Kivándorolt irodalom - Konrád György hagyatéka Berlinben

Ősz óta Kertész Imre, Ivan Nagel, Tábori György írói öröksége mellett Konrád György hagyatékát is a berlini Akademie der Künste (AdK) archívuma őrzi. Dalos György író, Werner Heegewaldt, archívum-igazgató, és Marcel Lepper, az irodalmi gyűjtemény vezetője a magyar írók németországi fogadtatásáról, Berlinről és irodalmi hovatartozásról beszéltek.

Miért akarta Konrád György, hogy a hagyatéka Berlinben maradjon? Mennyiben lehetett a döntése politikai természetű?

Werner Heegewaldt: Konrád Györgynek bizonyára politikai indítékai is voltak, hiszen Magyarországon állandó kereszttűzben élt. Ellenálló volt: először holokauszt-áldozatként, majd rendszerellenes, tiltott szerzőként, később pedig Orbán Viktor kritikusaként folyamatos elutasítással találkozott. Kézenfekvő volt, hogy Berlinben keressen helyet a hagyatékának. Két cikluson át elnökölt az AdK-ban; régóta volt az intézmény tagja, amikor azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy vegyük fel az örökségét az archívumunkba. Részünkről magától értetődött, hogy befogadjuk ezt a különlegesen értékes gyűjteményt; főleg, hogy amióta nálunk dolgozik Madácsi-Laube Katalin irodalomtudós, a magyar nyelvű tárgyakat is szakszerűen tudjuk gondozni.

Dalos György: Konrádban már akkor megfogalmazódott ez az igény, amikor 1997-ben az Akadémia elnöke lett. Történészként úgy gondolom, hogy az a jó, ha egy hagyaték egy helyen van, és egy helyen kutatható. Konrád magyar és német nyelvű örökségének a legjelentősebb része Németországban keletkezett: 1974-75 óta része volt az itteni irodalomnak, ekkor jelent meg a Látogató, Walter Jens, az AdK akkori elnökének utószavával. Itt volt otthon. Ez nem a Fidesz hibája, hanem az ő előző rendszerből fakadt helyzete: Magyarországon peremre szakadt irodalmár volt. Túl az irodalmi életművén igen jelentős szellemi szerepet játszott a rendszerváltásban, olyan módon, mint a cseheknél Havel: az a fajta entellektüel volt, aki befolyásolta a közgondolkodást. 1989 után a nemzetközi P.E.N. elnöke lett; hogyan várható el tehát, hogy valamilyen kizárólagos nemzet levéltárában helyezze el a reá vonatkozó, vagy általa készített iratokat? A hagyatéka nagyon érdekes, mert tovább nyúlik, mint a szerzői munkássága, és a német-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok tárgyát képezi.

Marcel Lepper: A szeretet is fontos szempont. Sok magyar író úgy érezte, több megbecsülést kap német kontextusban. Ráadásul Berlin a nemzetközi könyvpiac fontos csomópontjának számít: több külföldi nagy fordítás csak a német kiadás után jelent meg. Kertész, Konrád, Nádas, Esterházy, Dragomán: mind éltek itt egy ideig a Wissenschaftskolleg ösztöndíjával. Az intézmény gondosan ápolta a magyar-német kapcsolatokat (az egykori rektor, Wolf Lepenies alapította annak idején a Budapest Collegiumot). Pozitív élmények kötötték ide a magyar írókat: a DAAD művészeti programjával nagyon sokan jöttek Nyugat-Berlinbe a rendszerváltás előtt is. Ez lett az a város, ahová aztán mindig visszavágytak.

Mert, úgy tűnik, van valami a levegőben, ami más európai nagyvárosokban nincs. Ráadásul a németek rendkívül fogékonyak a magyar irodalomra.

