Előfizetés

Ufók és kövületek - interjú Bernschütz Mária generációkutatóval

Székely Anna
Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:20

Fotó: AFP
Ennek a néninek már lejárt a szavatossága – így vélekedett egyik szomszédjáról a minap egy huszonéves fiatalember. De az is gyakran előfordul, hogy az idősebbek tekintenek elszörnyedve a fiatalokra, mintha most érkezett űrlények lennének. A különböző generációk itt élnek mind Magyarországon, de mintha nem egy nyelven beszélnének, nem azonos fogalmakban gondolkodnának. Bernschütz Mária generációkutatóval, egyetemi adjunktussal arról beszélgettünk, vajon miért robbantak ki a generációs ellentétek, és elképzelhető-e, hogy a csaták békekötéssel végződjenek.  Tulajdonképpen a mai ellentétekért alapvetően a digitalizáció a felelős?
Nézettől függ. Kim John Payne neves amerikai pedagógus, gyerekpszichológus az Egyszerűbb gyerekkor című könyvében azt ajánlja, fogjuk fel úgy a digitalizációt, mint a béka és a fazék víz esetét. Ha a békát beledobjuk a forrásban lévő vízbe, azonnal kiugrik, mert úgy érzi, itt van a vég. De ha hideg vízbe tesszük, és szépen alágyújtunk, akkor ott marad benne és lassan megfő. Így van ma minden korosztály a digitalizációval. Beletettek minket a digitális világba, alánk gyújtottak és bizony együtt fövünk. Magunk sem tudjuk, hogy mi fő ki az egészből, mivé leszünk, milyenné válnak a gyerekeink, az unokáink, az emberi kapcsolataink, milyen lesz a társadalmunk, együtt puhulunk mindannyian. De a tapasztalat az, ha változik a kánon és a környezet, változnak az emberek is.

Miért olyan furcsa a másik ember? Rossz a kérdés. Az alapbaj az, hogy mindig a saját szemszögünkből kérdezünk, és emiatt rossz válaszokat adunk. Minden korosztálynak megvannak a maga megrögzött szokásai, értékítéletei és nem képes elengedni azokat. Azt kell megkeresnünk, vajon miért beszélnek, miért viselkednek úgy a fiatalok, ahogy, mire tanítja őket az új média. És be kell látnunk, hogy azért nem tudunk jól válaszolni, mert amit újabban tapasztalunk, nem a mi szocializációs örökségünk. Nyilván, aki a rádión nőtt fel, annak idegen lesz, ha valaki a Facebookon vagy az Instagramon éli az életét. De hát attól még lehet jó ember, hogy másképp gondolkodik a körülöttünk lévő világról, arról például, hogy mi a tisztelet, mi a munka, vagy, hogy mit jelent számára az idő. Csak vegyük a fáradságot, és ismerjük meg a motivációit.

Itt van például a tisztelet. A tanárok fel vannak háborodva, hogy ma a diákok nem tisztelik őket. Hát, nyűgözzük le őket izgalmas óráinkkal! Sztorizzunk, vicceljünk, szórakoztassunk! Az új helyzet a tanároktól sokkal több munkát, aktívabb részvételt kíván. A legjobb tanárok már jó ideje felismerték, hogy ma egészen más módszerekkel kell tanítani, mint régen. Amikor ennyi kép, zaj, információ, villanás érkezik a különböző médiaplatformokról, egy tanítási óra sem lehet unalmas és egysíkú. Hiszen már megszületett a világban az információ (information) és a szórakoztatás (entertainment) összeolvadásából az infotainment fogalma, sőt a szórakoztatás és az oktatás (education) összeolvadásából az edutainment is. Mondjunk vadonatúj, meglepő dolgokat! És ne sértődjünk meg, ha esetleg a telefonjukon azonnal csekkolják az általunk közölt információt. Mert biztosan akarják tudni, hogy az a valami tényleg létezik-e.
