Előfizetés

Gyaluforgácsok a zenetörténetből

Retkes Attila írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.02.13. 12:30
1964-ben rögzített Blue World című albuma bár művészi szempontból kifogástalan, mégsem kiadásra szánta
Fotó: JIM MARSHALL
Az egyetemes jazztörténet két iskolateremtő alakja, a trombitás Miles Davis és a szaxofonos John Coltrane hagyatékából is előkerült egy-egy teljes lemeznyi, eddig publikálatlan stúdiófelvétel.
Miles Davis az 1980-as évek közepén elhagyta a számára sok dicsőséget hozó Columbia kiadót, és átszerződött a Warner-csoporthoz. A basszusgitáros Marcus Miller társaságában hamarosan felvette a Tutu című albumot, amit Grammy-díjjal ismertek el. Ugyanebben az időben készült, de Tommy LiPuma producer javaslatára dobozban maradt a nemrégiben – 28 évvel Davis halála után – publikált Rubberband, amely korántsem sikerült annyira jól, mint a Tutu. A Rubberband valójában popzene: rhythm and blues és soul keveréke, néhol kommersz, diszkós felhangokkal, néhol Davis zseniális hangszerszólóival. A súlyos drog- és gyógyszerfüggőséggel küzdő, sokat betegeskedő trombitás-zenekarvezető a Rubberbandhez két nagyszerű énekes, Chaka Khan és Al Jarreau meghívását tervezte. Ez azonban nem valósult meg, s a helyükre behívott lokális sztárok (Randy Hall, Lalah Hathaway, Medina Johnson és Ledisi) bizony igen szerény teljesítményt nyújtanak. A stúdiótechnika sem állt a helyzet magaslatán: Mike Stern egyik gitárszólóját például csúnyán lekeverték. A Rubberband nem rombolja le Miles Davis mítoszát (hiszen ő maga nagyszerűen játszik), de nyilvánvaló, hogy az életmű marginális darabjai közé sorolható. Más a helyzet John Coltrane 1964 júniusában rögzített, Blue World című albumával. Művészi szempontból kifogástalan, de mindössze öt számot tartalmaz, játékideje is csak harminchét perc. A szaxofonos nyilvánvalóan nem kiadásra szánta ezt az anyagot, amit bizonyít, hogy korábban felvett saját kompozícióit rögzítette újra – olykor két különböző verzióban. Ez így rejtélyesen hangzik, pedig a magyarázat egyszerű. Gilles Groulx kanadai dokumentarista első játékfilmjéhez akarta megnyerni Coltrane-t és muzsikustársait, és az elhangzó kompozíciókat is a rendező választotta ki. A Macska a táskában (Le Chat dans le sac) című filmben végül tíz percnyi Coltrane-muzsikát használt fel, a mesterszalagot pedig magával vitte Montrealba, s elhelyezte a Nemzeti Filmarchívum raktárában, ahol 55 éven át porosodott. A közelmúltban szerencsésen előkerült filmzene-töredék további érdekessége, hogy Coltrane állandó nagybőgőse (Jimmy Garrison) és dobosa (Elvin Jones) mellett az akkor még nagyon fiatal (jelenleg 81 éves), briliáns zongorista, McCoy Tyner játéka hallható rajta.          Infó Miles Davis: Rubberband. Rhino/Warner, katalógusszám: R2 599464 John Coltrane: Blue World. Impulse/Universal, katalógusszám: 00602577626524   
A most előkerült felvételek sem rombolják le Miles Davis mítoszát
Fotó: RHINO MUSIC

Újabb felfedezések?

Lehetséges-e, hogy ikonikus jazz-előadók lezártnak hitt életművéből újabb és újabb hangfelvételek kerülnek elő? – kérdeztem Krin Gabbard professzort, a New York-i Columbia Egyetem Jazztanulmányi Központjának vezetőjét, aki a Müpa meghívására érkezett Budapestre. A professzor szerint elsősorban magángyűjteményekben és könyvtárakban, de akár még kiadói archívumokban is lappanghatnak ismeretlen felvételek. Azt azonban valószínűtlennek tartja, hogy ezek felbukkanása jelentősen megváltoztatná az adott előadó művészi megítélését.

