Orbán időt nyert

Időhúzásra játszik Orbán Viktor az Európai Néppárttal folytatott politikai huzavonájában, mert a miniszterelnök kettős (sőt inkább hármas) játékot játszik: egyrészt még mindig nem mondott le arról, hogy „konzervatív forradalmat” hajtson végre a pártcsaládon belül; másrészt ennek farvizén szeretne minél több tagpártot meggyőzni, hogy ha mégis kirúgják a Fideszt, kövessék; és ezzel párhuzamosan igyekszik a háttérben egy olyan új pártszövetséget is kialakítani, ahová esetleg rögtön beléphetnek majd, ha szakításra kerül a sor. A vicces az egészben, hogy Orbán Viktor ezt teljesen nyíltan csinálja: a „konzervatív forradalomról” néhány napja beszélt Rómában, amikor ahelyett, hogy az EPP vezetőivel tárgyalt volna, inkább elment Matteo Salvinivel, a populista Liga elnökével találkozni. Azt pedig a januári kormányinfón mondta el, hogy igenis azért tárgyal folyamatosan a Néppárt riválisaival, mert szereti, ha minél nagyobb a mozgástere. Bár most még ő maga is elismerte, hogy „forradalmának” egyelőre kevés támogatója van (a Válasz Online szerint pedig a távozásban is csak a kicsiny Szlovén Demokrata Párt követné három EP-képviselővel), az EPP vezetése megkínálta egy komoly lehetőséggel, amikor deklarálta, hogy jó darabig még nem döntenek a Fidesz tagságáról, miközben csupa olyan ötlet merül fel egy „viselkedési kódexről”, vagy „saját jogállami eljárásról”, ami szintén csak Orbán Viktornak kedvez. Valljuk be, az „igazi”, a „Brüsszel által kezdeményezett” 7-es cikkelyes eljárás sem jelenti a legkevesebb veszélyt sem a Fideszre, ráadásul ember nincs, aki meg merné jósolni, mikor lesz egyáltalán vége. Donald Tusk pártelnök és Manfred Weber EPP-frakcióvezető pedig tehet harcos nyilatkozatokat, úgy tűnik, az EPP tagjainak többségében nincs meg a szándék, hogy kiélezze a helyzetet. A hírek szerint például német Kereszténydemokrata Unióban (CDU) sem, így Orbán Viktornak előzetesen nem kell nagyon tartania a hétfői találkozástól annak elnökével, Annegret-Kramp Karrenbauerrel és Angela Merkel kancellárral. Orbán Viktor időt nyert, és a jelek szerint az idő neki dolgozik.
Szerző
Kósa András

