Szénszálak szövete
Gyökeresen változott meg a helyzet a műgyantába ágyazott szénszálak, a kompozit megjelenésével; ez az anyag a múlt század hatvanas éveiben indult hódító útjára. A szénszálaknak köszönhetően a húrok rezgésének átvétele és felerősítése a fához hasonló módon folyik ebben az anyagban, ami könnyű és erős is, és a fával ellentétben nem érzékeny a környezeti tényezőkre, a hőmérséklet és a nedvességváltozásokra. Pár évtized eltelt, amíg kiderült, hogyan kell szőni a szénszálak szövetét, azután hogyan kell több rétegben egymásra fektetni őket, hogy a célnak legmegfelelőbb tárgyak, például megbízhatóan alkalmazható járműalkatrészek; kerékpárvázak, gépkocsi karosszéria-elemek készülhessenek belőle. Gyárak tucatjai, gyártmányok százait készítették, amiket bizony a vásárlók ezrei teszteltek: a kísérletezések árát jó részben ők fizették meg a nem teljesen kiforrott minőségű eszközök megvételekor.
A harmadik évezred elejére oda is eljutottunk, hogy próbálkozások kezdődtek hangszerek, hangszer-alkotórészek készítésére a szénszálas műanyagból, a kompzitból. Ekkorra tehető az ilyen elemeket tartalmazó zongorákkal való kísérletezések kezdete is. Az amerikai Luis and Clark (L&C) cég még tovább is ment, az egész vonóskart, hegedűtől a nagybőgőig elkészítette ebből az anyagból: reklámarcuk ma is maga Yo Yo Ma, aki 2009-en mutatta be a kompozit csellót, bár nem ez az a hangszer, amin mindig mindenhol játszik. 2016-ban például Obamának adott műsort rajta egy kerti mulatságon.
Márkahűség
A hagyományos hangszerek évszázadok alatt nyerték el végleges szerkezetüket, a zeneszerzők, előadók igényeit közvetve vagy közvetlenül figyelembe véve. A viszonylag későn, a XVIII. század elején kiötlött zongora készítői a későbbiekben már nagyon tudatosan kezdték figyelembe venni a zeneszerzők, előadók igényeit. A Pleyel például tulajdonrészt ajánlott Chopinnek, hogy új hangszereit bevizsgálja. A feladatot a híres zeneszerző lelkiismeretesen végezte, és a többi cég is folyamatosan fejlesztett a visszajelzéseket figyelve. A Steinway tizenöt éve képviseletet nyitott Magyarországon, a cég itt járt egyik vezetője akkor azt mondta, zongoráik 50-60 éve készülnek gyakorlatilag változatlan formában. A kitűnő hangszerek és az agresszív üzletpolitika révén a Steinway & Sons elérte, hogy a múlt század közepe felé a nagy hangversenytermekben, a rádió- és a lemezstúdiókban már nemigen volt alternatívája zongoráiknak. Steinway-művészek serege – ők valóban a legeslegkiválóbbak voltak – gondoskodott arról, hogy a hangversenyzongora egyet jelentsen az ő D-modelljükkel. Mára a világ minden nagy hangversenytermében tetszik, nem tetszik, kötelezővé vált akár több zongorájukat is tartani, hogy az érkező művészek kiválaszthassák a nekik legmegfelelőbbet. De a művészek otthon is birtokolnak ilyeneket, Mitsuko Utchidának külön stúdiója van lakóházával szemben gyakorlásra London Notting Hill városrészében, ahol négy szeretett Steinwayét tartja.
Van azonban példa rá, hogy néhányan mégsem elégedettek, többen váltak részben vagy teljesen „hűtlenné” a márkához. Szvajtoszlav Richter 1969-ben játszott először Yamaha zongorán, és nagy híve lett a japán márkának. Tanúi voltunk olyan Schiff András által adott koncertnek a Zeneakadémián, amikor felváltva játszott egy Steinway és egy Bösendorfer zongorán. Néhány hetes a hír, hogy a szállítók elejtették és összetörték Angela Hewitt 17 éves, 194 ezer dolláros, egyedi, négypedálos Fazioli zongoráját; a művésznő 2002-ben hagyta ott a Steinwayt az olasz cég lényegében hagyományos módon, de nagy műgonddal, kis példányszámban – évente 180 darab – készülő hangszerei kedvéért.
