybil című filmjét, amelyet Magyarországon Szex és pszichoanalízis címmel játszanak a mozik.