Előfizetés

5FDP: a hazai pálya előnye

Hargitai Miklós
Publikálás dátuma
2020.02.21. 19:08

Fotó: Török Hajni
Megadeth és Five Finger Death Punch: igazi metálünnep volt a Budapest Sportarénában.
1986 Szilveszter délutánján egy győri lakásban ültünk. Sajnos nem él már mindenki azok közül, akik ott voltak, de aki él, biztosan emlékszik. Mindannyian Metallica-fanatikusok voltunk, és azért jöttünk össze, hogy véleményt mondjunk a Megadeth frissen megjelent, Magyarországon még csak az illegális terjesztésben forgó (mondjuk Győrben ez sosem jelentett akadályt, a lemezboltosok behozták Ausztriából) Peace Sells… albumáról. Azzal a prekoncepcióval kezdtük hallgatni, hogy adunk egy negyedórát ennek a Metallica-epigonnak, aztán megyünk a dolgunkra – nyakunkon az év utolsó napja, ugye –, és úgy álltunk föl kevesebb mint 40 perc múlva, hogy mostantól két kedvenc zenekarunk van.
A Metallicánál nagyobb árnyéka nem sok együttesnek van egy-egy zenei irányzaton belül, a Megadeth pedig úgy tudott hatalmasra nőni ebben a szinte fénymentes árnyékzónában, hogy olyan nagyon sosem próbált meg eltávolodni a Bay Area Thrash-nek nevezett közös ősforrástól. Mintha a cél nem az lett volna, hogy a Metallicából kiebrudalt tékozló fiú, azaz Dave Mustaine énekes-gitáros valami mást csináljon: ő – már csak dacból is – ugyanazt akarta csinálni, csak „jobban”, azaz gyorsabban, keményebben és következetesebben. A végeredmény egy, a Metallicáénál kevésbé nagyívű, de műfajban, hangzásban és talán minőségben is egyenletesebb életmű lett, amelyből bárhová nyúlva, akár vaktában is ki lehet választani egy koncertre való hibátlan anyagot. A szóban forgó életmű „jóságának” és egyenletességének pedig nem nagyon van más garanciális eleme, mint Mustaine, tekintve, hogy ő az egyetlen, aki a kezdettől máig ott van a zenekarban.
Amikor a saját jogán is világszám Megadeth melegítőzenekarként lép föl valamelyik aktuális kedvenc – most éppen a Five Finger Death Punch (5FDP) – előtt, a már csak az életkora miatt is gyanakvó hallgatóban önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon a legnagyobb slágereket (Tornado of Souls, Hook in Mouth, In My Darkest Hour) az utózenekar fényének növelése érdekében nem játsszák-e. Ezek a cinikus gondolatok aztán rögtön el is illannak, amikor az első dal, esetünkben a Hangar 18 elkezdődik. Egyrészt maga a Hangar, a Dystopia, a Symphony of Destruction, a Peace Sells, a Holy Wars külön-külön is simán megér egy estét, másrészt a hangzásban nem volt semmi előzenekaros (lekevert) jelleg, és akkor még a remek színpadképről, az újraértelmezett kivetítőhasználatról nem is beszéltünk. Csúcspontot nehéz lenne kiemelni, de ha mégis, akkor azt a pillanatot mondanám, amikor a zenekarvezető a mikrofonba mondta, hogy 100 százalékig kigyógyult a rákból, és hamarosan jön az új lemez – ha egyszer valaki egy súlyos betegség miatt átmenetileg eltűnik, akkor így kell visszatérni. Ha már szóba kerültek a kivetítők: nem gondoltam volna, hogy a század második évtizede táján nagyzenekari színpadon valaki megkockáztat egy óriáskivetítők nélküli felállást, de