Előfizetés

A hülyeséghez is kell értelem

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.02.23. 13:12

Fotó: TV2
Mintha felfordult volna a világ. Pedig csak két, párhuzamosan, szinte egyidőben futó sóműsorról van szó.
Jön az Álarcos énekes. És nincs mit tenni. Felbukik a semmiből, mint a Deep Purple rockgrupp-legenda Viharhozója, a tánca mennydörgés, jön, ránk zúdul, mint a zápor, nem hoz semmi jót, meg akar vakítani. Menekülni kéne, de nincs hova. Nyomában ott liheg az ikerpárja: Nicsak, ki vagyok? Ez a rejtélyek színpada. Fejtsd meg, ki szórja a villámokat! Ki tör rád vasárnap este, hogy belenevesd magad a semmibe? Bagoly, Szőrmók, Octopuszi, vagy netán Kutya, Polip, Krokodil? És kiket takar a jelmezük? Mely celebistenek gyötörnek? Fejtsd meg, amíg nem késő! Különben nem fogsz tudni aludni, dolgozni, szeretni. Hiába nyomkodod a tévés varázsgombod. Ha eltűnik az Álarcos, jön a másik: Nicsak, ki vagyok? Hiába kapcsolod ki a készüléked, és rohansz a könyvespolcodhoz. Nincs már ott a Bűn és bűnhődés, A varázshegy, a Párhuzamos életrajzok. Minden borítón az olvasható: Álarcos énekes. Alatta Fagyi, Nyuszi, vagy Szörnyecske. Más könyvek meg váratlanul kinyílnak, és kipattan belőlük Asztronauta: Nicsak, ki vagyok? Ők énekelnek a lemezeiden, jönnek-mennek mikrofonnal a szájukban a kedvenc internetes oldalaidon. Amíg rá nem jössz, kicsodák is ők a médiamitológiából. Egyetlen szerencséd, hogy vannak segítőid. Melléd taszított celebistenek. Ők ismerik ezt a világot, találgatnak helyetted összevissza, hogy melyik társuk Panda, Szörnyecske. De hát fogalmuk sincs róla. Csak dumálnak és nevetgélnek. Mi lesz akkor velünk? Várni kell. Várni, várni, amíg egy éneklő rémjelmez fennakad a jóságos úristen szabályhálóján, és felfedi magát. Megrázkódik a föld: Nahát! Ki hitte volna? Olykor pedig kielégülés örömfüstje robban a magasba: Igen ő az! Kitaláltuk! Mintha felfordult volna a világ. Pedig csak két, párhuzamosan, szinte egyidőben futó sóműsorról van szó. Akiknek eddig valahogy sikerült elbújni előlük, most tessék, itt botlanak beléjük. Számukra azért foglaljuk össze a lényeget, röviden. Szóval, néhány éve Dél-Koreában kiagyaltak egy műsort, az álarcos énekeskirályt. Celebek nagy, suta jelmezekbe bújva párbajoznak egymással ének(nem)tudásban. Közben egy szintén celebekből álló „zsűri” megpróbálja kitalálni, kiket rejtenek a maskarák. Aki egy adás végén kiesik, felfedi magát. Ennyi. És különös módon, szintén néhány éve a románok is odadobtak a világnak egy hasonló sót, a Lehull az álarcot (Demascarea), melyből később a rejtélyek színpada lett: itt adásonként négy jelmezlény énekelget három menetben, mindegyik végén kiesik egy, és felfedi magát. Két celebzsűri van, ők egymással versengenek, közös tippeket izzadnak össze, aztán egy pontocskáért vagy eltrafálják, ki a rejtőzködő kolléga, vagy nem. Félő, hogy ebből a kurta leírásból azt vonja le az olvasó, hogy ez egy hülyeség. De nem érdekes, mert mindkét műsorból akkora siker lett, hogy a licencüket szerte a világon egyre-másra vásárolták meg tévécsatornák. És most a két nagy magyar kereskedelmi sófolyam is lecsapott rájuk. Az Álarcos énekest az RTL Klub szerezte