Csöndes és kihalt volt a tompai határátkelő péntek reggel. Nyoma sem volt a szerb oldalon annak a több száz menekültnek, aki csütörtök este közelítette meg a határt abban bízva, hogy átjuthat Magyarországra, onnan pedig tovább Nyugat-Európába. A közmédia a helyzetet órákon át hiszterizálta, „egyre elszántabb” emberekről, szervezett „migránskaravánról” tudósítva. Ehhez képest a szerb hatóságok péntek kora hajnalban egyszerűen buszra szállították a határnál táborozó békés menekültek nagytöbbségét, és a dél-szerbiai Presevo befogadóközpontba vitték őket. Voltak azonban többen, akik nem fértek fel a buszokra, így odébbállhattak: ők a vajdasági Szabadka közelében lévő átmeneti menekülttáborba mentek. Ott találkoztunk többekkel azok közül, akik csütörtökön megpróbáltak Magyarországra jutni.
Egyikük, egy huszonéves damaszkuszi nő, aki Aminaként mutatkozott be. Az éjszakai események után lassan, fáradtan zsúfolta pár mondatba életét: szabadúszó fotós volt egykor, és gyerekeivel menekült el a háborúba fordult hazájából, Szíriából. Hogy beszélgetni kezdtünk, többen is körénk gyűltek.
– Miért indultak el csütörtökön a magyar határ felé? Nem tudták, hogy ott nem lehet átjutni – kérdeztük a férfiakat, asszonyokat.
Amina és társai azt mondták, azért mentek csütörtök délután a határátkelőhöz, mert az előző napokban üzenetek kezdtek terjedni az általuk használt egyik mobiltelefonos alkalmazáson, a WhatsAppon arról, hogy a magyarok rövidesen megnyitják a határt. Azonban mint ráébredtek, az egész beugratás volt: a magyar határ nem nyílt meg. A menekültek azt mondták, amikor csütörtökön elérték a magyar határt abbamaradtak a rejtélyes WhatsApp-üzenetek, és az indulásra, demonstrációra buzdító Facebook-csoportok is megszűntek. Itt érdemes felidézni, hogy Aleksandar Vulin szerb védelmi miniszter csütörtök késő este szégyenletesnek nevezte a Kelebia-Tompa közelében, hogy a magyar határ megnyitásáról készült hamisított felvételekkel és álhírekkel vezetik félre egyes csoportok a Szerbiában tartózkodó menekülteket, akik ezért indulnak el Magyarország felé. Lapunk megkereste a szerb belügyminisztériumot, hogy megtudjuk, kik vezették félre a menekülteket, indítottak-e vizsgálatot ennek kiderítésére, ám lapzártánkig nem kaptunk válaszokat.
Amikor tegnap, Szabadka közelében arról kérdeztük a menekülteket, hogy kik és miért közöltek velük téves információkat, tanácstalanul tárták szét karjukat és csóválták fejüket. A beszélgetést a szerb rendőrök érkezése szakította félbe. Erélyesen szólították fel a menekülteket: tovább kell állniuk! A hatóság emberei nem tűrték az óvatos ellenvetést sem, ami szerint sokuknak legalább harminc napos tartózkodásra feljogosító szerb engedélye van. Így szedelőzködni kezdtek. „Arra” – mutatott nyugat felé egyikük, aki később Alla néven mutatkozott be. A négy és fél éves gyerekével menekülő férfi azt mondta, autóipari programozó mérnökhallgató volt, és a szíriai Latakiából jött a kisfiával.
Míg a férfi mesélt, a menekültek csöndben csomagoltak: többségük megszokta már hogy ide-oda űzik őket. Szerintük a szerb hatóságok stratégiája a kifárasztás: ha valahol találnak egy kis zugot, akkor a rendőrök várnak pár napot, hogy kicsit berendezkedjenek, majd megjelennek és általában ütlegelés közepette elkergetik őket. Ilyenkor, ha nem elég gyorsak, hogy elrejtsék a használati tárgyaikat, akkor a rendőrök elvesznek tőlük mindenüket, összetörik a telefonjaikat. Hogy egyikük ezt említette, a menekültek sorra mutatták törött telefonjaikat. Azt állították, hogy az éjjeli demonstráción a szerb rendőrök elvették készülékeiket és széttaposták, majd visszaadták azokat.
A menekültek állították, az erőszakos fellépés nemcsak a szerb hatóságok sajátja: legendák keringenek körükben a horvátok brutalitásáról, és szerintük a magyar határon is állandó az erőszak. Huszein néven mutatkozott be egy huszonévesnek látszó fiatalember, és a kezén egy jókora, gyulladt vágást mutatott: szerinte az egyik magyar határőr vágott oda valamivel, amikor megpróbált bemászni a kerítésen. Noha szavaikat nehéz igazolni, később szóba elegyedtünk egy Tompánál rostokoló szerb kamionossal, aki határozottan állította: amikor a magyar határőrök egy menekült családot találtak az egyik teherautón, a két gyerek szeme láttára verték össze a szülőket.
Bár a menekültek szavaiból az derült ki, hogy Szerbiában rengeteg atrocitás éri őket, a határhoz közeli Kelebián járva meglepően sok együttérző hangot hallottunk. „Szegények” – mondták többen is a településen, mások pedig tüntetőleg nem voltak hajlandóak migránsnak nevezni a menekülteket. Igaz, találkoztunk olyan emberrel is, aki arról beszélt, hogy a „migránsfrászt” náluk is jól érzékelhető. Egy fiatal nő azt mesélte, hogy nemrég felgyulladt egy közeli étterem, amit a helyiek úgy könyveltek el: „a menekültek így fűtöttek”.
