Előfizetés

Esélyegyenlőtlenség felsőfokon – A legtöbb roma fiatalnak még az érettségi is csak vágyálom

F. Szabó Kata
Publikálás dátuma
2020.02.16. 08:00
A Roma Büszkeség Napja 2018-ban
Fotó: Népszava / Képünk Illusztráció
Senki nem tudja, hogy pontosan mennyi roma fiatal tanul Magyarország egyetemein, de az biztos, hogy még akkor is nagyon kevés, ha valóban megduplázódott a számuk, mint ahogy azt kormánypárti politikusok állítják. Azoknak a keveseknek, akik eljutnak a felsőoktatásig, a segítő szándék mellett inkább nehézségekkel és megaláztatásokkal van kikövezve az útja.
Godó Irén jelenleg a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen tanul Pszichológiai tanácsadás és beavatkozás valamit Magyar nyelv és irodalom mesterszakon, Nagyváradon pedig már csak a szakdolgozat hiányzik, hogy elvégezze az Európai szociálpolitikák szakot. 2017-ben a Debreceni Egyetem (akkori nevén) Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán végzett nemzetiségi óvodapedagógus alapszakon, később Debrecenben szociálpolitika mesterszakon. Ikertestvére magyar-német középiskolai tanárként végzett, most neveléstudományi doktori képzésre jár. Vagyis igazi diplomahalmozók, pedig ez egyáltalán nem volt „benne a pakliban” gyerekkorukban. „Tiszanánáról származunk, édesanyám háztartásbeli, három osztályt végzett, nem tudott segíteni az iskolai feladatokban. Apukám szakmunkás, sokat dolgozott, nem volt ideje leülni mellénk tanulni. Az órák után az iskolai tanulószobában oldottuk meg a házi feladatot, így a tanárainktól mindig tudtunk kérdezni. A tesóm német tudásával már ekkor is kiemelkedett, talán ekkor tűntünk fel a pedagógusoknak. Igyekeztünk mindig szorgalmasak lenni, de ennek ellenére erősen éreztük a szegénység hátrányait. Jó osztályba jártunk, de leginkább egymásra támaszkodhattunk, tesi órán gyakran minket választottak utolsónak a csapatba, nem voltak olyan szép tanszereink, ritkán tudtunk elmenni a fizetős kirándulásokra, de a tanáraink szerettek és segítettek minket. Szerencsére ketten voltunk, ezért könnyebb volt boldogulni” – mesél a kezdetekről Irén. A családjukban szokatlannak számított a lányok ambíciója, az anyukájuk azt mondta: menjenek péknek, mert akkor mindig lesz kenyér az asztalon. A bátyjuk meg is fogadta ezt a tanácsot, a nővérük viszont nem tanult tovább nyolcadik után, most négygyerekes anyuka. Az ikrekre a család mellett ma már szinte az egész falu büszke.  „A romák száma a felsőoktatásban 2010 óta megkétszereződött” – jelentette ki Orbán Viktor még egy január 17-i rádióinterjúban, vélhetően ellensúlyozandó a gyöngyöspatai szegregációs ügy miatt őt, illetve a kormánykoalíciót érő bírálatokat. Csak éppen azt nem tudja senki, hogy honnan vette ezt az adatot. Valójában nagyon keveset tudunk arról, hogy mennyi roma tanul a magyar egyetemeken, hiszen a kilencvenes évek eleje óta az oktatás egyik szintjén sem vezethetnek statisztikát származás alapján az intézmények. „Sarlatánság lenne erről bármilyen számot mondani, hiszen kizárólag következtetéseink lehetnek más adatok alapján. Egészen biztos, hogy az elmúlt 30 évben növekedett a számuk a felsőoktatásban, köszönhetően például a kilencvenes évek közepén beindult oktatási expanziónak, ami jelentősen megnövelte az érettségit adó középiskolába kerülő gyerekek számát. Ez némileg javított a cigány gyerekek esélyein is” – mondja Havas Gábor szociológus, aki 9 évig tanulmányi igazgatóként vezette a Romaversitas Alapítványt, amely a felsőoktatásban részt vevő roma fiatalokat támogatja komplex képzési-mentor programmal, már több mint 20 éve. Az oktatási esélyek javulásával párhuzamosan a roma társadalmon belül is végbement egy erős közép­osztályosodás, ami viszont esetükben egy jóval szűkebb réteget érintett. Így szakadék keletkezett a mélyszegénységben élő és az abból kiemelkedő családok között. Utóbbiak körében javultak az iskolázottsági mutatók, többek között azért, mert kifejezetten ambicionálják gyerekeik taníttatását. Ez a tendencia viszont az utóbbi nyolc-tíz évben a Fidesz-kormány intézkedései nyomán megfordulni látszik – egyre nehezebbé válik a felsőoktatásba való bekerülés, az utóbbi években csökken a bekerülő hallgatók száma, és ez a „bezáródás” a fenti logika mentén a roma tanulók esélyeit is tovább rontja, pedig esetükben már egyébként is nagyon rögös az út. „Nagyon erős a nyomás, hogy a cigány gyerekek a nyolc általános elvégzése után ne gimnáziumba menjenek, hanem érettségit nem adó szakképzésbe. Sok általános iskola közelében van olyan szakiskola, ahová azokat a tanulókat is hajlandók felvenni, akik gyakorlatilag funkcionális analfabéták. Ők viszont hamar kimaradnak ezekből az iskolákból, különösen a tankötelezettség 16 éves korra való leszállítása óta” – mondja Havas Gábor, aki hozzáteszi, nyilván ezek a fiatalok már korábban elvesztik az esélyt, hogy valaha egyetemre menjenek, de az erősödő szelekció a felkészültebbek esélyeit is rontja. 