meg, a Nicsak, ki vagyok? – A rejtélyek színpada a TV2-nek jutott. A dologból magyaros versengés lett: vasárnap esténként, azonos időben csábítják a nézőket. A műsorvezetői szerepben Istenes Bence (RTL) és Till Attila (TV2) teljesítményét lehet összevetni, az Álarcos énekes okostojásai Gáspár Laci, Csobot Adél, Dancsó Péter, Sebestyén Balázs, a Nicsak, ki vagyok? két celebtriója: Kajdi Csaba (ő modellügynök, ha valaki nem ismerné), Ábel Anita, Ganxsta Zolee, illetve Hajós András, Judy és Majka. Keményen dolgozom azon, hogy semmi elvárásom ne legyen a szórakoztatóipari médiatermékekkel szemben, benne kell maradni az életben, még vlogokat is képes vagyok követni. De ezúttal valahogy leáll a pörgés. Nem az a probléma, hogy mindkét műsor hülyeség, hanem az, hogy nehéz megtalálni az ölelésre hívogató kart, amely beleringat a hülyeségbe. Bármilyen gagyi formát öltsön egy vetélkedő vagy tehetségkutató műsor, bármennyi legyen is bennük a hamis jópofizás, érdekelhet, ki nyer, ki a legjobb, kedvenceim is lehetnek. Élvezhetem, amikor hazai sztárok világnagyságok bőrébe bújnak, és igazolják, hogy ők sem kevésbé tehetségesek. Elüthetem az időt hétről hétre egy butácska, csikorgó válóságsóval is: az ember csak kiszúr magának valakiket, figyeli, milyenek, mi lesz velük. De hogyan lehet belépni az Álarcos énekes és a Nicsak… világába? Az énekes produkciókon keresztül? Nem megy, mert élettelenek. Megfojtja őket a rejtőzködés kényszere, a sokszor torzított hang és maga a jelmez. Akármilyen látványosra vannak tervezve, merevek, egyéni karakter nélküliek. Semmit nem tud sugározni az arcuk, a mozgásuk. Vagy majd a celebzsűrik személyiségei fognak bevonzani? Hogyan? Azzal, hogy egymás szavába vágva, folyamatos nevetéskényszerben tippelgetve, a semmiből szellemeskedést csiholva próbálják legalább egymással vidáman eltölteni az időt? Meddig lehet ragozni, hogy vajon ki van a maszk alatt, főleg, ha bárki lehet alatta? A képtelen erőfeszítéstől így aztán épp a tehetségük dermed le. Különösen Dancsó Péter vergődését fájó nézni. A zseniális vlogger, aki annyi eredeti fricskát adott a médiavilágnak, gyámoltalanul hebeg a tévékamerák előtt, mintha nem is értené, hogyan pottyant bele a kemény sóbizniszbe. Mi sem értjük. A legkevésbé pedig az izgatja az embert, hogy kiket rejt a jelmez. Nem mondom, ha teszem azt, Novák Katalin bukkanna elő Szőrmók fejéből, felszabadultan nevetve saját bénázásán, az jelentene valamit, és békés mosolyra húzná sokunk száját. De miért érdekes, hogy most épp milyen szerepbe bújt Vajna Timi, Szőke Zoltán vagy Csepregi Éva? Mondhatjuk, hogy a Nicsak… egyelőre igényesebb, több benne a csavar, ad információkat a találgatáshoz, bár el van nyújtva a teljes monotonságig. De sokan biztos az Álarcos énekest kedvelnék jobban. A lényeg, hogy egyik műsor sincs igazán kitalálva. Vagy csak egyelőre nem szólal meg. Pedig ebben a keretben benne van a lehetősége akár egy könnyed, önreflektív sónak is, amely csillogó öniróniával tréfálkozik a celebvilágon. A kritikus most könnyen hihetné, hogy kiírta a fejéből ezt a két műsort. De jön a következő vasárnap este. Vajon mit rejteget majd az Álarcos énekes és a Nicsak, ki vagyok?

