Nyugati-e az új magyar ellenzék?

Komoly kérdőjelek a nyugati jóléti állam működtetésével kapcsolatban már 1973-ban, az olajválság előbukkanásával vagy kiteljesedésével megjelennek. Világossá vált, hogy az addigiakkal ellentétben a következő években Nyugat-Európában nem működik a teljes foglalkoztatás és nem növelhetőek folyamatosan a bérek sem. A 1970-es években az állam-szakszervezetek-munkaadók hármasában valamilyen egyensúly még létezett, de az állam gyengülésével ez megbomlott és a többiek rovására lassan megerősödtek a munkaadók.

Megfontolandó, hogy ilyen helyzetben az ellenállásban miként, s mivel érünk el valamit hosszabb távon. Hiszen, ha ügyetlenek vagyunk, a tiltakozás legenyhébb változatait is elszúrhatjuk, mégpedig anélkül, hogy közben bármit nyerhetnénk, akárcsak szimbolikusan is. Kelet-Európában az 1970-90-es évekig közünk nem volt a tiltakozó akciókhoz; nem volt honnan tanulni. Nyugaton nem is előttünk tanulták a tiltakozó mozgalmak a mérlegelést, 1989 után pedig nem értettük igazán, mi történik a szemünk előtt. Az autokráciával szembeni ellenállásban nem derült ki, hogy belső ellenfeleink is lesznek, s hogy ezekkel majd ki kell egyezni. És ez folytatódott a 2010-es évekig. Utána az új nemzedékek Kelet-Európában lassan, kis lépésekben azért elkezdtek tanulni. Ez akkor is fontos, ha komoly uralmi kimenetek egyelőre még nem jöttek ki a dologból. De hát nincs ebben semmi szörnyű, hiszen fogalmunk sincs egyelőre a mozgalmi erőforrások lehetséges hasznáról, vagy a tanulási ciklusokról.

Rossz hangulat

1989-ben intellektuális utópiák még csak voltak, de a Szovjetunió bukására nem készültünk, tehát igazán semmilyen azonnal működtethető taktikánk sem volt. Érthetően másolni kellett az esetleges megoldási lehetőségeket, mégpedig nagyon gyorsan. Mindeközben úgy kellett tenni, mintha mindent magunk találtunk volna fel. Közben nem volt világos, hogyan bomlik a pártállam. Az akkori külső demokratizálási mintáknál, főleg Latin-Amerikában, a tábornokok visszamentek laktanyáikba, s ha kaptak valamilyen garanciákat, nem fenyegették az új demokratikus eliteket. Ez rendben is lett volna, de a korábbi pártelitektől nálunk mégsem lehetett feltételezni a katonatiszti mentalitást. Nyilvánvalóan ki kellett velük egyezni, de nem volt világos mennyiért mit kell fizetni. Ezt a nyugati tanácsadók sem tudták. Az alaphelyzet nagyfokú kreativitást kívánt. Ráadásul a bizonytalanságot nem is lehetett bevallani egyenesen a közönségnek.

Rengeteg megoldást, államszervezési technikát egyszerűen másolni kellett Nyugatról s ezt se lehetett egyenesen bevallani. A nyugati partnerek pedig elsősorban ezt a másolást vették csak inkább észre, s az új keleti eliteket ezért rendesen lenézték. Ebből a keleti oldalon ezután évtizedes komplexusok támadtak. A lényegi bizonytalanság, a be nem vallott másolás és a dilemmák eltitkolása az igazgatásban az új elitek elhúzódó rossz-érzéséhez vezetett. S miközben az elitek gyorsan tulajdonhoz jutottak, de nem igazán tudták, mi az, amit könnyen megtarthatnak, s mi az, amit kevésbé, ezek a különböző eredetű rossz-érzések kumulálódtak. Az európai garanciák valamelyest biztonságot kínáltak, de e helyzetben az összes érintett bizonytalan volt, s nemigen tudta, mi és meddig maradhat az övé. Az európai rend sok mindent garantált persze, de nem volt világos, hogy annak kérdőjel-nélkülisége meddig marad így. A kelet-európai tartós rossz hangulat végül is elsősorban ebből következően megmaradt. Az új elitek és maga a középosztály szeretett volna védekezni. De nem volt igazán világos, hogy hogyan. A Nyugatnak elvben e függő csoportokat védeni kellett volna. De azok maguk sem bíztak a hosszabb távú kiszámíthatóságban. A rossz-érzés így erősödött mindkét oldalon.