Szerencse és véletlenek

A magyar oktatási rendszerben ma gyakorlatilag nincs benne annak a lehetősége, hogy egy mélyszegénységből induló roma gyerek eljusson a felsőoktatásig. Ha ez sikerül, az tulajdonképpen a rendszer ellenében, szerencsés véletleneknek, egy-egy jó, támogató pedagógusnak köszönhető. „Iszonyú tehetetlenségi nyomatékokat kell legyűrni, hogy itt valaki előrejusson, és bizony a szerencsének is nagy szerepe van. „2008-ban végeztünk egy kutatást, amelynek során 58, a felsőoktatásban tanuló vagy diplomás roma fiatallal készítettünk mélyinterjút. Ezeknek az egyetemig eljutó fiataloknak a családjaiban is a nagyszülők általában még nagyon alacsony iskolázottságúak voltak, a 8 általánost se végezték el, a szülők generációjában viszont bekövetkezett valamilyen jelentősebb változás – szakmunkások lettek, kiköltöztek a teljesen szegregált telepi körülmények közül. Elsősorban ebből a körből volt esély eljutni a felsőoktatásba, a mélyszegénységből ez sokkal-sokkal nehezebb” – mondja Havas Gábor. De még az interjúalanyok iskolai pályafutásában is voltak olyan pontok, amikor csak a szerencsén múlt, hogy nem vesztették el minden esélyüket. Az interjúkból kiderült: az 58 fiatal közül 11-et fenyegetett az a veszély 6 éves korában a beiskolázáskor, hogy gyógypedagógiai vagy elkülönített felzárkóztató osztályba irányítják. „Ez nyilvánvalóan teljesen abszurd olyan gyerekek esetében, akik később eljutottak az egyetemig. Márpedig nagyon sok cigány gyerek válik a korai és durva szelekció áldozatává, amely már a legelején kizárja az iskolai boldogulás leghalványabb esélyét is. A mi interjúalanyaink közül volt olyan, akit a szülő határozott fellépése mentett meg: addig verte az asztalt, amíg nem érte el, hogy a gyereke normál osztályba kerüljön” – idézi fel a szociológus. Volt olyan is, aki a gyógypedagógiai osztályban kezdte, de a körülmények szerencsés alakulása kimentette onnan: egy lányt a bátyja otthon szórakozásból tanítgatott a betűkre, számolásra már óvodás korában. Ennek ellenére őt is egy összevont gyógypedagógiai osztályba irányították. Ott tűnt föl a tanítónak, hogy a kislány megoldja azokat a példákat, amelyeket a negyedikesek nem. Ennek a pedagógusnak köszönheti, hogy végül egyetemre mehetett, de tulajdonképpen ez is csak egy szerencsés véletlen.  
A Roma Büszkeség Napja 2018-ban
Fotó: Népszava / Képünk illusztráció