Világnézeti kompromisszumok nélküli minőség

Bod Péter
Publikálás dátuma
2020.02.23. 12:20

A nemrégiben nyilvánosságra hozott Nemzeti alaptanterv irodalomoktatásra vonatkozói részleteiből kiderül, hogy Márai a jobboldal politikai-kulturális identitásában már korántsem azt a helyet foglalja el, amelyet az ezredforduló táján neki szántak.
A Horthy-rezsim felelőssége példa nélkül való a magyar történelemben; a tatárjárás és Mohács árnyéka csak annak a borzalmas valóságnak, amelyet ez a nemzedék felidézett, és amely kérlelhetetlenül bekövetkezett – írta naplójába 1945 elején Márai Sándor. Ha semmi mást nem idéznénk a XX. századi magyar próza egyik legnagyobbjától, ez a mondat önmagában elvenné a hazai jobboldal kedvét, hogy szellemi értelemben támasztékot keressen a „kassai polgárban”. Arra már az első Orbán-kormány idején kísérlet történt, hogy egy nevezőre hozzák a politikai szlogenként szajkózott „polgári Magyarország” fogalmát Márai életművével, amelynek egyik irodalmi tőkesúlyát az Egy polgár vallomásai című megkerülhetetlenül fontos könyve jelenti. A nemrégiben nyilvánosságra hozott Nemzeti alaptanterv (NAT) irodalomoktatásra vonatkozói részleteiből kiderül, hogy Márai a jobboldal politikai-kulturális identitásában már korántsem azt a helyet foglalja el, amelyet az ezredforduló táján neki szántak. Helyette esztétikailag vele össze nem mérhető életműveket akarnak beemelni a hazai kultúrpolitika irányítói a köztudatba. Olyanokat, akiknek jobboldalisága, vele a Horthy-rendszer iránti rokonszenve nem vitatható. Mindezt nem írhatjuk a véletlen számlájára. A magát polgárként meghatározó Márai életműve szívósan ellenáll annak, hogy beemeljék a Horthy-rendszert idealizálók táborába. A politikai boszorkánykonyha séfjei az ezredforduló táján még nem olvasták a szerzőt, akinek egyik idevágó, ám időközben túlidézett passzusa így szerepel a Napló 1943-1944 című kötetben: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit (…)” Márai magától értetődő módon diszkvalifikálta magát a néhai kormányzó megtestesítette neobarokk világból. * Következetesen kizárta magát a hazai jobboldalból. Saját korában éppen úgy, mint utóéletében. Rá egészen biztosan nem osztható ki az elnevezésében is mesterkéltnek és konstruáltnak tűnő szerep, a jobboldali írófejedelemé. Ha volt is olyan szándék, amellyel egy új irodalmi kánon alapjait kívánták lerakni, ennek kiötlői megoldhatatlan nehézséggel találták magukat szembe. Pedig az migrációja miatt a magyar irodalmi élet folytonosságából négy évtizedre kiszakított (1948-1989) Márai látszólag megfelelt volna erre a szerepre. Önmagába az a tény, hogy a kiépülő sztálini diktatúrát elutasítva külföldre távozott, mert személyes jelenlétével nem kívánta legitimálni a magyarországi kommunistákat, alátámaszthatta volna, hogy politikai értelemben a jobboldalhoz tartozott. Polgári létmódja, származása és hitvallása miatt – megint csak elvben – kialakulhatott róla az a látszatokra alapozó vélekedés, hogy a jobboldal a maga emberének tarthassa. Valójában Márai nem egyszerűen liberális volt, hanem baloldali, sőt mai szóhasználattal élve: szociáldemokrata. Életútja nem mentes a tévedésektől, ám ezekből tanult és korrigált. Magyarország második világháborús hadba lépése előtt, a területi visszacsatolással járó bécsi döntések kapcsán néhány újságcikkben elismerősen írt Horthy politikai teljesítményéről. Nem árt emlékeztetni – erre a korszak egyik legjobb ismerője, Romsics Ignác hívta fel a