„Az egész panelvilágot nem lehet ledózerolni”

Katharina Roters hazánkban főként a Kádár-kockáról készült fotósorozatával vált ismertté, ezúttal nem kevésbé izgalmas örmény építészeti dokumentációival találkozhatunk a Mai Manó Házban.

Szinte véletlenül került Örményországba egyetemi tanulmányai során, ám az ország atmoszférája azonnal magával ragadta Katharina Roterst. A németországi születésű, magyar származású képzőművész később ösztöndíjjal utazott vissza Jerevánba, ahol 1999-től egy éven át szinte mániákusan kezdte fotózni a várost, a különféle épületeket, egyedülálló homlokzatokat. Az akkor készült képeiből megjelent Yerevan Concrete című kötete, s azt követően Magyarországra költözött, ahol szintén az ornamentális felületek, az építészeti kihívások ragadták meg a figyelmét. Ekkor kezdett el foglalkozni a Kádár-kockával, illetve a kapart kőporos díszítési technikával, amit egyfajta hungarikumnak is tart. Keresztül-kasul bejárta az országot, lefényképezve megannyi házat, és megalkotva Hungarian Cubes című projektjét – és az azonos című díjnyertes kötetet –, s csak az utóbbi néhány évben tért vissza újra Örményországba, hogy feltérképezze az örmény városokat folyamatosan formáló sajátosságokat és ellentmondásokat, amelyek mögött a nemzeti vágyálmok, a technikai haladás, a kulturális örökség kihívásai és az építészeti változások is meghúzódnak. A hegyvidéki országban készült képi projektjeivel most a Mai Manó Házban találkozhatunk az Egy álom anatómiája című kiállítás keretében.

A tárlaton láthatók többek között az első ezredfordulós látogatás sorozatba rendezett felvételei, amelyek a város arculatát meghatározó motívumrendszert dokumentálják. S noha talán elsőre kérdéses lehet, mi is volna érdekes számunkra az örmény épületekből, nagyon sok hasonlóságot, és lényeges különbséget is felfedezhetünk a magyar építészeti megoldásokkal összehasonlítva. A képek egy része első pillantásra a mi panelházainkat idézi vissza, mégis alapvető esztétikai különbségek rajzolódnak ki. – A keleti blokkban ezt szovjet modellnek hívták, a nyugati világban brutalizmusnak, de tulajdonképpen ugyanarról beszélünk. A második világháború utáni korszak építészetéről, amely az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartott, és elsősorban a két háború közti korszak szociális építkezéséhez hasonlítható. Míg azonban Magyarországon a panel uniformizáltabb, sivárabb formákat öltött, addig Örményországban nem csak egyszerű szögletes balkonok jelentek meg, hanem különböző verziók, amelyek már a házak tervezésekor jelen voltak, nem utólag kerültek fel a díszítőelemek – mesélte lapunknak Katharina Roters.

A szovjet örökségből fennmaradt építészeti elemek szintén hangsúlyosan megjelennek egy izgalmas esettanulmány keretében, amelyet a művész Mecamorról, az egykori – sokkal inkább csak tervezett – atomvárosról készített. Mint elmondta, a település a hatvanas évek második felétől a nyolcvanas évek végéig épült, kifejezetten az atomerőmű dolgozóinak, egy korábban kietlen területen. Az egész várost egyetlen építész tervezte, a járólapoktól kezdve a több emeletes házakig, teljesen azonban sosem készült el. 1988-ban volt egy nagy földrengés, amelynek nyomán civil kezdeményezések indultak, hogy állítsák le az atomerőművet, ami meg is történt. Majd 1991-ben összeomlott a Szovjetunió is, s a város időközben levált az atomerőműről – számolt be róla Katharina Roters. Megjegyezte, nagyon érdekesnek találta a területet, ugyanis bár minden épület funkcionális céllal épült, mégsem áraszt a város rossz hangulatot.

A tárlat három különböző aspektusból enged bepillantást az örmény építészeti megoldásokba, a városépítés és újjáépítés folyamataiba. A legizgalmasabb talán az utóbbi néhány év sorából az a projekt, amely a főváros átírásait, változásait fedi fel. – Jereván burjánzó, élő város, s főleg az utóbbi tíz évben sokat változott, a város szövetével, megjelenésével egyszerre. Változtak a város dimenziói is: míg a szocializmusban a nagyság a hatalmas sugárutakat, tereket jelentette, addig most sokkal inkább felfelé terjeszkedés történik, teljesen átírva az arányokat. Palimpszesztként újabb és újabb rétegek rakódnak egymásra, jelen vannak a szovjet kódok, de az újonnan épült, vagy átfestett épületek is – részletezte Katharina Roters. Az alkotó hangsúlyozta, a város különös egymás mellettiséggel rendelkezik, megfigyelhető a folyamatos technológiai fejlődés, miközben a hátsó udvarba lépve gyakran atavisztikusnak mondható jeleneteket látni: például a nénik ott tisztítják a bárányról levágott gyapjút. Akár a belvárosban is nagyon nyers szembenállásokat lehet tapasztalni, ismertette. Majd hozzáfűzte, ezzel szemben ő úgy érzékeli, Budapesten kifinomultabbak a kódok: nálunk ezek inkább szociális kérdések, és nem városon belül helyezkednek el a töréspontok, míg Jerevánban a belvárosban is megférnek egymás mellett.

Örményországban alapvetően más a műemlékvédelemhez való viszony, mint Magyarországon. Hiába nagy múlttal rendelkező város Jereván, nagyon ritka, ha akár csak százéves épületet is látsz, jegyezte meg a képzőművész. – Sokkal jobban áttranszformálják a régit, ami a hetvenes években épült, az már nagyon réginek számít. Mi Európában foggal körömmel ragaszkodunk a múlt konzerválásához, ők nem annyira. Ám sok tekintetben mégis konzervatívabb, tradicionálisabb társadalom, mint a miénk. Nagyon érdekes a múlthoz való hozzáállásuk, s ezt az építészetük is szépen tükrözi. Van ugyan, aki aktívan tevékenykedik az örökségvédelemben, de nem ez az általános – fejtette ki Katharina Roters. Kiemelte, ugyanakkor az egész panelvilágot nem tudják ők sem ledózerolni, vannak variációik, s időnként akár a hagyományos formanyelvi díszítéshez is visszanyúlnak, például a templomépítésekben. – Egész más a viszonyrendszerük a múlt nagyságokkal, mint nekünk: egyszerre jelenik meg erőteljesen a hagyományőrzés – kifejezetten ragaszkodnak a társadalmi, szociális, kulturális mozgatóelemeikhez – és a modernizáció. Mint arra az alkotó is rámutatott, napjainkban különösen aktuális kérdés, mit is csinálunk a mostanra már kellő távolságba került szovjet korszakkal. Hogyan viszonyulunk a modern-brutalista időszakhoz: konzerváljuk, elbontjuk, vagy átépítjük. Egy biztos, az örmény példa izgalmas válaszokat kínál, érdemes foglalkozni vele.

Infó: Katharina Roters: Egy álom anatómiája. Építészeti illúziók és városutópiák Örményországban. Látogatható március 8-ig a Mai Manó Házban.