Marton Dániel: Adiemus (Részlet egy készülő regényből)

Mohamed nem megy a hegyhez

A nagy kérdés: miért & hogyan jutottunk el a Párhuzamos Világba? Miért nem a Párhuzamos Világ jutott el hozzánk? Lehetnék nagyon demagóg, hogy a Szocializmus egyszerűen ennyivel faszább a Kapitalizmusnál, ám a helyzet azért ennél bonyolultabb: amit mi így hívunk, az egyrészt nem kicsit különbözik attól, amely odaát a bolsevik forradalomból kifejlődött, másrészt, hogy ez így alakult, ahhoz sem kicsit járultak hozzá e két emberi világ fölött álló aktorok, akik a kettő közül az egyiket (segítek: a miénket) kvázi istenek módjára terelték a bolygóközi civilizációvá válás rögös útján. Ez a lényeg: űripar!!! Az itt nálunk tényleg nagyon pörgött, hisz ez volt a cél, hogy pörögjön, úgyhogy pörgött is: 1 kg teher felröpítésének fajlagos ára nagyjából ugyanolyan drámai mértékben csökkent az elmúlt 40 év alatt, mint egy tranzisztor legyártásáé…

Ám amíg a tranzisztorok egyre kisebbek lettek, addig ezen űrbe felszálló járművek egyre nagyobbak, tehát nem is egyre több lett belőlük, hanem egyre kevesebb: egy nukleáris hajtómű már önmagában akkora, mint egy kisebb gyárcsarnok, az üzemeltetése pedig annyiba kerül, mint egy egész városé. Cserébe felröpít kb. kétezer intermodális konténert évente akár ötvenszer is, ami tehát összesen kb. százezer, ami bizony nem kevés! Évente kb. ötmilliárd nemzetközi dollár osztva százezerrel, az tehát kb. $50 000 konténerenként. Egyben ötven ember is kényelmesen elfér… Legalábbis relatíve kényelmesen! Küldetésem évében mindössze két gép működött, noha félig már elkészült a harmadik is. Mind a 2 olyan elképesztően gigantikus volt, (meg olyan rondák is), hogy a legtöbb emberben már a puszta látványuk általában zsigeri halálfélelmet keltett. Sokan eleve nem is mernek felszállni rájuk, pedig nekik köszönhetően lett jóval olcsóbb a világűrben vakációzni, mint a felkapottabb nyaralóhelyeken, meg amúgy biztonságosabb is.

Ezek mindketten hidroplánok + elődeik is azok voltak: az óceánról szálltak fel nagyrészt az Egyenlítő környékén, hogy a bolygónk forgása is adjon nekik egy kis extra lendületet. Születésem évében épült meg az első működőképes hajtómű, amit a következő évben már bele is raktak egy hatalmas gépbe, amelyet 8 évnyi sikeres szolgálat után egy igen szerencsétlen baleset miatt kellett kivonni a forgalomból. A sugárhajtómű égéskamráját ugyanis erősen radioaktív hasadóanyag fűtötte, melyből egy meghibásodás miatt egy igen komoly dózis a légkörbe került. Hát bizony az nem volt vidám!

A kényszerleszállás után az egész gépet egy mindentől távol eső partszakaszon direkt erre a célra kialakított szárazdokkba vontatták, ahol azóta turisták százezrei mentek föl a fedélzetére nehéz & kényelmetlen ólompáncélokban, ám abban az évben konkrétan a másik 3 gépet is le akarták állítani az opportunista politikusok. Szerencsére végül inkább őket állították le oly súlyos harcok árán, hogy apámat el is bocsátották részben emiatt a Cégtől, meg a fekete hattyúk egész főtörzsét is darabokra szedték!