figyelmet –, hogy a visszakapott területek miatt olyan eufória alakult ki az országban, amelynek hatása alól kevesen voltak képesek kivonni magukat. Így a szülővárosát visszakapó Márai sem. Ennek figyelembevételével kell értékelnünk, hogy 1943-tól – erről naplói szólnak bőséges részletességgel – a Horthy-rendszer egyik legengesztelhetetlenebb bírálója lett. Egészen 1989-ig bekövetkezett haláláig egyetlen megengedő, a háborús vétkeket viszonylagossá vagy éppen vitathatóvá tévő mondatot nem írt le. Éppen ellenkezőleg. Újraolvastam 1945-ös naplóját, mert kíváncsi lettem, hogy az idő szorításában, engedve a gyors reflexivitás igényének hogyan értékelte az 1920-ig terjedő közelmúltat. „A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami történt, a nyilasokra hárítsa a felelősséget. (…) A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint a magyar vezető réteg, amely az alkotmányosság palástja alatt Horthy huszonöt évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót” – írta valamikor az év elején. Feltűnő, de nem meglepő, hogy az év naplóbejegyzéseinek többsége politikai tartalmú, korántsem függetleníthetően attól a szerzői szándéktól, hogy mérleget vonjon az elmúlt évek történéseiről. A személyesség azonban – hol többé, hol kevésbé – ott lappang a sorok mögött: „S mert a középosztályból származom, ennek az osztálynak neveltje vagyok, lehet, hogy egy napon, sommás úton, velem is végez az a felszámolás, melynek eljött az ideje. De inkább pusztuljak én is, mintsem hogy ez az erkölcstelen és műveletlen népség megtartsa hatalmi bástyáit és tovább fertőzze ezt az országot.” Lehet ennél egyértelműbben fogalmazni? * Márai a háborús években felgyülemlett csalódottságának naplója szinte valamennyi oldalán hangot adott. Komolyan fontolóra vette külföldre távozásának lehetőségét. Talán túlzott, talán pontosan fogalmazott, amikor leírta, hogy azért kell elmennie, mert „ezen a nyelven cigánynál rosszabb fajzat beszél”. Az mindenesetre világossá válik, hogy az anyanyelvéhez végzetszerűen kötődő íróban ekkor nem azért fordult meg a külföldre távozás terve, mert a megszálló szovjet csapatokban a Moszkvából hazaérkező Rákosiék szálláscsinálóit látta. Ez akkor még nem volt világos. Indítékai ekkor még egészen mások. Tragikus meggyőződésként nevezi meg magában azt a felismerést, amit így szövegezett meg: „(…)a közelmúlt időben a magyar társadalom egésze megmutatkozott igazi, műveletlen mivoltában. (…) Ahogyan ez a társadalom kéjesen megtagadott és üldözni kezdett mindent, amit szíve mélyén addig is gyűlölt: előbb a zsidókat, aztán mindenkit, aki tehetséget és minőséget jelentett, tehát zavarhatta az ő »keresztény, nemzeti« üzletét (…).” A korszakhatáron Márai belekényszerítette magát a történelmi értékelésbe. Arra a magának feltett kérdésre, mit nevez élete legnagyobb csalódásának, így válaszolt: „a magyar társadalom, a magyar nép erkölcstelenségét.” Kétségbeejtőnek látta, hogy Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol a második világháború záró szakaszának legválságosabb pillanataiban a „legalitás komédiáját” a Szálasi-kormány színre lépésével eljátszották. „Ezekkel csakugyan nincs alku, ezek számára nincs kegyelem” – ítélkezett. Az 1945-ös év krónikájához tartozik, hogy hat hét alatt megírta Szabadulás című regényét, amelyet naplójában befejezettnek nevezett, ám amikor 2000-ben a hagyatékból előkerült, kiderült, hogy ez nincs így. Bár élete és vele alkotópályája másként alakult, ugyancsak az 