Mindig a határokat feszegetni

A kertvégi budin, napilapból készített WC-papíron tanult meg olvasni. Oknyomozó újságíró lett, rengeteg necces és veszélyes ügybe beleállt. Cikkeivel az egyenlő bánásmódért és az átláthatóságért is küzdött – Pulitzer-emlékdíj lett a „vége”. Marketing- és pr-ügynökséget alapított, de most a jövő társadalma érdekli. A cégvezetésen kívül kríziskommunikációt is oktat, nőknek tart kommunikációs tréningeket Varró Szilvia kommunikációs szakember.

„Szeretettel köszöntök mindenkit 2035-ben. Pont ma vagyok 61 és fél éves, tudom, évtizedeket letagadhatnék. Ma a 80 az új 40” – így kezdte előadását a TEDx Bátor és Briliáns Nők decemberi rendezvényén Varró Szilvia, ahol kreatív humorral skiccelte föl, milyen lehet egy nő élete tizenöt év múlva. Évek óta szenvedélyesen olvas a jövőről, lenyűgözi a technológiai fejlődés, egy amerikai intézményben képezte is magát e témában. Igazi tech-optimista: szerinte a jövő jobb, egyszerűbb, elérhetőbb és demokratikusabb lesz például a mesterséges intelligencia használatával. Azt vallja: ha jól tereljük a gyereket és vannak korlátok, akkor igenis hasznos az okostelefon és a számítógép. „A tinédzser lányom megnézi a kedvenc mangáiból készített anime filmeket, de a Rómát vagy Csernobilt is. Követi a K-pop sztárokat az Instán, de olvassa a robotikával vagy tudománnyal foglalkozó oldalakat is. A fiam is néz youtubereket, de jár mellé egy kis orvostudomány meg fizika.”

Horolóra szerelt Newton

Szilvia eredetileg a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról beszélt volna a TED-en, de a szervezők noszogatására jóval személyesebb hangvételű előadással állt színpadra. Amiből kiderült például, hogy kisgyerekként egy Pest megyei faluban szegénységben, fürdőszoba és vezetékes víz nélkül éltek. Családjukban létezett egy bensőséges, tiszteletteljes ragaszkodás a földhöz, minden e köré rendeződött: a teendők, az idő, az energia. Szilvi a horolóra speciálisan rögzített könyvvel haladt a szőlőben a napi normával, Newton és Kepler egyenleteit meg a disznóól ajtajára rögzítette. „WC-papírt a napilapokból gyártottunk a nagymamámmal, abból tanultam meg olvasni. Hallgattam a baromfiudvar zsivaját, próbáltam értelmet keresni a szótengerben – minden idilli volt. De dilemmát okozott, hogy mindezt elmondjam-e a TED-en, tartottam például édesanyám reakciójától. Nehéz büszkének lenni a csóróságra.” Végül nem csak a közönségtől kapott vastapsot, a mama is elégedett volt a szerepléssel.

Szilviát szülei rendőrnek szánták, édesanyja gyógyszertárban, édesapja a tűzoltóságnál dolgozott – innen az egyenruhához való „ragaszkodás”. Alsós volt, amikor a család Budapestre költözött, mert édesapját áthelyezték, húga már a fővárosban született. Szilvia hamar beilleszkedett a nagyvárosi forgatagba, csillagásznak, majd színésznek készült, de ezt a szülei nem támogatták, úgy vélték, utóbbi könnyűvérű lányoknak való. Nagy harc árán az ELTE-re ment, ahol német, holland, majd média szakon végzett, és a Népszabadsághoz került gyakornoknak. „Nyelveket beszélő fiatalokat kerestek. Én sosem akartam újságíró lenni, de kellett a pénz. Hat évig írtam ott, tanultam a legendás nagy öregektől és a középkorúaktól is. De mindig renitens voltam, kilógtam a sorból.”

Továbbállt és a Magyar Narancsnál érezte magát igazán otthon: oknyomozó riportjain heteket dolgozott, bevállalta a legrizikósabb helyzeteket, például prostituáltnak állt, külföldi tüntetésekre ment, vagy erőszakos, szélsőjobbos meneteléseken vett részt. Nem ismerte a félelmet. „Pont addig, amíg hét hónapos várandósan egy szélsőjobboldali rendezvényen az egyik ismert náci le akart ütni egy cikksorozatom miatt, csak azért sikerült megúsznom, mert egy másik neves szélsőjobboldali a testével védett meg. Akkor lezárult egy korszak, az anyaság kiszorította a kalandvágyat.”

