1986 Szilveszter délutánján egy győri lakásban ültünk. Sajnos nem él már mindenki azok közül, akik ott voltak, de aki él, biztosan emlékszik. Mindannyian Metallica-fanatikusok voltunk, és azért jöttünk össze, hogy véleményt mondjunk a Megadeth frissen megjelent, Magyarországon még csak az illegális terjesztésben forgó (mondjuk Győrben ez sosem jelentett akadályt, a lemezboltosok behozták Ausztriából) Peace Sells… albumáról. Azzal a prekoncepcióval kezdtük hallgatni, hogy adunk egy negyedórát ennek a Metallica-epigonnak, aztán megyünk a dolgunkra – nyakunkon az év utolsó napja, ugye –, és úgy álltunk föl kevesebb mint 40 perc múlva, hogy mostantól két kedvenc zenekarunk van.
A Metallicánál nagyobb árnyéka nem sok együttesnek van egy-egy zenei irányzaton belül, a Megadeth pedig úgy tudott hatalmasra nőni ebben a szinte fénymentes árnyékzónában, hogy olyan nagyon sosem próbált meg eltávolodni a Bay Area Thrash-nek nevezett közös ősforrástól. Mintha a cél nem az lett volna, hogy a Metallicából kiebrudalt tékozló fiú, azaz Dave Mustaine énekes-gitáros valami mást csináljon: ő – már csak dacból is – ugyanazt akarta csinálni, csak „jobban”, azaz gyorsabban, keményebben és következetesebben. A végeredmény egy, a Metallicáénál kevésbé nagyívű, de műfajban, hangzásban és talán minőségben is egyenletesebb életmű lett, amelyből bárhová nyúlva, akár vaktában is ki lehet választani egy koncertre való hibátlan anyagot. A szóban forgó életmű „jóságának” és egyenletességének pedig nem nagyon van más garanciális eleme, mint Mustaine, tekintve, hogy ő az egyetlen, aki a kezdettől máig ott van a zenekarban.
Amikor a saját jogán is világszám Megadeth melegítőzenekarként lép föl valamelyik aktuális kedvenc – most éppen a Five Finger Death Punch (5FDP) – előtt, a már csak az életkora miatt is gyanakvó hallgatóban önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon a legnagyobb slágereket (Tornado of Souls, Hook in Mouth, In My Darkest Hour) az utózenekar fényének növelése érdekében nem játsszák-e. Ezek a cinikus gondolatok aztán rögtön el is illannak, amikor az első dal, esetünkben a Hangar 18 elkezdődik. Egyrészt maga a Hangar, a Dystopia, a Symphony of Destruction, a Peace Sells, a Holy Wars külön-külön is simán megér egy estét, másrészt a hangzásban nem volt semmi előzenekaros (lekevert) jelleg, és akkor még a remek színpadképről, az újraértelmezett kivetítőhasználatról nem is beszéltünk. Csúcspontot nehéz lenne kiemelni, de ha mégis, akkor azt a pillanatot mondanám, amikor a zenekarvezető a mikrofonba mondta, hogy 100 százalékig kigyógyult a rákból, és hamarosan jön az új lemez – ha egyszer valaki egy súlyos betegség miatt átmenetileg eltűnik, akkor így kell visszatérni.
Ha már szóba kerültek a kivetítők: nem gondoltam volna, hogy a század második évtizede táján nagyzenekari színpadon valaki megkockáztat egy óriáskivetítők nélküli felállást, de az 5FDP simán behúzta, és tulajdonképpen be is jött nekik. Mondjuk ők a Budapest Sportarénában valójában kockázat nélkül próbálkozhattak bármivel – a fővárosból elszármazott (1995-ben Amerikába távozott) Báthory Zoltán a maga bájosan tört magyarságával el is mesélte, hogy előre szólt a tagoknak: ez lesz az egész turnén a leghangosabb koncertjük (mármint a többször megskandáltatott, és egyébként is az egész műsort végigéneklő közönség részéről), és valószínűleg úgy is lett. A 2005 óta a pályán lévő, és az elmúlt néhány évet már a csúcson töltő zenekar most járt először Magyarországon, és talán nem merészség megjósolni, hogy ha így megy tovább, jövőre már kicsi lesz nekik az Aréna.
Az 5FDP alapvetően Báthory projektje – ő találta ki, ő rakta össze, ő vezeti –, de aligha működne az Ivan Moody énekesből áradó kiapadhatatlan energia nélkül. Ő az a fajta előadó, aki alighanem (szinte) bármilyen könnyűzenei műfajban sikeres lenne – azt sem zárnám ki, hogy valahol mélyen legbelül a rap vagy a hiphop is közel áll hozzá. Mindenesetre a metálzene dress code-ját aligha tartja magára nézve kötelezőnek – a Jekyll and Hyde-ot például (mű)nyúlszőr cilinderben, fekete-fehér sétapálcával tolta végig, de úgy, hogy közben nem változtatott az alapszetten, ami felemás cipőből (az egyik piros vászon magasszárúnak, a másik valami fehér, fényes dolognak tűnt) rikító zöld, nagymintás szörf (deszkás?) nadrágból és valamelyik kedvelt amerikai sporthoz (hoki? baseball?) használt felsőből állt. A legnagyobb sikert – ruházati értelemben – azzal aratta, amikor egy időre a magyar válogatott címeres mezébe bújt. Zenei szempontból – merthogy alapvetően a zene végett gyűlt egybe az a 6-7 ezer ember, aki a küzdőteret teljesen, a széksorokat pedig nagyrészt megtöltötte – az egyik csúcspont mindenképpen a műsor első harmadában elhangzott Wash It All Away volt, többet pedig azért nehéz kiemelni, mert valahogy a hangulat és nagyrészt a fordulatszám is kezdettől végig, a Lift Me Up-tól a ráadás ráadásáig felfokozott maradt.
A semleges tudósítónak az volt a benyomása, hogy akik eljöttek, azoknak csak a kisebbik hányada volt szimpla érdeklődő: a többség pontosan tudta, hogy mire fizetett be, és igyekezett végigtombolni az estét a pénzéért. A megfigyelő státuszúak – velem együtt – valószínűleg arra jutottak, hogy az amerikai recept Magyarországon is beválik: jó énekhang, profi zenészek minden poszton, végiggondolt megjelenés, pontosan adagolt mennyiségű ritmus és dallam, tizenvalahány évnyi szorgos munka, és máris kész a világsiker. Relatíve új a dobos (nekem a régi, azzal az emblematikus karmozdulattal, amelyik leginkább az iskolai kislabdadobás „ablakos” rávezető gyakorlatára emlékeztet, egy kicsit hiányzott), a többiek teljesítőképességét és maximalizmusát pedig már mindenki ismeri, aki akár csak egyetlen Youtube-videót is látott tőlük. A számunkra legismertebb arcon, Báthory Zoltánon a babérok learatásának szándéka helyett inkább a megilletődöttség/meghatottság érződött – a publikumon pedig az öröm, hogy végre a metál szekcióban is van saját, magyar világsztárunk.