az 5FDP simán behúzta, és tulajdonképpen be is jött nekik. Mondjuk ők a Budapest Sportarénában valójában kockázat nélkül próbálkozhattak bármivel – a fővárosból elszármazott (1995-ben Amerikába távozott) Báthory Zoltán a maga bájosan tört magyarságával el is mesélte, hogy előre szólt a tagoknak: ez lesz az egész turnén a leghangosabb koncertjük (mármint a többször megskandáltatott, és egyébként is az egész műsort végigéneklő közönség részéről), és valószínűleg úgy is lett. A 2005 óta a pályán lévő, és az elmúlt néhány évet már a csúcson töltő zenekar most járt először Magyarországon, és talán nem merészség megjósolni, hogy ha így megy tovább, jövőre már kicsi lesz nekik az Aréna.
Az 5FDP alapvetően Báthory projektje – ő találta ki, ő rakta össze, ő vezeti –, de aligha működne az Ivan Moody énekesből áradó kiapadhatatlan energia nélkül. Ő az a fajta előadó, aki alighanem (szinte) bármilyen könnyűzenei műfajban sikeres lenne – azt sem zárnám ki, hogy valahol mélyen legbelül a rap vagy a hiphop is közel áll hozzá. Mindenesetre a metálzene dress code-ját aligha tartja magára nézve kötelezőnek – a Jekyll and Hyde-ot például (mű)nyúlszőr cilinderben, fekete-fehér sétapálcával tolta végig, de úgy, hogy közben nem változtatott az alapszetten, ami felemás cipőből (az egyik piros vászon magasszárúnak, a másik valami fehér, fényes dolognak tűnt) rikító zöld, nagymintás szörf (deszkás?) nadrágból és valamelyik kedvelt amerikai sporthoz (hoki? baseball?) használt felsőből állt. A legnagyobb sikert – ruházati értelemben – azzal aratta, amikor egy időre a magyar válogatott címeres mezébe bújt. Zenei szempontból – merthogy alapvetően a zene végett gyűlt egybe az a 6-7 ezer ember, aki a küzdőteret teljesen, a széksorokat pedig nagyrészt megtöltötte – az egyik csúcspont mindenképpen a műsor első harmadában elhangzott Wash It All Away volt, többet pedig azért nehéz kiemelni, mert valahogy a hangulat és nagyrészt a fordulatszám is kezdettől végig, a Lift Me Up-tól a ráadás ráadásáig felfokozott maradt. A semleges tudósítónak az volt a benyomása, hogy akik eljöttek, azoknak csak a kisebbik hányada volt szimpla érdeklődő: a többség pontosan tudta, hogy mire fizetett be, és igyekezett végigtombolni az estét a pénzéért. A megfigyelő státuszúak – velem együtt – valószínűleg arra jutottak, hogy az amerikai recept Magyarországon is beválik: jó énekhang, profi zenészek minden poszton, végiggondolt megjelenés, pontosan adagolt mennyiségű ritmus és dallam, tizenvalahány évnyi szorgos munka, és máris kész a világsiker. Relatíve új a dobos (nekem a régi, azzal az emblematikus karmozdulattal, amelyik leginkább az iskolai kislabdadobás „ablakos” rávezető gyakorlatára emlékeztet, egy kicsit hiányzott), a többiek teljesítőképességét és maximalizmusát pedig már mindenki ismeri, aki akár csak egyetlen Youtube-videót is látott tőlük. A számunkra legismertebb arcon, Báthory Zoltánon a babérok learatásának szándéka helyett inkább a megilletődöttség/meghatottság érződött – a publikumon pedig az öröm, hogy végre a metál szekcióban is van saját, magyar világsztárunk.