1945-ös naplóból tudható, hogy a nyelvváltás gondolata (a Márai-kutatás éppen ennek az ellenkezőjére esküszik) igenis megfordult a szerző fejében. Két évet adott magának, hogy megtanuljon angolul, és Nyugatra távozva idegen nyelven írja könyveit. Az első békeévbeli helyzetét így ábrázolta: „A jobboldali, fasiszta Magyarország számára destruktív baloldali voltam, zsidóbérenc, titkos bolsi stb. A demokratikus Magyarország hangadó baloldali körei számára reakciós jobboldali vagyok, titkos fasiszta, stb. Ez természetes, de unalmas” – vetette papírra valamikor az év vége felé. Világszemlélet dolgában azonban a legnagyobb meglepetést másutt tartogatja Márai idézett naplója. Az akkor közelgő angliai parlamenti választások kapcsán írta: „(…) én a »polgár«, minden erőmmel és életérdekemmel kívánom, hogy e választásokon az angol munkáspárt győzzön.” A leírtakhoz hozzátette, hogy nagy valószínűséggel a konzervatívok fognak diadalmaskodni. Tudjuk, rossz jósnak bizonyult, mert Attlee Munkáspártja győzött a Churchill vezette toryk ellen. A szigetországi voksolás jelentőségéről előzetesen írta le véleményét: „(…) ennek a háborúnak legmélyebb értelme a küzdelem a szocializmus és a kapitalizmusnak nevezett (de már régen nem az!) gazdasági és társadalmi rendszer között. A kapitalizmus mintegy százéves rendszer, s a felszaporodott tömegek számára nem nyújt többé megfelelő gazdasági és társadalmi életformát. Jellegzetessége nem az, hogy profitéhes (ez blöff), hanem hogy mindenáron »megőrizni« akar. A szocializmus az út (tökéletlen út, nem ad egyéni szabadságot – de ki és mi ad?), s a világerők ebbe az irányba őrölnek. Ha Angliában most a szocialisták veszik át a hatalmat, a világ közelebb jut közvetlen céljához, a tömegek egy időre megint életformát építhetnek; szerte a világban; Magyarországon is.” ­* Néhány nappal az angliai választások után visszatért a témára, nyugtázva, hogy „föltétlen fölénnyel” győzött a Munkáspárt, noha mondandójának lényege másutt kereshető. Nézete szerint az emberiség egyik elitcsoportja – így nevezte a huszonhétmillió választót – úgy döntött, hogy a termelési és a fogyasztási módszerek megújítása szükséges, ezért szavaztak a baloldalra és vele a szocializmusra. Világos, hogy amit Márai szocializmusnak nevez, az valójában a szociáldemokrácia, amely a munkavállalók érdekeinek képviseletét vállalta fel a munkaadókkal szemben a piacgazdaság körülményei között. Ám akárhogyan finomítjuk, árnyaljuk a mondatot, és igyekszünk a magunk szóhasználatához igazítani, a lényege nem változik. Ahogyan az sem, hogy mindezek annak a Márai Sándornak a gondolatai, akit erőteljes mozdulattal igyekezett a hazai populista jobboldal lassan negyedszázada a maga oldalára állítani. Írókortársai közül sokan – Illyés Gyula, Veres Péter – képtelenek voltak ellenállni a politika csábításának. Márai útja ebben is más volt: „Polgári származású, neveltetésű vagyok. Mi utam ebben a világban, amely a szocializmus felé halad? Semmi esetre sem az, hogy irányzatok szolgája legyek. Csak egy feladatom lehet: a minőségi munka. De ez a munka csak világnézeti kompromisszumok nélkül lehet minőségi értékű. Erre kell vigyáznom.”

Az utolsó szalmaszál

Heimer György
Publikálás dátuma
2020.02.23. 10:48

Fotó: Béres Márton / Népszava
De szép is lenne, ha a műanyag-szennyezőket anyagilag is érdekeltté lehetne tenni, hogy az elhasznált plasztikot – mint az ócskavas összegyűjtése esetében – ne a szemétbe, hanem a hulladékgyűjtőkbe tegyék.