Dr. Bernschütz Mária
Fotó: Jani Martin / Népszava
Csekkolják… Persze nem kell erőlködve utánozni a szóhasználatukat, mert az nevetséges is tud lenni, de ha spontán módon, jó helyen és jó pillanatban alkalmazunk bizonyos szleng-kifejezéseket, azzal akár közelebb is kerülhetnek egymáshoz a különböző generációk. A Műegyetemen tanítok marketinget mérnökhallgatóknak. Elég vakmerő vállalkozás. De szerencsés vagyok, mert a témámban sok a lehetőség sztorik, izgalmas jelenségek bemutatására. Az egyetemistákat azért valószínűleg könnyebb fegyelmezni, mint a kamaszokat. A fegyelmezést úgy oldom meg, hogy a szemeszter elején lefektetem a szabályokat, akár írásban is. "Azzal semmi bajom, ha eszel vagy iszol az óráimon, az viszont nagyon zavar, ha folyamatosan beszélgetsz, vagy, ha füldugóval elmerülsz a laptopodban és demonstratívan nem vagy jelen." A fiatalok szeretik az ilyen rendezett elvárásokat, rendszerint el is fogadják és betartják a szabályokat. Korábban, amikor még gyakorlatlan voltam, egyszer besokalltam, amikor kizárólag digitális céglogókkal néztem szembe, mert mindenki a felnyitott laptopja mögé bújt, és így szóltam: Mindenki azonnal csukja le a laptopját! Erre az első sorból felállt egy srác, kijött és lecsukta az én laptopomat. Ennek az esetnek a hallatán sok idősebb kolléga felhördült: micsoda tiszteletlenség! De bennem a másodperc tört része alatt eldőlt, hogy nem fogom kizavarni az óráról a srácot, mert valójában igaza van. Ők már a parancsolgatást nem viselik el. Mert mire tanítja őket az állandó internethasználat? Azonnaliság, mellérendeltség, hálózatosság és átláthatóság – ezek az internet alapaxiómái, rendező elvei, értékei. Mindent azonnal akarnak megkapni, választ, információt, a vágyott tárgyat, és mindenkivel egyenrangúnak tekintik magukat, nekik is ugyanolyan jogaik vannak, mint bárki másnak. A tekintély súlya alatt, az „elnyomó-elnyomott” rendszerben már nem találják a helyüket. És nem szabad deviáns csoportnak tekintenünk őket, hiszen ők lesznek a jövő társadalmának az alappillérei. Ezek szerint a hagyományos tanár-diák viszony, hogy a tanár okít, az osztály csöndben figyel, előbb-utóbb eltűnik majd? Nem vagyok jós, de azt hiszem, a felsőoktatásban mindenesetre csökken a jelentősége. Már ma is sokkal kevesebben járnak előadásokra, mint régen. A mester-tanítvány viszony, a kiscsoportos szemináriumok biztosan megmaradnak, ahol sajátos pluszt ad a személyes kontaktus és az oktató egyéniségének a varázsa. De ami ismeretet az internetről meg lehet szerezni, azt onnan fogják felcsípni, akár online előadások vagy jegyzetek formájában. Ez azzal is összefügg, hogy a fiataloknak már más a viszonyuk az időhöz. Nem szeretik, ha mások szabják meg, hogy mire szánjanak időt és mire nem. Náluk nem az a jelszó, hogy: "time is money’", hanem az, hogy "time is value". Az idő érték. Ezt jelzi az is, hogy a szabadidejükkel is csak ők sáfárkodhatnak. Egyre kevesebb időt töltenek a tévé előtt lecövekelve, ahol mások tálalják eléjük a látnivalókat. Maguk állítják össze a műsoraikat, a híreiket, a zenéiket. Nyilván ez egyfajta türelmetlenség jelzője is, a magánéletben is kellenek a gyors váltások, jöjjön mindig valami új, valami váratlan, ahogy a hírfolyam pörög a közösségi médiában… Először nagyon meglepett, amikor egyszer egy demonstrációs szemináriumomon, amikor az egyik csapat tagjai befejezték a prezentációjukat, szedelőzködni kezdtek, hogy már mennek, hiszen a munkájuk véget ért. Később már elfogadtam ezt a viselkedést, igen, mennek a dolgukra. De ez önző szemléletmód. Hová lesz így az együttérzés, a jószándékú figyelem a másik ember iránt? Ha változunk, a változás előbb-utóbb mindenkit érint. Ha ez a magatartás általánossá válik, a többiek is így viselkednek majd és nem sértődnek meg. De akkor a következő generációknak mi lesz a fontos? Idővel elkopnak bizonyos, ma értékesnek tartott tulajdonságok? A jövőkutatók szerint nekik felszínesebb lesz az életük. Ha viszont onnan nézzük, ahol ők vannak, ami megmarad, ami megerősödik, az az övék. A változást tovább viszik.