Gyógyíthatatlan sebek

Gyöngyöspatán nincsenek nyertesek, csak vesztesek vannak. Ez akkor sem fog változni, ha a Kúria nyárra várható, a jogerős ítéletet megerősítő – vagy ha elegendőnek bizonyul addig a hatalom részéről folyamatosan érkező pszichés nyomás, akkor megváltoztató – döntése megszületik. Ha a végső verdikt a romák számára kedvező, akkor a kormány fizetni fog, mást nem tehet, ha csak nem akarja önös szempontból még tovább húzni a történetet, s cinikus módon megvárni, míg a cigányok elmennek Strasbourgig. Mert el fognak menni, vesztenivalójuk nincs, legfeljebb nem ők, hanem majd a gyerekeik kapják meg a kártérítést, nem a mostani, hanem háromszoros, négyszeres áron: lehet, hogy gyököt vonni nem tanultak meg, de túlélni igen. Akik most idegen nyelvi tanfolyamokat kínálgatnak a cigányoknak az elszenvedett szegregációért „cserébe”, azok tökéletesen tudják, a napszámosmunkákhoz, vagy alacsony besorolású szakmunkákhoz, mint amilyeneket a romáknak kínálnak, nem kell Shakespeare nyelvét beszélni. Álságos a felvetés és képmutató is. Nagyecseden, a Járóka Lívia által a roma-nem roma integrációra jó példaként felhozott általános iskolában, amelyről a helyszínen járva kiderült, hogy a szegregáció mintapéldája, négy éve keresnek hiába angol szakos tanárt. Ha a kormány valóban segíteni akarna a cigányokon, a saját iskoláiban kellene elkezdenie a hátrányok lefaragását, de erre láthatóan nincs meg a politikai akarat, s az „össztársadalmi igény”. Maradnak a kétes sikerrel kecsegtető, így-úgy lepapírozott rapid képzések és projektek (lásd még a Farkas Flórián fémjelezte Híd a munka világába program szőrén-szálán eltűnt kétmilliárdja), amik leginkább a szervezőknek hoznak hasznot, a célcsoport számára jellemzően haszontalanok. „A nyomorúság ott kezdődik, ahol megszűnik minden más cél, és csak egyetlen parancs marad: túlélni a mai napot. Nincs jövő idő. Erre szokták mondani, hogy a cigány nyelvben nincs jövő idő. Nem a nyelvben, a létben nincs” - négy éve mondta ezt egy interjúban Vecsei Miklós, aki ma már a felzárkózási roma stratégia előkészítésének és végrehajtásának koordinálásáért felelős miniszterelnöki biztos. Egy hagymázas ígéret valamilyen informatikai vagy nyelvi kurzusról, az jövő idő. A kenyér meg a jelen. S mindeközben ott vannak a többségi panaszok az agresszióról, az együttélés szabályairól, az elvárt normákról: igazuk van nekik is, vesztesek ők is. Számukra a szegregáció természetes fogalom, nem is értik, ha valaki megkérdőjelezi jogaikat arra, hogy a romáktól elkülönülten élhessenek, tanulhassanak, dolgozhassanak. Így kényelmes, így nyugalmas. Aki a putriban született, maradjon is ott – beszédes, hogy Gyöngyöspatán hiába akarna egy cigány házat venni a központban, a közösség összezár, neki hirtelen nem lesz eladó az amúgy üres ingatlan. Ez van, így élnek már régóta, és ezen nem is akarnak változtatni. Komoly, lüktető sebek mindkét oldalon. Érdekből bármikor feltéphetők, mint most, az aktuális politikai szándék szerint. S miközben a kuruzslók gyógyításról beszélnek, tetteikkel épp a sebeket fertőzik tovább.
Szerző
Doros Judit

Újbal, óbal, libbal, nembal?