Az iparág konjunktúrája viszont ekkor már megállíthatatlan volt elsősorban a Holdon és a Föld gravitációs mezejébe befogott apró égitesteken zajló bányászat következtében: egy nagyobb meteor ásványkészlete gyakorlatilag többet ért, mint az emberiség összes gazdasági tevékenysége egy egész év alatt, úgyhogy azt a 3 gépet végül mindenféle szigorú biztonsági felülvizsgálatok után újra szolgálatba állították, hogy a bányászáshoz mindenféle eszközöket felvigyenek, az ásványokat pedig lehozzák.

A mostani két gépet már fúziós reaktorok hajtják, amelyeknek egyes alkatrészei egy idő után szintén radioaktívvá válnak ugyan, de korántsem annyira, mint a dúsított urán, úgyhogy egyelőre nem történt velük semmilyen galiba. Már felnőtt nő voltam, amikor a 2 gép szolgálatba állt, az első kifejezetten profitorientált erőmű átadásának évében pedig már 30 éves. Európa legutolsó szénégető erőművét 2015-ben állították le ünnepélyesen végleg valahol Donyeck környékén.

Ad astra per aspera

Space marine-oknak hívják nálunk is azon bátor férfiakat & nőket, akik tetszetős címerekkel díszített masszív rikító szkafandereikben a futurisztikus fegyverekre emlékeztető nagy szerszámgépeikkel kb. úgy néznek ki, mint a népszerű „Warhammer 40 000” világ főhősei, ám a szkafanderek alatt nálunk nem holmi mutáns übermenschek vannak, hanem nagyon is finom & aprólékos halandó emberek, akik egyúttal meglepően rugalmasak & türelmesek is kellett, hogy legyenek! Mindenbe bele kellett ugyan kössenek a szigorú biztonsági előírások miatt, ám a végén mindig észszerű kompromisszumokat kellett kötni, hogy a részvénytársaságok „zsoldos” űrhajósai ne rettegve dugdossanak előlük mindent, hanem bízzanak bennük még inkább, mint a saját főnökeikben. Egy space marine kedvenc mondása: „Ez a szabály értetek van, drágáim, nem ellenetek!” – ez lehetne akár a mottójuk is. A legjobb, akit én ismerek a szakmában, egy kedélyesen bolond, alacsony, vézna, középkorú kolumbiai férfi: egy bizonyos Manuel Bronsky százados, a legendás Intrepid űrhajó kapitánya.

Itt nincs helye tehát semmiféle dogmatizmusnak & brutalitásnak, mert gyakran hihetetlenül abszurd & bizarr (valamint természetesen elképesztően bonyolult) szituációkat is a legnagyobb nyugalommal kell megoldjanak: ők felügyelnek minden tevékenységet odakint a tágas világűrben, a kritikus rendszereket pedig maguk üzemeltetik. Tízéves voltam, amikor kb. húsz másik gyerekkel együtt engem is fölvittek az űrbe, mert már akkor is elég sok ilyen programot szerveztek a természettudományok iránt érdeklődő fiataloknak, hogy azok az érettségi után egyből közéjük álljanak. Többször is mehettem, miután egy népszerű parancsnok az első alkalommal kijelentette, hogy engem az Isten is space marine-nak teremtett, úgyhogy igyekeztem ennek megfelelően jó viszonyt ápolni velük, amelynek köszönhetően végül a legnagyobb megtiszteltetésükben is részesülhettem: egy nagyszabású akciójuk operatív irányítását bízták rám a Vénusz felső légkörében, ahol egy aerosztatikus gázgyűjtő állomás parancsnoka a személyzet egy részével együtt meglehetősen bonyolult politikai okokból teljesen bekattant. Az űrben elég könnyen meg lehetett menni bizony ilyen okokból is, mert itt sajnos egyszerűen mindent áthatott a politika: a zsoldosok leginkább anarcho-kapitalista nézeteket vallottak, a marine-ok pedig ezzel szemben kizárólag a Birodalom „régi” szocialista-humanista eszményeihez állhatatosan kötődő kollégákat vettek maguk közé.