Ha mindent elural a pattogó türelmetlenség, hogyan születnek majd a nagy találmányok, a kísérletek, ahol hosszas és türelmes megfigyelésre van szükség? Ezek az emberek hogyan lesznek képesek sokáig kitartóan végezni egy munkát? Nyilván később is lesznek közöttük olyanok, akik képesek lesznek erre, ahogy ma is vannak. De az már most világosan látszik, hogy a fiatalabbaknak a munkához való viszonyuk is más. Például, nagy lelkesedéssel vállalnak el egy állást, de amikor az ottani munka már monotonná válik a számukra, amikor már alaposan kiismerték az egyes fázisokat, a partnerek reakcióit, elvesztik az érdeklődésüket, és ha valami más viszont felkelti, továbbállnak. Akkor is, ha a cég esetleg már rengeteget belefektetett a képzésükbe. A hűség ilyenformán ismeretlen fogalommá válik. Önmagukhoz hűek. Hiszen igyekeznek mindig azt csinálni, amit szeretnek, amire a legjobban tudnak koncentrálni. Létrejöhet-e művészet egy felszínesedő társadalomban? A médiahasználat ötletesebbé, aktívabbá tesz Ma szinte mindenki kreátor. Hiszen ezerszámra készülnek fotók, videók, azokat meg lehet vágni, fel lehet javítani, montázst lehet készíteni belőlük, de meg lehet tanulni, mondjuk gitározni vagy zenét is szerezni YouTube-programok segítségével. De ami az általunk ma „igazi művészetnek” tartott valamit illeti, nos, azzal más a helyzet. Mindent le kell porolnunk, amit eddig a körülöttünk lévő világról gondoltunk. A művészet fogalmát is. Ahogy Andy Warhol kiállította leveskonzerv-dobozait, olyat a mai fiatalokról is el tudok képzelni. Ami másnak nem érték, az nekik egyfajta abszurd érték lehet. Így a ruha, a viselet is. Nagyon népszerűvé vált például a Supreme brand, amely márka a hiphop életérzést tükrözi és egyfajta szubkultúrához tartozást jelenít meg. Ismert sztárok, celebek, például Kate Moss, Justin Bieber vagy Lady Gaga is jelentek már meg Supreme viseletben. Vagy ott van a sneakerhead-mozgalom, amely egyfajta cipő-őrület, hiszen a tagjai méregdrága, különleges cipőket gyűjtenek, és azokat csodálják otthon, mint műalkotást. Mindenekelőtt meg kell értenünk, hogy a fiatalok hogyan fejezik ki magukat. Mert önkifejezés lehet például egy Starbucks-os pohárra rajzolt akármi is. A klasszikus művészetértékelés máshogy érvényes. Ők olyan könnyedek, érzékenyek, nem biztos, hogy végig kell menniük, mondjuk, egy arisztotelészi értelmezésű katarzison. Például Örkény István Tóthék című drámájának konfliktusa megdöbbenti őket: "Hogy csinálhat valaki ilyet egy családdal?! A család tagjai miért nem álltak ki magukért?!" A kiszolgáltatottság átélésének ilyenfajta katarzisára ők már nem vágynak. Tudatosak. Máshogy élnek. És ha a változás a kultúrát is érinti, el kell fogadnunk, hogy ez bizony így fog alakulni. Hamis érzet az, hogy egyedül korunkban van irdatlan változás minden területen. Mert például a barokk korban a túldíszítettség élvezete jelentett művészi élményt, egy későbbi korban pedig éppenséggel az egyszerű és puritán művészet. És a szerelem is más volt a középkori lovagok idején, mint a XIX. században, vagy ma. Nem tudom, érdemes-e kapaszkodnunk a régi dolgainkba, amikor érdekes fiatalok jelennek meg a világunkban, akiktől inkább tanulnunk kéne vagy átvenni egy-két igazán jó gondolatot. Az állandó lüktetés, dübörgés, a gyorsaság, a képek és hangok