Az ötlettelenséget ráadásul sokan előnynek is tartották. Például ilyesmit hisz a nagy filozófus, Jürgen Habermas, aki szerint a másolási kedv kifejezetten üdvözlendő, hiszen egy utolérési program megvalósításáról van szó, és ebben az esetben kifejezetten előny, hogy kész és máshol sikeres modellek replikájával próbálkoznak. Ezt nem lehet elszúrni. Persze, ezekben a modellekben nem szerepeltek a fiatal és képzettebb tömegek, amelyek néhány év alatt hullámokban kezdték elhagyni Kelet-Európát (és ily módon önmagukban is lassították az utolérést). A nyugati elemzők meglepő módon nem vették e mozgást előzetesen figyelembe, pedig a dél-európai vendégmunkások már az 1950-es években láthatóak voltak. Az 1970-2000-es években pedig a posztkoloniális elvándorlás volt a harmadik világban ugyanilyen kikerülhetetlennek látszó folyamat. Ráadásul az egyetemi reformok, s egyáltalán a bolognai folyamat tervszerűen elősegítette a keleti szakismeretek megszerzését, s ezzel önmagában is elősegítette a vándormozgást. Végül ebből is következően a modernizáció a poszt-1989-es gazdaságokban a kivándorlás miatt felülről eleve korlátozott volt. Az elvándorolt, de otthonszavazó állampolgárok reakciói eltértek. Romániában a liberális államelnök-jelöltre szavaztak, Magyarországon pedig - a Fideszen keresztül - ellenkezőleg, a nemzeti populistákra. Vagyis a két. elvben hasonló színtéren a politikai spektrum teljesen más pontjaihoz kötődtek.

Tartós tranzit

Az első Orbán-kormány idején a Kossuth Lajos téri földszinti kormányhivatalnoki étkezde úgy nézett ki, mint egy diákmenza. De azután a diákok, akik hivatalnoki karriert akartak csinálni, leléptek, amikor 2002-ben kiestek a hatalomból, akiktől gyorsan kaphattak volna valamit. Azóta a legtöbb egyetemről, legalábbis Pesten, eltűntek a menzák is. Vagy két-három éve megjelent az ellenzéki diákradikalizmus, néhány ezer emberrel. A tüntetések fenntartották ezt a miliőt, de úgy látszik, az aktivisták az egyetemekre nem tudtak komolyabban beszivárogni. Egyébként nem látom ezt a CEU-n sem.

Az akadémiai konzervativizmus sokkal kiterjedtebb, a valódi akadémiai baloldal roppant szerény (néhány folyóirat persze létezik). A konzervativizmus meghatározó volt a '89 előtti és utáni akadémia elitekben is. Nem lenne nehéz velük szemben megszerveződni. Ott ahol egyébként működnek kiegyenlítő politikák (affirmative action), valamennyire azért hatnak az elitképzésben, de nálunk legalább 25 éve nincs komolyan ilyesmi. S mert nincsenek radikális tömegek, nincs kinek legyőzni a konzervatív hatalmi elitet sem.