Legyőzni a bizonytalanságot

A roma fiatalok egyetemi boldogulását segítő, hátránykiegyenlítő programok nehézsége nem csak önmagában a tanulási, iskolai akadályok leküzdésében vagy az anyagi, lakhatási segítség biztosításában áll. „Hamar felismertük, hogy azoknak a fiataloknak, akiket felvettünk a Romaversitasba, a többsége iszonyú mértékű bizonytalansággal küzd a származásából adódóan. Annyi negatív élmény éri őket, hogy cigány voltukat nem tudják megnyugtatóan feldolgozni, és ez sokszor komoly akadálya annak, hogy a tanulmányi elvárásoknak meg tudjanak felelni. Bizonytalan az identitásuk, nem igazán vállalják a cigányságukat. Kevesen voltak azok, akiknek a családjában a hagyományos roma kultúra elemei megőrződtek és beszélték a cigány nyelv valamelyik változatát, ami öntudatossá tehette őket. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy amíg nem segítjük őket hozzá ahhoz, hogy ezt a problémát magukban el tudják rendezni, addig a tanulmányi sikeresség sem garantált. Mindez nagyon jól mutatja, hogy a cigány gyerekeknek mennyi megaláztatást, megvetést, lenézést kell elszenved­niük kicsi gyerekkoruktól. És ehhez jön hozzá a mélyszegénységből érkezők esetében az életkörülmények hatása. Esetükben a felhajtóerőt, hogy akarjanak tanulni, tulajdonképpen a kitörés iránti vágy adja” – mondja Havas Gábor, aki azt is hangsúlyozza, nincs univerzális recept a fiatalok saját származásukkal való „kibékítésére”, az identitás megerősítésére, ez mindenkinél kicsit másképp működik. „Mi nem őriztük a hagyományokat, nem beszéltük a nyelvet, azt sem tudtuk, hogy romungrók vagyunk, csak azt, hogy cigányok. A kultúráról, a történelemről nem tudtunk szinte semmit. Minderről akkor tanultam meg sok dolgot, amikor egyetemista lettem, és bekerültem a Wáli István Református Cigány Szakkollégiumba. Az óvodapedagógia szak első féléve után átjelentkeztem nemzetiségi óvodapedagógus szakra, ott tovább mélyültek az ismereteim a témában” – támasztja alá a szociológus szavait Godó Irén. Egyetemi évei alatt került kapcsolatba a Romaversitasszal is, ahol sokat tanult közösségszervező gyakornokként, és rengeteg segítséget kapott, többek között a munkaerő-piaci integrációban is. Irén azt gondolja, hogy ha valakinek sikerül eljutni az érettségiig, van egy kis szerencséje és látják rajta a szorgalmat, akkor már sok segítő kéz nyúlik be. De ehhez valahogy le kell győzni az információhiányt is, a kis falvakba ugyanis nagyon kevés jut el arról, hogy milyen ösztöndíjak, támogatási lehetőségek, tehetséggondozó programok léteznek, vagy egyáltalán mi az a szakkollégium.  