Szívbe markoló képsor kering a világhálón, ahogy egy bajba került tengeri teknős orrából nagy kínszenvedések árán, fogóval kiráncigálnak egy műanyag szívószálat az állatvédők. A mentőakció – mint valamilyen mementó – a műanyaghulladékokkal járó veszedelmekre figyelmeztet. Arra, hogy a plasztik ugyan sokféleképpen használható, áldásos alapanyag, de az úgynevezett egyszer használatosak, így az evőeszközök, poharak, étel- és töltődobozok, flakonok, szívószálak átkosak: sok helyütt a világban szemétként szétdobálva a környezet élővilágát, hovatovább az emberi civilizációt fenyegetik. Az amerikai Science szakfolyóirat arról ír, hogy a világon 2015-ben előállított 8,3 milliárd tonna műanyagból 6,3 milliárd tonna lett hulladék, s ennek majd 80 százaléka kikerült a környezetbe, nem kevés pedig a világ óceánjaiba. Pontosan nem lehet tudni, hogy mennyi, de becslések szerint legalább 150 millió tonna, s mennyisége évről évre 4,8-12,7 millió tonnával bővülhet. Csak a Csendes-óceánban 1,8 billió (ezer milliárd) darabból álló plasztik-hulladék lebeg, nem egyszer gigantikus szigetekké összeállva összterületük Franciaországénak háromszorosát is elérheti. Jó részük az ázsiai és afrikai folyókon át jut el az óceánokig, mivel az ott élő népek, megfelelő infrastruktúra híján, egyszerűen a vizekbe ürítik műanyag-szemetüket is. De nem kell elmenni a világtengerekig. Mellbevágó YouTube-felvételek láthatók a Tiszáról is. A tavalyi árhullámok, a folyó felsőbb szakaszáról minden korábbinál nagyobb, vízügyesek becslése szerint akár 8 ezer tonna hulladékot, főként háztartási szemetet és műanyagot sodortak a Kiskörei Vízlépcsőhöz. A duzzasztómű előtt feltorlódott szemétsziget 17 ezer négyzetméteren, 3 méter vastagon terült el, s „lehalászásuk” – csupán ez alkalommal – hónapokig tartott.
Így aztán a világ minden táján egyre elszántabban, nem egyszer drákói intézkedésekkel próbálják megállítani, visszafordítani a kolosszális méreteket öltő műanyagszennyezést. A brit BBC szerint már több mint 60 országban hoztak törvényi rendelkezéseket a plasztik-használat szabályozásáról. A világon elsőként a kis csendes-óceáni Vanuatu szigetország tiltotta be az egyszer használatos műanyagok forgalomba hozatalát. Mindennek előzményeként már a kétezres évek elején, számos országban hadat üzentek a mindent elborító, nem egyszer a nagyvárosok vízelvezető csatornáit is eldugaszoló műanyag szatyroknak. Egyes helyeken, például Kenyában oly drámai a gond, hogy börtönbüntetéssel sújthatják a szabályszegőket. A nejlonzacskó az EU tagállamaiban inkább tűrt portéka, s a műanyagszennyezés elleni küzdelemben tavaly aztán az unió jogalkotó testületei továbbléptek: átfogó programjuk részeként 2021-től megtiltják az egyszer használatos, eldobható műanyagok, köztük a leggyakrabban felbukkanó ilyen hulladékok, a műanyag evőeszközök, szívószálak, fülpiszkálók forgalmazását, ugyanakkor támogatják azok kiváltását környezetkímélő, helyettesítő termékekkel. Vajon mire lehet elég ez a „felhajtás”, hozhat-e számottevő fordulatot? Még nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a vizekben talált műanyagok közül a PET palackok és zacskók mellett a szívószálak a legszennyezőbbek – figyelmeztet a zöld, környezetbarát vendéglátást zászlajára tűző civil szervezet, a Felelős Gasztrohős Alapítvány. A szívószál átlagosan húsz percig van használatban, utána kuka, viszont a lebomlás ideje 500 évig is eltarthat. Magyarországon évente 500 millió