Dalos: Ez a dolog a ketté szakított városról szól, és még inkább Nyugat-Berlinről. Nem csak írók jöttek ide, hanem zenészek és más művészek is. Ligeti György, az első DAAD-ösztöndíjas, el volt bűvölve Nyugat-Berlintől. „Ez az a szürrealista ketrec, ahol azok a szabadok, akik belül vanak”, mondta. Ez a lét azért volt érdekes, mert egy szocialista országból jőve egy szigetre kerültek, ahol nem csak szabadság volt, hanem olyan fajta multikulturalitás, ami ma már nem lehetséges. A magyar írók pedig hoztak valamit, ami a nyugati közvéleményt és az intellektuális réteget nagyon érdekelte: az ő regényeik és verseik információk voltak arról, hogy milyen belülről egy szocialista ország és társadalom. Ez nagyon jót tett a magyar imidzsnek. Nyugaton azok is publikáltak, akik Magyarországon is jelen voltak, de nem tartoztak a hivatalos kultúra kedvencei közé, míg Németországban igencsak nagyra becsültek őket, mint például Mészölyt, Nádast és Esterházyt. Mindig azt mondom, hogy Magyarországnak az lenne jó, ha legalább hasonlítanánk ahhoz a képhez, ami többek között ezeknek az íróknak a jóvoltából alakult ki. Amikor 1999-ben a frankfurti könyvvásáron Magyarország volt a fővendég, láttam, ahogyan a könyvesboltokban a „k” betűnél ott áll egymás mellett Konrád, Kertész, Krasznahorkai, Kornis. Nem vagyok egy nagy nacionalista, de akkor kutya-büszke voltam. Sajnáltam, hogy én nem „k” betűvel kezdődök. A kedvező imidzset máig sem sikerült elrontani, bár a magyar részről komoly törekvések látszanak.

Heegewaldt: Berlint a geopolitikai helyzete is különlegessé tette. Varrathely volt, ahol érződtek a hideg-háború közvetlen konfliktusai, és ahol a keleti blokk összeomlása után az együttélés egészen új gondolata öltött formát. Amikor egy művész vagy egy író Berlinbe érkezett, hamar megtalálta a hasonlóan gondolkodókat: nem voltak olyan zárt körök, mint például Londonban vagy Párizsban. A városnak ez az „aurája” roppantul izgatta a keletről érkezőket. Berlinben máig hihetetlen nyitottság van a párbeszédre és a kontroverzitásra, függetlenül attól, hogy ki, milyen körből érkezik.

Lepper: A város töröttsége megszólította az írókat. A muzeális helyeken, mint például Párizsban sokkal konvencionálisabb fejlödéstörténetet lehet megfigyelni. Berlin építészeti, várostervezési, történelmi hegei máig, minden sarkon igen látványosak. Részben ezekből a sérülésekből következik, hogy a német olvasók érzékenyebben reagálnak egyes témákra. Dragomán György is arról beszél, hogy máshogyan fogadják itt és otthon, mert az itteni közönséget sokkal jobban érdeklik a kisebbségek története, és fogékonyabbak a zsidó családtörténetekre.

Dalos: 1992-ben a Rowohlt megkért, hogy vigyem be nekik a „Mensch ohne Schicksal” (Sors nélküli ember – a szerk.) című könyvet. Elolvasták, és azt mondták, kiadják, de előbb újra kell fordítani. Ez stratégiai elgondolás volt: az NDK-ás változat nem jutott ki a nyugati piacra, ezért újként kellett megjelentetni. De azt is mondták, hogy inkább valami frissebbel kezdjünk: így jött ki a Kaddis, aztán egy évvel később az újrafordított Sorstalanság. Az áttörés 1996-ban következett, amikor a Spiegel-interjú után a német nyilvánosság észrevette, hogy van itt egy nagy író. Irodalmi sztár lett, már ha van ilyen. Ehhez fogható ünneplésben soha nem részesült Magyarországon, mert a Sorstalansággal az irodalmi élet peremén maradt. Különös könyv volt: nem állt bele a heroikus antifasiszta holokauszt-ábrázolásba, hanem megmutatta, hogy lehet ezt a világot ironikusan, elidegenítően megragadni. Ez a magyar holokauszt-irodalomban addig nem létezett. Konrádtól kezdve a zsidó-téma, az emberábrázolás mint helyzet nagyobb dimenziót nyert, Kertésznél pedig kiteljesedett. A német múltfeldolgozás nagyon helyes volt, de nem tökéletes. Kertésznél a láger mint totalitás sokkal döbbenetesebben hatott, mint az 50-es 60-as évek irodalma, ami kicsit mindig ritualizálta a holokausztot.

Kertész a kétezres évek elején az AdK-ra bízta a kéziratai nagy részét. Akkor azt írta, Magyarország, az „értetlen közeg”, ahol „jól lehet tanulmányozni, hogy mi történik ott, ahol semmi nem történik”, „szellemi nyomorúságba” taszította. Schmidt Mária most hazafinak nevezi az írót, pedig a kormányzati kommunikáció ritkán ilyen engedékeny, amikor a hazaszeretetről gondolkodik.