Infó:

A Megadeth és a Five Finger Death Punch a Budapest Sportarénában február 20.

Törvényt kapnának a „hisztikéző” írók

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.02.21. 15:58

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Könyvszakmai jogszabállyal a kortárs irodalmat is „struktúrába rakná” a PIM főigazgatója, Demeter Szilárd, aki szerint az „exportra” termelő szerzők nem is magyarok.
Hiller István volt kulturális miniszter és L. Simon László egykori kulturális államtitkár, valamint Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója és Kukorelly Endre író már több alkalommal vitázott párban a nyilvánosság előtt. Négyesben azonban csak csütörtök este először ültek le a Mandiner hetilap kerekasztal-beszélgetésén a Millenárison, hogy az aktuális kultúrpolitikai kérdéseket megvitassák. Meglehet, már félszavakból is megértik egymást, így több, a beszélgetőpartnerük által felvetett kérdésre nem reagáltak érdemben. Ezekre a moderátor, Szilvay Gergely újságíró sem kérdezett rá, a hallgatóságnak pedig nem is volt módja.
Az egyik nyitva maradt kérdés: mi változott a könyvszakmában és a kormány szemléletében három év alatt, hogy Demeter Szilárd könyvszakmai törvény megszületését tartja szükségesnek és reálisnak? Erre a kérdésre korábban ugyanis kulturális államtitkárként, majd miniszteri biztosként Hoppál Péter már többször kijelentette, a könyvkiadás elsősorban piaci kérdés. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) javaslatát − a könyvszakmára kiterjesztendő társasági adókedvezmény (tao), a pedagógusoknak évi 100 ezer forintos könyvutalvány, az iparűzési adó rendezése − 2017-ben Tállai András adóügyi államtitkár utasította vissza. Szintén 2017-ben, mikor az Alexandra áruházlánc összeomlása után megalakult a független kiadókat tömörítő a Magyar Könyvkiadók Érdekvédelmi Szövetsége (MKÉSZ) is, az Orbán-kormány nem vásárolta fel az Alexandra nagykereskedő cége, a Könyvbazár Kft. mintegy hárommilliárd forintos kötelezettségét, hogy így siessen segítségére a bajba került kiadóknak. Igaz, az MKKE és az MKÉSZ ez irányú javaslatát Hoppál Péter (valamint az emberi erőforrások akkori minisztere, Balog Zoltán) elvben legalább támogatta. (Sajtóhírek szerint viszont a kormány akkoriban azon azért elgondolkodott, miként tehetné rá a kezét az Alexandra-bolthálózatnak legalább egy részére, de aztán letett e tervről.) A teljes képhez hozzátartozik: az MMKE javaslatát, hogy nemzetközi példák alapján foglalják jogszabályba a könyvek árkötöttségét – azaz a leárazások tilalmát egy-egy könyv megjelenésének első évében –, korábban a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) 2004-ben és 2008-ban is visszautasította, és mikor több piacvezető hazai könyvkereskedő cég mégis tett összehangolt kísérletet 2013-ban a dömpingárak gátolására, a GVH bírsággal sújtotta azokat. 
Demeter Szilárd csütörtök este úgy nyilatkozott: „Nem gondolom, hogy az irodalom lenne a legfontosabb (a kultúra területén), de a leghangosabb. Gyorsan és jól tudnak írni az írók, ha bármifajta valós vagy vélt sérelem esik az ő kis szférájukon, elkezdenek hisztikézni, teletömik az összes felületet nagyon gyorsan – és ettől fontosnak tűnik. Sokkal fontosabb problémák vannak a magyar könyvkultúrában, az olvasáskultúrában, mint a szépirodalom helyzete − csak mert ők nagyon hangosak, az erőforrások jelentős részét el is viszik maguknak. A non-fiction a magyar könyvkultúrában mélységesen alulfinanszírozott, a