Marton Dániel: Adiemus (Részlet egy készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.02.22. 11:01

Mohamed nem megy a hegyhez A nagy kérdés: miért & hogyan jutottunk el a Párhuzamos Világba? Miért nem a Párhuzamos Világ jutott el hozzánk? Lehetnék nagyon demagóg, hogy a Szocializmus egyszerűen ennyivel faszább a Kapitalizmusnál, ám a helyzet azért ennél bonyolultabb: amit mi így hívunk, az egyrészt nem kicsit különbözik attól, amely odaát a bolsevik forradalomból kifejlődött, másrészt, hogy ez így alakult, ahhoz sem kicsit járultak hozzá e két emberi világ fölött álló aktorok, akik a kettő közül az egyiket (segítek: a miénket) kvázi istenek módjára terelték a bolygóközi civilizációvá válás rögös útján. Ez a lényeg: űripar!!! Az itt nálunk tényleg nagyon pörgött, hisz ez volt a cél, hogy pörögjön, úgyhogy pörgött is: 1 kg teher felröpítésének fajlagos ára nagyjából ugyanolyan drámai mértékben csökkent az elmúlt 40 év alatt, mint egy tranzisztor legyártásáé… Ám amíg a tranzisztorok egyre kisebbek lettek, addig ezen űrbe felszálló járművek egyre nagyobbak, tehát nem is egyre több lett belőlük, hanem egyre kevesebb: egy nukleáris hajtómű már önmagában akkora, mint egy kisebb gyárcsarnok, az üzemeltetése pedig annyiba kerül, mint egy egész városé. Cserébe felröpít kb. kétezer intermodális konténert évente akár ötvenszer is, ami tehát összesen kb. százezer, ami bizony nem kevés! Évente kb. ötmilliárd nemzetközi dollár osztva százezerrel, az tehát kb. $50 000 konténerenként. Egyben ötven ember is kényelmesen elfér… Legalábbis relatíve kényelmesen! Küldetésem évében mindössze két gép működött, noha félig már elkészült a harmadik is. Mind a 2 olyan elképesztően gigantikus volt, (meg olyan rondák is), hogy a legtöbb emberben már a puszta látványuk általában zsigeri halálfélelmet keltett. Sokan eleve nem is mernek felszállni rájuk, pedig nekik köszönhetően lett jóval olcsóbb a világűrben vakációzni, mint a felkapottabb nyaralóhelyeken, meg amúgy biztonságosabb is. Ezek mindketten hidroplánok + elődeik is azok voltak: az óceánról szálltak fel nagyrészt az Egyenlítő környékén, hogy a bolygónk forgása is adjon nekik egy kis extra lendületet. Születésem évében épült meg az első működőképes hajtómű, amit a következő évben már bele is raktak egy hatalmas gépbe, amelyet 8 évnyi sikeres szolgálat után egy igen szerencsétlen baleset miatt kellett kivonni a forgalomból. A sugárhajtómű égéskamráját ugyanis erősen radioaktív hasadóanyag fűtötte, melyből egy meghibásodás miatt egy igen komoly dózis a légkörbe került. Hát bizony az nem volt vidám! A kényszerleszállás után az egész gépet egy mindentől távol eső partszakaszon direkt erre a célra kialakított szárazdokkba vontatták, ahol azóta turisták százezrei mentek föl a fedélzetére nehéz & kényelmetlen ólompáncélokban, ám abban az évben konkrétan a másik 3 gépet is le akarták állítani az opportunista politikusok. Szerencsére végül inkább őket állították le oly súlyos harcok árán, hogy apámat el is bocsátották részben emiatt a Cégtől, meg a fekete hattyúk egész főtörzsét is darabokra szedték! Az iparág konjunktúrája viszont ekkor már megállíthatatlan volt elsősorban a Holdon és a Föld gravitációs mezejébe befogott apró égitesteken zajló bányászat következtében: egy nagyobb meteor