áradata vajon nem okoz-e valamilyen változást az agyban? Már ma is látok figyelemzavaros fiatalokat a padban. És olyat is, aki még előadás alatt is mobilon videójátékozik. Ezek hosszú folyamatok. Sokszor emelem ki előadásaim során azt, hogy a felnőttek, illetve a szülők felelőssége óriási a „kütyüzés” korában. Tudnunk kell, hogy a gyermeknek két éves kor alatt egyszerűen nem lenne szabad sem tévét, sem mobilt használnia, egyrészt mert a kicsi agya, idegrendszere, amely fejlődésben van, nem tudja feldolgozni az ott látottakat-hallottakat és ez felzaklatja, még az elalvásban is gátolja, másrészt mi teremtjük meg a későbbi teljes mobilfüggőség alapjait. A jövőben bekövetkező biológiai, neurobiológiai változásokat ma még nem tudjuk megítélni. Persze az is lehetséges, hogy a mai paradigmaváltás, a digitális forradalom, amelyben élünk, az emberi szervezet, az emberi agy fejlődése szempontjából is egy új korszak kezdetéhez visz. Az már ma is bizonyított tény, hogy az agy bármikor képes a megújulásra, például hosszabb ideig gyakorolt meditációval is lehet új kötéseket, új kapcsolódásokat létrehozni. De talán bizonyos idő múlva az emberi szervezet és az emberi agy maga fog produkálni pozitív változásokat, alkalmazkodik majd a villódzó fények és hangok tömegéhez és átalakul annak érdekében, hogy képessé váljon új válaszokat adni az újfajta kihívásokra.

Egyetlen öltés

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:16

Fotó: Népszava
Apám mindig is úgy mesélte, hogy neki volt nehezebb. Pedig én törtem ki a fogam. Addig-addig rágtam a fülüket, hogy végül születésnapomra (a tizennegyedikre talán) megkaptam a versenybiciklit. Mi hívtuk így a váltós bringát a behajlított kormánnyal, és előbb a legjobb barátom, a szomszéd srác kapott ilyet. Egyedül rótta a piros biciklivel a köröket az udvaron, és nagyon unta, hogy senkivel sem versenyezhetett. Bezzeg amikor én is kaptam egyet! Még azon a héten ki is kerekeztünk a strandra, mert ott volt egy zavartalan és hosszú aszfaltcsík, s hogy akkor majd azon összemérjük, ami összemérhető. Nem igazán volt kedvem hozzá, még csak szokogattam azt a nagy biciklit, mégsem futamodhattam meg. Mögötte tekertem végig, és egészen biztos volt, hogy veszteni fogok, hiszen ő sokkal magabiztosabban ült a nyeregben, de valami felágaskodott bennem, megpróbáltam előzni, és akkor az én első kerekem hozzáért az ő hátsó kerekéhez, én meg a fizika törvényeit illusztrálva akkorát repültem, hogy annál szebbet nem is lehet. Az arcomon értem földet, és egyből kiköptem a nagy metszőm felét. Meg a másiknak a sarkát. Amikor apám fogorvosként meglátta, hogy mi lett a szép lapátfogaimmal, elsírta magát. Ezen nagyon csodálkoztam, mert én viszont nem, még akkor sem, amikor megláttam magam a tükörben. Innentől lett koronám, vagy ahogy a suliban mondták az osztálytársaim, „bóti fogam”. És minden egyes alkalommal végig kellett hallgatnom, amikor erre terelődött a szó, hogy apámnak volt nehezebb lecsiszolni a csonkokat (pedig az nekem fájt nem is kicsit), mert ez szülőként elviselhetetlen. Biztos voltam benne, hogy csak a sztori miatt túloz, de hagytam, hadd élje ki magát. Hadd fájjon neki is, ami igazából nekem fájt. Hadd lopja el a show-t. Ha most fel tudnám hívni, akkor elmesélhetném neki, hogy mindent értek. Még tavaly