Az elgondolás jó

Orbán Viktor januári, a roma egyetemisták megduplázódásáról szóló kijelentése után Szél Bernadett képviselő írásban fordult a miniszterelnökhöz, hogy megtudja, mire alapozza az állítását. Erre Pintér Sándor belügyminiszter válaszolt, aki azt írta, a növekedés a szakkollégiumi hálózatnak köszönhető, amely hátrányos helyzetű, elsősorban cigány hallgatóknak nyújt támogatást. A Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat (KRSZH) négy nagyvárosban, 53 fő támogatásával indult el a 2011/2012-es tanévben, a kollégiumok száma pedig tavaly már 11-re nőtt, idén 327 hallgató tanul ezzel a háttértámogatással. A „matek” akkor sem stimmel, ha a miniszterelnök erre az adatra alapozta nyilatkozatát, hiszen a szakkollégiumok létszáma a hatszorosára nőtt. Ugyanakkor ezekben nem kizárólag roma diákok tanulnak – általában a diákok 60 százaléknak kell cigány származásúnak lennie. Godó Irén és testvére is a KRSZH egyik szakkollégiumának segítségével boldogult el a felsőoktatásban, számukra a lakhatás biztosítása és az anyagi támogatás kulcskérdés volt az előadások és képzések mellett. Először tapasztalhatták meg azt a fajta anyagi biztonságot, hogy nem okoz gondot a hazautazás költségeinek kifizetése vagy az eszközök beszerzése. Az sem jelentett gondot, hogy Irén katolikus, a szakkollégiumot viszont a református felekezet működteti. Mint mondja, csak az volt fontos, hogy aki odakerül, valamennyire nyitott legyen a hit iránt. Azt, hogy a szakkollégiumok tényleg segítenek az idáig jutó diákokon, nem vitatja Havas Gábor sem, aki szerint nem véletlen, hogy a hálózat működtetésében több egykori romaversitasos fiatal is részt vesz. Még a balliberális kormányzat utolsó időszakában született egy terv, hogy a Romaversitasból kiindulva hasonló intézmények hálózatát kellene fel­építeni, hogy az egyetemi városokban legyenek ehhez hasonló, szakkollégium-jellegű intézmények. Ekkor egy viszonylag jelentős összeget el is különítettek erre a célra, de már lehetett sejteni, hogy a következő választást a Fidesz fogja nyerni, és az akkori illetékes már nem engedélyezte ennek a pénznek a felhasználását. Végül az új kormány ezt a programot és ezt a tervet átvéve indította el a maga hálózatát, azzal a különbséggel, hogy az egészet egyházi keretbe helyezték, vagyis különböző felekezeteket kértek meg, hogy szervezzék meg a szakkollégiumokat” – meséli a szociológus, aki szerint ennek egyes intézményei jól, mások kevésbé jól működnek, de az elgondolás alapvetően jó. Furcsa módon viszont olyan feltételeket szabtak, amelyek alapján éppen a (nem feltétlenül felvállalt) mintaként szolgáló Romaversitas szorult ki abból, hogy csatlakozhasson a hálózathoz.

Heti abszurd: Egyelőre

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.02.16. 07:30

Fotó: Népszava
Tizenhét órakor startol az „ötórai megbélyegzés” (a gyerekeknek könnyített billogvasat biztosítunk!). Tizennyolc órakor durran be a keresztény céllövölde: a munkakerülő cigány lelövését Orbán-csokifejjel ismerjük el; a börtönkomfort hiánya miatt nyüszítő-pereskedő rab leszedését a sopronkőhidai cigánysoron használt tonfa hiteles másolatával honoráljuk; a határzár előtt kuporgó migráns telibe találását a köztévé migránsokat rugdosó operatőrének szobrával jutalmazzuk; a cigánygyerekek elkülönített oktatása miatt kártérítést megítélő bíró kiterítését a bírói kalapácsot felváltó nemzeti igazságosztó bunkócskával díjazzuk; a leg-leg trófea pedig azt illeti, aki leszedi a nagyvadat: a rossz fogvatartási körülmények miatt pereskedő cigány embercsempészt – egy ilyen kapitális találatért egy szabadon választott észak-magyarországi településen tetszés szerint három embert lehet lefejelni, magától értetődő módon büntetlenül. Tizenkilenc órakor lobban fel az ítélkező máglya, melynek lángjába a kormány képviselője beleveti a végrehajtó hatalomnak nem tetsző bírósági verdikteket – a hivatalos aktus után az esemény egy szívmelengető közösségi könyvégetéssé terebélyesedik. Minden igaz hazafit és honleányt szeretettel várunk a Fidesz-frakció szervezésében megvalósuló nemzeti összetartás napján a Vérmezőn. (Technikai megjegyzés: a céllövölde-programpontban írtak a kártevők pálcikára illesztett műanyag figuráira vonatkoznak, nem a hús-vér emberekre. Egyelőre.) Amennyiben Orbán Viktor komolyan veszi önmagát, a fenti fikció lényegét-tartalmát tekintve nem is fikció. Mindenesetre a miniszterelnök most hirdetett gyűlöletkonzultációt, melynek során arról faggatja az állampolgárokat, hogy jó-e az, ha a bűnözőknek vannak jogaik. A bűnöző kategóriát pedig meglehetősen megengedően értelmezi. Egyrészt ebben a konzultációban érdeklődne arról, hogy jár-e az elkülönítetten oktatott gyöngyöspatai roma gyerekeknek kárpótlás a szó szerinti iskolai kirekesztésért, másrészt azt is kvázi bűncselekménynek minősíti, ha valaki szót emel a borzasztó körülmények ellen. (Persze maga a kormányfő is tudja, hogy hazudik, ha nem tudná, akkor a korrupcióért elítélt egykori fideszes képviselőt bármelyik börtönbe irányíthatták volna a hatóságok, nem csak az egyetlen „élhető” büntetésvégrehajtási intézménybe, a kecskemétibe, melynek nívója hozza egy római garniszálló kényelmét.) Harmadrészt pedig az a jogvédő is bűnöző, aki kiáll a cigánygyerekekért és a rabokért. Az üzenet kettős, de egyértelmű. Elsődleges jelentése, hogy aki rámutat, ne adj’ Isten fellép az állam mulasztása ellen (lásd emberhez méltó fogva tartás és mindenkit azonos esélyhez juttató oktatás), az bűnöző. A másodlagos jelentés sem sokkal összetettebb: a Fidesz-szavazóbázis vidéken élő gerincét mindenképp meg kell tartani. A migránskampány ellankadt (noha a látszat szerint „valakik” mindent megtesznek, hogy a közösségi médiában tolt „tárt karokkal vár a magyar határ” üzenetekkel elegendő menekültet csaljanak a kerítéshez), így új félelmet és irigységet kellett szítani: a keményen dolgozó embert kellett szembeállítani a henye börtöntöltelékkel és a naplopó cigánnyal. Megjegyzendő, 2010-ben is erre épült a kampány, és a jelek szerint a reaktivált (a Népszava szíves közlése) Habony Árpád nem találta fel újra a spanyolviaszt, csak emelte a tétet. A kérdés, meddig lehet ezt tenni, mikor csap át a szófröcsögés kötélbe és ökölbe?