1989 után először ezt hittük, hogy “Kelet-Európa” hosszabb időre adott, az átalakulás nem három napig tart, tehát tulajdonképpen érdemes berendezkedni a tranzitra. Végül is a külső segítség a tranzithoz érkezik. Ezt nem akartuk feladni, de később volt egy időszak, amikor azt hittük, hogy a nehézségek már mögöttünk vannak, kiértünk valamilyen egyenesebb szakaszra, majd később - igen különbözőképpen - úgy látszott, hogy mégsem. Bizonyos értelemben érdemes volt a tranzithoz ragaszkodni, egyértelműen megérte: a befejezetlenség adott volt. Az EU ezt számolgatja ma is, nézi, hogy még meddig kell valamiket adnia. De az önbizalmunk is megnőtt így. Sokszor azt hisszük, már nem is vagyunk “kelet-európaiak”, hogy az elágazásokon már túl vagyunk, az alapproblémák egy részét megoldottuk. Átkerültünk egy belső fejlődéshatáron - már majdnem nyugatiak vagyunk. Közben azért tudjuk, hogy a függőségek zöme megmaradt.

Kérdés, mit jelent egy ilyen helyzetben a demokrácia, hiszen már régen nincsenek néppártok, hanem különböző szupranacionális keretekben, NGO-kon keresztül és különböző bizottságokban döntődnek el az ügyek és nem a “nép által”. Változnak a kulturális nemzet határai is, nemzetközivé válnak az iskolarendszer tartalmi elemei, magániskolák alakulnak, a szociális médiumok fragmentálják a tájékozódást, kialakul valamilyen általános kultúrkapitalizmus. Nyilvánvalóan mást értünk majd kultúrnemzet alatt, meghatározóvá válik a transznemzeti hibridizáció, a szubnacionális osztódás és a fragmentáció. A XVIII. század óta a nagy európai kulturális határok, a norvég Stein Rokkan elméleti elválasztóvonalait leképezve alapjában ma is léteznek. 1989-ben ezeken nem kerültünk át. Mindezt tovább kavarták a megroppant jóléti államok, a hidegháború és persze újabban a klímaegyenlőtlenségek. Persze, hirdethetjük, hogy itt párhuzamos kultúrák is léteznek, s a jóléti államot ezek tőlünk függetlenül tovább tagolják - többszörös átfedések alakulnak ki. Persze, eközben '89-hez képest megváltozott a nemzeti környezetekben is az egyenlőtlenségek kezelése. Ebben az értelemben végül is valóban nyugatosabbak is lettünk.

Azok sem tudnak semmit

De az utolsó igazi komoly fordulat 2008-2010 lehetett. S elsősorban nem azért, mert addigra már kialakult, hogy mit lehet a következő években kapni Nyugatról, s mit nem. Inkább azért, mert addig a régióban azt hittük, hogy bizonyos értelemben biztonságban vagyunk, mert legalább a nyugati elitek tudják, hogy válság idején mi a teendő, s ezt mi követhetjük. Akkor azonban ismét kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Valahogy lemeztelenedtünk. Azok sem tudnak semmit. Hiszen eddig azt ígérték, hogy intellektuálisan számíthatunk rájuk.

1989-ben liberalizmusként többek között az egyenlő életlehetőségek működtetését, a mozgásszabadságot, a mély-kritika lehetőségeit, és az igazságosság elérhetőségét tartatták velünk meghatározónak. Húsz évvel később, 2010-ben a paraméterek megváltoztak.

A 2010 utáni Orbán-rendszerről talán a legérdekesebb, ám nálunk igen ritkán használt modellt Kim Lane Scheppele, a CEU-val is kapcsolatban levő princetoni politológus adta. A NER-rel kapcsolatban az amerikai professzor “Frankenstate”- ről beszél. Ahogyan Frankenstein elképzelhető, illetve létező biológiai rendszerek elemeiből van összerakva, csak az egész nem valós, hanem irreálisan szörnyű, Orbán rendszerének is minden eleme felismerhető, megtalálhatóak benne a nyugati minták (ezért állítja a kormány, hogy ismert építőkockákról van szó, nem kell azonnal rémüldözni). Csak persze, az egész együtt nem nyugati. Lehet, hogy elmozdultunk, de másképp, mint ahogyan arra számítottunk.