Ne afféle emlékkoncertet képzeljenek el, sokkal inkább egyfajta szcenírozott előadást, melynek a Cseh Tamás-dalok adták ugyan az ívét, ám azzal, hogy az est rendezője, Keresztes Tamás jelenetekbe álmodta őket, a nosztalgikus múltba révedés helyett ma is érvényes korrajzot, felvillanó hangulatképeket kapott a közönség.
A helyszín: egy szimbolikus díszletezéssel megoldott vasúti váróterem valamikor a hatvanas években, ahol „munkába igyekvő” micisapkás alakok lézengenek – a zenekar. Hangosbemondón megszólal az eltéveszthetetlen MÁV-szignál, majd ahogy elindulnak az első taktusok, egyenként beszivárog a fellépő utazóközönség is: kezükben bőrönddel, szájukon a Budapest-dal nagyon erős intrót adó soraival: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” Egymás után érkeznek a színpadra a színészek (a váróba az utasok), és lassan, ahogy a dal a végéhez közelít, a kérdőjel pedig ponttá (vagy talán inkább felkiáltójellé) határozódik – „Maradunk itten, maradunk itt, maradunk!” – megtelik a pódium. A vonat, amire várnak, megállás nélkül elhúz ugyan a peron mellett, de a váróban egy képzeletbeli utazás veszi kezdetét, amely a nézőket is magával rántja a hatvanas-hetvenes évekbe. Oda, ahol …fellazult tételben fogalmazódott meg a világ… és konszolidációt hullámzott a szép Balaton – kántálja Miczura Mónika és Jordán Adél. Keresztes Tamás a Krakkói vonattal idéz meg lámcsakvolt-élményeket; Tasnádi Bence Apa kalapját nyomja virtuálisan – nem csak a saját – fejébe. Három dal, és már sztoriban is van a néző, mely Giret Gábor hangszerelésétől lágyan hullámzó (afféle ragadozó madaras) szárnyra kap – kevéssé balladisztikus, nem a Cseh Tamástól megszokott, a szavalva énekelést megtámogató egy szál gitár, hanem inkább lírai, gitárszólókkal tarkított, Szabó Tamás lúdbőröztető harmonikajátékával megspékelt zenekari mű.
A vonat csak nem jön, ám a történet Bereményi Géza szövegsínein és Fekete Linda lehengerlő hangján zakatol tovább: „Aki előtt a kaput becsukják, és azt állítják: rosszkor születtél! Megáll a csöndben, és arra vár még, hogy tán kiszólnak, talán csak játék”… Trokán Anna Somlai Margitról mesél a várakozóknak; Tasnádi Bence pedig óceánon túli távlatokat nyit a Ballada öcsémről című dallal – Bereményi Géza kérésére az eredeti Laci álnév helyett most először Tomiként megnevezve az író öccsét.
Ezen a ponton már biztos, hogy a vonat nem fog megérkezni, szedelőzködnek az utasok, előkerül egy szőnyeg, és a színpad ötven évvel ezelőtti „házibuli”-helyszínné avanzsál. „Légy ma, gyerek, és játssz megint velem” – szólít fel keringőre, akarom mondani, tangóra Trokán Nóra. „Játsszuk azt, hogy félünk megint / Játsszuk azt, hogy játszunk megint / Hogy az időre hályog tapad…” – szól a tangó katonás lüktetésében, minden erőltetés és ráutalás nélkül is borzongatóan aktuális felhanggal. Aztán alkonyattájt, „még mielőtt szétmegy minden”, Ónodi Eszter lélegzetbennakadósan lejátssza az égről a Keresztben jégesőt, majd Thuróczy Szabolcs is betántorog a buliba (a színpadra), hogy a Batthyány térrel szétzilálja, összerázza a kereteket: „Du-du-du-du-du-du / Az üveg eltörött / Állj meg, állj meg, megőrülök.” Hajszállal azelőtt, mielőtt bárki megőrülne, az előadás könnyedebb hangra vált: Ki mit tud? – avagy Ódor Kristóf befut a Tanulmányi kirándulásról. Tudják, ahol „Vértes földrajztanárnővel, a barna trottőr cipőssel, a kékszínű melltartóssal” megtárgyalták a bibék és porzók működési mechanizmusát.
A feloldó, viccesre figurázott blokk (Munkásszállás, Illegalitás) után újra súlyosbodik kissé a tér, emelkedik a terep, ahogy a vonat futna völgyön s hegyen át. Trokán Anna gyerekkort idéz (Gyerekkorom), Jordán Adél izzadságszagú ajkakkal hevíti a várost (Forró város), az „aranyéletű házaspár”, Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs pedig vallomásos duettben öntik ki a szívüket: „Százféle változatban te vagy velem…”
Miczura Móni és a Meztelen ember, ahogy két éve, a Cseh Tamás 75-emlékkoncerten, most is rengetik a falakat, ami után akár már megőrülni is ér, ahogy Keresztes Tamás meg is teszi a Metróval. Fordulunk rá a fináléra: Ónodi Eszterből útra válik a jobbik része, Fekete Linda és Shakespeare William megénekeltetik a közönséget, majd Trokán Nóra mindent és mindenkit visszacsendesít: „Dicsérő éneked én nem leszek, / Mi más is lehetnék: csak csönd neked.”
Az utazás lassan véget ér, újra ott vagyunk a váróteremben Thuróczy Szabolccsal, és „…neonfény serceg, várjuk a csatlakozást”. Végül is, minden jó így, ahogy van, ötven, hatvan, hetven éve, csak tíz, húsz és száz év múlva már inkább ne ez a dal legyen! Erre mintha a díszlet-hirdetőoszlopról az előadást „végignéző” Cseh Tamás-portré is kacsintott volna…
Infó
Váróterem – Cseh Tamás-est
Rendező: Keresztes Tamás
Budapest Kongresszusi Központ, február 21.
