A drogbáró súlyos öröksége

A Nílus partjairól kihalt a víziló, Afrika többi részén veszélyeztetett fajként tartják számon. Ám hazájától távol, Dél-Amerikában terjeszkedik. A hírhedt kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar privát állatkertjéből indult hódító útjára.

Don Pablo szerette a fényűzést. Amint meggazdagodott a kokaincsempészésből, hatalmas birtokot vásárolt Medellín mellett, egy festői völgyben, az Andok lábánál. A Hacienda Nápolesben erődített villát építtetett, hozzá minirepülőteret és helikopterleszálló pályát. Kiállította azt a kis légcsavaros gépet, amelyen először szállított kábítószert az Egyesült Államokba. Autócsodák és dinoszauruszszobrok díszítették a parkot, a környék jótevőjének szerepében tetszelgő bűnöző látogatókat fogadott, köztük iskoláscsoportokat.

Távol Afrikától

Egzotikus állataira volt a legbüszkébb. Elefántot, zsiráfot, orrszarvút és ritka trópusi madarakat is tartott. Négy vízilovát, három nőstényt és egy hímet, egy kaliforniai állatkertből importálta. Miután 1993. december 2-án kommandósok agyonlőtték a drogbárót, az állam lefoglalta a birtokot. Néhány épületet fosztogatók ürítettek ki, azután a terület lepusztult. Az állatok zöme elkelt, csak a vízilovakért nem jelentkezett senki. Befogásuk körülményesnek tűnt, ráadásul addigra már vagy kéttucatnyian voltak.

Néhány példány letaposta a kidőlt kerítés maradványait és elkóborolt. Eljutottak Kolumbia legnagyobb folyójához, a Karib-tengerbe ömlő Magdalenához. Tizennégy évvel Escobar halála után, 2007-ben döbbent halászok értesítették a hatóságokat, hogy különös, nagy, sosem látott állatok lubickolnak a part közelében. A szakemberek maguk is elképedtek, amikor megállapították, hogy vadon élő víziló-populáció alakult ki. Az elárvult haciendától 250 kilométerre megtelepedett csapatot is találtak.

Ideális élőhelynek bizonyult a vidék. A Magdalena lassú folyású, vize sekély. Bőséggel akad legelnivaló a nagyrészt növénnyel táplálkozó emlősöknek, az éghajlat meleg, ráadásul nincsenek aszályos időszakok, mint a fekete kontinensen. Hogy milyen kiválóan érzik magukat a vízilovak, arról szaporaságuk árulkodik. Normális esetben csak a hetedik életévük táján válnak ivaréretté, ám az amerikai szökevények már háromévesen párosodni kezdenek. A termékeny tehenek évente hoznak világra újabb borjakat.

Őrült visszavadítási kísérlet zajlik, méghozzá teljesen véletlenül, fogalmazott Rebecca Lewison, a San Diegó-i Egyetem ökológusa a BBC-nek 2014-ben. Akkoriban ötven-hatvan példányra becsülték az állatok számát, de a szakemberek elismerték, senki sem tudja pontosan, hány víziló kószál szabadon Kolumbiában. Az nem kétséges, hogy az állomány gyorsan növekszik, mostanra már száznál is többen lehetnek. Ha így megy tovább, újabb két évtized múlva az ezres nagyságrend is reális lehet.

Időzített bomba

A víziló invazív fajként terjeszkedik új hazájában. A legfrissebb, a National Geographic Society által pénzelt kutatások megállapítása szerint a változások egyelőre „mérhetők, de nem drámaiak”. A kontroll nélküli szaporulat „időzített bomba”, felrobbanthatja a kényes ökoszisztémát. Félő, hogy a vízilovak ürülékétől elalgásodó vízben pusztulni kezdenek a halak, veszélybe sodródik a kivételesen gazdag élővilág.

Az ártéri esőerdőkben élő majmok, iguánák, arapapagájok, lamantinok, óriásteknősök, kajmánok, vidrák bajba kerülhetnek a betolakodók miatt.

Akárcsak az emberek. A többtonnás állatok letapossák a szántóföldeket, a területüket védő bikák pedig agresszívak, félelmetes agyarukkal Afrikában több száz halálesetet okoznak évente. Nem könnyű kordában tartani az állományt. 2009-ben kilőttek egy Pepe nevű hímet, de a tetem mellett pózoló katonák fényképe közfelháborodást keltett, így a két másik, levadászásra kijelölt állat (Matilda és kicsinye, Hip) megúszta. A gyilkos drogháborúk emlékétől szabaduló Kolumbia nem akar erőszakos országimázst. Megenni sem tanácsos a víziló húsát – íze állítólag a sertésére hasonlít –, mert ha fertőzött, agyhártyagyulladást okozhat.

Hazaszállításuk méregdrága lenne, ráadásul kórokozókat hurcolhatnának magukkal. Sterilizálásuk szintén költséges, bonyodalmas és veszélyes. És jó eséllyel értelmetlen is, mert a vízilovak háremben élnek, így akár egyetlen megmaradt nemzőképes bika képes gondoskodni a szaporulatról. Carlos Valderrama, a Webconserva természetvédő alapítvány aktivistája egy kasztrálási akció után azt hallotta a helyiektől, hogy „inkább a politikusokat kéne kiherélni”. Rezervátum létesítésére nincs pénz a szegény országban, amennyi pedig van, azt helyesebb volna az őshonos fajok védelmére fordítani, mondja Patricio von Hildebrand biológus.

Kalandpark és szafari

Hogy még nehezebb legyen eligazodni, más szakemberek kimondottan örülnek a víziló térhódításának. A dán Jens-Christian Svenning, az Aarhusi Egyetem biológusa szerint űrt töltenek be az ökoszisztémában, növelik a biodiverzitást, használnak a növényvilágnak, tehát egyelőre békén kellene hagyni őket. Ausztrál kollégája, Arian Wallach (University of Technology, Sydney) „a túlélés, a működés, a felfedezés csodájának” tekinti a vastag bőrű óriásemlős újvilági sikertörténetét.

Idegenforgalmi vállalkozók hasznot remélnek a „cocaine hippos” néven elhíresült állatoktól, vízilószafarikat szerveznek a Kolumbiába látogatóknak. A turizmus ugyanis negyedszázados bénultság után lassanként éledezik, tavaly a National Geographic szerint már ötvenezren keresték fel a néhai kokainbáró birtokát. Az időközben rendbe hozott Hacienda Nápolesben újra megnyitották a kis állatkertet, kalandparkot építettek. Egy vízparti étterem teraszáról vízilovakban gyönyörködhet a szerencsés vacsoravendég.

A hely fő vonzereje azonban továbbra is Escobar kultusza. Szülőföldjén máig Robin Hood-szerű népi hősként tartják számon a drogbárót, aki mesés vagyonából gyakran adakozott, lakótelepeket és kivilágítható focipályákat építtetett a szegényeknek. Temetésén 25 ezres tömeg tolongott. Juan Pablo Villalobos mexikói író szerint a szökevény vízilovak a néplélekben élő ellentmondást testesítik meg: „A múlt jelen van, és a kolumbiaiak nem tudják, mit kezdjenek az emlékeikkel, Escobar örökségével.”