„Az egész panelvilágot nem lehet ledózerolni”

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.02.13. 10:00
Egymás mellett a technikai fejlődés és a bárányról levágott gyapjú
Fotó: Béres Márton / Népszava
Katharina Roters hazánkban főként a Kádár-kockáról készült fotósorozatával vált ismertté, ezúttal nem kevésbé izgalmas örmény építészeti dokumentációival találkozhatunk a Mai Manó Házban.
Szinte véletlenül került Örményországba egyetemi tanulmányai során, ám az ország atmoszférája azonnal magával ragadta Katharina Roterst. A németországi születésű, magyar származású képzőművész később ösztöndíjjal utazott vissza Jerevánba, ahol 1999-től egy éven át szinte mániákusan kezdte fotózni a várost, a különféle épületeket, egyedülálló homlokzatokat. Az akkor készült képeiből megjelent Yerevan Concrete című kötete, s azt követően Magyarországra költözött, ahol szintén az ornamentális felületek, az építészeti kihívások ragadták meg a figyelmét. Ekkor kezdett el foglalkozni a Kádár-kockával, illetve a kapart kőporos díszítési technikával, amit egyfajta hungarikumnak is tart. Keresztül-kasul bejárta az országot, lefényképezve megannyi házat, és megalkotva Hungarian Cubes című projektjét – és az azonos című díjnyertes kötetet –, s csak az utóbbi néhány évben tért vissza újra Örményországba, hogy feltérképezze az örmény városokat folyamatosan formáló sajátosságokat és ellentmondásokat, amelyek mögött a nemzeti vágyálmok, a technikai haladás, a kulturális örökség kihívásai és az építészeti változások is meghúzódnak. A hegyvidéki országban készült képi projektjeivel most a Mai Manó Házban találkozhatunk az Egy álom anatómiája című kiállítás keretében.
A tárlaton láthatók többek között az első ezredfordulós látogatás sorozatba rendezett felvételei, amelyek a város arculatát meghatározó motívumrendszert dokumentálják. S noha talán elsőre kérdéses lehet, mi is volna érdekes számunkra az örmény épületekből, nagyon sok hasonlóságot, és lényeges különbséget is felfedezhetünk a magyar építészeti megoldásokkal összehasonlítva. A képek egy része első pillantásra a mi panelházainkat idézi vissza, mégis alapvető esztétikai különbségek rajzolódnak ki. – A keleti blokkban ezt szovjet modellnek hívták, a nyugati világban brutalizmusnak, de tulajdonképpen ugyanarról beszélünk. A második világháború utáni korszak építészetéről, amely az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartott, és elsősorban a két háború közti korszak szociális építkezéséhez hasonlítható. Míg azonban Magyarországon a panel uniformizáltabb, sivárabb formákat öltött, addig Örményországban nem csak egyszerű szögletes balkonok jelentek meg, hanem különböző verziók, amelyek már a házak tervezésekor jelen voltak, nem utólag kerültek fel a díszítőelemek – mesélte lapunknak Katharina Roters.
A szovjet örökségből fennmaradt építészeti elemek szintén hangsúlyosan megjelennek egy izgalmas esettanulmány keretében, amelyet a művész Mecamorról, az egykori – sokkal inkább csak tervezett – atomvárosról készített. Mint elmondta, a település a hatvanas évek második felétől a nyolcvanas évek végéig épült, kifejezetten az atomerőmű dolgozóinak, egy korábban kietlen területen. Az egész várost egyetlen építész tervezte, a járólapoktól kezdve a több emeletes házakig, teljesen azonban sosem készült el. 1988-ban volt egy nagy földrengés, amelynek nyomán civil kezdeményezések indultak, hogy állítsák le az atomerőművet, ami meg is történt. Majd 1991-ben összeomlott a Szovjetunió is, s a város időközben levált az atomerőműről – számolt be róla Katharina Roters. Megjegyezte, nagyon érdekesnek találta a területet, ugyanis bár minden épület funkcionális céllal épült, mégsem áraszt a város rossz hangulatot.
A tárlat három különböző aspektusból enged bepillantást az örmény építészeti megoldásokba, a városépítés és újjáépítés folyamataiba. A legizgalmasabb talán az utóbbi néhány év sorából az a projekt, amely a főváros átírásait, változásait fedi fel. – Jereván burjánzó, élő város, s főleg az utóbbi tíz évben sokat változott, a város szövetével, megjelenésével egyszerre. Változtak a város dimenziói is: míg a szocializmusban a nagyság a hatalmas sugárutakat, tereket jelentette, addig most sokkal inkább felfelé terjeszkedés történik, teljesen átírva az arányokat. Palimpszesztként újabb és újabb rétegek rakódnak egymásra, jelen vannak a szovjet kódok, de az újonnan épült, vagy átfestett épületek is – részletezte Katharina Roters. Az alkotó hangsúlyozta, a város különös egymás mellettiséggel rendelkezik, megfigyelhető a folyamatos technológiai fejlődés, miközben a hátsó udvarba lépve gyakran atavisztikusnak mondható jeleneteket látni: például a nénik ott tisztítják a bárányról levágott gyapjút. Akár a belvárosban is nagyon nyers szembenállásokat lehet tapasztalni, ismertette. Majd hozzáfűzte, ezzel szemben ő úgy érzékeli, Budapesten kifinomultabbak a kódok: nálunk ezek inkább szociális kérdések, és nem városon belül helyezkednek el a töréspontok, míg Jerevánban a belvárosban is megférnek egymás mellett.
Örményországban alapvetően más a műemlékvédelemhez való viszony, mint Magyarországon. Hiába nagy múlttal rendelkező város Jereván, nagyon ritka, ha akár csak százéves épületet is látsz, jegyezte meg a képzőművész. – Sokkal jobban áttranszformálják a régit, ami a hetvenes években épült, az már nagyon réginek számít. Mi Európában foggal körömmel ragaszkodunk a múlt konzerválásához, ők nem annyira. Ám sok tekintetben mégis konzervatívabb, tradicionálisabb társadalom, mint a miénk. Nagyon érdekes a múlthoz való hozzáállásuk, s ezt az építészetük is szépen tükrözi. Van ugyan, aki aktívan tevékenykedik az örökségvédelemben, de nem ez az általános – fejtette ki Katharina Roters. Kiemelte, ugyanakkor az egész panelvilágot nem tudják ők sem ledózerolni, vannak variációik, s időnként akár a hagyományos formanyelvi díszítéshez is visszanyúlnak, például a templomépítésekben. – Egész más a viszonyrendszerük a múlt nagyságokkal, mint nekünk: egyszerre jelenik meg erőteljesen a hagyományőrzés – kifejezetten ragaszkodnak a társadalmi, szociális, kulturális mozgatóelemeikhez – és a modernizáció. Mint arra az alkotó is rámutatott, napjainkban különösen aktuális kérdés, mit is csinálunk a mostanra már kellő távolságba került szovjet korszakkal. Hogyan viszonyulunk a modern-brutalista időszakhoz: konzerváljuk, elbontjuk, vagy átépítjük. Egy biztos, az örmény példa izgalmas válaszokat kínál, érdemes foglalkozni vele. Infó: Katharina Roters: Egy álom anatómiája. Építészeti illúziók és városutópiák Örményországban. Látogatható március 8-ig a Mai Manó Házban.  

Névjegy

Katharina Roters (1969, Köln) képzőművész 1999-ben végzett a Düsseldorf Művészeti Akadémia Festészet Karán. Első fotóprojektjét, a Yerevan Concrete-t 1999-ben készítette az örmény fővárosban. 2014-ben a Hungarian Cubes című könyvét a Német Építészeti Múzeum (DAM) és a Frankfurti Könyvvásár Építészeti Könyv Díjával (DAM Architectural Book Award) tüntették ki. A kötet a hatvanas-hetvenes években épült magyarországi vidéki családi házak, a Kádár-kockának is nevezett épületek díszítőművészetét mutatta be. A 2016-os Velencei Építészeti Biennálén részt vett az örmény pavilon kiállító művészeként. Utopia&Collapse. Rethinking Metsamor: The Armenian Atomic City című könyve 2018-ban jelent meg.  

Kivándorolt irodalom - Konrád György hagyatéka Berlinben

Ongjerth Hanna írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.02.12. 12:00

Fotó: CLAUDIO DIVIZIA
Ősz óta Kertész Imre, Ivan Nagel, Tábori György írói öröksége mellett Konrád György hagyatékát is a berlini Akademie der Künste (AdK) archívuma őrzi. Dalos György író, Werner Heegewaldt, archívum-igazgató, és Marcel Lepper, az irodalmi gyűjtemény vezetője a magyar írók németországi fogadtatásáról, Berlinről és irodalmi hovatartozásról beszéltek.
Miért akarta Konrád György, hogy a hagyatéka Berlinben maradjon? Mennyiben lehetett a döntése politikai természetű?   Werner Heegewaldt: Konrád Györgynek bizonyára politikai indítékai is voltak, hiszen Magyarországon állandó kereszttűzben élt. Ellenálló volt: először holokauszt-áldozatként, majd rendszerellenes, tiltott szerzőként, később pedig Orbán Viktor kritikusaként folyamatos elutasítással találkozott. Kézenfekvő volt, hogy Berlinben keressen helyet a hagyatékának. Két cikluson át elnökölt az AdK-ban; régóta volt az intézmény tagja, amikor azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy vegyük fel az örökségét az archívumunkba. Részünkről magától értetődött, hogy befogadjuk ezt a különlegesen értékes gyűjteményt; főleg, hogy amióta nálunk dolgozik Madácsi-Laube Katalin irodalomtudós, a magyar nyelvű tárgyakat is szakszerűen tudjuk gondozni.   Dalos György: Konrádban már akkor megfogalmazódott ez az igény, amikor 1997-ben az Akadémia elnöke lett. Történészként úgy gondolom, hogy az a jó, ha egy hagyaték egy helyen van, és egy helyen kutatható. Konrád magyar és német nyelvű örökségének a legjelentősebb része Németországban keletkezett: 1974-75 óta része volt az itteni irodalomnak, ekkor jelent meg a Látogató, Walter Jens, az AdK akkori elnökének utószavával. Itt volt otthon. Ez nem a Fidesz hibája, hanem az ő előző rendszerből fakadt helyzete: Magyarországon peremre szakadt irodalmár volt. Túl az irodalmi életművén igen jelentős szellemi szerepet játszott a rendszerváltásban, olyan módon, mint a cseheknél Havel: az a fajta entellektüel volt, aki befolyásolta a közgondolkodást. 1989 után a nemzetközi P.E.N. elnöke lett; hogyan várható el tehát, hogy valamilyen kizárólagos nemzet levéltárában helyezze el a reá vonatkozó, vagy általa készített iratokat? A hagyatéka nagyon érdekes, mert tovább nyúlik, mint a szerzői munkássága, és a német-magyar irodalmi és kulturális kapcsolatok tárgyát képezi.   Marcel Lepper: A szeretet is fontos szempont. Sok magyar író úgy érezte, több megbecsülést kap német kontextusban. Ráadásul Berlin a nemzetközi könyvpiac fontos csomópontjának számít: több külföldi nagy fordítás csak a német kiadás után jelent meg. Kertész, Konrád, Nádas, Esterházy, Dragomán: mind éltek itt egy ideig a Wissenschaftskolleg ösztöndíjával. Az intézmény gondosan ápolta a magyar-német kapcsolatokat (az egykori rektor, Wolf Lepenies alapította annak idején a Budapest Collegiumot). Pozitív élmények kötötték ide a magyar írókat: a DAAD művészeti programjával nagyon sokan jöttek Nyugat-Berlinbe a rendszerváltás előtt is. Ez lett az a város, ahová aztán mindig visszavágytak.    Mert, úgy tűnik, van valami a levegőben, ami más európai nagyvárosokban nincs. Ráadásul a németek rendkívül fogékonyak a magyar irodalomra.   Dalos: Ez a dolog a ketté szakított városról szól, és még inkább Nyugat-Berlinről. Nem csak írók jöttek ide, hanem zenészek és más művészek is. Ligeti György, az első DAAD-ösztöndíjas, el volt bűvölve Nyugat-Berlintől. „Ez az a szürrealista ketrec, ahol azok a szabadok, akik belül vanak”, mondta. Ez a lét azért volt érdekes, mert egy szocialista országból jőve egy szigetre kerültek, ahol nem csak szabadság volt, hanem olyan fajta multikulturalitás, ami ma már nem lehetséges. A magyar írók pedig hoztak valamit, ami a nyugati közvéleményt és az intellektuális réteget nagyon érdekelte: az ő regényeik és verseik információk voltak arról, hogy milyen belülről egy szocialista ország és társadalom. Ez nagyon jót tett a magyar imidzsnek. Nyugaton azok is publikáltak, akik Magyarországon is jelen voltak, de nem tartoztak a hivatalos kultúra kedvencei közé, míg Németországban igencsak nagyra becsültek őket, mint például Mészölyt, Nádast és Esterházyt. Mindig azt mondom, hogy Magyarországnak az lenne jó, ha legalább hasonlítanánk ahhoz a képhez, ami többek között ezeknek az íróknak a jóvoltából alakult ki. Amikor 1999-ben a frankfurti könyvvásáron Magyarország volt a fővendég, láttam, ahogyan a könyvesboltokban a „k” betűnél ott áll egymás mellett Konrád, Kertész, Krasznahorkai, Kornis. Nem vagyok egy nagy nacionalista, de akkor kutya-büszke voltam. Sajnáltam, hogy én nem „k” betűvel kezdődök. A kedvező imidzset máig sem sikerült elrontani, bár a magyar részről komoly törekvések látszanak.   Heegewaldt: Berlint a geopolitikai helyzete is különlegessé tette. Varrathely volt, ahol érződtek a hideg-háború közvetlen konfliktusai, és ahol a keleti blokk összeomlása után az együttélés egészen új gondolata öltött formát. Amikor egy művész vagy egy író Berlinbe érkezett, hamar megtalálta a hasonlóan gondolkodókat: nem voltak olyan zárt körök, mint például Londonban vagy Párizsban. A városnak ez az „aurája” roppantul izgatta a keletről érkezőket. Berlinben máig hihetetlen nyitottság van a párbeszédre és a kontroverzitásra, függetlenül attól, hogy ki, milyen körből érkezik.   Lepper: A város töröttsége megszólította az írókat. A muzeális helyeken, mint például Párizsban sokkal konvencionálisabb fejlödéstörténetet lehet megfigyelni. Berlin építészeti, várostervezési, történelmi hegei máig, minden sarkon igen látványosak. Részben ezekből a sérülésekből következik, hogy a német olvasók érzékenyebben reagálnak egyes témákra. Dragomán György is arról beszél, hogy máshogyan fogadják itt és otthon, mert az itteni közönséget sokkal jobban érdeklik a kisebbségek története, és fogékonyabbak a zsidó családtörténetekre.   Dalos: 1992-ben a Rowohlt megkért, hogy vigyem be nekik a „Mensch ohne Schicksal” (Sors nélküli ember – a szerk.) című könyvet. Elolvasták, és azt mondták, kiadják, de előbb újra kell fordítani. Ez stratégiai elgondolás volt: az NDK-ás változat nem jutott ki a nyugati piacra, ezért újként kellett megjelentetni. De azt is mondták, hogy inkább valami frissebbel kezdjünk: így jött ki a Kaddis, aztán egy évvel később az újrafordított Sorstalanság. Az áttörés 1996-ban következett, amikor a Spiegel-interjú után a német nyilvánosság észrevette, hogy van itt egy nagy író. Irodalmi sztár lett, már ha van ilyen. Ehhez fogható ünneplésben soha nem részesült Magyarországon, mert a Sorstalansággal az irodalmi élet peremén maradt. Különös könyv volt: nem állt bele a heroikus antifasiszta holokauszt-ábrázolásba, hanem megmutatta, hogy lehet ezt a világot ironikusan, elidegenítően megragadni. Ez a magyar holokauszt-irodalomban addig nem létezett. Konrádtól kezdve a zsidó-téma, az emberábrázolás mint helyzet nagyobb dimenziót nyert, Kertésznél pedig kiteljesedett. A német múltfeldolgozás nagyon helyes volt, de nem tökéletes. Kertésznél a láger mint totalitás sokkal döbbenetesebben hatott, mint az 50-es 60-as évek irodalma, ami kicsit mindig ritualizálta a holokausztot.    Kertész a kétezres évek elején az AdK-ra bízta a kéziratai nagy részét. Akkor azt írta, Magyarország, az „értetlen közeg”, ahol „jól lehet tanulmányozni, hogy mi történik ott, ahol semmi nem történik”, „szellemi nyomorúságba” taszította. Schmidt Mária most hazafinak nevezi az írót, pedig a kormányzati kommunikáció ritkán ilyen engedékeny, amikor a hazaszeretetről gondolkodik.   