tudományos, ismeretterjesztő kiadványokra alig jut pénz, miközben könyvpiaci számítások szerint évi kétszázmillióból azt is helyre lehetne rakni. Harminc év alatt nem voltak képesek könyvtörvényt alkotni. Leültem az MKKE elnökségével, megegyeztünk abban, hogy jövőre, amikor 550 éves lesz a magyar könyvkiadás, megpróbálunk összekalapálni egy konszenzusos könyvtörvényt. Nekik vannak piaci ismereteik, nekem vannak könyvtárszakmai ismereteim a magyar könyvtárolvasási szokásokról, de érdemi információink nincsenek arról, hogy a magyarok mit szeretnének olvasni, mit olvasnak egyáltalán hogyan néz ki a kultúrafogyasztási szokásuk. fogunk készíteni egy nagy közvélemény-kutatást, bemérjük az olvasási és kultúrafogyasztási szokásokat, és empirikus adatokra alapozva próbálunk létrehozni egy olyan könyvtörvényt, ami elsősorban a szerzőket, másodsorban a kisebb kiadókat, harmadsorban az egész könyvpiacot, nem azt mondom, hogy védi, de megpróbálja valahogy struktúrába rakni.”
Hiller István és L. Simon László
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Demeter Szilárd kijelentései annak fényében is érdekesek, hogy a Népszava múlt év decemberében már beszámolt arról: az állam a piaci alapon működő könyvkiadást is teljes ellenőrzés alá akarja vonni, hogy mielőbb kiderülhessen, ki a jó szerző, mi a jó mű, melyik kiadó rentábilis. L. Simon László ugyanakkor már 2018 szeptemberében, Prőhle Gergely PIM-főigazgató menesztése előtt néhány héttel, épp egy PIM-ben tartott konferencián vetette fel: „mi van, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum kapna ötvenmilliárd forintot egy könyvkereskedelmi hálózat létrehozására, mert a könyvkereskedelem nem csupán piaci kérdés, mert az állam azt gondolja, hogy minden polgárának biztosítani akarja a kultúrához való hozzáférési jogot.” (L. Simon korábban arról is írt: „a könyvkereskedelmi cégek ne lehessenek kiadók tulajdonosai, hiszen ezzel nem csupán a piacot befolyásolják, hanem az irodalmi-szellemi élet pluralizmusát is veszélyeztetik.”)
A Mandiner kerekasztal-beszélgetésén azok számára, akik nem követik minden nap a híreket, nem volt értelmezhető, valójában mire vonatkozik Demeter azon kijelentése, hogy „székely vagyok, és a székelyek sem nem nácik, sem nem kommunisták”. Csak annyit árultak el a hallgatóságnak: Schilling Árpád rendező „lenácizta” Demetert, de az előzményekről nem esett szó. A PIM főigazgatója ugyanis néhány napja a Pesti Hírlapnak adott interjújában úgy fogalmazott: „Az a magyar író, aki magyar olvasónak, magyarul ír művet és azt szeretné, hogy száz év múlva magyarul olvassák ugyanazt a művet, az az én számomra nemzeti kultúrában gondolkodik. Tehát nem exportban.” Míg a Demokratának arról beszélt: „Azt az írót viszont, aki LMBTQ-ideológiát hirdet, és látszik, hogy az ’újbeszél’ komisszárjaként próbál a nemzeti kultúra létére törni, én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből.” Schilling Árpád erre reagálva jegyezte meg a Facebookon, hogy „Demeter Szilárd lehet, hogy nem tud róla, de nácibeszél”. (Azaz a kijelentését minősítette, nem a PIM-főigazgatót. Demeter Szilárd egyébként korábban többször értekezett a Nagykörúton belüli és kívüli irodalomról is.) Arról azonban nem esett szó a Mandiner kerekasztal-beszélgetésen, hogy a könyves törvény miképp „rakná struktúrába” a magyar és az exportra termelő nem magyar, valamint az LMBTQ-ideológiát hirdető, továbbá a Nagykörúton belüli és kívüli írókat.