Kiút a félelemből

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.02.09. 15:48

Bevándorlás, Soros, liberalizmus, genderelméletek – nem elég ennyi fenyegető veszély, még itt ez a fránya koronavírus is. Bár óvatosnak lenni többnyire kifizetődő, állandó félelemben tartva az ember nem tudja kitenni a határköveket hasznos óvatoskodás és a kártékony pánik közé.
Szájmaszkban közlekedő emberek, az iskolákban fertőtlenítő sprayjel egymást fújkáló gyerekek, ázsiai üzletek kirakatablakára ragasztott magyarázkodások: vietnámiak vagyunk, nem kínaiak. A koronavírus hétköznapokon tetten érhető hazai mérlege egyelőre az ilyen és ehhez hasonló akciókban mérhető, megspékelve a lassan egy országot átjáró összerezzenéssel, pusztán a szó hallatán: „Kína”. A héten kénytelen volt lemondani a már meghirdetett februári és márciusi időpontjait a Hosszúlépés. Járunk? várossétákat szervező csapata, mert az utóbbi időben egyre többen fújták le jelentkezésüket az „Egy falat Kína”, illetve a „Kőbányai Selyemút” című programról. Bár az efféle reakciók még betudhatók afféle biztos, ami biztos alapú óvatoskodásnak, az, amikor a közértben mellettem vásárló hölgy minden zacskós terméket fertőtlenít (a DM-ekben az utóbbi időben megnégyszereződött a higiénés termékek vásárlása), mielőtt a kosarába rakja, és amikor egy budapesti általános iskolában elülnek a gyerek mellől, akiről tudvalévő, hogy az anyukája a munkája kapcsán gyakran fordul meg a kelet-ázsiai országban, már súrolja a pánik határát. Mindez annak a fényében aggasztó kissé, hogy a tények szerint eleddig százas nagyságrendben mérhető a Kínán kívüli fertőzések száma, és egyetlenegy gócon kívüli, Fülöp-szigeteki halálesetről beszél a híradás.  