Felszabadító ugrás a semmibe

De azért mindig szerette közelről szagolni, mi történik. 2006-ban például friss anyukaként, két szoptatás között bringára pattant, hogy megnézze az őszödi beszédet követő utcai zavargásokat és a tévészékház ostromát. Másnap éles hangú publicisztikában bírálta a kormányt. Délután egy ismert televíziós csalta be a műsorába egy áltémával, majd másodmagával félórán át pofozták verbálisan, az akkori kormányzati narratíva szerint. „Lassan esett le, hogy megbüntettek, mert kibeszéltem az akkor uralkodó balliberális kánonból” – így értékeli utólag a helyzetet.

2010-ben, pályája csúcsán, közvetlenül a Pulitzer-emlékdíj átvétele után felhagyott az újságírással. „A Pulitzertől kicsit fejre álltam. Nem csak a megállás és öröm, hanem a szembenézés pillanata is volt: mit értem el, hova fejlődött a szakmám és hova fejlődhetek tovább én magam. Egyáltalán érvényesek-e még azok a keretek, amikbe a pályám elején beleszerettem, tudok-e hatással lenni a világra?” Úgy döntött, hogy egy marketingkommunikációs céget alapít. Azt mondja, felszabadító volt kiugrani a semmibe, felhúzni egy saját világot. XKK néven társadalmi ügyek kommunikációját segítették, Hello90 néven például fiatalokat érzékenyítettek társadalmi témák iránt. 15 fős Y és Z generációs csapatuk a saját kortársaiknak a saját nyelvükön mesélték el, miért számít a politika. A projekttel taroltak a kreatív versenyeken csakúgy, mint korábban egy érzékenyebb témával: Szilvia még újságíróként éveken át oknyomozta a romagyilkosságokat, majd az XKK-s csapattal Bőrük volt a bűnük címmel videós és közösségimédia-kampányt indítottak az áldozatok emlékére. „Nekem mindig a határok feszegetése volt a fontos, és hogy az egyes ügyeket kivigyem a gettóból. Itt az számított nagy eredménynek, amikor több fővárosi templomban, szentmise után mutatták be a filmjeinket: végre eljutottunk olyan helyekre is, ahol korábban ez a téma alig létezett.”

Vissza az iskolapadba

Pár éve profilt váltottak, és Aeffect Communications and Consulting néven elsősorban cégeknek készítenek marketing- és közösségimédia-kampányokat. „Csapatunk másik szenvedélye a HR: milyen munkák lesznek, hogyan működik együtt az ember a mesterséges intelligenciával, hogyan motiváljuk mindeközben a munkaerőt és egyáltalán, miért kelünk ki reggel az ágyból?” Szilvia speciális kommunikációs tréningeket is tart nőknek, mert sok éve figyeli, hogy mennyire másképp kell őket felkészíteni a szereplésre, előadásra, vitára, mint a férfiakat. Mivel a saját bőrén is megtapasztalta, hogy kell kiállnia magáért a nyilvánosság előtt, hitelesnek tartják és szívesen tanulnak tőle az üzleti élet nagyasszonyai is. Negyvenévesen visszacsábult az iskolapadba, és a CEU Business Schoolban MBA-diplomát szerzett. „Húzós volt a végigdolgozott hét után háromhetente hétvégére újra iskolában ülni és tanulni. Esténként szédülten és bűntudattal álltam a fakanál mellett.” Ha muszáj lenne, ma is le tudna vágni egy tyúkot, ahogy a nagymamájától tanulta, és neveltetéséből fakadóan lelkiismeret-furdalása van, ha hetente csak kétszer tud főzni – támogató férj ide vagy oda.

És hogy maradt-e még álom, amit nem valósított meg? Azt mondja, hogy mint sok írástudó ember, szeretne egyszer ő is egy történelmi regényt írni, ám ez az ábránd csak addig tart, amíg ki nem nyit egy Tompa Andrea- vagy Dragomán György-kötetet, mert akkor elszégyelli magát. De van egy jóval konkrétabb ötlete is. „Az első szakmám tanár. Ezért jó lenne egy új céget felhúzni, ami mesterséges intelligenciát és a legújabb technológiákat (AR, VR, 3D) használva valóban személyre szabott oktatással támogatná, hogy a gettóban élő kissrác ugyanúgy megértse a bonyolult fizikai elméleteket, mint a Rózsadombon felcseperedő kortársa. Nyakunkban egy új világ, szeretnék részt venni a felkészülésben.”