Ha most azzal kezdem, hogy egy pártiraton: az MSZP vitaanyagán meditáltam, Önök abbahagyják az olvasást. A politikafüggő szenvedélybetegeken túl (én az vagyok) a többiek csak akkor tanulmányoznak pártdokumentumokat, ha azok titokban szivárogtak ki, ezért valami izgis lelepleződés várható tőlük. Újabban a betű még ezekben az esetekben is kevés, a videó az igazi. Sokat próbált szavazatszámlálók vándoranekdotája szerint az egyszeri választó azzal a kérdéssel támadta le őket, hogy hol van a szavazólapon a jachtos. 
Ezért nem ezzel kezdem, de majd cselesen ide is kilyukadok. Hanem azzal, hogy idő van! Igen, már megint. Még alig nyitottak új esélyeket az önkormányzati választások, még alig sikerült Kövéréknek darabra mindenkit le-leninfiúzni, és máris. Az önkormányzati koalíciók nyomán hozzá kell látni a remélt új kormánykoalíció programjának összerakásához. Legalább olyan nehéz, mint a Rubik-kocka kirakása (én már abban sem vagyok túl jó), ahol a sokféle színből egy-egy oldalon - ez esetben programfejezetben - kell egységes felületet produkálni. A minimum az, hogy ne legyünk színvakok, lássuk világosan az eltérő színeket. Többet, mint Rubik hat színe.
Az MSZP, Párbeszéd, DK, Momentum, LMP, Jobbik hat pártján túl számos civil csoport, érdekkör elképzeléseit kell összehozni. Ha ez lehetséges, akkor a „hány lista legyen?” kérdése választástechnikai dilemma, ha meg nem, akkor végképp kár nyilvánosan huzakodni rajta.  
Ha 2022-ben ennyien és ilyen eloszlásban szavaznak a váltásra, mint most ősszel, akkor hála a körzetek megrajzolásának és egyéb trükköknek, a Fidesz marad, jó esetben nem lesz kétharmada. „Új többség” akkor lesz, ha új minőség, kormányképes koalíció születik. Ehhez mindenkinek le kell rakni a névjegyét. A kompromisszumok azután jönnek, ha már világos: milyen álláspontok között kell megkötni őket. Az MSZP említett vitaanyagának épp az a célja, hogy odategye a közös asztalra a saját kínálatát. És persze az is, hogy magát kicsit helyrerázza, „energetizálja”, meghatározva: mi az ő szólama az ellenzéki kórusban. „Óbaloldali”-e, mint szívesen mondják rá, hasonlít-e programja az „újbaloldalhoz”, mi a viszonya a politikai-kulturális szabadelvűséghez és a gazdasági neoliberalizmushoz (előbbihez az enyém köszönöm, jó, utóbbihoz pocsék). 
Ehhez még csak annyit, hogy kedves fiatal barátaim, „óbaloldali” a rosseb. Na persze, ha az életkort tekintjük, akkor van rajtam némi ódon patina (nevezzük talán nemespenésznek, az hízelgőbb). De ha a tartalmakról van szó, akkor az újbaloldalinak tekintett Sanders és Corbyn társadalmi programjában csupa olyan, távolról sem ultraradikális elem van, amit egy rendes szocdem párt nyugodt szívvel felvállal. (Corbyn nem ebbe bukott bele, hanem abba, hogy az éppen aktuális fő kérdés: a Brexit vitájából kioldalazott.) A rendszerkritikus tömegmozgalmakkal való együttélés, a demokrácia új, szélesebb értelmezése viszont az újbaloldal olyan hozadéka, amit kötelező eltanulni. Ha nem is olyan végletekig, mint a saját pártjába formálisan be sem lépő, inkább mozgalmi csoportokra támaszkodó Sanders. 
Sok minden van, amiben a változást akarók eleve egyetértenek. Ha igaza van Szalai Erzsébetnek, akkor nálunk a kapitalizmus „refeudalizációja” zajlik. A feudális alávetettség felszámolásában, a jogállam helyreállításában minden ellenzéki erő érdekelt, zöldülni is mindenki akar. Bár itt sem árt tisztázni, kinek mi vállalható abból, hogy az új köztársaság ne csak hagyományosan liberális demokrácia, de egyben „szociális” (a társadalmi különbségeket csökkentő) és „részvételi” (minél több beleszólást nyújtó) is legyen. 
A feudális kéreg lehántása után jönnek az igazi viták arról, mi a viszonyunk a kapitalizmus egészéhez és jelen formájához. Nem úgy általában, hanem a konkrét intézkedések szintjén. Csak néhány menüpont az MSZP kínálatából: elfogadható-e, ha a különbségek csökkentése érdekében öt évig nem százalékosan emelik a nyugdíjakat, hanem mindenki azonos összeget kap, vagy ezt mások egyenlősdinek tartják? Adható-e minden szegény gyereknek az országban egy csak tanulásra költhető keretösszeg, vagy a Gyöngyöspata-ügyben eddig önfegyelemmel hallgató Jobbikban ez már kiveri a biztosítékot? Lehet-e kötelező részt juttatni a dolgozóknak a vállalati profitból? Adózzanak-e a munkabéreknél jobban a tőkejövedelmek, mit szólnak ehhez a szabadpiacot féltő erők? Legyen-e, ha nem is feltétel nélküli alapjövedelem (bár én annak is híve vagyok), de legalább egy minimumjövedelemre való állami kiegészítés? 
Sokan azt mondják: vonuljunk ki a megalázóvá vált parlamentből. Azt még nem tenném. Kivonulás helyett inkább bevonulnék. Egy olyan alternatív parlamentbe, ahol ilyesmiről vitázunk. A szocialista javaslatokat szívesen tekintem egy oda szánt előterjesztésnek is. De akár „előválaszthatunk” is az ütköző tartalmi javaslatokról.
Ideje, hogy az ellenzék országos porondra lépjen. Különben nézhetjük, hogyan keringőzik ott gyorsuló, fékeveszett ritmusban a kormányzati maszkabál: az antirasszista Bayer, a párbeszédért aggódó Kövér, az Európát féltő Orbán. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó