Egyre gyakrabban hallani, hogy fel kell készülni a közelgő válságra. Felkészültünk?
Az elmúlt tíz évben a kormány jelentős előrelépést tudott elérni Magyarország válságállóságának a javításában azzal, hogy véget vetett a magas költségvetési és folyó fizetési mérleghiányos korszaknak, mely folyamatosan nagyon magas kamatszinttel párosult. Fontos lépés volt ezen az úton a devizahitelezés fejezetének lezárása és a lakossági megtakarítások becsatornázása az állampapírpiacba. Mindezeknek köszönhetően az ország eladósodottságának mértékében és szerkezetében kedvező irányú változások indultak el, ami biztosabb lábakon tartja ma a pénzügyi egyensúlyi helyzetünket egy következő válsággal szemben, mint amilyen helyzetben vártuk a 2008-ban beköszöntött krízist. Ugyanakkor a hazai GDP méretét tekintve annak ellenére nincs látványos előrelépés, hogy a két eddigi uniós költségvetési ciklusban összesen 11 000 milliárd forint uniós támogatás ömlött be a magyar gazdaságba, miközben a költségvetési és a pénzügyi politikánk a gazdasági trendeket követi, azaz prociklikus. Felmerül a kérdés: milyen eszközeink maradnak a növekedés támogatására egy majdani nemzetközi recessziós környezetben.
Ront vagy javít a helyzeten a folyamatos forintgyengítésre játszó monetáris politika?
Rövidtávon támogatni tudja az exportnak azt a részét, amely nem jelentős importtartalommal dolgozik, és a turisztikai ágazatunkat, amelyek valóban hozzájárulnak a növekedéshez. Viszont hosszabb távon ellentétes is lehet a hatása, ugyanis a hazai fizetőeszköz folyamatos leértékelődése elkényelmesítheti ezen gazdasági szereplőket, akik ezáltal kevésbé vannak rákényszerítve a tényleges versenyképességet fokozó lépések megtételére. A lakosságot viszont nagyon rosszul érinti a gyenge forint, hiszen nemcsak jelentősen drágább lett külföldre utazni, de a megugró infláció miatt most már itthon is láthatóan gyengül a jövedelmek és a megtakarítások vásárlóereje.
Hosszú évek óta Ausztriában él és dolgozik. Bécsből nézve hogy látni, belátható időn belül a felzárkózunk a szomszédos országhoz?
Ha csak a két ország jelenlegi GDP-jét és növekedési számait vesszük figyelembe, és ezeket hosszútávra adottságként kezeljük, akkor is mintegy egy évszázad múlva foghatnánk be Ausztriát. Ugyanis az osztrák számok is jók. A hosszútávú felzárkózási céljaink elérésében jelenleg több fontos tényező hátráltat. Míg Ausztria a legkevésbé korrupt országok közé tartozik a világon, addig mi az Unió egyik leggyengébb láncszeme vagyunk ezen a területen. Ez pedig nem segíti a versenyképességünket, ami negatívan hat a termelékenységi mutatóinkra és a növekedési ütemünkre.
A jelenlegi növekedési többletünk se segít a felzárkózásban?
Ennek meghatározó részét az uniós pénzek és a német autóipar generálja. Kérdés, hogy ezekre meddig támaszkodhat a hazai gazdaság, és ezek nélkül mire lennénk képesek. Ennél is fontosabb azonban a növekedés előállításáért felelős magyar humán tőke állapota. A demográfiai mérések szerint a magyar lakosság létszáma naponta nagyjából 70 fővel csökken, míg Ausztriáé naponta 130 fővel nő, 2040-re a történelem folyamán először Ausztria lakosságának mérete meg fogja előzni Magyarországét. Ezért teljesen érthető, hogy a gyerekvállalás kiemelt támogatása a magyar kormány részéről. Érdemes megemlíteni, hogy a születések száma Ausztriában sem magasabb, mint Magyarországon, de ott jóval kedvezőbbek a halálozási és bevándorlási adatok. A nyugati szomszédunknál a várható élettartam átlagosan 81 év, míg nálunk ez csak 76.
Mennyiben hat a magyar minőségi munkaerő külföldre vándorlása?
A Nyugat elszívó hatása komoly gazdaságlassító tényező, miközben az elvándorlás megakadályozásához szükséges bérkülönbségek csökkentéséhez, és az új munkahelyek teremtéséhez erős növekedésre és nagyon dinamikus felzárkózásra van szükség. Összegezve: versenyt futnak egymással az egymás ellen ható folyamatok.