Heegewaldt: Nem akarom kommentálni azt, ahogyan a magyar alapítvány Kertész munkásságát értelmezi. A mi feladatunk az, hogy az író akaratának megfelelően hozzáférhetővé tegyük a ránk bízott anyagokat a nyilvánosság és a kutatók számára, ezért pedig igyekszünk minden érdekelttel konstruktívan együttműködni. Kertész írói munkájának nagy része nálunk van, mert ő – részben politikai okokból – ideadta. Azon vagyunk, hogy az archívumot az emberek rendelkezésére bocsássuk: Mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy visszaélés történjen oly módon, hogy az írói mű egyes részeit önkényesen kiragadva hozzák nyilvánosságra. Ez csak úgy sikerülhet, ha mindenki előtt nyitva tartjuk az olvasótermünket. Aki akar, eljöhet, ajánlás sem kell hozzá, és beszámolhat róla, mit olvasott Kertész műveiben és naplóiban.

Lepper: Az archívum nagyon bízik a tudomány és a sajtó szabadságában: nem kell, hogy mi értelmezzük az írásokat. Elég ha itt vagyunk, és azt mondjuk: gyertek, és győződjetek meg magatok arról, hogy mit írt. Ezzel a 21. században az archívum szerepe: a digitális anyagokkal ellentétben itt kézzelfoghatóan megtalálható, amit az író maga adott nekünk.

Heegewaldt: Ha a magyar alapítvány nyitott az együttműködésre, mi rendelkezésre állunk. Korlátlan hozzáférést akarunk az archívumhoz. Például úgy, hogy a dokumentumokat online megjelentetjük, hogy bárki elérhesse őket. Kertész is így akarta: azért alkotott, hogy olvassák.

Dalos: Először a hivatalos Magyarország írta le Kertészt,és nem fordítva. Rendkívül érzékeny és emocionális ember volt, nem politikus alkat. Azok a támadások, amelyek a Nobel-díj átadása körül érték – és ezek a Fidesz tudtával történtek – dac-reakciót váltottak ki: ekkor adta elő egy interjúban, hogy nem tekinti magát magyarnak. Akárhogy is, magyar maradt, hiszen az író legfontosabb kötődése a nyelv, s műveit olvasóira hagyományozta. Más kérdés, hogy mi volt a szándéka a kéziratokkal és a dokumentumokkal. Ő magának, majd özvegyének ellentmondásos szándékai voltak a hagyatékkal. Nem tudtak zöld ágra vergődni azzal a kérdéssel, hogy mivel tartoznak Magyarországnak, és mivel Németországnak, hiszen egyrészt Kertész irodalmi felfutása és dicsősége a német miliőnek volt köszönhető, másrészt végig magyar szövegeket írt. Hiba volt kérdést csinálni az archívum-ügyből: meg kellett volna egyezni a Rowohlttal és az Akadémiával, nem pedig átvinni Németországba a magyar kulturkampfot, mert az ott nem működik. A hagyatékot őrző helyeknek együtt kell működniük, mert Kertész fontosabb a Kertész Imre Intézetnél, és fontosabb az akadémiánál is.

Dalos György a hazafiság jeleként említi a nyelvet. Miért váltott németre?

Dalos: Tizenkilenc évig nem jelenhetett meg Magyarországon könyvem, mert a személyem nehezen volt elfogadható a kultúrpolitika számára. Ezért a műveimet komplett illegalitásban kezdtem el kiadatni Nyugat-Németországban, az elsőt én fordítottam le, baráti segítséggel. Amikor a könyv megérkezett a Gorkij Könyvtárba, ott a katalógusban rápecsételték, hogy „zárt anyag”: sikerült egy olyan könyvet írnom, amit nem volt szabad olvasnom. Nyugat-Németországban a magasztalástól az abszolút levágásig mindent megkaptam, ami egy írónak kijár: 1990-ig persze a német kritika engedékenyebb volt az ellenzéki, üldözött szerzőkkel szemben, attól kezdve nem volt tréfa. A nyelvi őrségváltás azonosság-átalakulást is jelent. Magyarország nem vesztette el számomra a jelentőségét, de ha az ember integrálódik egy közegbe, akkor annak a részévé válik. Én pedig inkább vagyok a német kulturális miliő része, mint a magyaré, hiába tudom a 19-20. századi hazai költészet nagy részét kívülről. Van az embernek saját sorsa is.