vettünk hirtelen felbuzdulásból Dusinak egy rollert, és ezzel önbeteljesítő jóslatként azt is biztosítottuk, hogy innentől folyamatosan lemenjen a máz a térdéről és a könyökéről. Mert ahogy megtanulta a technikát, azonmód fel is bátorodott, mindent kunsztot kipróbál, és persze esik-kell, azzal a példás lendülettel, amellyel egy öt és fél éves szokott. Aztán ebből van „sebesedés” és „lyukadás”, kisebb-nagyobb sírások. A nejem arcán ilyenkor látom, hogy a pokolba kívánja a régi, még engedékeny önmagát, akiben egyáltalán felmerült a pókemberes roller gondolata. Én viszont egész jól viseltem, mondogattam is neki, hogy ez fiúknál már csak így megy, ha nem a roller, akkor valami más vezetne hasonló eredményre, nekünk csupán egy dolgunk van: menedzselnünk kell az egészet, gyógyítópuszit kell adnunk a kisebb sérülésekre és ragtapaszt a nagyobbakra. És nem letörni a lelkesedését. Aztán jött Valencia, és a városon áthúzódó park. Még a nyolcvanas évek végén terelték el a Túria nevű folyót, mert az árvizek túl sok kárt okoztak, a helyét pedig – mert az itteniek nem engedték, hogy autópályát építsenek oda – beparkosították. A maga száztíz hektárjával Spanyolország legnagyobb közparkjának számít, és miközben úgy néz ki, mint egy botanikus kert, tele van játszóterekkel, bicikliutakkal és futópályával, sportpályákkal, tavakkal – és lejtőkkel. A hidakról (ez egyébként a legfurább, a parkon átívelő régi és új hidak) ugyanis a legtöbb helyen így lehet lejutni a régi mederbe. Ezek egyikén zúgott le a gyerek is, mi meg persze mondtuk a varázsszavakat, hogy csak lassan és óvatosan, de aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a lejtő végén szabályosan fejre állt. A nagy sírás közben az is kiderült, hogy a homloka beszakadt, és a másfél, kétcentis sebből dőlt a vér. A sapkáját gyorsan rászorítottuk, és indultunk a kórház felé. Persze mire megtalált minket a taxis, a vérzés elállt, az egész egyáltalán nem tűnt vészesnek, katonadolog, hallottam a számból a régi szavakat, de a nejem ragaszkodott hozzá, hogy valaki megnézze. Dusi kicsit szeppenten ült a kórházban, annak viszont mindig örül, hogy ilyenkor tutira kap valamit az automatákból. Azt persze már nem értette, amikor azt mondtam, hogy lehet, össze kell majd varrni a sebet. Összekötni? Átölteni? Aztán amikor előkerült a görbe tű, akkor vált világossá a kifejezés konkrét jelentése. Én csak annyit tudtam mondani a menekülni vágyó gyereknek, hogy hunyja be a szemét. Pedig nekem kellett volna. A spanyol orvosnő még kedélyeskedett egy sort, hogy látott ő már szülőt összeesni. Egy pillanatig sem hittem volna, hogy ez én is lehetek. Egyetlen öltés volt csupán, de kétórás műtétként éltem meg, miközben le kellett fognom a gyereket. Abba is belementem volna, hogy tulipánt hímezzenek a bokám fölé, csak Dusit hagyják békén. Azóta sem értem, hogyan lehetséges mindez, hogyan fut ki ilyenkor az erő az ember lábából. Miféle varázslat ez. Aztán már békésen kortyoltuk a kialkudott üdítőt a kórház előtt, a gyerek vigyorgott, és az én arcszínem is visszatért. Odahúztam magamhoz, és elnézést kértem tőle, hogy ezt én majd mindenkinek el fogom mesélni. De hát neked nem is fájt, nézett rám nevetve. Majd harminc év múlva beszélünk, feleltem neki magamban, és nagyot kortyoltam az üvegből.

Legyetek résen!

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2020.02.16. 10:15
1983. Magyarország a felvétel a munkásőrség tömegoszlatási gyakorlatán készült
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Mentőautóra nem lövünk - tartja a mondás. Nem tudom honnan ered, de igaza van. Nem lövök, de gondolkodom. Mi értelme Munkásőrséget alakítani? Társadalmi szervezetet és nem szedett-vedett (lumpen)proletárokból álló milíciát, amelynek célja a munkások-parasztok-haladó értelmiségiek megfélemlítése. De mégis mit csinálnak majd? Kék overallban dobtáras géppisztollyal parádéznak, úgyis mint a párt ökle? Hol van már az a párt? A hajdani Munkásőrség a nagy Hazugság kis ragozása volt. Azt kívánta elhitetni, hogy Magyarországon munkások és parasztok vannak hatalmon, s az előző évben nem munkások és parasztok gyermekeire lőttek a testvéri tankok. A haladó értelmiség szervezeteit éppen betiltották, lapjait elkobozták, legjobbjait menekülésre kényszerítették. Ebben a véres operettben léptek színpadra a munkásőrök. Maradjunk az igazságnál: a statiszták nem ontottak vért, csak vonultak balra a díszletek mögé, azután jobbról megint a rivaldafénybe. Kevesen voltak, de soknak szerettek volna látszani. Daloltak munkásmozgalminak nevezett rigmusokat is, amelyeket nem olajszagú csarnokokban írtak, hanem körúti kávéházak asztalánál. De ki törődött mindezzel? Teltek az évek, a társadalom megadta magát. Eleinte csak túlélni akart, azután ráébredt, hogy a dolog évtizedekig fog tartani és kiegyezett. A munkásőrök már nem védték a proletárdiktatúrát (nem volt kitől), hétvégeken visszavonultak bográcsozni a tábor legvidámabb barakkjába. Azután eljött a négyigenes népszavazás és feloszlottak. Béke boraikra. Az új társadalmi szervezet vezetője harminc éves, éppen akkor született, amikor az őrség elhalálozott. Feltételezem, hogy tájékozódott, mielőtt a szervezésbe vágott volna. Ha így van, bizonyára tudja, hogy a Munkásőrségnek semmi köze sem volt a magyar munkásmozgalom hagyományaihoz. Ezeket a valós hagyományokat a szociáldemokraták és a szakszervezetek képviselték. A magát munkás-paraszt kormánynak nevező csoport nem a munkásmozgalom, hanem a sztálinizmus, a szovjet alávetettség hagyományát képviselte. 1949-ben a hagyomány a szociáldemokrácia megsemmisítésében, a szakszervezetek kiherélésében, Rajk László és társai akasztófára küldésében nyilvánult meg, 1956 után munkások és parasztok és más kommunista politikusok meggyilkolásával folytatódott. Nem feltételezem, hogy a feltámasztott munkásőrök ezt a hagyományt kívánják folytatni. De ez esetben mégis, mire készülnek? A Magyar Gárda, a Betyársereg és a hasonló neonáci szervezetek tükörképeként velük kívánják felvenni a harcot? Ököllel, fegyverrel? A Jobbik éppen ezektől távolodik, a Fidesz, bár jó úton halad, de még nem süllyedt le a fenyegető-verekedő csőcselék színvonalára. A cafatokra szakított magyar társadalomnak sok mindenre van szüksége, de polgárháborúra egészen biztosan nem! Az új Munkásőrség ha jól értem, a fiatalokat akarja megszólítani. Nos, ez valóban hiánycikk. A rendszerváltás után az úttörőmozgalom elsorvadt, az újjászervezett cserkészetnek pedig nem sikerült hajdani befolyását visszaszerezni. Egy mind vallási, mind ideológiai kötelmektől mentes ifjúsági mozgalom nem bontakozott ki. Természetjárás, az elesettek megsegítése, önképzés, az együttélés szabályainak elsajátítása – mindez parlagon maradt. Ha én harmincéves lennék, tele jóindulattal, energiával, ilyen mozgalomhoz keresnék társakat. Szerényen, külső támogatásra nem számítva, befolyásolási kísérleteket elutasítva. Baden-Powell? Makarenko? Mindenféle hagyományból lehet meríteni, de még inkább a jövőből, amely nem hasonlíthat a múltra.