A költségvetési vita feltárta, milyen megosztott az unió, ami azután nagyban fékezi a szervezet világpolitikai törekvéseit. A részvevők 28 óra után adták fel a küzdelmet Brüsszelben, de az év végéig elvileg egyezségre kell jutniuk. A következő hét évre szóló büdzsé kulcskérdése a gazdáknak adott támogatás, a lemaradó térségek megsegítése, illetve olyan programok finanszírozása, amelyek nélkülözhetetlenek az EU közös jövője szempontjából. Ez a csúcs azonban kicsinyes alkudozással telt, noha a tét a tömb GDP-jének mindössze 1 %-a.
Merkel úgy nyilatkozott a dicstelen befejezés után, hogy eleget hallott a vörös vonalakról. Ám ha egyszer megszületik a kölcsönösen elfogadható tervezet, az megmutatja, hajlandó-e Európa többet költeni a közös célokra, előnyben részesíti-e az innovációt a hagyományos iparágakkal szemben, és hogy beveti-e pénzügyi erejét a jogállam kikényszerítésére az olyan tagoknál, mint Magyarország és Lengyelország.
A szervezeten belül két tábor alakult ki: a déli és keleti nettó kedvezményezettek magasabb kiadások mellett kardoskodnak, míg az északi nettó befizetők félnek a hazai következményekről, ha belemennének, hogy adjanak be többet. A spanyol miniszterelnök kiábrándítónak nevezte a csúcsot. Azt sürgette, hogy találják meg az egyensúlyt a nemzeti és a közösségi érdekek között.
Kudarcba fulladt az európai csúcsértekezlet, mert egyszerűen túl mélyek az ellentétek a tagállamok két csoportja között a következő hét évre szóló költségvetés ügyében és a nettó befizetők, Merkellel az élen nem voltak hajlandóak növelni a hozzájárulásukat. Pedig már nincs sok idő hátra, mert ha az év végéig nem születik meg az egyezség, akkor leállnak a kifizetések.
Sok bírálat érte az Európai Tanács elnökét, mondván, hogy az nem vetett számot a realitásokkal. Vagy ahogy egy uniós diplomata megfogalmazta: csak egy VW-re van pénz, ő mégis egy Range Rovert célzott meg, de a legrosszabb, hogy ehhez a német kancellártól kért segítséget. Ám a négy takarékos állam, a hollandok, dánok, osztrákok és svédek – Berlinnel az oldalukon – nem kívánják felemelni az 1 százalékos plafont. Michel ezzel szemben azzal érvelt, hogy legalább megpróbálta.
A kohézió barátai, tehát nettó kedvezményezett 16 állam képviselői viszont a másik oldalra mutogattak, mondván, hogy az nem volt kapható a nagyobb szolidaritásra. A jobboldali, nacionalista Orbán Viktor, aki hazai sikereit javarészt a Brüsszel elleni támadásokra építi, azt mondta, hogy Magyarország nem csupán a felzárkózást szorgalmazza. Fontosnak tartja a szoros együttműködést is, hogy az EU erős legyen, amihez combos költségvetés szükséges.
Kemény frontok alakultak ki az EU-csúcsértekezleten: a takarékos négyekkel szemben áll Kelet- és Dél-Európa 17 állama, amelyekről Orbán azt mondja: ők alkotják a többséget. A politikus, aki kétéves bojkott után állt a brüsszeli fórumon a nemzetközi sajtó képviselői elé, már tegnap délután megjósolta, hogy zátonyra fut a tanácskozás. Ám szerinte az erős unió érdekében be kell fektetni. Csakhogy olyan javaslattal rukkolt ki, amely teljesen elfogadhatatlan a négy takarékos állam számára. Azt sürgette, hogy a tagok a GDP-jük 1,3 százalékát fizessék be a költségvetésbe, ami valóságos horror az osztrák kancellár számára.
Kurz pár hete még ’hídépítőként’ jelent meg Prágában Orbán oldalán a V4-ek konferenciáján. A magyar elképzelés azt jelentené, hogy Ausztriának a mostaninál évente 1,5 milliárd euróval többet kellene átutalnia Brüsszelbe. A kancellár mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy nincs abban semmi rendkívüli, ha eredménytelennek bizonyul az első nekifutás, ám a dolgok jó irányban haladnak.
Ha így folytatják, Európai sírásói lesznek az unió állam- és kormányfői. Erre figyelmeztet a lap a csúcstalálkozó kínos fiaskója után. Az ellentétek olyan magasra csaptak, hogy arra évek óta nem volt példa, bár ha jobban meggondoljuk, nincs ebben semmi meglepő. Ha pénzről van szó ugyanis, akkor vége a barátságnak és minden szövetségnek. Csak idáig a britekre lehetett fogni a dolgot, de ezúttal ők már nem vettek részt a tanácskozáson, így máshol kell keresni a gyenge politika, illetve döntési gondok okait. Már nincs meg a korábbi alibi, ezért megmutatkozott, hogy egység, szolidaritás és erő dolgában nem jól áll az EU.