szívószálat használnak, az USA-ban naponta ennyit. Reménykeltő azonban, hogy a helyettesítő kampány innovációra is sarkall, sokan, sokféleképpen próbálkoznak – mutat rá Kondás Kata, a komposztálható csomagolóanyagokat, köztük a szívószálakat kínáló skót Vegware cég hazai képviselője, a Doremi Today Kft. vezetője. Mint mondja, kínálatukban papírból és bioműanyagból (PLA) készült szívószálak szerepelnek, de még jó pár alternatív – nád, bambusz, papaja, üveg, rozsdamentes acél, szilikon, sőt legújabban ehető, tésztaszerű – szívószálféleség is verseng a műanyagok leváltására. Bármelyikük is lesz a befutó – tette hozzá a Vegware-forgalmazó – az egészségügyi és a környezetbarát követelmények mellett ezúttal is az üzleti szempont - az ár, a minőség és a szállítási határidő - kulcskérdés. A világméretű versenyt alighanem alapvetően meghatározza a globális gyorséttermi láncok és vendéglátó cégek szívószál-választása, jóllehet a fogadkozásokon túl még kivárnak: keresik a számukra üdvözítő üzleti modellt. Ám az előbb felsorolt helyettesítőknél is akad zöldebb, még inkább környezetbarát típus – legalábbis ezt állítja Simon Dávid, aki Vietnámba vetődve szívószál-fejlesztésre adta a fejét: természetes, növényi anyagokból készülő szívószálak piaci bevezetésével próbál szerencsét. Számára az adta a tippet, hogy a szívószál-használat legnagyobb mértékű a délkelet-ázsiai térség országaiban lehet, ahol a klímaviszonyok és az ottani (gyors)étkezési szokások miatt teljesen általános, hogy a nagy melegben gyakorlatilag minden italt jégkockával töltenek fel, és szívószállal szürcsölik azokat. Mint ahogy a Saigonban letelepedett pesti ex-közgazda mondta, az arrafelé nagy tömegben honos trópusi káka, egy sásféle vízinövény eszményi alternatíva a műanyag szipóka helyettesítésére. Nagy tömegben fordul elő, nem jár természetpusztítással, biológiailag könnyen lebomlik, s állítja: felveszi a versenyt a többi alternatív szívószállal. Tavaly startolt vállalkozása, az YNI Vietnam Co. Ltd. kákaarató parasztokkal összeállva, Saigon határában már beindított egy szívószál-gyártó kisüzemet. Most azon ügyködik, hogy Vietnámon túl a nagyvilágban, köztük itthon is piacra leljen, megnyerje magának a nagy felhasználókat, mindenekelőtt a vendéglátóipart. Mindeközben világszerte újabb nagy ívű programok készülődnek a műanyag hulladékok begyűjtésére és fenntartható újrahasznosítására. E hírözönben különösen figyelemre méltó a Toyota autógyár minapi közleménye, amely arról számol be, hogy a szingapúri műszaki egyetem kutatói egyrészt energia-hatékony módszert találtak a műanyag hulladékok lebontására, másrészt a folyamat melléktermékeként a jövő üzemanyagának tartott hidrogénhez jutottak.
A leírás műszaki magyarázata szerint most első ízben sikerült töredék energia- ráfordítással teljesen lebontani az egyébként biológiailag nem lebomló polietilént. Ha az eljárás esetleg ipari méretekben megvalósulna, két legyet lehet ütni egy csapásra. Segíthet megszabadítani a műanyag hulladékoktól, ugyanakkor a plasztik masszából átalakuló hangyasav a hidrogén és a szén-dioxid legegyszerűbb ismert vegyülete, egyben a járművek hajtására szolgáló üzemanyagcella működtetéséhez szükséges hidrogén praktikus és biztonságos hordozója. De szép is lenne, ha a műanyag-szennyezőket anyagilag is érdekeltté lehetne tenni, hogy az elhasznált plasztikot – mint az ócskavas összegyűjtése esetében – ne a szemétbe, hanem a hulladékgyűjtőkbe tegyék.