ásványkészlete gyakorlatilag többet ért, mint az emberiség összes gazdasági tevékenysége egy egész év alatt, úgyhogy azt a 3 gépet végül mindenféle szigorú biztonsági felülvizsgálatok után újra szolgálatba állították, hogy a bányászáshoz mindenféle eszközöket felvigyenek, az ásványokat pedig lehozzák. A mostani két gépet már fúziós reaktorok hajtják, amelyeknek egyes alkatrészei egy idő után szintén radioaktívvá válnak ugyan, de korántsem annyira, mint a dúsított urán, úgyhogy egyelőre nem történt velük semmilyen galiba. Már felnőtt nő voltam, amikor a 2 gép szolgálatba állt, az első kifejezetten profitorientált erőmű átadásának évében pedig már 30 éves. Európa legutolsó szénégető erőművét 2015-ben állították le ünnepélyesen végleg valahol Donyeck környékén.  Ad astra per aspera Space marine-oknak hívják nálunk is azon bátor férfiakat & nőket, akik tetszetős címerekkel díszített masszív rikító szkafandereikben a futurisztikus fegyverekre emlékeztető nagy szerszámgépeikkel kb. úgy néznek ki, mint a népszerű „Warhammer 40 000” világ főhősei, ám a szkafanderek alatt nálunk nem holmi mutáns übermenschek vannak, hanem nagyon is finom & aprólékos halandó emberek, akik egyúttal meglepően rugalmasak & türelmesek is kellett, hogy legyenek! Mindenbe bele kellett ugyan kössenek a szigorú biztonsági előírások miatt, ám a végén mindig észszerű kompromisszumokat kellett kötni, hogy a részvénytársaságok „zsoldos” űrhajósai ne rettegve dugdossanak előlük mindent, hanem bízzanak bennük még inkább, mint a saját főnökeikben. Egy space marine kedvenc mondása: „Ez a szabály értetek van, drágáim, nem ellenetek!” – ez lehetne akár a mottójuk is. A legjobb, akit én ismerek a szakmában, egy kedélyesen bolond, alacsony, vézna, középkorú kolumbiai férfi: egy bizonyos Manuel Bronsky százados, a legendás Intrepid űrhajó kapitánya. Itt nincs helye tehát semmiféle dogmatizmusnak & brutalitásnak, mert gyakran hihetetlenül abszurd & bizarr (valamint természetesen elképesztően bonyolult) szituációkat is a legnagyobb nyugalommal kell megoldjanak: ők felügyelnek minden tevékenységet odakint a tágas világűrben, a kritikus rendszereket pedig maguk üzemeltetik. Tízéves voltam, amikor kb. húsz másik gyerekkel együtt engem is fölvittek az űrbe, mert már akkor is elég sok ilyen programot szerveztek a természettudományok iránt érdeklődő fiataloknak, hogy azok az érettségi után egyből közéjük álljanak. Többször is mehettem, miután egy népszerű parancsnok az első alkalommal kijelentette, hogy engem az Isten is space marine-nak teremtett, úgyhogy igyekeztem ennek megfelelően jó viszonyt ápolni velük, amelynek köszönhetően végül a legnagyobb megtiszteltetésükben is részesülhettem: egy nagyszabású akciójuk operatív irányítását bízták rám a Vénusz felső légkörében, ahol egy aerosztatikus gázgyűjtő állomás parancsnoka a személyzet egy részével együtt meglehetősen bonyolult politikai okokból teljesen bekattant. Az űrben elég könnyen meg lehetett menni bizony ilyen okokból is, mert itt sajnos egyszerűen mindent áthatott a politika: a zsoldosok leginkább anarcho-kapitalista nézeteket vallottak, a marine-ok pedig ezzel szemben kizárólag a Birodalom „régi” szocialista-humanista eszményeihez állhatatosan kötődő kollégákat vettek maguk közé.
Szerző
Témák
sci-fi űrutazás

