Végigsöpört a családon az influenza és a nátha kettőse. Először én estem el a csatában, bár ez rendszerint fordítva szokott lenni: a gyerek kezdi, a nejem folytatja, s amikor ők már mind meggyógyultak, akkor esek ágynak én némi megkönnyebbüléssel és mártíromsággal. De most a szerencse, pontosabban a vírus másként döntött: a legerősebbel kezdi a maga munkáját. Hiába bizonygattam a nejemnek, hogy még véletlenül sem találkoztam kínaival a városban, bár az igaz, hogy viszonylag gyakran vettem a wok-os gyorsétteremben kaját magamnak, de ott spanyol a pénztáros, és tudtommal a pirított zöldségekkel vegyített halott marha nem terjeszt világjárványt, szóval, hiába mondtam el mindezt, a nejem karantén alá helyezett. Olyan tekintettel, amely tűri ugyan az ellentmondást, de okosabb férfi ilyenkor nem kísérletezik ezzel. Három napig ki sem mozdulhattam a nappaliból, még Duska sem jöhetett be hozzám, hogy kiudvarolja magának a szokott malompartit, vagy édességet kunyeráljon, netán kiossza az aznapi puszimennyiségemet, ami pedig még a gyógyszernél is fontosabb. A nejem is úgy jött be, hogy a szája elé húzta a pulóverét ideiglenes szájmaszk gyanánt.
Érthető az óvatosság. Mindkettőnk rémálma, hogy egyszerre betegszünk le, és akkor az ügymenet az öt és fél éves Dusánra marad egy idegen országban. A napi rutin szempontjából az én kiesésem akasztja meg a legkevésbé az életünket. Ez még akkor is így van, ha ma már viszonylagos biztonsággal állítok elő én is ehető ebédet (lásd még: avignoni krumplileves), nem ijedek meg sem a tejberizstől, sem a tonhalsteaktől. Sőt utóbbiban, köszönhetően a francia vajnak, szintet is léptem, végre eltüntettem a hús cipőtalp felé tartó diszkrét szárazságát, ez a mostani már omlós, szaftos, ízletes. De mondom, ez még mindig csak a kulináris kivétel. Ez akkor tűnik ki a leginkább, amikor a nejem dől ki a rendszerből, és viszi magával csendben a rendszert is. Ekkor áll le lassú kattogással minden.
Ez még akkor is így igaz, ha Dusi egyre nagyobb mértékben veszi ki a maga részét a főzésből. Imádja pucolóval meghámozni a krumplit, majd gyerekkéssel felvágni, ami inkább erőteljes nyiszatolás, az anyag makacs morzsolása, mint vágás, de mégsem egészben kerül bele a zöldség a levesbe. Ugyanez a helyzet a fokhagymával, s legutóbb a hagymával is megpróbálkozott, ami persze könnyekkel és a hagyma totális győzelmével ért véget. Ahogy belejött, úgy próbálja átvenni az irányítást. Igazából ő a szakács és én a kukta, s ezen még az sem módosít semmit, hogy séfként mindent tőlem kérdez. Így: „Most mit kell csinálnunk, kuktám?” És leginkább arra hajt, hogy egyes egyedül végezzen mindennel. Ha meg nem engedem, mert nincs erre idő, akkor percekig leáll a munka a vigasztalással. A bizonygatással, hogy az ő része a legfontosabb az egészben, még a fűszernél is nélkülözhetetlenebb, holott ha az nem lenne, elveszetten bolyonganánk az ízetlenség sivatagában. Ezt általában elfogadja, kezet rázunk, én meg visszafogottan szentségelek, mert az alkudozás idejére nem húztam félre a piruló hagymát.
Ilyenkor jut eszembe a nagymamám, aki mindezt kivédendő, már egy órával a főzés megkezdése előtt ideadta nekem a borsókat, hogy kihüvelyezzem, s mire ő tényleg nekiállt, én már rég meguntam az egészet. Így készült el nagyobb hiszti és bőgés nélkül a főzelék, amiből persze nem ettem, mert következetesen kerültem a borsót, spenótot, brokkolit.
Szeretnék én is ilyen előrelátó és bölcs lenni, de ezt még a főzésben sem adják ingyen. Sok odaégett hagyma, kifutó tejberizs, szétszakadó palacsinta kell ahhoz, hogy az ember felmérje mire is képes lefokozott kuktaként. A hozzávalókon túl mit hozhat ki a türelméből, erejéből, leleményességéből. Mert a gyermeken kívül talán az étel elkészítéséhez kell a legtöbb türelem. És alázat. Mert nem igazán mi állunk nyerésre. Elég egy óvatlan mozdulat és oda az univerzum rendezettsége. A minap például sót tettem igen magabiztosan cukor helyett a palacsinta tésztájába. Aztán még több cukrot, hogy valamiképp helyrehozzam a dolgot. Mit mondjak, kínozni lehetett volna vele. De vasárnap este volt, hullafáradtan semmi kedvem nem maradt újrakezdeni a dolgot. Előbb a gyereket próbáltam meggyőzni, hogy nem is olyan rossz ez, a lekvár majd elnyomja. Majd jó vastagon kenjük. De Dusi, pontosabban a szakács, megmakacsolta magát. Ez így nem jó, ő nem enged ki rossz ételt a kezéből. Nem hittem a fülemnek. A kiabálásra végül a beteg feleségem tántorgott ki az ajtón, és egyetlen mozdulattal zúdította az egészet a vécébe. Akkor futott át a fejemen, hogy azonnali hatállyal felmondok. Írjanak ki csak nyugodtan pályázatot kuktára, apára és bolondra, hátha lesz elég jelentkező.
De akkor megint ott láttam magam előtt a nagymamámat, aki a világ legnagyobb vereségének fogta volna fel, ha engem cserbenhagy. Palacsinta nélkül maradjon egy ötéves gyermek? Hát milyen világ az? Efféle gonoszságra még a koronavírus sem képes. Kifüstölögtem magam, aztán már ott is volt a kezemben a tojás, liszt, a tej. Nem lett tökéletes, de befaltuk az egészet. Én meg megtarthattam az állásomat.