Manipulációval a pánikért

„Fortélyos félelem igazgat minket / s nem csalóka remény” – mondja József Attila a Hazám című versében, mely tézis a XXI. századra ontoló­giai alapigazsággá lépett elő. De vajon van-e kiút az állandósult szorongásból? Egyáltalán, képes-e működni az ember, ha nem része a mindennapjainak a folytonos fenyegetettség? Blokkol a félelem, vagy épp ellenkezőleg: arra késztet, hogy változtassunk? „Igaz, hogy a félelemnek van egy nagyon erős és inspiratív hatása az önvédelemre – mondja Birtalan Zsuzsanna pszichológus –, de csak akkor, ha a felmerülő veszélyt kezelhetőnek érezzük. Ha kapunk rá saját magunk által megvalósítható megoldást, ami összhangban van a realitással. A klímaveszély például azért szül annyi klímaszorongást, mert az emberek úgy érzik, a háztartásukból mellőzött szívószál és marhaszegy csak csepp a tengerben. Ráadásul minél hangosabban szólnak a vészcsengők, minél inkább tetszelegnek akár politikai vezetők a „megmentő” szerepében, az ember annál inkább veszíti el saját kompetenciáját, annál kiszolgáltatottabb, annál manipulálhatóbb. Amikor a puszta tájékoztatás szándékára ráülnek egyéb érdekek, és a tények figyelembevételével kialakított kommunikációs stratégiába a reális veszélyre való figyelmeztetés vagy felkészítés mellett belecsúszik például egy-egy manipulációt szolgáló csavar, az előbb-utóbb nem tud mást szülni, csakis pánikot. Ilyen például a hangsúlyeltolás, de a média által gyakran alkalmazott sulykolás vagy hatásvadász címadás is. Ezek zömmel az olvasók érzelmeire hatnak, túlingerelnek és félelmet keltenek. Hiába alapos maga a cikk, latolgat körültekintően a tények alapján, és veszi sorra az összes létező nézőpontot például a koronavírus kapcsán, a médiafogyasztók nagy részéhez ez már nem jut el, mert gyakran megelégszenek a főcímek és a leadek manipulatív tételmondataival. Sajnos a televízió is erre nevel manapság: a pártatlan tényközlés helyett arra használják, hogy befolyásoljanak általa, márpedig ez előbb-utóbb kontraproduktívvá válik. A túlságosan intenzív félelmet keltő üzenetek nyomasztó hatásúak, a velük szembeni védekezés nem tűnik lehetségesnek: a hirtelen pánik után gyakran lekicsinyléssel, tagadással, ellentmondással vagy figyelmen kívül hagyással reagálnak rá az emberek. Ezért nem működnek önmagukban, a nemcsak te, de a gyereked is meghalhat, ha dohányzol vagy az ezt tette a drog a híres színésszel típusú, elrettentő mondatok” – állítja a szakember.  

Fokozódó szélsőségek

A londoni sztárrabbi, Lord Jonathan Sacks TED-előadása, melyet arról tartott, hogyan tud a ma embere félelem nélkül szembenézni a jövővel, illetve, hogy a nyugati civilizációban sejtekig hatoló félelemjelenség miként győzhető le, ha legyőzhető egyáltalán, szinte felrobbantotta az internetet. Az utóbbi pár évben több millióan igyekeztek a rabbitól leckét venni helyi vagy online „félelemtan­óráin”, hogy egyáltalán észrevegyék, miként hat rájuk az élet ma már szinte minden területét behálózó félelemgépezet. Lord Sacks szerint a Nyugat történelmének sorsdöntő pillanatait éljük. A megosztott társadalmak korát, mely a szélsőségesség fokozódását eredményezi akár politikáról, akár vallásról legyen szó. Bár mi itt, Európa közepén hajlamosak vagyunk elsősorban a saját rendszerünk fogyatékosságaként tekinteni a félelemkeltéssel történő ma­ni­pu­láció­ra és elbutításra, a rabbi szerint csak abban van különbség a nyugati világ országai között, hogy vezetőik hány fenékkel ülnek rá az amúgy is egyre fokozódó félelemhullámokra. „Elképesztően gyorsan változik a világ körülöttünk. Szorongásainkat elsősorban a követhetetlen tempóból fakadó bizonytalanság táplálja – írta e-mailes megkeresésünkre adott válaszában. – Illetve annak a bizonyossága, hogy tudjuk: még gyorsabban fog változni, még kiszámíthatatlanabb lesz, egyre több váratlan eseményt, akár hirtelen felbukkanó vírusokat, járványokat produkálhat.” Azt is mondja, hogy az ontológiai bizonytalanságok és az egzisztenciális félelmek ilyen-olyan mértékben végigkísérték az emberiség történelmét. Ami miatt ma mégis példátlan és bénító sokként hat, az a társadalmi és kulturális evolúció aktuális fázisa: a közösségből kiszakadt individuum elmagányosodása. Az „én” kultusza. A sok-sok kis „én” manipulatív egy nagy „én”-be terelése.  