Az alkudozás pont olyan kicsinyes, önző és nemzetállami módon folyt, mint idáig mindig. A legtöbb vezető kizárólag saját országa előnyeit nézi és fogához veri a garast, noha voltaképpen nem nagy összegről van szó. Pedig a takarékos négyek menet közben feladták eredeti álláspontjukat és kompromisszumra törekedtek, de hiába. Ez kevés az előrelépéshez, mert ugyanakkor az agrár- és felzárkózási alapok címzettjei fékezik a reformokat, ami csak belefér. Ezért annyira kínos a mostani vég.
Még nem dőlt el, hogy valóban a volt német uniós biztos, Oettinger lesz a leendő magyar Tudománypolitikai Tanács vezetője, vagyis, hogy Orbánnak fog-e dolgozni, mert vannak fenntartásai. Mindenesetre az elképzelést éles kritika fogadta, hiszen Magyarországon veszélyben van a tudomány szabadsága. Maga a politikus megerősítette a felkérés hírét, hozzátéve, hogy kész hasznosítani a tapasztalatait, de egyelőre csupán mérlegeli az ajánlatot. A héten Budapesten járt, ám még semmilyen szerződést nem írt alá. (A felkérésnél azért kicsit több történt, a Magyar Közlönyben megjelent a kinevezéséről szóló határozat.) Az sem világos, hogy a tisztség jár-e fizetéssel.
Mindazonáltal az eshetőség meglehetősen problematikus, hiszen Orbánnak azt vetik a szemére, hogy mind jobban korlátozza az oktatás és a kutatás függetlenségét. A CEU-nak távoznia kellett az országból. Az akadémiai kutató intézeteket az állam ellenőrzése alá helyezték, ami mögött egyesek azt gyanítják okként, hogy a kormányfővel szemben álló szakemberek csak ne jártassák annyit a szájukat.
A Tudománypolitikai Tanács újabb tégla a jelenlegi rendszer átépítéséhez. Oettinger, a korábbi baden-württembergi kormányfő azt mondja, semmiképpen sem szeretné, ha eszközként használnák fel a független tudósok elleni hadjáratban. Ezért nem lesz tagja olyan testületnek, amely nem ügyel kellőképpen a tudomány szabadságára. Így most előbb tájékozódik. A politikus azonban sosem titkolta, hogy közel áll Orbánhoz. Egy német zöld EP-képviselő ugyanakkor arra figyelmezteti: fontolja meg alaposan, hogy olyasvalaki szolgálatába áll-e, aki lábbal tiporja a tudomány önállóságát.
Az újság szembeállítja, hogy Magyarország tavaly mindössze 60 menedékkérőt fogadott be, miközben Németország 70 ezret, noha minden tagállamra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mind a menedékjog megadásánál, mind annak elutasításánál. Ám a magyarok és az osztrákok erősen megnézik, hogy kiket engednek be. Erre azért van módjuk, mert az európai menedékrendszer meglehetően nagy mozgásteret hagy a tagállamok számára. Évek óta megy ugyan az egyeztetés, hogy egységesebbek legyenek a feltételek, de mindez ideig hasztalan. Ebből következően a magyar hatóságok a múlt évben a kérelmek 12 százalékának adtak helyt az 500-ból, ezzel szemben a németeknél 38 százalékos volt a kvóta, a 184 ezerből.
Szakértők szerint Magyarország esetében politikai szempontok magyarázzák, hogy ennyire alacsony a szám, mert a kormány behúzta a féket. De legalább ilyen fontos, hogy miért próbálkoznak ennyire kevesen menedéket kapni a magyaroknál. Nos, a válasz az, hogy a magyar hatóságok időnként megszegik a szabályokat, ugyanakkor nem ritkán erőszakos eszközökkel toloncolnak vissza embereket Szerbiába, továbbá eleve igen kemény bánásmóddal igyekeznek távol tartani a migránsokat. Így azok lehetőleg nagy ívben elkerülik az országot.
Az Európa Tanács nehezményezte, hogy a magyar szervek a határon gumibottal, rúgásokkal és kutyákkal igyekeznek jobb belátásra bírni az illegális határátlépőket. Egyben felhívta az Orbán-kabinetet, hogy senkit se küldjön vissza Szerbiában a menedékkérelem elbírálása nélkül, ne fújja le borsszprével ezeket az embereket. Jöttek a hírek azután, hogy az elutasított menedékkérők napokon keresztül nem kaptak enni a tranzitövezetekben. Számukra igen nehéz, hogy kapcsolatba lépjenek a civil szervezetekkel. Arról nem beszélve, hogy naponta csak igen kevesen léphetnek be a két zónába. A jogsértések miatt a Bizottság már többször is az Európai Bírósághoz fordult, Magyarország azonban lehetőleg nem kér a menekültekből.