Műanyag trend
Véletlen, de valamiféle trendet bizonyára tükröz, hogy néhány nap különbséggel játszott Pesten Mihail Pletnyov és Bogányi Gergely, akik olyan zongorát választottak a Steinway helyett, amelyeknek több-kevesebb alkatrésze kompozitól készült. Pletnyov Kawai zongorájának csak az új rendszerű billentyűmechanikája ilyen anyagú, amit a művész végül megfelelőnek talált a saját – tegyük hozzá, valóban elképesztő minőségű – billentéstechnikájához, amellyel bátran és sikerrel közelíthetett olyan meghatározó zongoraműhöz is, mint Beethoven op. 111-ese.
Tudunk a Peugeot és a Pleyel együttműködéséről, melynek eredménye egy alapjában véve hagyományos felépítésű, de formai újításokat tartalmazó kompozit fedelű, borítású és lábú zongora, amely külső megjelenésében sokban hasonlít Bogányiéra, ami talán tényleg csak a véletlen műve. Talán az is, hogy az angol Phoneix cég 2012-tájékán mutatta be kompozit rezonánslappal és az attól független húrfeszítő-rendszerrel készített zongoráját. A Pleyel prototípusa 2015-ben Budapestre is eljutott, Szilasi Alex játszott rajta, azóta viszont nincs híre, hogy terjedne a világban. Ezekhez képest Bogányi Gergely, valamint alkotó- és munkatársai zongorája megy a legtovább, ők a rezonánslapot és a külső borítást is kompozitból készítik, miközben az öntöttvas keretet, és a húrfeszítő rendszert is megújították, ez az ő rendszerükben sem terheli a rezonánst. A Bogányi-zongora futurisztikus, csak kompozitból ilyenné tehető külsejének, főleg a lábnak akusztikai szerepe is van, a hang megfelelő irányba, hallgatóság felé való terelése a dolga. A billentyűzete azonban maradt a régi, az a német cég szállította, amely tavaly óta a Steinway tulajdonában van.
A szénszálas szövetek ma már nagyon magas gyártástechnológia követelményeknek megfelelően készülnek az erre szakosodott gyárakban, különféle, árukban is tükröződő minőségben. Az ilyen szövetekből műgyanta segítségével egyedileg megformált alkatrészek gyakorlatilag tökéletesen megegyezhetnek. Ha hangszer készül belőlük, az azonos, és a későbbiekben külső okok miatt – leszámítva a törést, repedést – nem változó minőséget jelent. A fák, mint minden élőlény, kicsit mindig különböznek egymástól, külsőre ez feltűnő, de belső szerkezetükön is látszik. Emiatt a Steinway szerint is elég komoly lehet az eltérés egyes hangszereik között. Ez a szabálytalanság, pici egyenlőtlenségek halmaza, amely a hőmérséklet és a páratartalom hatására is változhat, adja a természetes dolgok szépségének alapjait. A kompozit esetében erről le kell mondanunk.
Egy másik probléma a Bogányi-zongorával, hogy mint olvasható, alig néhány prototípus, ha úgy tetszik tesztpéldány készült belőle, a fejlesztés mintegy vagy inkább mindössze, csak tíz évig tartott. Hiába volt a negatív politikai visszhangokat is kiváltó állami pénzügyi támogatás, ez aligha pótolhatta azt a sok próbát, amin egy ilyen rengeteg újítást tartalmazó eszköznek át kell esnie. Jelen esetben több tucat művész koncertek százain, évtizedeken át szerzett tapasztalatait kellene hasznosítani. Mint ahogy senki nem szeretné, ha egy eltört kompozit kerékpáralkatrész miatti bukás esetleg véget vessen sportolói pályafutásának, egy nem kellően kiérlelt kompozitzongorán adott est sem érdeke senkinek. A közönség, a világ zeneszerető közössége hozzászokott egy bizonyos zongorahanghoz, amit a legolcsóbb pianínók, leharcolt zongorák is tudnak, amilyeneken esetleg sokuk tanult is. Nem tűnik szerencsésnek ezt sutba dobni, azt állítva, valami gyökeresen másra volna szükség. A kompozitzongorát hallgatva a ráismerés a megszokottra elmarad, sajnos többször a minősége is, és így hiába van az a másfajta, sokszor tényleg értékelhető szépség, jóság, mint azt legutóbb Bogányi koncertjén hallhattunk. Csak legutóbbi időkből hozva egy-két példát, Khatia Buniatishvili vagy Fejérvári Zoltán megmutatták, vannak még bőven lehetőségek a hagyományos zongorákban, akár a leggyakrabban játszott művekről is lehet érdeklődést keltően, mondhatni csodálatos módon szólni általuk. Jelképesnek tekinthető, hogy az állam által megrendelt tíz Bogányi-zongora utolsónak elkészült darabja Münchenbe került – egy múzeumba.