Heegewaldt: Nem akarom kommentálni azt, ahogyan a magyar alapítvány Kertész munkásságát értelmezi. A mi feladatunk az, hogy az író akaratának megfelelően hozzáférhetővé tegyük a ránk bízott anyagokat a nyilvánosság és a kutatók számára, ezért pedig igyekszünk minden érdekelttel konstruktívan együttműködni. Kertész írói munkájának nagy része nálunk van, mert ő –  részben politikai okokból – ideadta. Azon vagyunk, hogy az archívumot az emberek rendelkezésére bocsássuk: Mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy visszaélés történjen oly módon, hogy az írói mű egyes részeit önkényesen kiragadva hozzák nyilvánosságra. Ez csak úgy sikerülhet, ha mindenki előtt nyitva tartjuk az olvasótermünket. Aki akar, eljöhet, ajánlás sem kell hozzá, és beszámolhat róla, mit olvasott Kertész műveiben és naplóiban.   Lepper: Az archívum nagyon bízik a tudomány és a sajtó szabadságában: nem kell, hogy mi értelmezzük az írásokat. Elég ha itt vagyunk, és azt mondjuk: gyertek, és győződjetek meg magatok arról, hogy mit írt. Ezzel a 21. században az archívum szerepe: a digitális anyagokkal ellentétben itt kézzelfoghatóan megtalálható, amit az író maga adott nekünk.   Heegewaldt: Ha a magyar alapítvány nyitott az együttműködésre, mi rendelkezésre állunk. Korlátlan hozzáférést akarunk az archívumhoz. Például úgy, hogy a dokumentumokat online megjelentetjük, hogy bárki elérhesse őket. Kertész is így akarta: azért alkotott, hogy olvassák.   Dalos: Először a hivatalos Magyarország írta le Kertészt,és nem fordítva. Rendkívül érzékeny és emocionális ember volt, nem politikus alkat. Azok a támadások, amelyek a Nobel-díj átadása körül érték – és ezek a Fidesz tudtával történtek – dac-reakciót váltottak ki: ekkor adta elő egy interjúban, hogy nem tekinti magát magyarnak. Akárhogy is, magyar maradt, hiszen az író legfontosabb kötődése a nyelv, s műveit olvasóira hagyományozta. Más kérdés, hogy mi volt a szándéka a kéziratokkal és a dokumentumokkal. Ő magának, majd özvegyének ellentmondásos szándékai voltak a hagyatékkal. Nem tudtak zöld ágra vergődni azzal a kérdéssel, hogy mivel tartoznak Magyarországnak, és mivel Németországnak, hiszen egyrészt Kertész irodalmi felfutása és dicsősége a német miliőnek volt köszönhető, másrészt végig magyar szövegeket írt. Hiba volt kérdést csinálni az archívum-ügyből: meg kellett volna egyezni a Rowohlttal és az Akadémiával, nem pedig átvinni Németországba a magyar kulturkampfot, mert az ott nem működik. A hagyatékot őrző helyeknek együtt kell működniük, mert Kertész fontosabb a Kertész Imre Intézetnél, és fontosabb az akadémiánál is.  Dalos György a hazafiság jeleként említi a nyelvet. Miért váltott németre?    Dalos: Tizenkilenc évig nem jelenhetett meg Magyarországon könyvem, mert a személyem nehezen volt elfogadható a kultúrpolitika számára. Ezért a műveimet komplett illegalitásban kezdtem el kiadatni Nyugat-Németországban, az elsőt én fordítottam le, baráti segítséggel. Amikor a könyv megérkezett a Gorkij Könyvtárba, ott a katalógusban rápecsételték, hogy „zárt anyag”: sikerült egy olyan könyvet írnom, amit nem volt szabad olvasnom. Nyugat-Németországban a magasztalástól az abszolút levágásig mindent megkaptam, ami egy írónak kijár: 1990-ig persze a német kritika engedékenyebb volt az ellenzéki, üldözött szerzőkkel szemben, attól kezdve nem volt tréfa. A nyelvi őrségváltás azonosság-átalakulást is jelent. Magyarország nem vesztette el számomra a jelentőségét, de ha az ember integrálódik egy közegbe, akkor annak a részévé válik. Én pedig inkább vagyok a német kulturális miliő része, mint a magyaré, hiába tudom a 19-20. századi hazai költészet nagy részét kívülről. Van az embernek saját sorsa is.

Névjegyek

Dalos György: 1943-ban Budapesten született történész, író. 1995 óta Berlinben él. Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a lipcsei könyvvásár Európai Népek Közötti Megértés-díját, a Füst Milán-díjat, és az NSZK Szövetségi Érdemrendjének Első Osztályú Érdemkeresztjét. Werner Heegewaldt: 1962-ben született történész, tudományos levéltáros. Az FH-Potsdam docense, 2016 óta a berlini Akademie der Künste archívumának igazgatója. Marcel Lepper: 1977-ben született germanista. A stuttgarti egyetem professzora, 2018 óta az AdK irodalmi archívumának vezetője.