Palánk

Na, most kezdtem el nem érteni ezt az egészet. Ha a Természettudományi Múzeum esetében győzhetett a józan ész, és a lehető legmagasabb szinten megszülethetett az a döntés, hogy addig ne csomagoljanak, amíg nincsen meg az új épületük – Debrecenben vagy akárhol -, akkor mi szükség van az összes többi erőszakoskodásra? Mi értelme van annak például, hogy Baán László megfenyegeti Budapestet: bár egyelőre nem építik meg a böhöm Nemzeti Galériát a Városligetben, azért a nép csak nézze a helye körül a palánkot, így bűnhődve a szavazatáért?
Nem mintha nem érteném meg Baán Lászlót, sőt, még sajnálom is. Ez az egész Liget projektnek nevezett hagymáz úgy kezdődött, hogy neki kapnia kellett volna egy föld alatti kiegészítést a Szépművészeti Múzeum mellé – csak éppen az erre szánt EU-s pénzt az Orbán-kormány elköltötte a Várkertbazárra. A papír mindent elbír alapon így lett a józan tervből új Nemzeti Galéria, aztán öt múzeum, majd mégis inkább négy, de másik, plusz színház és Biodóm.
Arról viszont tényleg nem a budapestiek tehetnek, hogy jelen állás szerint sok minden lesz a ligetben, de Nemzeti Galéria nem nagyon. Nem mi raktuk ki a Néprajzi Múzeumot a Kossuth térről egyenesen a semmibe, és nem mi szerettünk bele a fene tudja, mire szolgál, de roppant „légies” Zene Háza épületébe. Ha rajtunk múlik, persze semmi sem épült volna parkban, legfeljebb játszótér és sétaút, de ha mégis, tőlünk akár a Nemzeti Galéria gödre is tátonghatna a Néprajzié helyett a felvonulási tér helyén.
Szóval bocsánat, de ezt a tébolyt a kormány miniszteri biztosostul magának kavarta. És a tisztesség azt kívánja, hogy míg a budapestiek által választott fővárosi vezetés megvétózhatja az újabb építkezést, addig a munkaterületet se kelljen kerülgetnünk. A kerítésbontás persze eddig Orbán műfaja volt, de ez egy roppant tanulékony város.
Szerző
N. Kósa Judit

A szlovén barát

Orbán Viktor sokat idézett személy manapság a szlovén sajtóban. Kedden például a Delo című baloldali lap internetes kiadásának címoldalán a magyar kormányfő nagy képe fogadhatta az olvasókat. Ez nem Orbán kivételes szlovéniai népszerűségére vezethető vissza: inkább elrettentő példaként emlegetik. Szlovéniában a társadalom jelentős része liberálisan gondolkodik. Mindaz, ami Magyarországon történik - a jogállamiság lábbal tiprása, a média és az oktatás központosítása és minden demokráciaellenes intézkedés - nemcsak elképzelhetetlen lenne Szlovéniában, egyenesen visszataszító is a társadalom jelentős része számára. Persze Szlovéniában is akadnak sokan, akik az „orbáni útban” látják a jövőt. A 2018-as választáson a magyar kormányfő kedvenc szlovén politikusa, Janez Jansa által irányított Szlovén Demokrata Párt (SDS) végzett az élen, ám annyira féltek a magyar kormány növekvő befolyásától, hogy teljesen különböző pártok fogtak össze és alakítottak kormányt Marjan Sarec vezetésével. A szlovének egyre többször kóstolhatnak bele abba, milyen is a magyar virtus. Egy helyi oknyomozó portál a napokban részletesen megírta, hogyan finanszíroztak Fideszhez közeli „vállalkozók” 2018 augusztusa óta több mint négymillió euróval olyan médiacégeket, amelyek Jansa pártját támogatják. Hatalmas összeg, és joggal tehetjük fel a kérdést: erre van pénz? Tényleg megéri az illiberalizmust külföldre exportálni az uniós támogatások „átirányításával”, miközben a magyar kormánypárt révén jelentős összegeket kapó, a Hír TV-hez hasonlítható Nova 24 televízió Szlovéniában alig gyakorol befolyást a közgondolkodásra? Jansa most esélyt kapott arra, hogy kormányfő lehessen. Sarec ugyanis rosszul mérte fel a helyzetet, bejelentette lemondását, és előrehozott választás kiírását javasolta, de nem számolt azzal, hogy több párt rosszul járna egy idő előtti voksolással. Így Jansa próbálkozhat egy kormányzó többség kialakításával. Ám ha sikerrel járna is, Szlovénia nem választja a magyar utat. Ott még elég erős az emberek demokráciába vetett hite.
Szerző
Rónay Tamás