Mi történne, ha egyik napról a másikra kormányzati akarattal zárnánk ezt a "bérszakadékot"?
Az ilyen mesterségesen kialakított béreket nem sokáig tudnák élvezni az emberek, mivel egyből el is vesztenék az állásaikat. A piaci folyamatok ilyen drasztikus kiigazításával egyetlen vállalat sem tudna megbirkózni. Fontos tudni, hogy a béremeléseknek mindig köszönő viszonyban kell lenniük az előállított javak és szolgáltatások mennyiségével és értékével. Egyik sem szaladhat előre a másik nélkül. Ugyanakkor, mivel gyakorlatilag nyitva vannak a határaink, szabad a munkaerőáramlás, így az távozhat, aki akar és tud.
Mi az egyik legnagyobb kihívás ma?
Az, hogy a gazdaság a munkaerő kiáramlás ellenére eléggé növekedésben tudjon maradni ahhoz, hogy az általános bérszínvonal mihamarabb felkapaszkodjon arra a szintre, ahol már nem éri meg a külföldi munkavállalás. Ezen most segít az szja-rendszerünk is, amely sokkal kedvezőbb helyzetet teremt itthon, mint mondjuk Ausztriában. Az más kérdés, hogy a béremeléseknek, a kedvezményes adókulcsoknak és a családi támogatásoknak köszönhetően az emberek zsebében maradó többletjövedelem vásárlóerejét jelentősen redukálja a forint folyamatos leértékelődése, és ezzel együtt az infláció megugrása.
Mint a BÉT korábbi elnöke, miképpen látja a tőzsde szerepét a versenyképesség javításában?
Újabb nemzeti zászlóshajók létrejöttére lenne szükség a magyar vállalati szektoron belül. Olyanokra, amelyek a nemzetközi piacokon eredményesen versenyeznek, miközben itthon döntenek a munkaerő fejlesztésről, a nemzetközi akvizíciókról, az osztalékpolitikáról. A BÉT legnagyobb vállalatainak a BUX-kosárban betöltött szerepét 25 éve nem veszélyezteti semmi. Ezek a kelet-közép európai régióban is kiemelkedően fontos szerepet játszó cégek bebizonyították, hogy az igazi nagyvállalati sikerekhez csak és kizárólag a tőzsdei megmérettetésen keresztül vezet az út. Semmi nem tudja hatékonyabban kikényszeríteni a fejlődést, a versenyképesség és termelékenység javulást.
Mint Budapest legutóbbi olimpiai pályázatának nagykövete, látja esélyét, hogy valamikor a magyar főváros adjon helyet az ötkarikás nyári játékoknak?
Nem ismerek még egy olyan országot a világon amelynek az életében és történelmi hagyományaiban az olimpia fontosabb szerepet töltene be és nagyobb megbecsülést kapna, mint Magyarországon, ráadásul 1896 óta folyamatosan. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság csak akkor tud velünk foglalkozni, ha már eldöntöttük, hogy a startvonalhoz állunk és elrajtolunk a versenyben. Ezt viszont csak akkor szabad megtennünk ha komolyan vesszük a pályázati folyamatot. Ennek két feltétele van. Az egyik, hogy a kormány és a főváros kerüljön teljesen összhangba abban, hogy támogatják a Magyar Olimpiai Bizottság pályázási szándékát, és arra minden politikai erő, mint pártok felett álló közös nemzeti ügyként tekintsen. A másik pedig, hogy az ország lakosságának a meghatározó többsége az ügy mögött álljon. Ennek eléréséhez viszont a fenntartható fejlődést támogató terveken túl, az emberek bizalmát élvező szakmai pályázati csapatra, őszinte kommunikációra, a pénzügyek terén teljes átláthatóságra, valamint hiteles ellenőrzésre van szükség. Különben a következő pályázat is a 2024-es sorsára jut. A legkorábbi dátum, ami majd megpályázható lesz az 2032. Erre majd 2023-ban kell pályázni, amiről 2025-ben születik NOB részéről döntés.
El tudja képzelni a mai politikai viszonyok között, hogy ebben az ügyben politikai konszenzus szülessen?
Igen, ugyanis a szóba jöhető dátumok elég távoliak ahhoz, hogy a rövid távú politikai érdekek most még ne tudjanak ellehetetleníteni egy erről szóló megállapodást. Aki pedig még 2020-ban sem tudja elképzelni, hogy Magyarország 16-20 év múlva abban a helyzetben legyen, hogy Budapest egy okos olimpia házigazdája tudjon lenni, azt nem igazán értem, hogy miért politizálással tölti a drága idejét.