Mi, a nép

„Az emberek annyi mindenért rajongtak, annyi mindennek behódoltak már a világtörténelem folyamán – mondja Lord Sacks. – Imádták a Napot, a csillagokat, a vihart. Egyesek sok istent imádtak, mások egyet, s van, aki egyet sem. A modern korban, a XIX. és a XX. században a nemzetet imádták, az árja fajt és a kommunizmust. No, de mit imád a ma embere? Csak meg kell nézni, hány könyv szól az önfejlesztésről, az önmegvalósításról, az önértékelésről, az öntudatról. Az erkölcs alaptézise a XXI. században, hogy hogyan legyünk hűek önmagunkhoz; politika nagy része a személyiségi jogokról szól; és van egy az ember által teremtett új vallás is, ez pedig a szelfivallás. Pedig az ember biológiailag társas lény. Evolúciós történelmünk nagy részét kis közösségekben töltöttük. Szükségünk van közvetlen kölcsönhatásokra, ahol megtanulhatjuk az önzetlenség koreográfiáját, és ahol olyan spirituális javakat termelhetünk, mint a barátság, a hűség és a szeretet, ami kárpótol az egyedüllétért.” Amikor túl sok az „én” és túl kevés a „mi” vagy a „más”, sebezhetőnek, társtalannak érzi magát az ember – állítja Sacks rabbi, aki szerint épp azok tesznek naggyá bennünket, akik másmilyenek, mint mi. A Google-­szűrők, a Facebook-barátok és a szemellenzős hírfogyasztás torz világképet eredményez. „Ha kizárólag hasonszőrűekkel vagyunk körülvéve, akiknek a nézete, véleménye, sőt még az előítéletei sem különböznek a miénktől, hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy objektíve olyan a világ, amilyennek mi látjuk. Ebben a buborékban, ha csak feltűnik valaki vagy valami, ami nem illik a képbe, az félelmet kelt. Ellenséges, legyőzendő. Egy közösség, aminek a létjogosultságát kizárólag a vélt fenyegetettség adja, erőtlen. Veszélyben is megmarad lebutított individuumok kusza, egyre szétziláltabb halmazának. Egy közösség, melyet az egyéni döntések mentén létrejött »mi« érzéséből fakadó összetartozás táplál, valós fenyegetéskor csak még inkább összetart. Ereje megsokszorozódik. Minden alkalommal, amikor baráti jobbot nyújtunk másoknak, akik nem olyanok, mint mi, akiknek osztályhelyzete, világnézete vagy bőrszíne különbözik a miénktől, összeforrasztjuk megsebzett világunk egyik törését.” Jonathan Sacks arról is beszél, hogy bár egyik kedvenc amerikai szófordulata a „Mi, a nép” kifejezés, ábrándos gondolkodásra vall, ha bárki azt képzeli, e fölött a nép fölött ott kell, hogy álljon egy erős vezető, aki minden felmerülő problémára megmondja a helyes választ. „Ez a gondolkodás termeli ki a szélsőséges gondolkodást – folytatja. – A sohasem volt aranykorról ábrándozó szélsőjobbot és a soha meg nem valósuló utópiáról ábrándozó szélsőbaloldalt. A bigott vallásosokat és a bigott valláselleneseket. És vallásosok és vallásellenesek egyaránt meg vannak róla győződve, hogy Isten léte vagy nem léte az, ami megment bennünket önmagunktól. Ez is ábrándos gondolkodásmód, mert csupán mi magunk menthetjük meg önmagunkat. Mi, a nép. Együttesen, mindannyian. És amikor ezt megtesszük, és elhagyjuk az „én” politikáját mindannyiunk közös politikája kedvéért, amiből senki nincs kirekesztve, újból fölfedezzük a félelmeinknek és az igazságként harsogott feltételezéseinknek ellentmondó igazságot: egy nemzet akkor erős, amikor gyámolítja a gyöngéket. Gazdaggá válik, amikor felkarolja a szegényeket, és sebezhetetlenné, amikor gyámolítja a sebezhetőket. Ez tesz naggyá egy nemzetet. Bármilyen jövővel, bármilyen veszéllyel félelem nélkül szembenézhetünk mindaddig, ameddig tudjuk, hogy nem magányosan és nem valakik vagy valami ellenében nézünk vele szembe.”

Cass Sunstein, a Harvard jogász-közgazdásza számtalan kutatással bizonyította, hogy ha kizárólag azonos nézetű és véleményű társakkal veszi körül magát az ember, egyfelől szélsőségesebbé válik, másfelől fenyegetőbbnek érzi a kívülről jövő hatásokat (bevándorlás, vírus). Nehezebben látja a saját kompetenciáját a megoldásban, és hajlamosabb „megmentőre” bízni magát.