Szerényi Tamás: Kisüsti (novella)

Publikálás dátuma
2020.02.22. 09:47

Fotó: Adományozó: Erdei Katalin / Fortepan
Mindenkinek az életében vannak hősök. Kinek kisebbek, kinek nagyobbak, kinek valódi szuperhősök, kinek egyszerű szájhősök. Az én hősöm Zorró volt. Zorrót mindenki ismerte a környéken. Én a sarki presszóban találkoztam vele először, mikor anyám leküldött szódáért. Zorrót azért hívták Zorrónak, mert ő volt a falu igazságosztója: egész nap a kocsmában ült, és osztotta az igazságot. Amikor nem a nagyotmondással volt elfoglalva, ivott és játékgépezett. Várta, hogy leessen a három cseresznye, amire persze hiába várt, mégis úgy beszélt, mintha már rég nála lenne, nem is három, hanem az összes. – Ha nem tudom kipörgetni, akkor kikérem! – mondogatta, és olyankor a kocsmáros töltött neki egy újabb kisüstit. Nem sajnálta tőle, a pohár csurig volt, úgy kellett leinni belőle, vagyis hát, kellett volna, de Zorró nem vacakolt, ő egy bravúros mozdulattal lecsapta az egészet, anélkül, hogy egy csepp is kilöttyent volna. Az első találkozásunkkor is ott hevert előtte a felespohár, ami a gyenge villanyfényben kissé opálosan csillogott, akárcsak Zorró tekintete. – Elöblítsem? – kérdezte tőle a kocsmáros, akinek akkoriban még nem tudtam a nevét, pedig néha kaptam tőle málnafröccsöt. – Isten ments! Víz nem érheti – vágta rá Zorró, és intett, hogy töltsön. Ahogy az utolsó csepp is a poharában landolt, egy hajtásra megitta. Aztán rám nézett. – Gyere csak ide, kisöreg! – rendelt magához. – Na, mondd, mit kérsz: egy barackot a fejedre vagy egy cseresznyét a kezedbe? – Én csak a habos málnát szeretem! – feleltem önérzetesen. Ez a habos málna, ez nagyon tetszett neki. Azt mondta, mégiscsak rokonlelkek vagyunk, ha mindketten ennyire szeretjük a gyümölcsöt. Arra kért, mondjak még ilyeneket, cserébe megtanít az életre. És én mondtam. És csak mondtam és mondtam. Be nem állt a szám, kivéve, mikor tele volt málnával, de ő is rengeteget mesélt, akármit mondtam, eszébe jutott róla egy újabb történet, mindenkit ismert, mindenhez értett, és közben még a nyerő szisztémáját is elárulta nekem. Végül anyám jött értem, valamikor estefelé. Üdvözlésképp lekevert egy méretes pofont. Amíg bömböltem, Zorróhoz fordult. – A franc megesz téged! – támadta le rögtön, aztán mindenféle gyerekhülyítő vén bolondnak elmondta. Persze már késő volt, Zorró addigra végérvényesen a hősömmé vált. Mikor anyám a fülemnél fogva kicibált a presszóból, ő utánam fordult. – Viszlát, kisöreg! – mondta búcsúzóul, és elvigyorodott. Legközelebb már én kértem anyámat, hogy mehessek szódáért, és ahogy nőttem, egyre többet jártam le, egy idő után bevásárolni is engem küldött, én pedig boldogan mentem, mert útközben találkoztam Zorróval, aki betartotta az ígéretét – ha épp nem a presszóban, akkor a piacon okított, de olyankor is meghívott egy málnára, aztán már nem csak arra: ő vette az első sörömet, ő kínált meg először cigivel, még borotválkozni is ő tanított, egy rozsdás sörnyitóval mutatta meg, hogy kell. Aztán eltelt sok-sok év, és belőle lett kis öreg, összetöpörödött az évek meg a kisüstik súlya alatt. Már egyetemista voltam, mikor először lerobbant. Onnan lehetett tudni, hogy jóval kevesebbet beszélt. Agyvérzés. A fél arcára lebénult. Azért a kisüstit még le tudta nyomni, és cigizett is félpofával, úgy szívta, mint két másik, persze nem lett volna szabad neki. Ugrattam is vele, de csak módjával, mert bántani nem akartam, kioktatni meg végképp nem lett volna értelme. Akkor már jobbára csak a fociról tudtunk beszélgetni, a régi sztorikat Zorró helyett a többiek mesélték, akik szintén hamar megvénültek, gyorsabban, mint ahogy én felnőttem. Csak ültem ott csendben, hallgattam őket és ittam a sportfröccsömet vagy valami mentes lónyálat – így becézte Zorró az ilyen nullanullás söröket. Azt se igazán értette, miért nem iszom rendesen, meg mire fel tanulok annyit, mikor ő se ment semmire a papírral. Pedig minden fontosabb vizsgám után vele koccintottam először, és olyankor én is lehúztam azt a cefreszagú cseresznyét. Szó nélkül megittam az elsőt, de a többit már nem is próbálta meg rám tukmálni. Abból tudtam, hogy ha nem is ért teljesen, legalább elfogad. Hát ilyen volt ő. Aztán, mikor nekem tapsoltak, neki akkor harangoztak. A diplomaosztóm másnapján kinn volt a neve – korábban soha nem láttam leírva –, egyedül az övé szerepelt a gyászjelentésben. Hiába, ennek így kellett lennie, Zorró ezt már jóval azelőtt kiérdemelte. A temetésen láttam őt utoljára. A nyitott koporsóban feküdt, aztán kivitték, mi pedig mentünk utána. Felfoghatatlanul hamar elnyelte a föld. De mielőtt még a virágok és a koszorúk is rákerültek volna, a kocsmáros – akit Gézának hívtak – poharakat osztott szét, így még egyszer, utoljára ihattunk egyet közösen a hősünk emlékére, majd a pohár aljára gyűlt kis­üstit rálöttyintettük a földhalomra, azzal búcsúztunk tőle. Egy árnyas juharfa tövében temették el. Jó helye volt ott, nem messze apámtól.