Ez nem kultúrpolitika

A kerekasztal-beszélgetésen sokat mondó hallgatás övezte Hiller István azon kijelentését, hogy az új színháztörvény, a színházak életébe való beavatkozás nem szakmai alapon történt, hanem hatalompozíciói foglalási kísérlet a Fidesz részéről, és ez a történet még folytatódni fog. Mindössze a hallgatóság soraiból hallatszott kormánypárti egyetértés: „Persze, ez így van. Már rég ideje volt.” Kukorelly Endre felvetésére, hogy az Eurostat statisztikája szerint Európában GDP arányosan Magyarország költi a legtöbbet kultúrára, L. Simon László megjegyezte: mondta is Fekete Péter államtitkárnak, hogy ebből a pénzből csodákat lehetett volna csinálni. Meglepő volt, de a Nemzeti Alaptantervet a beszélgetés résztvevői egyöntetűen kritizálták.

Csatlósok, zaklatók és szemlélők

Hompola Krisztina
Publikálás dátuma
2020.02.21. 11:30

Fotó: LÁTHATÁRON CSOPORT
Interaktív színházi nevelési előadás készült a – magyarul pontosan nem kifejezhető – iskolai bullyingról.
A szinte átlátszóan sovány, hatalmas fekete gombszemű lány furcsa volt, elvarázsolt világban élt, sem a barbie babák, sem a telefonon lévő játékok és alkalmazások nem érdekelték, és egészen más zenét hallgatott, mint a többiek. Osztálytársai gúnyolódásainak állandó célpontjává vált. Csúfolták az egyetlent is, aki szóba állt vele. Utóbbi egyre gyakrabban akart iskola helyett otthon maradni, és miután szégyellte gyávaságát, családja értetlenül figyelte kínlódását. Éveket töltött kiközösítettként, és csak akkor szabadult fel, amikor észrevette: nem akar már közéjük tartozni. A szőke hosszú hajú kisfiú óra közepén is felállhatott, hátra mehetett matracon ugrálni és fülhallgatót is akkor használhatott, amikor akart. A tanítónő néhány héttel a tanévkezdés után körbeültette az elsősöket és megpróbálta hat-hét évesek számára is érthetően elmagyarázni, mi a hiperaktivitás és figyelemzavar, miért vonatkoznak rá más szabályok, mint 25 társára. Nem oldódott meg minden, a gyerekek igazságérzete – neki miért szabad, amit nekem nem? - és empátiája – más, így fogadom el – folyamatos hétköznapi küzdelmet jelentett. A hozzá való viszonyulás később sok diák szerepét meghatározta, a kiközösített személye néha cserélődött, de a jelenség természetrajza nem változott, a hangadók választottak áldozatot, a legtöbben pedig követték a vezér vezényszavát. Harc a pozíciókért, érzelmi manipuláció, kiközösítés – mindez sok közösség életének része, legyen az iskolai osztály, munkahely vagy nagyobb kockázattal és más dimenzióban akár egy társadalom is. Szinte mindannyiunknak vannak saját vagy családi, baráti közvetítéssel nyert tapasztalatai közösségen belüli megfélemlítésről, zaklatásról, lelki vagy testi bántalmazásról. Az iskolai bullying hívta életre a Pitbull Kamilla Gimnázium című színházi nevelési produkciót, amelyet először felnőttek – pedagógusok, szülők és pszichológusok – részvételével, majd interaktív tantermi előadásokon középiskolás diákoknak játszik a Feuer Yvette vezette Láthatáron Csoport. - A bullying senkinek sem jó, sem a védelmezőnek, sem annak, aki a másikat bántalmazza és persze annak sem, akit bántanak, semmilyen egészséges közösség nem működhet így – írja le a jelenséget Feuer Yvette, aki szereplője is az előadásnak. - Nem, a zaklatás nem az életre való nevelés része – reagál a gyakran emlegetett, „mi is kibírtuk, legalább megedződnek!” közbevetésre. - A cél az, hogy beszéljünk erről a témáról annak érdekében, hogy a résztvevők tudják azonosítani a jelenséget, felismerni az aktív zaklatót, a csatlóst és a tétlen szemlélőt, és a felismerés után képesek legyenek kezelni a problémát – ismerteti a célt Feuer Yvette. - Az előadást követő interaktív foglalkozáson többek között arról esik szó, hogy szabad-e beleszólni „mások ügyébe”, és ha igen, mikor, és mennyire elfogadható, hogy elmegyünk a szenvedő mellett, mondván, ez nem a mi dolgunk. És miután a bullyinggel kapcsolatban nincs különbség fővárosi elitgimnázium és hátrányos helyzetű vidéki iskola között, legfeljebb az áldozatok mások, szeretnénk vidéki és budapesti iskolákba is elvinni az előadást – mesél terveikről. - Nagyobb értelmezési mezőben a Pitbull Kamilla Gimnázium az egész társadalomban meglévő vagy hiányzó elfogadásról szól. Elvégre, láthatjuk: egy országot is lehet sakkban tartani. 

Infó

Pitbull Kamilla A Láthatáron Csoport színházi nevelési előadása Szövegkönyv: Horváth Kristóf Rendező: Szivák-Tóth Viktor Dramaturg: Zsigó Anna Színházi nevelési szakemberek: Szivák-Tóth Viktor, Zsigó Anna Színészek: Farkas Franciska, Feuer Yvette, Pászik Cristopher Látvány: Komesz Borbála, Zubor Kata Szakmai konzulens: Dr. Kulcsár Gabriella  Bemutató: 2020. február 26. és 27. Három Holló Kávéház

Definíció

Bullying: angol szakkifejezés, többféle magyar kifejezést is használunk rá: iskolai bántalmazás, kortárs bántalmazás, iskolai zaklatás Definíciója: Bullyingnak (iskolai zaklatás/kortárs bántalmazás) tekintünk minden olyan nem kívánt agresszív viselkedést egy fiatal vagy fiatalok egy csoportja részéről, • amelynek során egyértelmű erőfölénybeli különbség látható vagy érzékelhető a felek között, • és amely ismétlődően előfordul vagy nagy a veszélye az ismételt előfordulásnak. A bullying komoly fizikai és lelki sérüléseket okozhat, valamint súlyos hátrányokat idézhet elő az áldozat közösségi életében és tanulmányi előmenetelében. A bullying előfordulhat online terekben is, ekkor cyberbullyingnak hívjuk. Az iskolai zaklatás mindig közösségi probléma, ezért a folyamat megállításában kiemelt szerepe lehet az események tanúinak, az úgynevezett szemlélőknek. Érdemes felállítani egy teamet és kidolgozni egy forgatókönyvet a bullying helyzetek kezelésére, nem hagyhatjuk egyedül a gyerekeket e problémák megoldásában. A megelőzés legfőbb eszköze pedig az érzelmi és társas készségek fejlesztése az osztályközösségekben.