Az álom kora

A gyerekkornak nincs nagyobb misztériuma az alvásnál. Ez a békés, meleg és puha valami, ami jön és megy a maga szabályai szerint, összefügg a sötéttel és a fénnyel, vagyis magával az univerzummal, tehát valami nagyon ősi dolog, amit megpróbálunk modern és csökevényes eszközökkel kordában tartani. Dusi például imád aludni. Reggel. Az, hogy most elvileg nem kell beérni időre sehova, nincs óvoda, nem áll senki csípőre tett kézzel az ajtóban, még édesdedebbé teszi a reggeli szunyókálást. Mert az álmot a szabadság érzete tudja csak igazán fűszerezni.

Mi, a gonosz szülők, persze szeretnénk a magunk fűszereit is beleszórni ebbe az édes folyamatba. Például, hogy ez a finom alvás lehetőleg már este kilenckor elkezdődjön, vagy fél tízkor, de ha semmiképp sem megy, akkor legalább tízkor, de fél tizenegykor már isten-bizony, és nincs az a kifogás, hogy tizenegykor még nyitva legyen a szeme. Ezt a kéréssel, könyörgéssel, halk szavú fenyegetőzéssel, elfojtott káromkodással, számos taktikai és stratégiai fogással elegyített kacskaringós folyamatot nevezzük altatásnak. Részben szigorú szertartásrenddel bír, részben teljes és kétségbeesett improvizációból áll: ahogy haladunk előre az időben az előbbit úgy váltja fel az utóbbi. Ha tánc lenne, akkor úgy fogalmaznék, hogy klasszikus balettként indul, hogy végül diszkrét vonaglásban érjen véget, miközben mi egyre fáradtabbak, ő pedig egyre éberebbnek tűnik.

Ha szerencsénk van, akkor a cumiban felszolgált kakaó, az esti mese és az összebújás megoldja a kérdést, maguktól elnehezednek a szempillák, az egész nap kérdéseket ontó száj bezárul, az izgő-mozgó kisgyerek pedig a természet segítségével alvó angyallá nemesedik. (Az én nagymamám még úgy mesélte, hogy ilyenkor esténként a Jóisten még vissza-visszakéri kölcsönbe a kis teremtményeit.) Ha nincs, akkor hosszas alkudozás kezdődik. Egy ötéves annyi leleményességgel vesz részt ebben, amennyi később már csak az adóelkerülésben és a köztéri parkolás kijátszásában köszön majd vissza. Hirtelen fájni kezd a hasa, amit csak egy mese gyógyíthat meg, kemény lesz az ágy, mindketten be kell mennünk hozzá, bocsánatot kérni, amiért ilyen gyorsan este lett, kinőtte a pizsamáját, és ha már semmi sem jut az eszébe, akkor jelenti ki, hogy kopog a szeme az éhségtől. Ennél jobb hívószó nem is kell. A nejem ugyanis mindent képes elviselni, csak az éhező gyerek gondolatát nem. Hiába menekülnénk akár egy kitörni készülő vulkán elől is, erre a mondatra szépen előkapná az abroszt, ott helyben megterítene, megvajazná a kenyeret, majd tündéri nyugalommal megtörténne az, amit mindhárman előre tudunk: két hangyányi harapás után a gyerek örömmel közli, hogy már jól is lakott. És ha látja, hogy kicsit túlhúzta a húrt, olyankor vigyorogva lep meg ilyesféle kérdésekkel: „Zsiga, ugye milyen nehéz egy kisgyerekre vigyázni?” És nekem erre azt kell felelnem, hogy: „Dehogy! Egy kicsit sem nehéz.”

Így nem csoda, hogy hamarabb alszunk el mi az altatás során, holott mindketten az esti órákra pályáztunk, hogy akkor végre lehet egy kis felnőttidőnk, haladhatunk a dolgainkkal vagy csak egyszerűen bámulhatunk a semmibe, csendben és elhagyatva. Hallhatjuk végre a saját gondolatainkat. Az agy igen furcsa szerv, mert ilyenkor csupa bezzeg-példát vetít elő a régmúlt ködébe veszett gyermekkoromból, amikor szüleim első figyelmeztető szavára húzni kezdtem a lóbőrt, soha nem tettem fel keresztkérdéseket a mese során, vagyis igazi mintagyerekek voltam. Bezzeg ez a mai, pihenni képtelen generáció! A kis örökmozgók! Akik már mobilon és az internet segítségével nézik Pom-pom meséit, akkor és ahol csak akarják! És ha nem akarok teljesen elmerülni az önbecsapásban, akkor meg kell várnom a második hullámot, amikor már a valódi emlékek jönnek. Én egyszer annyira megorroltam Böske nénire (ő vigyázott rám, a szüleim ingáztak), mert nem maradt velem lámpaoltás után (tévét nézett odakint apámékkal), hogy dühömben összefirkáltam az ágyam alatti falat színes ceruzával. Jó vastagon. Igazából máig nem tudom, hogy miért nem kaptam példás büntetést. Pedig minden azt a célt szolgálta, hogy engedelmességre szorítsanak. Ahogy apámékat is engedelmességre szorította az odakinti rendszer, amely viszont velük bánt gyerekként. Talán ennyi cinkosságot mindenképpen meg akartak hagyni nekem, maguknak. Azt, hogy a négy falon belül ez a mi életünk, és itt igenis létezhet lázadás. Ha kicsi is, bosszantó is. Ha nagyobb rumlival is jár.

Ha nem így lett volna, talán végképp a rendszer győz odakint is, idebent is. Így viszont esélye sem volt.

Nem mondom, hogy ez minden alkalommal eszembe jut, amikor vesztésre állok altatásban, de igenis akadnak pillanatok, amikor el tudom nevetni magam Dusi igyekezetén, hogy extra időt birkózzon ki magának, hogy összekuszálja az általunk felállított rendszert. Hogy övé legyen az utolsó szó. Aztán úgyis elnyom az álom. Ahogy persze őt is pár perc múlva, csak épp a győztesek megkönnyebbülésével bújik oda a plüss pókemberhez. Egy kicsit ma is legyőztük apát. Egy kicsit ma is közelebb férkőztünk ahhoz az emberhez, aki majd a gyermekkor végén vár rá odakint. Szabadon, saját akarattal.