Tatár Sándor versei

Publikálás dátuma
2020.02.22. 07:31

Én nem tudom, miért rinyáltok úgy a tartós elköteleződéstől (párkapcsolat); öltse az akár házasság formáját?? – pókhálós, régi intézmény, szentigaz, de nem bizonyul épp elégszer meggyőzőnek poros-pókhálós palackok bel-nedűje? szóval melenget az (na jó: akár melengethet is), mint erejét próbálgató napsugár a vékonygyapjú tavaszi bárányt és VESZÉLYTELEN, MINT a felsővezetékre vizelni a gyalogoshídról, vagy mást gondolni errefelé a világról, mint amit kell, avagy mint a cápavontatású vízisí. „Mindig így volt e világi élet…”                                      (De vajon mennyit kapnánk értük?) Látnivaló semmi: oszoljunk; Ki tudja, mi is a reszortunk? Mindig így volt: van, ki felkarol, S olyan is akad, ki kifarol. (Kitart az egyik, más kihátrál – Nem teazsúr ez, lásd, virágszál!) Aljas szándék is lesz felülről, Ami tisztességet felőröl: Kommandóra közénk pénzt lövet – Telhet abból whisky s szép kötet; Végső soron mindőnk védtelen (Így vagy úgy mindenképp vétkezem); Nem ítél egy’, más meg pálcát tör – Így virul s terjed az ártáskör. Hát ez van, szépöcsém, facsiga; Csapnánk kormányunkat zaciba!
Szerző
Frissítve: 2020.02.22. 07:32