Intő jelek

Ritkán találkozhatunk olyan ellentmondásos képpel, mint ami az egyik dunántúli gumiabroncsgyárban elénk tárul. A késztermék minőségellenőrzését javarészt 20-30 év körüli fiatal munkások végzik. A feladatuk amilyen egyszerűnek látszik, annyira fárasztó is, vékony kesztyűs kezükkel - körkörös mozdulatokat megtéve - végig kell simogatniuk az abroncsokat, hogy megfelelő-e a felületük. A főmérnök megesküdött rá, hogy a vizsgálat műszerrel nem végezhető el, és bár nem tagadta, hogy az ember vállízülete nem ilyen erőpróbákra vágyik, megnyugtatásul közölte, hogy rendszeres pihenőidőt kapnak a dolgozók. 
A magyar ipart már hosszú ideje ez az ellentmondás (is) jellemzi. Egyetlen üzemcsarnokon belül  fellelhetők a robotok és a kapitalizmus hőskorát idéző, monotóniába torkolló manufakturális elemek. Nehéz eldönteni, hogy a múlt esztendő végefelé miért kókadtak le 1,2 százalékos mínuszra az amúgy jól indult 2019-es év ipari mutatói, de az mindenképp elgondolkodtató, hogy hasonló jelenségre legutóbb 2015-2016 fordulóján akadt példa. Akkor éves összevetésben öt hónapon keresztül negatív mutatókkal küszködött az ágazat.
A hanyatlás most még korántsem ilyen súlyos, az azonban intő jel lehet, hogy a korábbi rendelésállomány alatta maradt még az egy évvel korábbinak is. Szakmai körökben most arról folyik a találgatás, hogy átmeneti vagy tartós jelenségről van-e szó. Korántsincs kizárva, hogy a nemzetközi környezet gyengélkedése éppen most lépte át a magyar határokat. Figyelmeztető jel lehet az is, hogy a hazai kohászatnak a  rendszerváltást követő szétesésétől a legnagyobb mértékben sújtott Ózdon 2020 végén bezár egy elektromos alkatrészeket gyártó üzem: ezt egy amerikai multi adta el egy svájci szektortársának, amely mindössze két esztendeig bírta a veszteségfinanszírozást. Ezer ember kerül utcára.
De nem érkeznek kedvező hírek Dunaújvárosból sem, ahol még termel Magyarország egyetlen vas- és acélgyártó üzeme, a Dunaferr. A cég vezetősége - a társaság nehéz pénzügyi helyzetére hivatkozva - azt javasolta az elmúlt napokban a szakszervezeteknek, hogy a 2020-as béremelésről szóló tárgyalásokat halasszák el július elsejéig. Ősszel az orosz-ukrán társaság vezetője elkeseredett nyilatkozatot tett közzé: "Eljutottunk arra a pontra, ahol már nincs más  választásunk, mint a létszámleépítés végrehajtása."
A kormány a negyedik ipari forradalomról ábrándozik, amely ellen elég széles körben úgy ágálnak az érintettek, mint két évszázada. Akkor a gépek megjelenésétől féltették a munkahelyüket, manapság a robotokkal szemben lázadnának. De az ellenérvek is haladtak a korral. "A gyárakban egymással kommunikáló számítógépek nincsenek alaposan felkészülve a kibertámadások ellen" - mondják. Amiben van némi igazság, bár Magyarországon az ilyen veszélyforrásból eredő károkozásról nemigen tudunk. 
Arról viszont igen, hogy a koronavírus miatt egyre több ország korlátozza repülőgép-forgalmát a Kínával, így a szállítási útvonalak bedugulnak. Kész csoda lenne, ha ennek negatív  hatása megállna a határainknál.
Szerző
Bonta Miklós