FAZ
Tavaly Kelet-Európa mentette meg a német export mérleget. A külpolitikai híreket, ugyan Amerika, Kína és a koronavírus uralja, ám a német gazdaság számára fontosabbak a keleti szomszédok. A múlt évben a V4-ekkel 300 milliárd euró volt a kereskedelmi forgalom értéke, 6 milliárddal több, mint egy évvel korábban. Ezzel még Washington és Peking sem vetekedhet – közölte a német Külgazdasági Kamara Keleti Bizottságának elnöke.
Az éllovas Lengyelország, utána Csehország jön, Magyarország pedig a térségen belül a 3. helyen áll, 55 milliárd euróval. Oroszország ugyan megelőzi, de esnek az olaj- és földgázárak, ezért egyre kisebb az orosz kivitel értéke. Ugyanakkor a német export növekedési üteme háromszor akkora volt a régióban, mint az összes viszonylatot tekintve. Vannak ugyan jelek, miszerint a lendület Közép- és Kelet-Európában is alábbhagy, ám a szakember mégsem aggódik. Úgy véli, hogy segíthet a helyzeten az EU zöld programja az energiatermelés szerkezetének átalakítására, illetve a számítástechnika megerősítésére.
Lengyelországban a kulturkampf már a tekintélyes Zsidó Múzeumot is elérte. Eddigi vezetője, az elismert történész, Dariusz Stola hiába kapta meg ismét a megbízatást, kénytelen volt visszalépni, mert a konzervatív-nacionalista kormány jó 8 hónapon át nem volt hajlandó szentesíteni a kinevezést, mondván, hogy a szakember beviszi a politikát az intézménybe. Az ügy azonban mutatja, hogy a PiS nyomást gyakorol a tudományos szabadságra. A párt olyan történelemszemléletet akar, ami kiemeli a lengyelek hősiességét és szenvedéseit, főként a 2. világháborúban. Ennélfogva már többször is összecsapott múzeumokkal és tudósokkal, mivel azok ennél árnyaltabb megközelítést szorgalmaznak.
Stola azt mondja, a kormánypárt számára fontos a múlt, tőkét akar abból kovácsolni, csak éppen manipulálja. Az igazgató akkor ásta el végképp magát az illetékes tárcánál, amikor két éve az egyik kiállítás egymás mellett mutatta be a 68-as antiszemita kampány, illetve a közelmúlt zsidóellenes és idegengyűlölő jelszavait. Ráadásul nem volt hajlandó konferenciát rendezni a szmolenszki repülő szerencsétlenségben meghalt államfő, Lech Kaczynski munkásságáról. Mint mondta, azért döntött most a távozás mellett, mert a bizonytalanság nem tesz jót a múzeumnak, munkatársak távoznak, támogatók felfüggesztik adományaikat.
Az elemzés úgy látja, az amerikai külügyminiszter jól tette, amikor a napokban, a müncheni biztonsági konferencián arra biztatta a fejlett államokat, hogy hagyják abba a siránkozást, mert a Nyugat megnyeri a demokráciáért vívott harcot az illiberális alternatívákkal szemben. Mégpedig együttes erővel. Hiába erősödik meg Kína és hiába jön fel sokfelé a tekintélyelvű populizmus és nacionalizmus. A kérdés azonban ezek után már csak az, hogy a Trump-kormányzat mikor változtat a politikáját e cél érdekében.
Persze sok minden szól Pompeo véleménye mellett: a demokráciák erősebbek, mint jóformán bármikor korábban. Az emberek nagy többsége demokráciában és nem diktatúrában, vagy katonai kormányzás alatt akar élni. A bevándorlók és a külföldi diákok is a demokratikus rendszereket részesítik előnyben. A szénhidrogén exportáló államokat leszámítva a gazdasági erő is a szabad világ oldalán van.
A miniszter csupán azt felejtette ki az előadásából, hogy ha Amerika nem áll ki azokért, aki szembeszállnak a tekintélyelvű rezsimekkel, akkor az autokraták fognak győzni. A mostani elnöknek azonban nemigen fűlik hozzá a foga, sőt, időnként kifejezetten ellenségesen nyilvánul meg ez ügyben. Elidegenítette magától a jogállam híveinek számító szövetségeseket, ugyanakkor olyan erős embereket és diktátorokat ölelt a keblére, mint Kim Dzsong Un, Putyin, Sissi, Orbán, Erdogan és Duterte. Azon kívül nem sokat tett az új demokráciák megszilárdítása. E tekintetben az a legmegdöbbentőbb, milyen megvető módon bánik Ukrajnával.
Trump nemigen védi meg a világban a demokratikus ellenzék vezetőit, illetve a civil szféra aktivistáit. De a legrosszabb, hogy odahaza lebontja a demokratikus intézményeket. A sajtót a nép ellenségének minősíti, tisztségét pedig magáncélokra használja. Hogy a politika ráteszi a kezét a jogrendszerre, az aláássa a bíróságok függetlenségét, valamint a jogállamot. Ha az USA végképp feladja a harcot nemzetközi keretekben az emberi jogokért, a demokratikus kormányzásért és a jogállamért, akkor a tekintélyelvűség győz a demokrácia ellen az ideológiai harcban.
